Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)

1871-01-14 / 11. szám

11-dik sz. Szombat, január 14 Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. ggjF­ Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. .iími»iítmhpíimw»mi|ifibsp rwaMMMMmMMa——^am——^mibihib— Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. bz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Újévi előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenként csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Év­negyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A mi Clarisse-nak gyógyulást szerzett. (Beszély). Irta: Györy Vilmos. (Folytatás). A nagyságos asszony szivből jövő köszöntéséhez oly közvetlenül hozzácsatolt, s a „Hattyú “-t vagy a „Bársony“-t illető kifakadása után az öreg János csakugyan azonnal ahhoz látott,­­hogy a komondo­rokat örvüknél elcsíphesse, s valami üres ólba zárja. — Ki ez az eredeti öreg­ember ? — kérdé Cla­­risse súgva. — Egy becsületes, egyszerű csősz, — viszonzá Sándor, — a­ki hogy egészen boldog legyen, az „erdész“ nevet kapta még boldogult atyámtól cí­­mezetül. — S ennek neje.... ? — Clarisse az egész mon­datot nem tudta bevégezni. — Éppen azt várom, azt keresem ! — viszonzá Sándor, ki csakugyan különös érdekeltséggel tekint­­getett körül. — Oh! az egy valóságos angyal! Mire az öreg a komondorokat elzárta, Sándor is leemelte a kocsiról Clarissát, könnyen, gyöngéden, mint óvatos gyermek a hímes pillangót a virágv­ázáb­ól. Azután karját nyújta neki, s vezette a kis erdész­lak tiszta konyhácskája felé. Innen két ajtó nyílt, jobbra egyik, balra a másik. Amaz az erdész és ne­jének lakhelye, emez Sándor szobácskája, mikor Cserjésen időzik. Sándor most is ezen ajtó felé tartott. — Ez az én szobácskám, amaz az erdészé! — mondá, a konyhába lépve. Clarisse mindig az erdészszoba ajtaját nézte. De az zárva volt, az nem nyilt meg mind a pil­lanatig. — Galambom, Juliskám, nyisson ajtót! — ki­­áltá Sándor, miután az ő szobájának ajtaja sem nyilt a zárból kivett kulcs nélkül. — Hol késik az a me­nyecske ?! — Tréfával akarja hibáját elsimítani! — gon­­dolá magában Clarisse, gyötrődve úgy, mintha a világ minden kínja az ő szivében egyesült volna e pillanatban. — Nincs itthon, nagyságos uram! — mondá az erdész, ki ezalatt a kulcscsal a zárt ajtóhoz sietett. — Vajat vitt a városba eladni. — A városba ? ! — kiálta Sándor, de igazán kel­lemetlenül meglepetten. — S mikorra várja vissza, János ? — Tessék besétálni! — mondá ez, kinek, úgy látszék, szokása vala nem felelni előbb a kérdésre, míg a szükségesebbnek vélt dolgot el nem végezte. — Ez bizony poros egy kissé, nagyságos asszonyom! S azzal lobogó ingujjával törülni kezdett egy széket asszonya számára. — Mikorra várja Julist,öreg? —kérdé Sándor különös érdekeltséget kifejező hangon. — Mire a hold feljön, vagy bizony majd csak holnap reggel. Tudja, nagyságos uram, hogy az olyan öreg cseléd lábai nem tudnak már valami na­gyon frissen szaporkázni. — Öreg ?! — szólt közbe Clarisse, bámuló sze­meket vetve a szólóra. — Bizony, nagyságos asszonyom, ha a jó isten azt adja érnünk, — folytató János, — a jövő Már­ton napjára tölti be kerek számmal a hatvanat. — Hat. .. . va. . . . nat ?! — kiálta föl Clarisse, s arca kigyúlt az örömtől, és boldogságának súlyától le­­nyomottan, a székre bocsátkozék. — Hatvanat ?! — s hogy örömét, csodálkozását valamivel elpalástolja, hozzátéve : — S még gyalog jár a városba ? — Bizony a hatvanat! — mondá az öreg Já­nos. — De hogy is ne, mikor ő volt a nagyságos úr dajkája. Akkor is több lehetett már huszonhat esz­tendősnél. — Dajkája?!—folytató Clarisse egyre vidá­mabban, boldogabban. — S azóta nevezem a galambom Juliskáménak a jó lelket, — mondá Sándor mosolygva, — s az öreg János nem haragszik értte, nem félti tőlem a feleségét. Clarisse arca még jobban elpirult. Nem mer­t Sándorra tekinteni. — János, — mondá azután Lórántházi, — le­gyen gondja rá, hogy a kondás még ma előjöjjön ! Beszélni akarok vele. Meglehet, hogy egy pár falka sertésnek vevője lesz. Addig is segítsen a kocsisnak a lovak körül. Az öreg kiment, a házastársak egyedül ma­radtak a tiszta, de a lehető legegyszerűbben bútoro­zott szobácskában. Oh ! milyen szép képnek szolgált e szobácska keretéül! A leáldozó nap búcsúsugárai fényt löveltek az udvarra nyíló ablakocskán keresztül. E fény egye­­nesen oda esett Sándor deli, férfias alakjára, és özö­nével eldob­ta azt. A férj mozdulatlanul állott, s szerető szívnek boldog mosolyával tekintett le az elpirult nőre, ki boldogságtól sugárzó