Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-23 / 44. szám

szájra jut, annyi az utánzója, midőn vidéki városaink­ban oly tisztet még a száma a semittevő szerzetek­nek, melyek száz és száz esztendő óta bizony elun­hatták a világ bámulását, csupán a Szabóky érde­meinek nem akad követője és az ő dicsőségének irigye. Ő vezetett bennünket az előadás teremébe. Egy csinos színpad volt itt fölállítva. A függöny felgör­dültét a telt ház várta. Jól esett végigtekintenünk ez egyszerű, vidám embereken,­­ jókedvű és szerény­kedő asszonyokon és leányokon, kik nem maguk hordják, csak részben szolgáltatják a drága ruhákat a színházi előadásokra. Az arcokon egész ünnepé­lyességgel jelentkezett az alkalom ritkasága: színi előadást láthatni. Még meg sem csendült a harang, a nők máris egész figyelemmel utasították csöndre ud­varlóikat, kik minden vasárnap produkálhatják előt­tük magukat, de „több vasárnap, mint előadás.“ Végre az egylet dalárdája, mely a zenekart he­lyettesítette, egy-két magyar dalt énekelt. Ezután szavalat következett, még pedig sikerült, Szepesi Gyulától, és egy magándal harmónium-kisérettel egy széphangú asztalos­mestertől.": Csák Gyulától. Nunc venio­ ad fortissimam comoedieu­. Az egy­let egy derék tagja, szintén egy asztalos­mester, mu­tatta be magát, mint szinműköltő. Csepreghy Ferenc ez, kinek „Vízözön“-e az akadémia dicséretében nem részesült, és a Kisfaludy-Társaságban a tetszés leg­kisebb jelét sem nyerhette. A­kik ott pálcát törtek fölötte és a kik itt hallgatták, azok dicséreteiket első­sorban a színi hatással szokták indokolni. A „Víz­özön“ alig számíthatott erre, és ha szerzőjét a véletlen össze nem hozza az irodalom egy pár ifjabb munká­sával, kik „Loyons ami“-t kiáltottak a költő felé, ő valószínűleg meg fog nyugodni a hallgatás bölcs íté­letében és átlátva, hogy jól és helyesen vezette sorsa az asztalos műhelybe , nem tesz többé kísérletet a tollal, melyet a legmagasabb bírák ítélete szerint nem adatott jól forgatnia. Pedig minő cáfolat mostani da­rabja is azok ellen, kik nem látták benne a hivatott költőt. A „Magyar fiúk Bécsben“ egy adoma ügyes földolgozása. Egy nyugati nureddin lant helyett gya­­luval közeledik márkájához, kinek szerelmét isme­retlenül óhajtja megnyerni. Két magyar iparos föl­megy Bécsbe, az egyik munkát keresni, a másik há­zasodni. Sándor atyja réges régen eljegyezte fiát egy ifjúkori barátja leányával. A vándorévekben kötött barátságot nem szakította meg az idő és távolság. Bárdosi Pesten, Steinmiller Bécsben gazdagodott meg, és gyermekeik jövendő egybekelését bizonyos­nak tartották. Megemberedvén Sándor, leánynézőbe küldte föl az apja, és a fiatal asztalos fölhozta magá­val Károly barátját. Egy betérőben állapodtak meg, és itt főztek ki egy tervet: a darab meséjét. Sándor mint báró állított be Steinmillerékhez, és Károly a komornyikot adta mellette. A leendő ipa házában lakást bérelt, gyárában fényes bútorzatot rendelt, de azonnal útra kelt, hogy mint szegény vándorló le­gény, nem­sokára visszatérjen és fölajánlja ügyességét az általa megrendelt bútorzat elkészítésére. Károly ezalatt a szomszéd korcsmáros eleven leányának szi­vét nyerte meg és Sándor is, ki barátjával vándor­könyvet cserélt, hozzálátott az udvarláshoz Netti kis­asszonynál. A vándorkönyvek elcserélése féltékeny­­ségi jelenetekre szolgáltat alkalmat a két leány kö­zött , kik Sándorban közös és egyetlen udvarlójukat keresik. A csalódás kiderül új bonyodalom küszöbén, melyet az öreg Bárdosi megérkezése vezet be. Háger korcsmáros azt hiszi, hogy a gazdag pesti mészáros az ő leánya szeretőjének az apja, és nem csak nem vonogatózik többé beleegyezését adni, hanem szám­adásra akarja vonni Károlyt, mikor