Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-14 / 36. szám

*36-dik sz. Kedd, február 14. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelelt az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK Kiadó­hivatal, Pest, barátok­ tere 7. szám. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Nyolcadik évfolyam 1871. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Lapunk első száma elfogyván, előfize­tést csak február-márciusra fogadhat el 2 forint 35 krajcárjával a kiadó­hivatal. „Szeretlek!“ (A Kisfaludy-Társaság közüléséből). Széttávozunk keletnek és nyugatnak ! Oh ! drága hölgy, vidd emlékül magadnak Szemem áldó tekintetét, Szivem változhatatlan érzetét, E búcsúdalt, melyet reszketve zengek : „ Szeretlek ! szeretlek !“ Szikrázva ragad tőlem tovább a gép, A pere mértföldet dob közénk, Fojtott tüdővel áll a sas, Te lomha felhő, hol maradsz ? Utól nem ér sem szélvész, sem madár, Csak lelkem az, mely bűn nyomodba jár, Körülzsibong és átölelve lelked, Susogva zsong, dong egyre egyet: „Szeretlek ! szeretlek !“ Hallád, hallád-e a tenger zúgását ? Bömbölve csap át szélvész a habon, Örvényt kavar — rákezdi hullámtáncát, S tombol az ár a sülyedő hajón. Lelkem hű képét ebben föltalálod, Midőn tűnődve azt fontolgatom : Tán föl se fogtad, oh­ tán meg sem érted, Miként hevül e szív, e szív te értted! Tudom, hogy elszakítna a világ ! De éh­­ez önző emberek Ha tépdesnék emlékemet: Ne hidd a rágalomnak szózatát ! Gondolj a költő tiszta jellemére, Fenkölt lelkére! Árva helyzetébe’ Nem védheti távol tőled magát. Lehajtja bánatos fejét, Akképen zengi énekét, Az egy, örök, változhatatlan verset: „Mig élek, a­mig e földön lehellek, Szeretlek! szeretlek!“ Dobsa Lajos: Székelyné élete , szinművészetünk bölcsőkora. Irta: Jakab Elek. (Folytatás). Irományait ágyához vitette, kiválogatta, részét elé­gette, részét Lugosy barátjának küldte át, ki azokat nekem ez életrajz írásához készséggel átadta. Nem sokára meghalt, 1862 dec. 25-kén esti 6 órakor; teme­tése 28-kán délutáni 3 órakor volt. „El van játszva — igy szól szomorú jelentése, melyet K. Papp Miklós irt, — az élet nagy tragédiájának utósó jelenete is, a függöny végképpen legördült, és az annyiszor megkoszorúzott művésznő most már nem kér jutal­­mal egyebet, mint koporsójára a hála egyetlen igaz könyét, pa­rányi helyét emlékének azok szivében, kik egykoron szerették. Ez oly parányi jutalom egy élet szenvedéseiért. Ki tudná a nemzet napszámosnő­jétől azt megtagadni? A kiknek egykor ajkára any­­nyi mosolyt csalt, a kikért éltének szebb részét ál­­dozá, el fognak jönni bizonyára az egyszerű ravatal­hoz végső „isten hozzád“-ot mondani Egyébre úgy sincs szüksége az elhúnyt művésznőnek. A nemzeti kegyelet pedig, mely az élőnek babért adott, elhoz­za majd hervadhatlan virágait a szerény sírhantra is.“ A temetési költségre gróf Lázár Miklós 80 frtot gyűjtött, Follinusné a színészektől 20 frtot. A temetés népes volt, a halottas­háznál a hely­beli színésztársulat énekkara énekelt, kísérte az összes színi személyzet, köztük a legöregebb színész , Könyves Máté, és a város értelmisége. A temetőben Paulay Ede beszélt, méltóan a gyásznaphoz és a meghalt szelleméhez A színészi énekkar itt is gyász­dalt énekelt s illetődve hagyta ott a legidősebb ma­gyar színművésznőt, ki magát a színészek édes any­jának nevezte, a magyar nemzeti színészet iránti mély vonzalma kifejezéséül. A halottpadon nyugvó körül azok állottak s tették meg a barátság köteles­ségeit, a kik végnapjaiban sem hagyták el őt: Mike Sándor és Lugosy József. A sír Kolozsvár közteme­tőjében van. „Színésznek, a ki a népért él és népből való, ott van helye!