Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)

1871-05-23 / 117. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 3. ■szám. 117-dik sz. Kedd, május 23. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetási díj: Félévre . . . 7 ft — kr. negyed év­ra . 3 ft 60 kr. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. szénesztüi iroda: Zöl­fa­ utla 30. sz. 1. in. Hirdetési díj: Hatodhasábod petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 3!) kr. A család elitéltje. (Beszély). Sz. Madarassy Klotildtól. (Folytatás). — Én sem, én sem! — szólaltak föl utána többen. — És ugyan miért nem ? — kérdé Mehlwitz boszankodva. — Azért, mert az említett hölgyet nem tartom képesnek ily könnyelmű lépésre. — Mintha bizony ő kivétel volna a többi nők közt! — mond a báró, kicsinylőleg vállat vonva. — Látszik, — szólt a tiszt, némi megvetéssel hangjában, — hogy belőled a sértett hiúság haragja beszél. Mehlwitz felelni akart, de nem volt erre ideje, mert e percben egy idegen, s a többiekét túlcsengő hang kérdé tőle: — Be tudja ön bizonyítani előbbi állítását ? — S midőn föltekintett, Inkeházy szigorú, szép arcát látta maga előtt. — Micsoda állítást ? — kérdé a divaturacs, né­mileg kihozva ter­des sodrából a másiknak határo­zott föllépése által. — Ama bizonyos hölgyről! — mond Andor, — Én nem ismerem önt, uram, —— szólt Mehl­­witz, visszanyerve szokott hetykeségét, — s nem ér­tem, hogy mit kíván ön tőlem ? — Azt, hogy vagy bizonyítsa be ön, hogy a mit az imént Goldstein asszonyról mondott, igaz, vagy vonja vissza szavait, mint hitvány koholmányt! A társaság növekedő érdekkel várta a dolog további kifejlődését s észrevehető rokonszenvvel kisérte Inkeházy férfias föllépését, mert az ilyen el­járás soha sem téveszti el kedvező benyomását a je­lenlevőkre. — Azt nem teszem! — mond az önmegszégye­nülés érzete által még inkább fölingerült Mehlwitz. — Akkor hát kénytelen vagyok önt hazug rá­galmazónak nyilvánítani! — mond Inkeházy emelt, de nyugodt hangon. — Uram, — kiálta amaz dühösen, — ezért meg fog ön lakolni! — Rendelkezésére állok, —• felelte Inkeházy hidegen, s kivéve tárcájából egy névjegyet, melyre gyorsan följegyzé lakását, odanyújtotta azt Mehl­­witznek, — a mikor önnek tetszeni fog! — téve hozzá, s udvarias főhajtással köszöntvén a társasá­got, elhagyá az éttermet. — Ezt a leckét megérdemled, öcsém ! — szólt a tiszt. — S ellenfeled annyira megtetszett, hogy föl­kérlek : válaszsz engem egyik segédedül, hogy még egyszer találkozhassam vele. Ő kétségkívül jól vív, kilátom azt könnyűd, ügyes mozdulataiból! — in­­gerkedek a másikkal. — Majd megmérkőzünk egymással! — szólt Mehlwitz önhitten, ki nagyon bízott saját vívási ügyességében. Harmadnapra e jelenet után a párbaj megtör­tént. Mehlwitz ajkain keresztül kapott egy vágást, s pelyhes bajszának egyik felébe került a Melánia ellen mondott rágalom; arcán örökre viselte ennek emlékjelét. Inkeházy pedig balvállán kapott egy nem jelen­téktelen sebet, s ha állapota nem is volt éppen ve­szélyes, de mindenesetre hosszasabb gyógyíttatást igényelt. A fiatal­ember békésen tűrte fájdalmait, hanem a hosszas zárkózott, szobai élettel, mely tevékeny, életerős