Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-25 / 46. szám

46-dik sz. Szombat, február 25 Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft 2­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodha-t’ibos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Az élőhalott. (Beszély). iSte, Madarassy Kiotóidtól. (Folytatás). II. — Béla ! — szakította meg a csöndet a kőpa­don ülő hölgy, reszketeg hangon. — Már jobban érezem magam, térjünk vissza a társasághoz ! Az ifjú összerázkódott, mintha álomból ébresz­tette volna föl őt ez a panaszos, gyöngéd hang. — Ne még! — mondá csengő hangon. — Hisz oly rég láttalak, Helén, s oly jól esik itt veled egyedül lennem! Az a sok ember, az a sok szerencsekivánat ott benn, nagyon terhemre van ! — téve hozzá elfoj­­tott sóhajjal. — Miért e hangulat, Béla ? — kérdezte a leány szelíden. — Magam sem tudom ! — felelte a kérdett szó­rakozottan. — Egy nyomasztó érzés vett rajtam erőt, melynek nem tudok sem nevet, sem magyará­zatot adni. Talány vagyok önmagam előtt. — Nem vagy-e boldog? — Mit értesz te a boldogság alatt ? kielégített kötelességérzetet-e ? Ha igen, akkor azt hiszem, ne­kem boldognak kell lennem. Beváltottam atyám régi, hű barátjának évek előtt adott szavát, melyet annak halálos ágyánál megújított, hogy t. i. leánya családunk tagja, vagyis nem leend, s melyet nekem annál inkább kelle teljesítenem, ha mindjárt önmeg­tagadásomba került volna is ez, mert Julia atyja halála után nem csak árva, hanem egy kereskedel­mi ház bukása által elveszítvén örökségét, egyszer­smind egészen vagyontalanná is lett. — És szived? — suttogta a leány majdnem félénken. — Én eddig nem sokat értem rá: szivemmel foglalkozni; nagyon igénybe vettek tanulmányaim és egyéb készülődéseim az általam választott nehéz pályára. Megszoktam gyermekkorom óta azt a gon­dolatot, hogy számomra már szüleim jelöltek ki menyasszonyt, s igy nem háborgatott sem szerel­mi ábránd, sem a jövő miatti gond. Különben pedig — folytatta melegebben — szivem oly bő kielégí­tést talált a vonzalomban irántad, s viszont a tiéd által oly boldognak érezte magát, hogy soha sem jutott eszembe ezen kívül még egyéb után is vágyódni. Csak most, néhány óra óta, mióta viszontláttam egy évi távollét s a zajos, izgalmas fővárosi élet után el­ső fiatalságom színhelyét, hol annyi kellemes, bol­dog napot, évet töltöttem­ el veled, gyermekkori leg­kedvesebb barátnőmmel, testvéremmel, most először jutottak eszembe megváltozott új életviszonyaim s a jövő. S egyszerre nyugtalanság és kétség ébredtek bennem a fölött: vájj­on boldog leszek-e ezután is? — Oly nő oldalánál, mint Julia, lehet-e az más­képp ? — szólt Helén a meggyőződés hangján. Az ifjú elgondolkozott. — Én úgy érezem, — kezdte aztán halkan, las­­súdadon, mintegy lelke mélyéből olvasva a szava­kat, — hogy Julia, e bájos és szellemgazdag leány, ki csillogó szépsége és tulajdonságai által mindenütt közbámulat és hódolat tárgya, nem felel meg egé­szen annak az eszménynek, mely az utóbbi időkben előttem némely álmodozó perceimben bizonytalan körvonalakban megjelent, s mely most mind vilá­gosabb és határozottabb alakot öltve, végképp meg­győzött, hogy az a nő, kit