Fővárosi Lapok 1871. július (148-173. szám)

1871-07-01 / 148. szám

ktadó­ hivatal. Pest, barátok­ tere 7. szám. 148-dik sz. Szombat, július 1. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. A „FŐVÁROSI LAPOK“ áj félévi folyamára külön előfizetési fölhívást nem adunk ki, miután úgy­is postautalványok által lehet legcélszerűbben s legolcsóbban előfizetni. Ekkor csak lapunk homlo­kán hívjuk föl olvasóinkat a „Föv. Lapok“ további pártolására, ígérve, hogy jövőre is mindent elköve­tünk a művelt közönség igényeinek kielégítésére. Szerencsések vagyunk a munkatársak oly széles kö­rével bírni, hogy folyvást érdekes olvasmányokat adhatunk. E félévben is Jókai Mór, Brassai Sámuel, Gyulai Pál, Fálk Miksa, Szigligeti, Greguss Ágost, Kriza János, Jakab Elek, Xántus János, Keleti Gusz­táv a szépirodalmi lapok közül csupán a „Fővárosi Lapok“-ba írtak műveket. Továbbá a fiatalabb erők és tehetségek nagy száma gyámolítja lapunkat, B. Eötvösről, Tegetthoffról, Lenauról stb. itt nagyérdekű rajzainkat még külföldi (köztük amerikai) közlönyök is egész terjedelemben vagy bő kivonatban vették át. Vannak eredeti külföldi tárcaíróink, Párisból is épp úgy, mint a londoni kiállításról. Szóval, igyek­szünk : költészeti termékek közlése mellett a bel- és külföldi élet napról-napra változó képét lehetőleg érdekesen visszatükrözni, s hiszszük, hogy ez igye­kezetünkben jövőre is, mint eddig, támogatni fog a műveit közönség meleg részvéte. — Vadnai Ká­roly, szerkesztő: Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az előfizetési összegek: évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt, az „Athenaeum“ kiadó­hivatalába küldendők. Egész évre is lehet előfizetni 14 forinttal. A „Pénzes molnár“ románca. (Beszély). Irta : Abonyi Lajos. I. Barcshidán nagy lakodalom volt. Falun ez még mindig nagy esemény, nem csak azért, mivel a jó, szelíd erkölcsök, a jámbor egyszerűség, a hit bizal­mának hatása alatt ezen, az egész életre befolyásos pillanatokat valóban a boldogság első napjának te­kintik, hanem azért is nagy esemény, mert az egész falu ünnepi szint élt; a szerény nádfedéltől kisugárzó örömet mindenki magáévá teszi; hogy János Katit elvette, az által mindenki érdekelteti magát. Vége­­hossza nincs a vigasságnak, Kuku klarinétja behar­sogja a falut az alvégtől a felvégig, a fölszalagozott, fölbokrétázott legények, kezükben a kalácskoszorúz­­ta palackkal, szilaj­on szökdösve rúgják a port, az iszapos vízhez hasonló új vinkót a világért sem ócsá­rolják, sőt tőle kerekedett széles jókedvükben ket­tős fojtásokkal durrogatnak a rozsdás pisztolyokból; valamennyi komaasszony, szomszédasszony egész szenvedéllyel lát a sütkérezéshez, erre az egy napra mindenik menyecskévé teszi magát, elhatározottan mulatni, boldog lenni készül. Valóban boldog is min­denki, egész addig a vihogó gyermek­csőcselékig, s addig a növendék leányseregig is, kik a lakodalmas ház kerítésén kivül az utcán a gazdáramnak kapu­jáig, ablakáig tolonganak, kiknek pedig nem jut egyéb a mulatságból, mint hogy hallgathatják a mu­zsikát, bámulhatják a cifra táncosokat, s irigyelhetik azokat a jóféle fűszerszámos ételeket, melyeknek il­lata muzsikaszó mellett illeg-billeg hozzájuk a leve­gőben. Bizonyára ha az ember a maga mulatságával nem lenne elfoglalva, még ráérne megsajnálni őket, mint törik magukat tátott szájjal, meredő szemekkel, csak hogy a látásból is jusson ki valami. No de Kat­lan Balázs uram is, bármilyen nagy gazda is, még­sem csőditheti be az egész falut a fia lakodalmára, meg a mellett bármilyen rész, mégis csak régi, s mi­vel