Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)

1871-01-26 / 21. szám

21-dik sz. Csütörtök, január 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft — kr. Negyedére . 8 ft 50 kr. Isigjelen­t ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Újévi előfizetési felhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenként csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Év­negyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Lapunk mai számához féliv van mellékelve. * * * a Székelyné élete s színművészetünk bölcsőkora. Irta : Jakab Elek. I. Ismeretes tény, hogy a színművészet a közmű­veltséget legszélesebb körben s leghathatósabban ter­jeszti ; gyönyörű, de nálunk a művészre nézve háladat­­lan pálya. A vitéz katona, ha várakat hősileg véd vagy ostromol, ha döntő csatákat nyer s a hon sor­sára elhatározó befolyást gyakorol, azonnal a törté­netírás tárgyává lesz; a tudós könyvekben örökíti nevét, a festő képeiben, a szobrász faragványaiban teszi láthatóvá s munkássá teremtő szellemét, így tovább, minden nagyobb képességet igénylő élet­pálya kitűnő embere munkája sikerét látható mó­don s emlékekben képes föntartani; de a színművész munkássága eredményei nem öltenek soha konkrét alakot, nem hagynak maguk után élő emléket, lát­ható nyomokat , hanem teljesen beleolvadnak a nemzeti műveltség összegébe. A legragyogóbb szí­nész-tehetségnek — gyönyörködtessen s oktasson bár évtizedekig egy nemzetet, s az életnap délután­ra hajlásával megszűnik egykori elragadó, javító és nemesítő erkölcsi hatása ; egy ideig föllelkesülünk látásán, tapsolunk játékának, virágot hintünk útjára, sírunk vele vagy a menny örömét véljük érezni, s a­mint a színpadról letűnik, mihelyt szivünket gyö­nyörben nem ringatja, lelkünket nagy szellemek nagy eszméivel, példányszerü jellemek ragyogó tet­teivel, vonzó életével nem élteti s hű­báj ölj­a, lelkük fénye eloszlik előttünk, mint a szétpattant meteor tüzvilága ; nem rajong többé körülötte az ifjúsági társaságát nem keresik a férfikorbeliek, nyomorát és nélkülözéseit észre sem veszi a vigadó világ, és a­mikor meghalnak, bennünk is meghal a hozzájuk való régi vonzalom és tisztelet­érzés, elfelejtjük nevüket, a múló idővel elmosül szívünkben az emlékezés. Az újabb időben kedvezőbbre alakult át szín­művészeink iránt a közvélemény, s ez kedvezőbbé tette helyzetüket is. A kifáradt tehetségnek némi nyugdíjt biztosít immár a nemzet, az elhúnytakat emlékkel tiszteli a kegyelet, de csak a második, harmadik nemzedéknek van e szerencséje: az elsők, az úttörők még jobbadán feledve vannak. A ma­gyar színművészet elhúnyt képviselőinek Memnon­­szobrát a nemzeti kegyelet napsugára ragyogóra festi, de a talapzat, melyen maga a szobor emelke­dik, még porban és sötétben van. Kocsi, Kocsiné, Jancsó, Fejér, Sáska, Ernyi, Láng, Eder még min­dig feledve vannak, Kántorné és Czelesztin emlékei kisszerűek, Szerdahelyi, Szentpétery, Déryné, Bar­­tha, Udvarhelyi, Egressy, Fáncsy nehéz időkben, ön­­feláldozólag, példát adva, utat törve többet adtak a nemzetnek, mint a mennyit attól vettek. E szellemi és erkölcsi adósság számlája ki­egyenlítésre vár. E sorok célja is egy kiegyenlítetlen erkölcsi tartozás lerovása azon művésznő iránt, a­kit egykor Kolozsvár bámult, Magyarország szeretett, a­ki ma­gyar színészet egén a nagy nemzeti ébredést jelző egyik csillag, hazánk büszkesége volt . . Nem szó­virág, hanem valóság, a­mit mondok, a figyelmes olvasó maga