én házi édenem angya­lául, izgalmas külélet által zaklatott lelkem viga­szául magamnak óhajtok, ő nem lehet soha. — Nem értelek, Béla! Hisz Julia, ragyogó tulaj­donságai mellett, oly nemes és jó! — Ezt nem is vonom kétségbe, mert egy év alatt nagynénje házánál, hol ő atyja halála óta a mai napig lakott, többször volt alkalmam erről, va­lamint szerelméről is, mit magamnak önbizelgés nél­kül vallhatok be, meggyőződni. De mindezek dacá­ra — folytatta ömlengéseit az ifjú, — hiányzik nála valami, a­minek nem tudok nevet adni; az a bizo­nyos szendeség, gyöngédség, vagy jobban mondva bájos gyöngeség, ami szememben oly sajátságos va­rázst kölcsönöz a nőnek, s a­mi oly nagy mértékben megvan benned, Helén! — téve hozzá önfeledt me­legséggel. — Te ma ábrándozol! — szólt a leány gyönge mosolylyal, s fölkelve helyéről, menni készült. — Csak még néhány percig időzz! — kérte az ifjú. — Mindeddig magamról beszéltem, pedig legfőképp rólad, szenvedő állapotodról óhajtottam volna beszélni. — Hagyjuk ezt, — mondá ez némi zavarral, — szót sem érdemel! Az egész egy kis ideggyön­­geség. — Nem, Helén, az nem egy kis ideggyöngeség, mint te akarod velünk elhitetni! Én beszéltem orvo­soddal s ő azt mondja, hogy a te betegséged egy anyádtól örökölt szívbaj, mely éppen nem jelenték­telen ; ez azonban kétségen kívül gyógyítható, de csakis úgy, ha minden kedély izgalom­tól, főleg pedig a bánattól óvod magadat, mert ellenkező esetben nem áll jót semmiért. Pedig lásd, — folytatta az ifjú aggályos gyöngédséggel, — az orvos azt ál­lítja, hogy te hosszabb időn át egy mély bánatot rejtegetsz szivedben, a­mi tetemesen növeli veszé­lyes bajodat. — Az orvos téved! — szólt a leány gyorsan. — Nekem nincs semmi bánatom. — Helén, — szólt Béla a legbensőbb kérelem hangján, — légy hozzám bizalommal, hozzám, leg­jobb barátodhoz, testvéredhez, s mondd el: mi az az életölő titok, a melyet szived mélyén rejtegetsz? — Semmi, éppen semmi ! — rebegte a leány gyorsan, szakgatottan. — Helén! — kezdte újra az ifjú, részvétteljes de egyszersmind határozott hangon. — Én kényte­len vagyok irányodban úgy járni el, mint a műtő orvos szokott betegével, azaz: fájdalom által segíteni a bajon. Öreg orvosod, ki tapasztalt emberismerő, azt állítja, hogy a te titkos bánatod oka boldogtalan szerelem. Helén halvány arcát hirtelen égő pirosság borí­totta el. Mélyen lesütött szemekkel, remegve állott az ifjú előtt, s nem bírt egyetlen szót kiejteni. — Bocsánat, Helén, bocsánat, — szólt Béla mély megilletődéssel, — hogy ily kegyetlenül kíno­zom drága szivedet! De kérlek, csengek, nevezd meg azt, a­kit szeretsz! Bárki legyen is az, méltó­nak kell lennie hozzád. Szólj, mit tegyek, hogy min­den erőm és tehetségem fölhasználásával eszközöl­hessem boldogságodat, mely drágább nekem a saját magaménál ? — Köszönöm, Béla, jószívűségedet, de nekem nincs szükségem semmire, én elég boldog vagyok ! De most hagyj, kérlek, távoznom ! — S egy határo­zott mozdulattal szabadította ki kezét az őt vissza­tartóztató fiatal­emberéből. E gyors, erőszakos mozdulat által egy alig lát­ható finom, fekete zsinór, melyet nyakán viselt, el­szakadt, s a keblén kissé szétvált ruha redői közül egy kis