megtudja, hogy Bárdosi a szomszédban keres atyafiságot. Sándor ez­alatt— még mindig inkognitóban — megkéri Netti ke­zét. Steinmiller vonogatózik, de leányán utójára is megesik a szíve. Ekkor jelenik meg Bárdosi, és utóbb Háger. A zavar a tetőponton van, és a bonyodalom megoldva. Távol van tőlünk e vígjátéknak, mely közelebb önálló kötetben is megjelent, föltétlen magasztalása. Hiányai szembeötlőbbek, hogysem takargatni lehes­sen őket. Látjuk, hogy a természetesen közeledő megoldást miképp odázza el magától a szerző, hogy távolabbit keressen. Várunk egy, a mesét vége felé vivő jelenetet, mikor az ajtón belépni látjuk az egyik barátot, de ugyanakkor a másiknak kilin­csen van már a keze, hogy távozzék. Elszalaszt egy csattanó­ jelenetet, és a féltékenységi félreértést a fel­vonások közt oldja meg. A szerelmi viszonyok bá­mulatos gyorsasággal születnek olyanok között, kik­ről ezt alig tehetjük föl. A báró jelenete is gyönge arra, hogy nélkülözhetlenségét kivigye Sándor. Ezen­kívül egyes jelenetek hangján bizonyos naivság vonul át, mely simítottabb színpadi termékeink kö­zött visszatetsző. Elősoroltuk, a­mik hibábul tűntek föl szemünk­ben. De ezek ellensúlyozására vajmi sokat talá­lunk e vígjátékban, a­mit a színpadi hatást bálvá­nyozó elméletek hívei talán nem sokra fognak be­­csülni, de gyönyörködhetik bennük mindenki, a­ki­nek van érzéke a mesterkéletlen szép iránt. A jelle­mek festésében oly biztosságot, oly minden ingado­zást kizáró szabatosságot találunk, mint kevés szín­műírónknál. A két leány rajza oly tökéletes és önál­ló, a lélekfestéshez szükséges színek oly ismeretéről és biztos kezeléséről tanúskodó, hogy gyakorlott színésznőktől ábrázolva nagy hatást tenne. Rajtuk kívül különösen egy jelenet ragadja meg figyelmün­ket : az, melyben a munkát kereső legény szerelmet vall a tűzről pattant korcsmárosleánynak. Ritka élénkséggel, humorral és drámai erővel írt jelenet ez, mely a lelkületek alapján természetesen magya­ráz meg egy, az első pillanatban természetlenül gyorsnak tetsző érzelmi fejlődést. Ezeken kívül az egész annyi ügyességet, elevenséget és leleményt mutat, hogy őszintén tapsoltunk a közönséggel a szer­zőnek, ki darabjában egy kis komikus szerepet ját­szott. Az előadás is becsületükre válik a szereplőknek. Különösen Péterfy Frigyes, ki Károly szerepét ját­szotta, és a szerző igen jó hangulatban tartották a közönséget. A két nőszereplő is megérdemlett tap­sokban részesült. Bár nem akarjuk hivatott birákul tolni föl ma­gunkat, vegye a szerző a mi tapsunkat elismerésnek a közönség egy tagja részéről, ki darabján jobban mulatott, mint sok pályanyertes vígjátékon. Beöthy Zsolt: 205 Oroszországi didergések. VI. Szent-Pétervártt mindazon cári épületek közt, melyek több-kevesebb műtárgyat foglalnak maguk­ban, a „remeteség“ nevű a legkiválóbb. I­­dik Ka­talin cárnő még 1768-ban építtetett a téli palota szomszédságába egy épületet, hová az udvari zaj elöl menekülve, idejét néhány bizalmasabb egyén, nemkülönben tudósok , költők és művészek közt tölthette, és ezt elnevezte „remeteséginek. E helyi­ség volt egyúttal hivatva­ magába fogadni sok ideig Oroszország műkincseit; miután azonban ezek idővel jól megszaporodtak, a helyiség mindinkább szűk lett, minélfogva Miklós cár 1839-ben elkészítteté a je­lenlegi pompás és tágas épület tervét, s ma ez épü­let méltó keretét képezi ama soknemű értéknek és műkincsnek, melyek itt fölhalmozvák. Az előcsarnokban mindjárt meglepi a belépőt két obeliszk és két nagy kargyertyatartó. Vadró­­zsaszín kő ez, erős fekete erekkel, de oly vegyület­­ben, hogy valamennyi drágakövet fölülmúl szépség­ben, s az orosz árványtudósok rhodomit-nak hívják. Különösen gazdag még ez előcsarnok