természetével nagyon ellenkezett, nem tudott megbarátkozni semmiképp. S mennyire fokozta tü­relmetlenségét azon gondolat, hogy Melánia holléte utáni kutatásait most hosszas időre kénytelen félbe­szakítani ! Végre több hét eltelte után, midőn sebe már meglehetősen begyógyult, egy napon orvosa azt ta­nácsolta neki: utazzék el melegebb éghajlat alá, hol gyorsabban fogja visszanyerni tökéletes egésségét. Andor elgondolkozott, hogy melyik helyét vá­­laszsza e célra Olasz- vagy Dél-Franciaországnak, midő­n egyszerre egy rögtöni eszmétől megkapatva, mondá: — Nizzába fogok menni! VII. Egy szív, mely igazán szeret, s egy má­sik, mely igazán becsül. Hol volt Melánia ? Hová tűnt el a nagy világ szeme elöl ? Hol talált menhelyet a család kebléből kitagadt leány ? Azon helyre ment ő, honnét nem száműzhette őt senki, hol a béke és a nyugalom honoltak, a hol a legédesebb emlékek és egy drága lény szent árnya környezék őt: az anya sírjához. Ott, ama szép kis csöndes házban a narancs- és mirthuszfák között, hol egykor imádott anyja élt, szenvedt és elhúnyt, ott rejtőzött ő el bánatával az emberek szeme elől, s csupán hű komornáját s egy öreg inast tartván maga mellett, az anyja után örö­költ vagyonrész szerény jövedelméből élt. A fiatal nő mélyen szenvedi, érezte a szeretet­len elhagyottság vigasztalan fájdalmát, s a céltalan­­ élet elviselhetlen terhét. Száműzetve honából, elhagyatva övéitől, meg-­­ vettetve, elfeledve — mint ö vélte — azon férfiú ál- s tál, ki lelkének egyetlen etzményképe volt, mit vár-­­ hatott többé az élettől ? Nincs leverőbb, gyötrőbb érzés, mint a midőn­­ egy minden jóért, szépért hevülő lélek, egy, a leg­­bensőbb, legtisztább érzelmekre fogékony szív látja, hogy a megmásíthatlan életviszonyok által el van tiltva tulajdonképpi hivatásának betöltésétől, s meg van fosztva a boldogítás és boldogittatás alkalmától, reményétől. Ezt érezte Melánia is, kinek valódi nőies, mély kedélye a szeretet és gyöngédség minden kincseit zárta magába, s ki nem volt képes egy sivár, min­den melegebb érdek nélküli élettel kibékülni. A szeretet sóvárgásával gondolt távoli bonára, kis testvérjeire, és minden büszkesége és szigorúsága mellett is iránta egykor oly szeretetteljes nagynén­­jére, s az élénk visszaemlékezés azokra, forró könye­­ket csalt ki szeméből. Inkeházy arca is gyakran megjelent előtte a­­ bánatos merengés óráiban, s a kín és gyönyör ve­­­­gyes érzetével elevenítette föl emlékében az elmúlt­­ idők boldog perceit. így telt el több hó magába vonult életéből, a­nélkül, hogy valamely határozatra vagy csak eszmére is jött volna a fölött: mihez kezdjen a még előtte álló évek hosszú során át, a­miképpen töltse el azo­­j­kat, ha boldogan nem is, de legalább nyugodtan és­­ hasznosan? Ez időben sok idegen tartózkodott Nizzában, kik részint kedvtelésből, részint egésségi szempont­ból keresték föl az enyhe éghajlattal megáldott hely­nek minden évszakon át a narancs-, mirb­usz- és bo­rostyánfák virágjaiban ékeskedő ligeteit. Melánia, ki nem óhajtott sem új ismerősöket szerezni, sem a régiekkel találkozni: csak ritkán­­ hagyta el villáját, s a napnak legtöbb óráit parkjá­ban tölte el olvasással vagy festéssel, leggyakrabban