arany medaillon hullott a földre. Helén rémülten kapott utána. Béla megelőzte őt s a teljes hold világitó fényénél a fölnyilt éremben egy kis fényképet látott, melyben saját magára ismert. A leány megsemmisülve rejtette arcát kezeibe, s keble lázasan emelkedett az elfojtott zokogás miatt. Szívtitka, melyet oly híven őrzött, e pillanat­ban lett elárulva, nem annyira az arckép, melyet keblébe elrejtve viselt, hanem inkább az ennek el­ejtésénél érezett kínos zavar és rendkívüli fölindulás által. — Helén, te engem szeretsz! — kiáltott föl Béla a meglepetés és fájó gyönyör vegyes érzetével. A leány nem felelt, csak csöndesen zokogott. És a fölfedezés, hogy Helén őt szereti, Béla szi­vében egyszerre világosságot árasztott s a talány, melyet ott eddig homály födött, meg lett oldva. — Hisz én is, Helén, én is szeretlek tégedet! — szólt föllobbanó szenvedéllyel, s térdre hullt az alig eszmélő leány előtt. De a következő pillanatban meg­emlékezve helyzetére, kétségbeesetten kapott fejé­hez s magánkívül sietett el a helyről. (Folyt, köv.) A szép Pocopin s a szép Banlyom­. Hugo Viktor elbeszélése. (Folytatás). A vadászat három napig tartott. Az első napon Pocopin lelőtte a sólymot, a másodikon a keselyűt, a harmadikon a sast. A nádorgróf bámulta az ügyes lövészt. — Sonneck lovag, — mondá neki, — neked adom hűbérbe Rheinecket, a gutenfelsi vár javadal­mát. Eljösz velem Staebleckbe, s ott az investiturát nyered, s leteszed a hódolati esküt a tartományi tör­vényszék előtt, a táblabirák jelenlétében: „in malla publico, et eoram scabinis,“ mint Nagy Károly csá­szár törvénye mondja. Engedelmeskednie kellett. Pocopin hirnököt küldött Bauldourhoz s megüzente neki, hogy a pfalz­­gróf kegyes akaratából igen nagy és fontos ügyben Staebleckbe kell mennie. — Légy nyugodt, kedvesem, — igy végezte, — a jövő hóban visszatérek! Miután elküldte a hirnököt, Pécopin elment a nádorral, és a kísérettel együtt Bacharachban szállt meg. Ezen éjjel különöset álmodott. Álmában újra látta a sonnecki erdőszélt, a majort, a négy fát s a négy madarat; a madarak nem károgtak, nem fü­tyültek, nem énekeltek, hanem beszéltek egymással. Énekük, melybe a tyúk s a galamb is vegyült, külö­nös párbeszéddé változott, melyet Pécopin tisztán hallott álmában. A varjú: Erdőben a galamb. A rigó: Az udvarban a tyúk. A varjú: Azt mondja: „Pécopin,“ galamb meg: „Bauldour.“ A holló: A menyasszony otthon van. A szarka: Vadászaton az úr. A varjú : Elmegy Fezbe ? A rigó: Bagdadba ? A holló: De aztán viszontlátjuk ? A szarka: A tyúk mondj­a, hogy nem, a galamb, hogy igen. A tyúk: Bauldour! Bauldour! A galamb : Pécopin! Pécopin! Pécopin fölriadt, és hideg izzadtságot érzett ma­gán ; első pillanatban eszébe jutott az aggastyán, s megijedt, bár nem tudta, miért, álmától s e beszé­dektől ; minél jobban igyekezett megérteni, annál kevésbé érthette; később elaludt, s másnap reggel, midőn fölkelt a nap, mely elűzi az álmokat, szétosz­latja a gondot s a ködöt, nem gondolt többé a négy fára, sem a négy madárra. IV. Mily tulajdonságok szükségesek kü­lönféle követségekre. Pocopin nemes ember volt és hírrel, névvel, ész­szel, szépséggel birt. Midőn be jön vezetve a pfalz.

Next