“ mondá ő sokszor, mig élt. S neki Kolozsvár kedvenc városa, népe bálványozása tár­gya volt igaz magyar érzéséért; szóval tett végren­deletében kettőt hagyott’meg: megtakaritott ezer írtja enyhítse szegény Trézi — testvére — öreg napjai szenvedéseit, temessék a színészetben mestere, Kocsi P. János és lelki barátja, Finta Ferenc sírjaik köze­lében. Mindkettő teljesült. Három képe maradt fönn: egy kis medaillon-arckép Erlakitól, egy özvegykori mellképe, fő arc és mell egészen fehérben, Bedő Istvántól, ezek a családnál vannak, és egy virágzó korából való, ölében kis leányát tartva, Horváth ne­vű festőtől. Mindegyik kép hit, és képmásolata szép eredetijének. X. Ideje összevonnom tanulmányom eredményeit, s kimutatnom Székelynének szinművészetünk fej­lesztésére gyakorolt befolyását , meghatároznom színművészetének értékét. Ha íróink és irodalmunk a színművészet fejlődését figyelemmel kísérik s föl­­jegyzik vala, azok nyomán indultunk volna. De ez csak gyéren s fölületesen történt; annak is nagyobb része dicséret indokolás nélkül, tartalomnélküli szó­virág, átalánoskodás. A még életben levő egykorúak­­tól kérdezősködéseimre a hány, annyiféleképpen fe­lelt. Magam nem láttam őt játszani, a személyes látás és benyomások pedig egyedül képesülnek ily tárgyban biztos ítéletre. Nem volt más útam, mint az írott emlékek és szóbeli értesülések e vegyes, olykor könnyed halmazából alkotnám össze e rajzot. Le­gyen szíves az olvasó a netaláni hosszadalmasság okát részben itt keresni. Színésznél, színésznőnél a színpadra termett test az első. Székelyné termete középmagas volt, karcsú, nyúlánk, arca színe tiszta fehér, mint a márvány, de az élet meleg leheletétől élénkítve, a­mit egy pici, éles szemnek is alig észrevehető himlőhelyesség még vonzóbbá tett, mint ezt szőke arcú nőknél gyakran tapasztalhatni, a­kiknek arcát egy-egy bar­­­na kis halvány szeplő valódi gráciával önti el; haj­zata hollófekete, hosszú s gazdag növésű, homloka magas, sima, derült, szemei feketék, mint a körömi valódi olasz tűzzel tele, fekete szemöldöktől szivár­ványként ívezett, orra görög szabású, arányosan nagy, szája és ajkai igézően alkotottak, szava érces, zengő, beszéde, hangejtése figyelem, lekötő, mint a zene hangja, lábai kicsinyek, testtartása délceg, ne­mes, mozdulata természetes, fesztelen, járása kelése könnyű, játszi, finom, mintha szellő lebegtetné, vagy komoly, méltóságos és hősies, a szerint, a mint a jel­lem és helyzet kívánta, szóval: Székelyné mint színpadi alak, impozáns , kedves, tünemény volt a magyar színpadokon. A ki az erdélyi múzeum könyvtárában levő ifjúkori mellképét figyelemmel nézi meg, látni fogja, a ki még élő egy-két kortársát beszélni hallja, hiendi, hogy festésem hű. Midőn az első színésznői nemzedék hősnője, az úgynevezett deli, szép Kocsiné pályájáról visszalé­pett, naiv és hősies szerepkörét mintegy áttette Szé­­kelyné kezeibe. Hiány nem látszott egy percig is. Egyik szépet és derekát a másik váltotta föl. Az öltözési csín, ízlés és alakítási ügyesség a második kellék, s ez lényeges volt, kivált a kezdet ama korában, midőn nem voltak díszlapok, divat­szabók s divatárusok, mint