pedig álmodozásokban. Egy napon reggeli sétájából tért vissza, melyet anyja sírjához tett, midőn az ily korai órákban ke­véssé látogatott sétányok egyikén áthaladva, egy vele szemben jövő férfiút pillantott meg, ki őt a leg­élénkebb meglepetés és egyszersmind az eltitkolhat­­lan öröm minden jeleivel üdvözli. Melánia halvány arca kigyuladt s arkairól egy leküzdhetlen halk fölkiáltás lebbent el, midőn e fér''­fiúban Andorra ismert. Egész lényében megrendülve e nem várt talál­kozás fölött, az ifjú nő egy pillanatig nem volt képes egyetlen lépést is előre tenni. Inkeházy észrevette az ifjú nő zavarát és fölin­dulását, s a legnagyobb tisztelet és gyöngédség jelei­vel közeledett hozzá s karját ajánlva, kérte, engedje meg neki őt házáig kisérhetni. Melánia nem birt ellentmondani, s remegő kar­ját amazéba fűzve, úgy érezte, mintha az a mázsá­­nyi súly, mely oly hosszú idő óta nehezült szívére, némileg emelkedni kezdene onnét. Inkeházy, ki önuralkodását hamarább nyerte vissza, mint Melánia, beszélni kezdett s elmondá neki ottlétének okát, tudniillik gyengült egésségét, elhall­gatva előtte az arra vonatkozó többi körülményt. Elérve Melánia villájához, az ifjú gyöngéden célzott arra, miképp óhajtaná látogatását tenni nála, ha nem érezendi magát ez által terhelve. — Én ugyan egészen egyedül lakom itt — mondá a fiatal hölgy — s nem fogadok el senkit magamnál; de önre nézve, ki a távoli édes hazából jött, — tévé hozzá szelid, bánatos mosolylyal, — önre nézve kivételt teszek ! — , kezét nyújtva An­dornak, elváltak egymástól. E nap óta Inkeházy gyakran jelent meg Melániánál, ki többnyire a parkban fogadta őt , s az ifjú a tisztelet és gyöngédség félreismerhetlen je­leivel halmozta el társalgásuk alatt finom tapin­tattal mindig elkerülve az olyan tárgyak érintését, a­melyek rá csak legtávolabbról kellemetlenül hathat­tak volna. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához fólig van mellékelve. Egy elporlott élet. Turgenjew Iván beszélye. (Folytatás). — Semmi fáradságomba sem kerül. Matrena Federowna talán szükséges kegyednek ? — Nem, — mond, — legkevésbé sincs reá szükségem. — Nos, tehát miért nem akarja nekem áten­gedni ? — Azért, mert nem tetszik. Már elrendeltem, hogy egyik pusztai tanyámra szállítsák. E tudósítás villámcsapásként ért. Az éh­es nő néhány francia szót mondott a zöld kisasszonynak, mire az távozott. — Én — kezdő — oly nő vagyok, ki elveihez ragaszkodik; s e mellett egésségem is oly gyönge, hogy minden fölindulás károsan hat reám. Ön fiatal, s nekem, mint öregnek, jogom van egy tanácsot adni. Sokkal helyesebben tenné, ha rendes családi életet alapitna magának, egy jó partiie után nézne s megházasodnék. Igaz, hogy a gazdag örökösnők igen ritkák, de a szegény és mégis erényes lányok­ban, kik önhöz illenének, nincs hiány. Míg így a házasságról beszélt, én nem is sejtve szándékát, dacosan tekintettem reá. A pusztai tanya nem tudott kipárologni eszemből. — Nősülni? Menjen a pokolba a.. . Új ismerősöm hirtelen félbeszakitá mondatát, s szemembe nézett. — Ön nem házam, úgy-e bár ? — Nem! — Azt mindjárt láttam. Nos, tovább nem bírtam magamat visszatartani. De anyókám, — mondám.

Next