Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)
1871-01-14 / 11. szám
11-dik sz. Szombat, január 14 Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. ggjF Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. .iími»iítmhpíimw»mi|ifibsp rwaMMMMmMMa——^am——^mibihib— Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. bz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Újévi előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenként csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A mi Clarisse-nak gyógyulást szerzett. (Beszély). Irta: Györy Vilmos. (Folytatás). A nagyságos asszony szivből jövő köszöntéséhez oly közvetlenül hozzácsatolt, s a „Hattyú “-t vagy a „Bársony“-t illető kifakadása után az öreg János csakugyan azonnal ahhoz látott,hogy a komondorokat örvüknél elcsíphesse, s valami üres ólba zárja. — Ki ez az eredeti öregember ? — kérdé Clarisse súgva. — Egy becsületes, egyszerű csősz, — viszonzá Sándor, — aki hogy egészen boldog legyen, az „erdész“ nevet kapta még boldogult atyámtól címezetül. — S ennek neje.... ? — Clarisse az egész mondatot nem tudta bevégezni. — Éppen azt várom, azt keresem ! — viszonzá Sándor, ki csakugyan különös érdekeltséggel tekintgetett körül. — Oh! az egy valóságos angyal! Mire az öreg a komondorokat elzárta, Sándor is leemelte a kocsiról Clarissát, könnyen, gyöngéden, mint óvatos gyermek a hímes pillangót a virágvázából. Azután karját nyújta neki, s vezette a kis erdészlak tiszta konyhácskája felé. Innen két ajtó nyílt, jobbra egyik, balra a másik. Amaz az erdész és nejének lakhelye, emez Sándor szobácskája, mikor Cserjésen időzik. Sándor most is ezen ajtó felé tartott. — Ez az én szobácskám, amaz az erdészé! — mondá, a konyhába lépve. Clarisse mindig az erdészszoba ajtaját nézte. De az zárva volt, az nem nyilt meg mind a pillanatig. — Galambom, Juliskám, nyisson ajtót! — kiáltá Sándor, miután az ő szobájának ajtaja sem nyilt a zárból kivett kulcs nélkül. — Hol késik az a menyecske ?! — Tréfával akarja hibáját elsimítani! — gondolá magában Clarisse, gyötrődve úgy, mintha a világ minden kínja az ő szivében egyesült volna e pillanatban. — Nincs itthon, nagyságos uram! — mondá az erdész, ki ezalatt a kulcscsal a zárt ajtóhoz sietett. — Vajat vitt a városba eladni. — A városba ? ! — kiálta Sándor, de igazán kellemetlenül meglepetten. — S mikorra várja vissza, János ? — Tessék besétálni! — mondá ez, kinek, úgy látszék, szokása vala nem felelni előbb a kérdésre, míg a szükségesebbnek vélt dolgot el nem végezte. — Ez bizony poros egy kissé, nagyságos asszonyom! S azzal lobogó ingujjával törülni kezdett egy széket asszonya számára. — Mikorra várja Julist,öreg? —kérdé Sándor különös érdekeltséget kifejező hangon. — Mire a hold feljön, vagy bizony majd csak holnap reggel. Tudja, nagyságos uram, hogy az olyan öreg cseléd lábai nem tudnak már valami nagyon frissen szaporkázni. — Öreg ?! — szólt közbe Clarisse, bámuló szemeket vetve a szólóra. — Bizony, nagyságos asszonyom, ha a jó isten azt adja érnünk, — folytató János, — a jövő Márton napjára tölti be kerek számmal a hatvanat. — Hat. .. . va. . . . nat ?! — kiálta föl Clarisse, s arca kigyúlt az örömtől, és boldogságának súlyától lenyomottan, a székre bocsátkozék. — Hatvanat ?! — s hogy örömét, csodálkozását valamivel elpalástolja, hozzátéve : — S még gyalog jár a városba ? — Bizony a hatvanat! — mondá az öreg János. — De hogy is ne, mikor ő volt a nagyságos úr dajkája. Akkor is több lehetett már huszonhat esztendősnél. — Dajkája?!—folytató Clarisse egyre vidámabban, boldogabban. — S azóta nevezem a galambom Juliskáménak a jó lelket, — mondá Sándor mosolygva, — s az öreg János nem haragszik értte, nem félti tőlem a feleségét. Clarisse arca még jobban elpirult. Nem mert Sándorra tekinteni. — János, — mondá azután Lórántházi, — legyen gondja rá, hogy a kondás még ma előjöjjön ! Beszélni akarok vele. Meglehet, hogy egy pár falka sertésnek vevője lesz. Addig is segítsen a kocsisnak a lovak körül. Az öreg kiment, a házastársak egyedül maradtak a tiszta, de a lehető legegyszerűbben bútorozott szobácskában. Oh ! milyen szép képnek szolgált e szobácska keretéül! A leáldozó nap búcsúsugárai fényt löveltek az udvarra nyíló ablakocskán keresztül. E fény egyenesen oda esett Sándor deli, férfias alakjára, és özönével eldobta azt. A férj mozdulatlanul állott, s szerető szívnek boldog mosolyával tekintett le az elpirult nőre, ki boldogságtól sugárzó arcát lassan, félve s