arcát lassan, félve s mintegy szégyenkezve emelé férjére. Hirtelen fölugrott az­után ülőhelyéből, átkarolta férjét, s lángoló arcát az örömtől zokogva retté annak kebelére. A legtisztább szerelem, a legteljesebb boldog­ság, s egyszersmind a valóságos bűnbánat oly hiven ki valának fejezve e mozdulatban, e könyekben, hogy Sándor maga is egészen meghato­ttan, könyben rezgő szemekkel tekinte alá nejére. De azután csakhamar visszanyerve férfias szi­lárdságát s ezzel együtt szokott jó kedélyét, s ezen enyelgő szavakkal szók­ta meg hitvesét: — Nem féltesz már az erdésznétől, Clarisse ? Ugy­e, most már van étvágyad, s bánod már, hogy a vendéglőben nem ebédeltél ? — Te csúnya ember! — kiálta föl a gúnyolt, megszégyenitett féltékeny, s mig balkezével férje ajkait akarta efogni, jobbjával, színlelt haraggal, vállát kétszer-háromszor meglegyinté. — Te gonosz ember! S még tréfálsz ? — Teljes joggal! — kacagott Sándor jóizűen­­— Ugy­e, jó próféta voltam? Ugy­e, megmondtam, hogy te még sírni is fogsz, én pedig nevetek ? De félre most a tréfával! Mondd csak, Clarisse... Neje nem hagyta bevégeznie mondatát. — Ne kérdezz te semmit most éntőlem, — szá­la, esdeklőleg emelve szép arcát férjére, —majd el­mondom egykor, hagyj engem most boldognak lennem ! Oly sok volt kifejezve ezen egyszerű szavakban! Ezen kérelmet lehetetlen volt megtagadni. A­helyett tehát, hogy Clarisse eljövetelének ind­okait fürkészte volna tovább, Sándor éppen arra akarta fölkérni nejét, hogy öltözzék föl jól, s mielőtt a nap egészen leszállna, tekintenének körül a kis la­­kocska környékén. — Kényelmet, kellemességet e szobácska ben­­seje úgy sem ad, — mondá Sándor, — hadd nyújt­sak tehát némileg kárpótlást a kivülötte levő termé­szet szépségeinek szemléletével. — Oh! ne bántsd te e kis szobát, — viszonzá Clarisse: — drágább ez nekem, mint akármily pa­lota ! Boldogabbnak talán soha sem éreztem magamat. Sándornak ajkain az adandó válasz gyanánt már­­már azon szavak lebegtek, hogy azt mondja: „Bár isten adná, hogy e boldogságot soha semmi meg ne zavarja!“ midőn az udvarról ismét hangos komondor- Csaholás hangzott föl a zárt úl felől, közbe-közbe jól kivehető lódobogással. Sándor kitekintett. — Szegény Clarissám, — mondá, igazi sajnálat­tal tekintve nejére, — egy jóslatom már teljesült; félek, a másik is teljesülni készül, s te még megát­­kozsz engemet, hogy magammal hozzalak. Alig mondá ki e szavakat, az öreg erdész lé­pett a szobácskába, kezében összegöngyölt papirda­­rabkával. — Egy legény hozta Kevermesi Ábrahám úr­tól ! — mondá. Sándor átvette, fölbontotta a göngyölt levelet s elolvasta. (Folyt. köv.) Saint-Epinay grófné, Paul Perret francia beszélye. (Folytatás). II. Midőn a gróf a terembe ismét visszatért, oly ko­mor volt arca, hogy senkinek sem volt valami nagy kedve vele beszédbe ereszkedni, ő pedig nem nagy hajlamot mutatott arra, hogy bensejét a világ előtt kitárja. Saint-Epinay, ki e pillanatban nem szánta volna az egész emberi nemet kipusztítani, nehézkes léptekkel ment a pamlag felé, hol Songeres asszony ült, de könnyebbülni érzé járását, midőn köze­lébe ért. Megállapodott a pamlag karjánál, hogy élvez­hesse azt az illatot, melyet a nőnek öltönye és für­téi árasztanak. Ez mindaz, a­mit egy titkon szerető rabszolga merészelhet Azonban Songeres asszony ez este egy vörös rózsát tűzött fürtéi közé, mely leveleit már hullatni kezdte. Midőn Saint-Epinay e leveleket hullani látta, vissza nem tartóztatható magát, hogy kezét a rózsa felé egész nyájassággal ki ne nyújtsa, mitsem törőd­ve azzal, hogy figyelnek rá. — Mit mivel ön? — kérdé Yolande asszony szárazon. A kastélynak ez esti kevés vendégei voltak. Ott időzött de Rillé úr az ő kis húgával, kit, árva­ságra jutván, örökbe fogadott; jelen volt továbbá az ifjú Ocelles Péter, a kastély úrnőjének unokája; Boul­­basse úr, hírneves journalista; Songéres asszony és Saint-Epinay. Majd el is feledkeztünk Lemblin asz­­szonyságról, ki harminc év óta volt társalgónő a ház­nál, s kifogyhatlan a példabeszédekben, szóval: tisz­teletreméltó asszony. Lemblin asszony észrevette, midőn a gróf Yo­­land haja felé nyúlt, s halla a fiatal nőnek kegyetlen „mit mivel ön ?“ kérdését is. — Nincs oly rózsa, melynek tövise ne lenne! — jegyzé meg Lemblin asszony. Azok, kik e tisztes nőt nem ismerik, azt vélhet­nék, hogy ő gúnyt akart űzni. Korántsem! De a pél­dabeszédek csak úgy ömlöttek ajkáról,s mit tehetett ő arról, hogy e most alkalmazott közmondást Ocel­les Péter és Billé Lujza kisasszony meghallotta ? Ezúttal is, mint az ilyenkor rendesen történni

Next