ma, nem volt ruhatár, a római és görög klasszikái, úgy az újabb spa­nyol, olasz szinészeti öltönyrajzok, minták, ké­pek, plasztikai alakzatok stb. nem voltak kiad­va, vagy legalább nálunk ismerve; ki ki maga gon­dolta ki szerepéhez öltözékét , maga készíttette el vagy szerezte elő; nem volt rendezőség, tehát színészek és színésznők maguk találták ki alakju­kat, öltözéküket, jelenéseik technikáját, egész sze­repük lényét és formáját. Székelynéről egyhangú a vélemény, hogy toilette-je minta volt a színpadon s kánn a társadalomban. A színésznőnek az érzéseket, szenvedélyeket, az élet víg vagy tragikus eseményeit, a társadalom bűneit és az emberek erényeit a létező, a tiszta való színében úgy kell előállítnia, hogy az meghasson, lelkesítsen vagy elrettentsen, hogy a nézőt a magáé­ból ki s mintegy a színpadi történet cselekvési és életkörébe vonja, magával ragadja. „Sírj te elébb, ha kényekre akarsz indítani en­gem !“ Ez a feladat, de úgy, hogy ez a valóságnak tö­kéletes színmásolata legyen, és viszont, hogy a szín teljes, élő valóságnak tessék. Ez a mesterség, ez a művészet, ez a színművészet titka. Székelyné színpadi öröme s mosolya, a midőn víg szerepe volt, az öröm és vidámság hetedik egébe ra­gadta, a mikor bútól levert, tragikus lelki állapotokat és helyzetet festett, a nézőt zokogásra bírta, az érző lelket majdnem őrültté tette; úgy látszott, hogy a való színjátékká, az élet színlelt jelenetei valóságok­ká lettek mesterileg alakitó kezeiben; szemeinek villámló tüze gyújtott, mint az égető szikra ; mélyen ható erős tekintete a lelket megrázta, mint a galváni villanyütés; szavainak szirénhangja elandalitott, ha szerelemről s boldogságról beszélt, vagy mennykőként zúzott össze s megfagylalta az erekben a forró vért, kioltotta a szivkamarákban az érzések tűzhelyét, ha haragot, vagy a bűn iszonyát festette. Gyászoló Niobe, siró Aretusa itt, játszi Ámor s mosolygó kegy­isten amott, s mindegyik bevégzett, mindegyik töké­letes. Színészetünk ama bölcsőkorában nem voltak a szerepkörök elválasztva, mindegyiket nem képviselte két-három egyén, mint ma; akkor mint a tudomány, a színészet is universalitásra a szükségtől volt utalva; mindent kellett tanulni és tudni, minden szerepre mindenkinek — ha fölszólították — vállalkozni; a kitűnés abban állott, hogy hősnőt és szerelmest, apácát és grizette­t, udvari hölgyet és falusi paraszt­lányt, violát és szomorút, drámát és operettet egyenlő erővel, egyforma sikerrel játszódjék. Példabeszéd volt a színvilágban: ma Abellino, holnap Mandolino. Székelyné nem csak társait, de korát múlta fö­lül mindezekben. A­ki végignézi 25 évi szereplését, hallja azokat, a­kik őt látták s bámulták, meg fog erről győződni. Ő minden szerepkörben sikerrel ját­szott, kezében egy sem esett el, ragyogón, örök pél­dányképpen a legheterogénebb, legmagasb erőt ki­­váó két játéknemben: a tragikus és naiv szere­pekben. (Vége köv.) Végzetes házasság. (Orosz beszély). Vovcsok Markótól. (Folytatás). — És te nem félsz, hogy azt a szegény embert, úgy lehet, meg is ölöd hűtlenségeddel ? — És te még szemrehányást is teszesz? Ah! Tania, Tania! .. . Emlékezel-e még, midőn ezt mon­dod nekem : „Ki uralkodhatik szívén?“ Ha az em­ber szeret, a­z gyakran akarata ellen történik, de az ember még­sem képes szerelmétől megszabadulni! — Az valóban úgy van ! — válaszolt Tania. — Biz úgy van az, valósággal ! És várjon nem

Next