mintegy szégyenkezve emelé férjére. Hirtelen fölugrott azután ülőhelyéből, átkarolta férjét, s lángoló arcát az örömtől zokogva retté annak kebelére. A legtisztább szerelem, a legteljesebb boldogság, s egyszersmind a valóságos bűnbánat oly hiven ki valának fejezve e mozdulatban, e könyekben, hogy Sándor maga is egészen meghatottan, könyben rezgő szemekkel tekinte alá nejére. De azután csakhamar visszanyerve férfias szilárdságát s ezzel együtt szokott jó kedélyét, s ezen enyelgő szavakkal szókta meg hitvesét: — Nem féltesz már az erdésznétől, Clarisse ? Ugye, most már van étvágyad, s bánod már, hogy a vendéglőben nem ebédeltél ? — Te csúnya ember! — kiálta föl a gúnyolt, megszégyenitett féltékeny, s mig balkezével férje ajkait akarta efogni, jobbjával, színlelt haraggal, vállát kétszer-háromszor meglegyinté. — Te gonosz ember! S még tréfálsz ? — Teljes joggal! — kacagott Sándor jóizűen— Ugye, jó próféta voltam? Ugye, megmondtam, hogy te még sírni is fogsz, én pedig nevetek ? De félre most a tréfával! Mondd csak, Clarisse... Neje nem hagyta bevégeznie mondatát. — Ne kérdezz te semmit most éntőlem, — szála, esdeklőleg emelve szép arcát férjére, —majd elmondom egykor, hagyj engem most boldognak lennem ! Oly sok volt kifejezve ezen egyszerű szavakban! Ezen kérelmet lehetetlen volt megtagadni. Ahelyett tehát, hogy Clarisse eljövetelének indokait fürkészte volna tovább, Sándor éppen arra akarta fölkérni nejét, hogy öltözzék föl jól, s mielőtt a nap egészen leszállna, tekintenének körül a kis lakocska környékén. — Kényelmet, kellemességet e szobácska benseje úgy sem ad, — mondá Sándor, — hadd nyújtsak tehát némileg kárpótlást a kivülötte levő természet szépségeinek szemléletével. — Oh! ne bántsd te e kis szobát, — viszonzá Clarisse: — drágább ez nekem, mint akármily palota ! Boldogabbnak talán soha sem éreztem magamat. Sándornak ajkain az adandó válasz gyanánt mármár azon szavak lebegtek, hogy azt mondja: „Bár isten adná, hogy e boldogságot soha semmi meg ne zavarja!“ midőn az udvarról ismét hangos komondor- Csaholás hangzott föl a zárt úl felől, közbe-közbe jól kivehető lódobogással. Sándor kitekintett. — Szegény Clarissám, — mondá, igazi sajnálattal tekintve nejére, — egy jóslatom már teljesült; félek, a másik is teljesülni készül, s te még megátkozsz engemet, hogy magammal hozzalak. Alig mondá ki e szavakat, az öreg erdész lépett a szobácskába, kezében összegöngyölt papirdarabkával. — Egy legény hozta Kevermesi Ábrahám úrtól ! — mondá. Sándor átvette, fölbontotta a göngyölt levelet s elolvasta. (Folyt. köv.) Saint-Epinay grófné, Paul Perret francia beszélye. (Folytatás). II. Midőn a gróf a terembe ismét visszatért, oly komor volt arca, hogy senkinek sem volt valami nagy kedve vele beszédbe ereszkedni, ő pedig nem nagy hajlamot mutatott arra, hogy bensejét a világ előtt kitárja. Saint-Epinay, ki e pillanatban nem szánta volna az egész emberi nemet kipusztítani, nehézkes léptekkel ment a pamlag felé, hol Songeres asszony ült, de könnyebbülni érzé járását, midőn közelébe ért. Megállapodott a pamlag karjánál, hogy élvezhesse azt az illatot, melyet a nőnek öltönye és fürtéi árasztanak. Ez mindaz, amit egy titkon szerető rabszolga merészelhet Azonban Songeres asszony ez este egy vörös rózsát tűzött fürtéi közé, mely leveleit már hullatni kezdte. Midőn Saint-Epinay e leveleket hullani látta, vissza nem tartóztatható magát, hogy kezét a rózsa felé egész nyájassággal ki ne nyújtsa, mitsem törődve azzal, hogy figyelnek rá. — Mit mivel ön? — kérdé Yolande asszony szárazon. A kastélynak ez esti kevés vendégei voltak. Ott időzött de Rillé úr az ő kis húgával, kit, árvaságra jutván, örökbe fogadott; jelen volt továbbá az ifjú Ocelles Péter, a kastély úrnőjének unokája; Boulbasse úr, hírneves journalista; Songéres asszony és Saint-Epinay. Majd el is feledkeztünk Lemblin aszszonyságról, ki harminc év óta volt társalgónő a háznál, s kifogyhatlan a példabeszédekben, szóval: tiszteletreméltó asszony. Lemblin asszony észrevette, midőn a gróf Yoland haja felé nyúlt, s halla a fiatal nőnek kegyetlen „mit mivel ön ?“ kérdését is. — Nincs oly rózsa, melynek tövise ne lenne! — jegyzé meg Lemblin asszony. Azok, kik e tisztes nőt nem ismerik, azt vélhetnék, hogy ő gúnyt akart űzni. Korántsem! De a példabeszédek csak úgy ömlöttek ajkáról,s mit tehetett ő arról, hogy e most alkalmazott közmondást Ocelles Péter és Billé Lujza kisasszony meghallotta ? Ezúttal is, mint az ilyenkor rendesen történni