Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)
1871-04-22 / 92. szám
92-dik sz. Szombat, ápril 22 Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 filkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Mikoós. (Folytatás). Ez egynek örökre, változatlanul, s ha Vilmost kérdenék, a nélkül, hogy ez egy által viszontszerettetnék. ... Nem, Aranka ily ábrádos őrültséget vagy ily magasztos kegyeletet nem sejthető, miután Vilmos Lujza iránti szerelméről vele soha sem beszélt. Ez egyetlen bűne határtalan kegyeletéből eredt. Minden egyéb a világrendszer helyes célszerűségének itt a földöni merő hiánya vagy koronkinti fölbomlásának eredménye volt, mely egy fiatal szívben oly gerjelmeket éleszt, minőket a másik már nem viszonozhata. . .. Aranka Vilmosért eped. Nemesebb örömnél a bú, nevetésnél a sírás, azért nyilatkozik többnyire egy sóhajban vagy könycseppben a szerelem, és soha sem tréfa és vidor hahota közt. A fiatal hölgy megtanult már ábrándozni, és titokban, egy fakadó könynyel vánkosani, róla álmodozni s vele foglalkozni-Csak Vilmos nem sejti még, csak ő nyugszik meg e vigasztaló, nyájas női barátságban, csak ő éri be azzal, ha szomszédját két-három napban egyszer látja, ha testvéri szeretettel hogylétéről tudakozódva, értesül, hogy jól aludt és semmi baja. Csak ő nem kér sóvár vágygyal semmit, csak ő nyugszik meg benne kedélyesen, ha együttlétük alatt az óra hatvan perc sebes rohama közben lejár. Ah! mert vonzó és magasztos a fájdalom költészete ! Ott csüng lelkén búharmatcsöpp gyanánt, ott fenekük szivében, mint a drágagyöngy csiga-kagylón, keserű, sós nedvben. Nem háritná el, nem érintené kegyeletien kézzel. A szenvedés szent ereklyéje, s abból meriti költészete magasztos ihletét! Mialatt isten sóhaja a fiatal leányka keblében építi föl dicső alkotmányait, Vilmos azalatt földi művének készíte el tervezetét, rakta le alapjait. A kéthavi pihenés nem volt sikertelen, önálló művének kerete, vázlata elkészülvén, négy hét alatt sajtó alá került. A valódi költő tehetségeit nem forgácsolja el, ösztöne hajtja úgyszólván, hogy egészet, maradandót teremtsen. S ez egész, e maradandó után nem jogosult-e ismét pihenése ? Oh ! dicső bére a fáradtságnak s munkának, tán egyetlen, midőn teljes önérzettel mondhatjuk: „Pihenjünk, pihennünk szabad!“ Vilmos gyakran látogatta az írói kört. Pestre érkeztekor nyár volt, s immár a sanyarú tél is lejárt s a tavaszi évszak első hírnökei mutatkoznak : nyirkos köddel küzködő napfény, hóolvadás, olykor változó szelek, midőn minden oly szomoritó. A lombokról leolvadt már a csillámló hóvirág s még nem fakadt helyében zöld levél, s a fák sötét szinü, nyirkos tövei mogorván emelkednek még a fasorokban, éktelen gyászrudak gyanánt. Ilyen nyirkos,ködös tavaszi napon kopogtató be a postaszolga Vilmos szobájába. Egy levelet hozott. Nővére irta: „Szeretett Vilmosom! Bocsáss meg a nő sejtelmes, megeshetik, indokolatlan, sajátszerü kívánságának, ki fölkér, hogy sorai vétele után nyomban indulj útnak s jöjj haza! . . . Jöjj haza testvéred könyörgésére vagy tennen sejtelmed s előérzeteid parancsára. „Oh! jöjj haza!... „Mi történik ? Mi történt ? fogod tán kérdeni fiatal kebled fájdalmas tűnődésében, melyet már annyi csapás sújtott: „Ne ijedjél meg! „Nyugtasd meg lázas szivedet, de aggalmatlanság nyugalmában még se ringasd ! „Készítsed el férfi-kebledet a fájdalomra, az edzi a lelket, hisz szenvedtél már, légy erős! „Mindazonáltal esküszöm, semmi sem történt még, semmi döntő, semmi olyas, mi a reményt merőben kizárná. . . . „Ah! hasztalan kerülöm azt az egy szót, s ügyetlen habozásom szegény szivedet marcangolja: „Luiza beteg ... sorvad. . .. „Ah! jöjj haza!“ „S hogy határzatodnak még sietőbb szárnyakat adjak, tudd meg, hogy ő maga látni óhajt.“ Felényi részeir elég lett volna Vilmost lesújtani. E levél tartalma, ama zaklatottság, melylyel Amália sorait kezdé, ama gyöngéd női habozás, a ktz, mely maga is remeg, midőn bátorságra int, az erőtlenség önmaga fölött uralkodni, midőn mást megnyugtatni törekszik, ama változó rohama a kedélyhullámzatnak, mi lerontja egyik kezével, mit a másikkal remény- s vigasztadót nyújta, — szóval a levél összes tartalma Sphynx talánya volt, azon különbséggel, hogy halált hozó nem csak arra, ki meg nem fejté, hanem arra is, ki félig fejtette meg. — Ahama folytonos gyöngélkedés, melyről néhány hóval ezelőtt nővérem irt, — rebegő aggodalmasan, — e gyöngélkedés tán már akkor komoly baj csirája volt, egy hosszú láncolat a