jáspis, por­­phir,lazulkő,különböző gránit- és malachit-ból készült vázák­ és asztalokban. Ne kívánja az olvasó, hogy csak nagyjából is részletezzem az ittlevő műtárgya­kat, mert az lehetetlen, hanem csak úgy csoport­számra említem meg, hogy az épület földszintjén görög és római szobrokkal, egyiptomi babyloni mű­emlékekkel hat nagy téren van elfoglalva, a hete­­­dik pedig tele festett vázákkal. Továbbá van itt egy nagy könyvtár, melynek kiegészítő része a 200,000-et haladó réz- és acélmetszetgyűjtemény. Az első emeleten kitűnő képtár ékeskedik 1635 képpel, melyeket több, mint 4000 darab közül választottak ki (a többieket egyéb császári palo­tákba osztván szét), s melyekért — oda nem értve az ajándékban kapottakat, — egyszer máskor ösz­­szesen kétmillió hétszázezer frankot adtak ki. Több, mint harminc szobában vannak ezek elhelyezve, s köztük az olasz iskolát 331, a spanyolt 115, a fla­­mandot, hollandot és németet 944, az angol 18, a franciát 172 képviseli, a többi orosz iskolabeli. Közöttük az olaszok a legdrágábbak. Ezek közt „a keresztről levétel“-t (Sebastiane del Piombo művét) II. Vil­mos hollandi király gyűjteményéből 60,000 artért vették meg. Reynold­­Józsue pedig ittlevő „Herku­lesedért 37,500 frankot és egy burnótszelencét ka­pott, melyen Katalin arcképe gyémántokkal volt kirakva. Három teremben gazdag pénzgyűjteményt látunk. Különböző pénznemekből 160,600 darab van, s ezek közt egyedül az­ orosz 7000-nél több példány­nyal van képviselve. Érdekesbek a szent Vladimir aranypénzei a tizedik századból, a szibérai négyszög­letes rubelek, nemkülönben az oroszok által meg­hódolt keleti tartományok és kalifák háromszög­letű arany-,ezüst- és elefántcsont-pénzei. Teljes gyűj­teményét láttam még itt az 1848- és 49-diki magyar pénzeknek is. A 16 dik számú szoba a drágaköve­ké. Vékaszámra lehetne mérni az itt fölhalmozott köveket, gyöngyöket, melyek legnagyobb része kü­lönféle tárgyak ékítésére vannak fölhasználva. Hát a gyűrűk, burnótszelencék egész gyűjteménye, köz­tük történeti becsüek, mint a II. Mahmud szultáné, Mária Antóniáé, nagy Frigyesé, stb. Egyéb tárgyak közt igen érdekesek: a Zsigmond király ezüst sisak­ja, Potemkin híres forgója, Bonaparte Jeromos tinta­tartója,­­­arischkin­ nak, Katalin főudvarmesterének ezüst parókája, egy nőstény papagály egyetlen da­rab smaragdból kifaragva, Souvaroff forgótolla, melyet a perzsa shaktól kapott, Ágoston lengyel ki­rály theakészüléke, stb. Legjelesebb azonban mind­ezek közt ama csodálatos mivezetű chronométre óra, mely a terem egyik szögletében áll. Ez egy régi vártornyot képez, mely körül az udvarban kakas,páva, a fán egy mókus és bagoly vannak. Pár perccel az óra ütése előtt a kakas elkezd kukorikálni, mire a bagoly szemeit forgatja, szárnyaikat csattogatják, a mókus nagy mohósággal eszik, a páva kiterjeszti drágakövekből természetisen utánzott gyönyörű farkát, és aztán elkezd az óra ütni. Van itt még egy udvari színház is, hol azonban egy-egy télen csak három-négyszben szoktak játszani. De hagyjuk el most a fővárost, hagyjuk el Mária nagyhercegnő, Miklós és Mihály nagyhercegek stb. palotáit, melyek szintén tömvék érdekes látniva­lókkal , sőt mellőzzük a város hét színházát, köztereit emlékszobraival, melyek közül pedig a nagy Péteré hatszázezer, Sándoré nyolcszázezer frankba került; a sok magánképtárat (Smirnoff, Bibikoff, Prianisch­­nikoff, Gortschakoff, Konscheloff, Schuvaloff, Narisch­­kin,Osloff, Davidoff, Nesselrode, Tsehelircheff, Bab­a­­tinszky, stb. tulajdonait) , siessünk egy érdekes pont­hoz, melyről — habár röviden — meg kell még em­lékeznem. És ez az oroszok Schönbrunnja, Potsdamja és Versailles-ja: Csarskoé-Selo. Annyit hallottam az orosz cárok nyári