Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-25 / 46. szám
46-dik sz. Szombat, február 25 Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft 2kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodha-t’ibos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Az élőhalott. (Beszély). iSte, Madarassy Kiotóidtól. (Folytatás). II. — Béla ! — szakította meg a csöndet a kőpadon ülő hölgy, reszketeg hangon. — Már jobban érezem magam, térjünk vissza a társasághoz ! Az ifjú összerázkódott, mintha álomból ébresztette volna föl őt ez a panaszos, gyöngéd hang. — Ne még! — mondá csengő hangon. — Hisz oly rég láttalak, Helén, s oly jól esik itt veled egyedül lennem! Az a sok ember, az a sok szerencsekivánat ott benn, nagyon terhemre van ! — téve hozzá elfojtott sóhajjal. — Miért e hangulat, Béla ? — kérdezte a leány szelíden. — Magam sem tudom ! — felelte a kérdett szórakozottan. — Egy nyomasztó érzés vett rajtam erőt, melynek nem tudok sem nevet, sem magyarázatot adni. Talány vagyok önmagam előtt. — Nem vagy-e boldog? — Mit értesz te a boldogság alatt ? kielégített kötelességérzetet-e ? Ha igen, akkor azt hiszem, nekem boldognak kell lennem. Beváltottam atyám régi, hű barátjának évek előtt adott szavát, melyet annak halálos ágyánál megújított, hogy t. i. leánya családunk tagja, vagyis nem leend, s melyet nekem annál inkább kelle teljesítenem, ha mindjárt önmegtagadásomba került volna is ez, mert Julia atyja halála után nem csak árva, hanem egy kereskedelmi ház bukása által elveszítvén örökségét, egyszersmind egészen vagyontalanná is lett. — És szived? — suttogta a leány majdnem félénken. — Én eddig nem sokat értem rá: szivemmel foglalkozni; nagyon igénybe vettek tanulmányaim és egyéb készülődéseim az általam választott nehéz pályára. Megszoktam gyermekkorom óta azt a gondolatot, hogy számomra már szüleim jelöltek ki menyasszonyt, s igy nem háborgatott sem szerelmi ábránd, sem a jövő miatti gond. Különben pedig — folytatta melegebben — szivem oly bő kielégítést talált a vonzalomban irántad, s viszont a tiéd által oly boldognak érezte magát, hogy soha sem jutott eszembe ezen kívül még egyéb után is vágyódni. Csak most, néhány óra óta, mióta viszontláttam egy évi távollét s a zajos, izgalmas fővárosi élet után első fiatalságom színhelyét, hol annyi kellemes, boldog napot, évet töltöttem el veled, gyermekkori legkedvesebb barátnőmmel, testvéremmel, most először jutottak eszembe megváltozott új életviszonyaim s a jövő. S egyszerre nyugtalanság és kétség ébredtek bennem a fölött: vájjon boldog leszek-e ezután is? — Oly nő oldalánál, mint Julia, lehet-e az másképp ? — szólt Helén a meggyőződés hangján. Az ifjú elgondolkozott. — Én úgy érezem, — kezdte aztán halkan, lassúdadon, mintegy lelke mélyéből olvasva a szavakat, — hogy Julia, e bájos és szellemgazdag leány, ki csillogó szépsége és tulajdonságai által mindenütt közbámulat és hódolat tárgya, nem felel meg egészen annak az eszménynek, mely az utóbbi időkben előttem némely álmodozó perceimben bizonytalan körvonalakban megjelent, s mely most mind világosabb és határozottabb alakot öltve, végképp meggyőzött, hogy az a nő, kit én házi édenem angyalául, izgalmas külélet által zaklatott lelkem vigaszául magamnak óhajtok, ő nem lehet soha. — Nem értelek, Béla! Hisz Julia, ragyogó tulajdonságai mellett, oly nemes és jó! — Ezt nem is vonom kétségbe, mert egy év alatt nagynénje házánál, hol ő atyja halála óta a mai napig lakott, többször volt alkalmam erről, valamint szerelméről is, mit magamnak önbizelgés nélkül vallhatok be, meggyőződni. De mindezek dacára — folytatta ömlengéseit az ifjú, — hiányzik nála valami, aminek nem tudok nevet adni; az a bizonyos szendeség, gyöngédség, vagy jobban mondva bájos gyöngeség, ami szememben oly sajátságos varázst kölcsönöz a nőnek, s ami oly nagy mértékben megvan benned, Helén! — téve hozzá önfeledt melegséggel. — Te ma ábrándozol! — szólt a leány gyönge mosolylyal, s fölkelve helyéről, menni készült. — Csak még néhány percig időzz! — kérte az ifjú. — Mindeddig magamról beszéltem, pedig legfőképp rólad, szenvedő állapotodról óhajtottam volna beszélni. — Hagyjuk ezt, — mondá ez némi zavarral, — szót sem érdemel! Az egész egy kis ideggyöngeség. — Nem, Helén, az nem egy kis ideggyöngeség, mint te akarod velünk elhitetni! Én beszéltem orvosoddal s ő azt mondja, hogy a te betegséged egy anyádtól örökölt szívbaj, mely éppen nem jelentéktelen ; ez azonban kétségen kívül gyógyítható, de csakis úgy, ha minden kedély izgalomtól, főleg pedig a bánattól óvod magadat, mert ellenkező esetben nem áll jót semmiért. Pedig lásd, — folytatta az ifjú aggályos gyöngédséggel, — az orvos azt állítja, hogy te hosszabb időn át egy mély bánatot rejtegetsz