át fogja ezt látni a következőkből. A művészet majdnem egész mezeje parlagban hevert nálunk a múlt század végén s e század ele­jén; festészet, szobrászat, dal- és zeneköltészet cse­csemőkorát élte, a színészetet külföldön tanulták ismerni, jobbára csak a fenső körök szülötti. Köz­művelődési eszközeink összegét az iskola, a tem­plom s némi zenei és irodalmi zsengék, nyelvünk ha­tárát házaink küszöbe, néhány vármegye és a Szé­kelyföld népélete képezte; hazaszerte alig volt vala­mi nyoma kivált a nép műveltségének; a szépművé­­szet, a mi volt is, nem önálló s nem magyar — ide­gen égalji növény volt. A felleges égbolt szivárványaként, a virradó éj hajnalcsillagai gyanánt tűnt föl egy kis bátor és lel­kes honfiúi s honleányi sereg, mely magát a magyar nemzeti játékszín megalapítójának, a magyar színé­szet apostolainak nevezte; céljuk az volt, hogy a nemzeti nyelvet műveljék, színjátszással, dalban és zenével kedveltessék meg azt a különböző osztályok­kal, a vígan mulattató és látványos darabokkal föl­derítsék a nemzet borongó kedélyét, az érzékeny, drámai, hős és tragikus irányú művekkel emeljék az önbizalmat, nemesítsék bánatunkat, jobbítsák az erkölcsöket, szóval, hogy a magyar nemzettel a színművészet lélek- és jellemképzé­s nemesítő örö­meit megismertessék, megszerettessék. Kolozsvár volt első, mely számukra állandó színpadot épített. Itt kezdették legelsőbben szép nyelvünket a nép nagy közönsége előtt nyilván hir­detni Thália papjai s papnői. A nemzeti öröm és bá­nat közös könyhullatását itt láttuk legelőször „IV. Béla futása, “ „Hunyadi László kivégeztetése,“ „Ke­mény Simon“ és „Zrínyi Miklós hős halála“ fölött. Múltunk dicső emlékei: Mátyás király, Szapári Péter, Benyovszky, Macskácsi Julia életükben e deszká­kon újultak föl lelkünk előtt, a régi boldog magyar idők és királyok nagy alakjai ott jelentek meg, buz­dítva példával, tűrni tanítva szenvedéseik által, a nemzeti hitet és reményt föntartva, élesztve, s jobb napok bekövetkeztének hitével éltetve. Derék fiai és leányai a hazának, ki bízta rátok e nagy és szent küldetést ? Mély és igaz hazaszere­tetetek. A nemzet középosztályából kerülének ki e csaknem apostoli jellemek, kik hivatva voltak a népnek mintegy váltságára, fölvilágosodva s lelke­sülve arra, hogy a hazát a műveit európai népek egy áldásos intézményével ajándékozzák meg. Igen, ti valátok őrei, terjesztői, nemesitői nyelvünknek! Pro­métheusz — a görög rege szerint — az égből orzott tüzet agyagszobra megelevenítésére: ti saját maga­tokból fejtettétek ki s teremtettétek meg a magyar színművészet szeretetének és ápolásának égi szikrá­ját, mely lassankint lánggá növekedve, kifejtette a magyar dalt és zenét, színdarabokat, operákat, ope­­rette-dallamokat s szövegeket szerzett, irt, fordított, szóval csaknem teremtett; a magyar népben a műve­lődés ösztönét felköltötte, s a nemzet egyetemét a közművelődés útján magasabbra és messze előre vit­te. Tiétek volt, ti­honunk jelesei, az úttörők gö­röngy­ütése s tövisszúrásai, a lenézetés és gúny­­kacaj, az előítéletek és ellenszenv, a mivel nagy kezdeményezésteket, szellemi dicső harcotokat a rövidlátás gyakran fogadta; de tiétek lesz majdan az elért cél dicsősége is, virággal hintendi be egykor sírotokat a nemzeti kegyelet s az igazságos történet­író háládatos érzések közt jegyzi föl a halhatatlan­ság könyvébe érdemes neveteket. E hívek és jelesek egyike az, kinek e sorok élete változó történeteit, ragyogását