mulató­helyéről, hogy nem állhattam ellent a vágynak, azt közelről is megtekinteni. Reggeli hét órakor tehát fölültem a vonatra, s ötven perc múlva már Orosz­ország egyik legérdekesb történeti pontján valók. Hogyan jutottam én itt a kiváló szerencséhez, mely­­nélfogva a minden oroszok cárjával szemtől-szem­­ben állhattam, vele beszélhettem, s mik voltak annak következései, a szerkesztő engedelmével egy más alkalommal mondom elt"); jelenleg nem szorítkozom egyébre a száraz leírásnál. Noha jó távol van az indóház a cári palotától és parktól, szívesen tettem meg gyalog ez utat, mert az orosz főurak nyári pa­lotái és kertjei kedves szórakozást nyújtottak odáig. A park elején, mindjárt a bemenetnél jobbra, emelke­dik a nagyszerű palota, mely ugyan még 1744-ben épült,de csak Katalin cárné alatt lett a világ egyik leg­szebb épületévé. A hétszáz lábnyi hosszú homlokzat­nak minden állványa, oszloptalapzata és feje, vázai és egyéb díszítményei eredetileg gazdag aranyozás­sal voltak ékítve, úgy, hogy csupán ez is egy millió ezüst rubelnél többe került. Néhány év múlva azon­ban az aranyozás elkezdvén kopni: a fölszólított vál­lalkozók ez arany foszlányokért ötszázezer rubelt ígértek, de melyet a cárné visszautasított, mondván: „Nincs szokásomban ócska holmimat eladogatni!“ Jelenleg egyedül az épületből kiemelkedő udvari kápolna teteje aranyozott, melynek belülről arany­nyal gazdagon áttört fekete falazata és telepe saját­ságos komoly hangulatba ejti a belépőt. Különben a palota falai és pallózata mindenütt pazar fénynyel diszitvék. Hol fehérek a falak, aranynyal, hol pedig selyem hímzésekkel boritvák, a parquette pedig min­denütt különböző szinű s ritka mivezetű. A legdísze­sebbek egyike az úgynevezett lazulkő-terem, mely­nek falai drágakövekkel sajátságos módon ékesít­­vék, a­míg pallóban elefánt-agyarak vannak fényes gyöngyházból, mi a különben nem nagy szobának valami meglepő hatást kölcsönöz. A palota csodáját azonban mégis a borostyánkő-terem képezi. Szokva lévén eddig csibukok és ékszerek alakjában csak ki­sebb darab borostyánokat látni, alig hittem, hogy azok a nagy tömegek, melyek itt a falból kilógnak, szintén borostyánkövek. Több helyen egész rámás képek vannak belőle kifaragva, alakcsoportokkal. Sajátságos a nagy Katalin hálóterme is porcellán-fa­­laival és piros üveg­oszlopaival. Az elfogadó­terem egész teteje és a falak köröskörűi kilenc lábnyi ma­gasságban színaranynyal fedvék. De ki győzné itt egyenként elszámlálni azt a mindenütt elömlő pazar fényt, mely minden egyes szobát jellmez és saját színben ragyogtat-, elkezdve a francia ízlésen és vé­gezve a khinai termen, hol minden a mennyei biroda­lom szokása szerint ékeskedik ! Van itt még egy nagyszerű fegyvertár is, valamint remek képek, stb. gyűjteménye. Az egészet pedig körülveszi egy 63­ 4 német mértföldnyi kerületű park, melyben az olvasó kép­zeletét túlhaladó szórakozási tárgyak vannak. Való­ságos élvezet­ labyrinth­ez, minden kigondolható szépséggel. Itt apró csermelyek, amott pompás vízesés; itt szép emlékszobrok, amott színház; itt egész khinai falu, amott svájci tehenészet; itt török kioszk, amott keleti fürdők; itt jóni pavilion, amott függő kertek, római sírok, mesterséges romok és barlangok, szóval ezer meg ezer látnivaló. Közepe táján van egy nagy tó, melyen minden létező vízi jármű, az egyszerű csónaktól az admirálhajóig­en miniature látható. Itt szokták az orosz főhercegek a tengerészetet tanulmányozni, s olykor , mint ne­ * * *) Nagyon örvendünk, ha ez érdekes utazás egyes élményeiről jövőre is kapunk egy-egy részletes rajzot, any­­nyival inkább, mert irodalmunkban Oroszországról eredeti­ leírásokat nagy idő óta nem lehetett olvasni. Szerk. *

Next