szivedben, ami tetemesen növeli veszélyes bajodat. — Az orvos téved! — szólt a leány gyorsan. — Nekem nincs semmi bánatom. — Helén, — szólt Béla a legbensőbb kérelem hangján, — légy hozzám bizalommal, hozzám, legjobb barátodhoz, testvéredhez, s mondd el: mi az az életölő titok, a melyet szived mélyén rejtegetsz? — Semmi, éppen semmi ! — rebegte a leány gyorsan, szakgatottan. — Helén! — kezdte újra az ifjú, részvétteljes de egyszersmind határozott hangon. — Én kénytelen vagyok irányodban úgy járni el, mint a műtő orvos szokott betegével, azaz: fájdalom által segíteni a bajon. Öreg orvosod, ki tapasztalt emberismerő, azt állítja, hogy a te titkos bánatod oka boldogtalan szerelem. Helén halvány arcát hirtelen égő pirosság borította el. Mélyen lesütött szemekkel, remegve állott az ifjú előtt, s nem bírt egyetlen szót kiejteni. — Bocsánat, Helén, bocsánat, — szólt Béla mély megilletődéssel, — hogy ily kegyetlenül kínozom drága szivedet! De kérlek, csengek, nevezd meg azt, akit szeretsz! Bárki legyen is az, méltónak kell lennie hozzád. Szólj, mit tegyek, hogy minden erőm és tehetségem fölhasználásával eszközölhessem boldogságodat, mely drágább nekem a saját magaménál ? — Köszönöm, Béla, jószívűségedet, de nekem nincs szükségem semmire, én elég boldog vagyok ! De most hagyj, kérlek, távoznom ! — S egy határozott mozdulattal szabadította ki kezét az őt visszatartóztató fiatalemberéből. E gyors, erőszakos mozdulat által egy alig látható finom, fekete zsinór, melyet nyakán viselt, elszakadt, s a keblén kissé szétvált ruha redői közül egy kis arany medaillon hullott a földre. Helén rémülten kapott utána. Béla megelőzte őt s a teljes hold világitó fényénél a fölnyilt éremben egy kis fényképet látott, melyben saját magára ismert. A leány megsemmisülve rejtette arcát kezeibe, s keble lázasan emelkedett az elfojtott zokogás miatt. Szívtitka, melyet oly híven őrzött, e pillanatban lett elárulva, nem annyira az arckép, melyet keblébe elrejtve viselt, hanem inkább az ennek elejtésénél érezett kínos zavar és rendkívüli fölindulás által. — Helén, te engem szeretsz! — kiáltott föl Béla a meglepetés és fájó gyönyör vegyes érzetével. A leány nem felelt, csak csöndesen zokogott. És a fölfedezés, hogy Helén őt szereti, Béla szivében egyszerre világosságot árasztott s a talány, melyet ott eddig homály födött, meg lett oldva. — Hisz én is, Helén, én is szeretlek tégedet! — szólt föllobbanó szenvedéllyel, s térdre hullt az alig eszmélő leány előtt. De a következő pillanatban megemlékezve helyzetére, kétségbeesetten kapott fejéhez s magánkívül sietett el a helyről. (Folyt, köv.) A szép Pocopin s a szép Banlyom. Hugo Viktor elbeszélése. (Folytatás). A vadászat három napig tartott. Az első napon Pocopin lelőtte a sólymot, a másodikon a keselyűt, a harmadikon a sast. A nádorgróf bámulta az ügyes lövészt. — Sonneck lovag, — mondá neki, — neked adom hűbérbe Rheinecket, a gutenfelsi vár javadalmát. Eljösz velem Staebleckbe, s ott az investiturát nyered, s leteszed a hódolati esküt a tartományi törvényszék előtt, a táblabirák jelenlétében: „in malla publico, et eoram scabinis,“ mint Nagy Károly császár törvénye mondja. Engedelmeskednie kellett. Pocopin hirnököt küldött Bauldourhoz s megüzente neki, hogy a pfalzgróf kegyes akaratából igen nagy és fontos ügyben Staebleckbe kell mennie. — Légy nyugodt, kedvesem, — igy végezte, — a jövő hóban visszatérek! Miután elküldte a hirnököt, Pécopin elment a nádorral, és a kísérettel együtt Bacharachban szállt meg. Ezen éjjel különöset álmodott. Álmában újra látta a sonnecki erdőszélt, a majort, a négy fát s a négy madarat; a madarak nem károgtak, nem fütyültek, nem énekeltek, hanem beszéltek egymással. Énekük, melybe a tyúk s a galamb is vegyült, különös párbeszéddé változott, melyet Pécopin tisztán hallott álmában. A varjú: Erdőben a galamb. A rigó: Az udvarban a tyúk. A varjú: Azt mondja: „Pécopin,“ galamb meg: „Bauldour.“ A holló: A menyasszony otthon van. A szarka: Vadászaton az úr. A varjú : Elmegy Fezbe ? A rigó: Bagdadba ? A holló: De aztán viszontlátjuk ? A szarka: A tyúk mondja, hogy nem, a galamb, hogy igen. A tyúk: Bauldour! Bauldour! A galamb : Pécopin! Pécopin! Pécopin fölriadt, és hideg izzadtságot érzett magán ; első pillanatban eszébe jutott az aggastyán, s megijedt, bár nem tudta, miért, álmától s e beszédektől ; minél jobban igyekezett megérteni, annál kevésbé érthette; később elaludt, s másnap reggel, midőn fölkelt a nap, mely elűzi az álmokat, szétoszlatja a gondot s a ködöt, nem gondolt többé a négy fára, sem a négy madárra. IV. Mily tulajdonságok szükségesek különféle követségekre. Pocopin nemes ember volt és hírrel, névvel, észszel, szépséggel birt. Midőn be jön vezetve a pfalz.