és elfeledtetését, hozsánna-kiáltás közt nyújtott koszorús boldogítá­s élte végnapjaiban segélyért esdő szava szivmardosó érzéseit terjesztik az olvasó elé. Székelyné, Ungár Anna 1790-ben ápril 10 -én született Kapnik-Bányán; atyja pozsonyi Ungár Ferenc, leányanagy , anyja kolozsvári Kolozsvári Mária, Kolozsvári András főbíró leánya, kik egy­mással ezen városban egy kormányzói bálban is­mer­­kedtek­­­eg, hová a tekintélyes­­polgári és hivatali állású atya és leányai, úgy a hivatalos küldetéssel Erdélyben járt bányahivatalnok is meg voltak híva. Az atyának 1796 ban az év vége felé hirtelen tör­tént halála kényszeritette az egyedül maradt özve­gyet, hogy szülőföldére visszajőjön, hol azután négy gyermekével kevés nyugdijából éldegélt. Ez időben Erdély iskolavégzett néhány nemes if­jú és műveit érzésű leánya Kocsi­s P. János vezetése alatt színjátszó társaságot alkotott; pártfogóul idősb báró Wesselényi Miklóst nyerték meg, az ország rendei a hazafiak költségén állandó színház építését határozták, az igazgatást vivő Kocsi, a társulat párt­fogója buzdítására és segélyezése mellett, a nyelvek­ből, színi szavalásból, színpadi és arcjátéktanból a kezdőknek oktatást adott. E férfihoz járván német nyelvtanulás végett a kis Ungár Anikó is, részint itteni hallomásai, Koronka Borbála Sáska Jánosné­­nak, mint azon időbeli egyik kitűnő színésznőnek előadások alkalmával a fésülködésben és öltözésben segédkezvén, itt észlelt ingert­ keltő látásai, m­inde­­nekfölött pedig a roppant szini­ elméleti és nyelvisme­reténél fogva nagy tekintélyben állott s valóban ki­tűnő színigazgató beszédeinek rá való befolyása, ré­szint am­a körülmény folytán,hogy anyja figyelme elől olykor eltűnvén, a színházi előadásokon is meg-megje­­lent . Annánk lelkében a színészet iránti hajlam f­öl­­ébredt, s anyja rászólása dacára nem sokára oly előre fejlődött, hogy ellene állani vagy elfojtani ké­pes nem volt. (Folyt. köv.) A jótékony játékos, Millechail beszélve. A bécsi kongresszus idejében történt, midőn Európa négy legfőbb kormánya egybegyűlt a legfon­tosabb kérdés tárgyalására, mely korunkat izgalom­­b­­ozá. Soha Ausztria­ fővárosa nem volt oly ragyo­gó, oly élénk. A mindenféle mulatságok mintegy varázslatra követték egymást; nem lehetett mást látni, mint bálokat, színdarabokat, kivilágításokat, versenyeket, vadászatokat, szóval mindent, mit a képzelem gyönyör­ és élvezetre teremthet. Egy napon a schönbrunni erdő hemzsegett a számos lovagtól, kik megjelentek résztvenni vagy legalább szemlélni azon hajtóvadászatot, melyet a császár adott. A meghívottak között volt egy angol is, ki nevezetessé lön mérhetlen gazdagsága, különc­ségei és játékszenvedélye által. Sir Rikhard Haight — ez volt neve — már többször vett közelében egy előkelően öltözött ifjút észre, ki pompás paripán nyar­galt, s minden látszat szerint azon igyekezett, hogy figyelmét magára vonja. Kifáradva végre az üldözés által s kielégitni óhajtván kíváncsiságát, sir Rikhard az idegen felé forditá lova fejét. Ez azonnal előre sietett s zavartan megszókitá: — Uram, már volt szerencsém önnel talál­kozni ! — Valóban, — viszontá az angol, — arca nem ismeretlen előttem, de nevét tökéletesen elfeledtem — Nem is hiszem, hogy valaha tudta volna. Nem láttam önt másutt mint nyilvános helyeken, többek közt az angol vendéglőben Moszkvában. S mivel ismeretségünk csak ennyire szorítkozik, vise­i letemet kétségkívül furcsának és fesztelennek fogja

Next