sorvadásig! — Ő már haldoklik! — sikolta föl görcsösen. — Haldoklása közt látni óhajt . .. látni engem ! — tévé hozzá illetődéssel. De e minden más körülmények közt örömet gerjesztő gondolat akként hatott reá, mintha jégeső- és fergeteg-zúzta, letiport növényre néhány csöppnyi jótékony eső pereg. Andor ekkor lépett szobájába. Szeme kérdőleg akadt fönn Vilmos sápadt, dúlt vonásain. — Megyek,indulok azonnal! — mondá barátjának. — Segíts pogyászomat elkészitni! — Hová sietsz ? — Haza, családom körébe, betegem van! — téve hozzá kényes szemmel. Barátja — önkényt érthetőleg — nem kiséri é meg vidor hangulatra gerjeszteni. Mire a könnyű, kis podgyász el vala rakva, Andor szemébe szintén egy konyolult. S most engedd meg, — szólt nyájasan Vilmoshoz, — hadd értesítsem a kis Arankát is elutazásod felől, s kérjem meg nevedben őt s anyját, hogy kisérjenek el... kisérhessünk el mindhárman a pályaudvarig. — Megyünk, hogy ne mennénk ? — válaszolt a szomszédasszony Andor meghívására. Csak Aranka nem szólt semmit, e hir hallatára szive dobbanása is fönakadt. Néhány perc múlva két bérkocsi robogtatta az utazót s barátjait a pályaudvar felé. Itt kiszállva, a váróterembe léptek. Míg Vilmos jegyet váltott, Andor Arankával beszélgetett, de a fiatal leány társalgás közben gyakran elfordult, hogy szemeibe toluló könyeit letörülje. Anyja maga azért olvasta tán a jövő-menő vonatok árlajstromát oly fáradhatlan kitartással, hogy leánya könyeinek tanúja ne legyen. Midőn Vilmos — a jegygyei kezében— visszajött s Arankához lépe, ez halálnál sápadtabb volt. Most csöngettek. — Isten veled, önökkel, isten kegyeddel, Aranka! —• mondá, kezet nyújtva a leánykának. — Mikor fog ön visszatérni ? — kérdé ez kényes szemmel, s csaknem törött hangon. — Isten tudja! . . . — Vilmos! —kiálta föl Andor, barátját még egyszer átölelve. — Vilmos! — súga fülébe szilárd meggyőződés hangján, — ez a nő szeret fiatal szive egész vonzalmából. . . . (Folyt, köv.) Egy kis címért! (Beszély), Gróf Teleld Gézától (Vége). Clemence, a szegény leány, örömmel fogadta a bárót, ezzel mulatva akarta megbeszélni magát Spitzbergeren, kitől Wébernek — nem is a leánynak — reggel levele érkezett, azzal a tudósítással, hogy az ügyek helyes elintézése hosszabb utat kíván, s így még egy hétig marad ki. A levél végén ott volt ugyan a kézcsók Clemence számára s a remélt boldog viszontlátás; de hisz azt a rövid két sort, midőn az üzleti ügyekről két egész levélpapirost irt tele, csak kötelességszerű szavaknak lehetett venni! Ennyit oly ember is, ki alig ismerős, bizonyosan említett volna, ha az atyának i. Clemence összehasonlításokat kezdett tenni jegyesen a báró közt. Annak képzelt mellőzése nagy vétek volt emennek túlelőzékenysége és udvariassága mellett. A nevelőnő szelleme újra megjelent. A báró mindennapos lett a bankár házánál. Az atya nem akart neki szólni, bizva leányában, s várta Spitzberger megérkezését, mi minden kellemetlenség nélkül fog véget szakítani az ifjú látogatásainak és reményeinek. Spitzberger újra irt megérkezése előtt két nappal Wébernek, s újra csak ama múltkor itt két sor volt a levél végén Clemence számára. Szóról-szóra, mint az elsőben, mintha csak onnan másolta volna le. A báró, ki aznap előzékenyebb, kedélyesebb volt, mint valaha, hosszas ideig időzött Wéberéknél. Az atya nem volt honn, az öreg nénike, ki ilyenkor Clemence mellett maradt, kissé távozott a szobából, s így ketten maradtak. — Az első perc óta, midőn megláttam, — szólt érzéssel a báró, — vártam a pillanatot, melyben egyedül, tanúk nélkül szólhatunk. A fogadtatás, melyben részesített, reményt adott nekem, s e remény bátorságot, hogy szóljak. Hallgasson meg, s azután tegye valóvá legszebb álmaimat, adjon életet lelkemnek, vagy ölje azt meg! Nem tudok többé hallgatni, be kell vallanom érzelmemet, ha mindjárt haragját vonná is maga után, mitől különben nem szeretnék sújtva lenni. Clemence, én szeretem kegyedet, szerettem s szeretem az első pillanattól fogva, midőn megláttam, midőn szép szemét bámulni kezdettem, midőn hangja elbűvölt. Ez időtől nem ismerek önmagamra. Én, ki eddig a világ zajában oly örömmel vettem részt,most csak az ön körében,vagy ha ez nem lehet, magányomban, önre gondolva, élek! Ne taszítson el magától, ne ölje meg első és utósó szerelmemet. Tegyen boldoggá! Ugye azzá tesz ?! — De hiszen én már jegyben vagyok! — dadogta Clemence. — S mit szólna a világ ? — A világ ? De hát a világ mutatja-e az utat, melyen haladnunk kell ? Ha az emberek a világ sza