régi, tehát igaz példabeszéd, hogy : „a hivatlan vendégnek ajtó mögött a helye elég szép az is, hogy ilyen nagy „möge“ van az ajtajának. De voltaképpen miért volt hát nagy lakodalom a Katlan Balázs Jánosának lakodalma ? ... Miért ? Hát azért, mert az mégis csak sokkal különb volt, mint más afféle parasztlakodalom; mert a kőkémé­­nyű ház előtt tiz öt hosszú ponyvasátor volt vonva, melybe csak annyi lélek beleférhetett, mint a tem­plomba ; ezen sátort a harangozó — ki ezt a művé­szetet az úrnapi díszítéseknél tanulmányozta — gá­lyákkal, virágokkal cifrázta föl, hogy méltó legyen a behívott díszes úri vendégek elfogadására; mert Katlan Balázs uramhoz nem csak a plébános úr, a kántor, a jegyző urak voltak hivatalosak, hanem mind a tizennégy úri família; hogy ne lett volna hát nagy lakodalom a Katlan Balázs Jánosának a lako­dalma, mikor az a tizennégy úri família nem csak meg volt híva, nem csak megjelent a legapróbb úr­­ficskáig, hanem mulatott széles jókedvvel. Az „uram bátyám“-ok öblös tájijaikból kedvükre füstöltek, és nevetgéltek az alkalmi csintalan adomákon; a taréj­os főkörös tekintetes asszonyoknak alkalmuk nyílt egy­­egy új puccot bámulni és bámultatni, rostára venni a vidéket, meg-megakadván szálain egy-egy történe­­tecske, melyet egy társaságban még sokkal érdeke­sebb meghányni-vetni; a kisasszonykák táncért csengve, hevülve ragyogtak, talpacskáik viszketett és szivecskéik dobogtak, mert nem egynek köztük még a mai nap is alkalmat nyújtott a szív ifjúnak karjain a táncban, táncon kívül összeolvadó sóhajtá­sokban egészen tikkadttá olvadni; a szív ifjai pedig — a mamák gyönyörűségére — magukat egészen az udvarlásnak szentelték; példaszó szerint: „a ház tete­jén levő zsindely“ iránt érzett tekintetből, csak lopva mertek tekintgetni a parázsszemű parasztmenyecs­kék s jól termett parasztleányok egésséges szépsé­geire. A kis úrfiak pedig agyonra ették és agyonra ugrálták magukat. Ámde Katlan Balázs uramnak a legnagyobb büszkesége az volt, hogy fia lakodalmán a grófnő is megjelent, a legszebb, legmagasabb rangú úri hölgy a vidéken. Katlan Balázs uram ezt úgy fejezte ki: meg­alázta magát szegény házához, pedig nem úgy volt, annak legkisebb tekintetén, mozdulatán nem volt semmi oly színezet, mely ezt láttatni, éreztetni célo­zott volna, s miután egészen jól érezte e körben ma­gát, azt sem lehet­ róla mondani, hogy a látvány kí­váncsisága hozta e helyre, mert az időtöltés kelle­metességét nem csak környezőivel éreztette finom, nyájas beszédességében, hanem éreztette magával is, a­mennyiben tiszta szívéből gyönyörködött mindenen? a mit látott, és valóban mulatott. Mint egy üvegházi szép és ritka virágpéldány vált ki a szép, de mindennapi virágok tarkaságá­ból ; nem a kamélia büszkesége, hanem a tubarózsa gyöngéd finom föltűnése volt az, a­mivel kivált, nem a rang, nem a fény eleganciájában, hanem szépségé­nek az egyszerű, utánozhatlan csín által övezett bá­jában sugárzott azon fölény, melylyel kimagaslott. A szépség és az egyszerű­ csín volt az, mely an­nak a hattyúnyaknak ékszer nélkül, a szőkefürtös angyalfőnek diadém nélkül fönséget adott, s az egy­szerű tárlatán­ ruhával a kora huszonegy évnek meg­adta az uralkodás hatalmát. E bűnhatalom a szemek tekintetéé, az ajkak mosolyáé, melyeken a szív és ész kifej­ezései tündöklenek. És hogy el tudott mindenkivel beszélni! Gere­­czey Boldizsár úrral egész gazdászati vitát folytatott a repcetermelésről; míg tanácsa egy részét szívesen fogadta, addig nem egyben meg is cáfolta az öreg Liciniust. Karmayné tekintetes asszonynyal a ma­gyaros étkek szakácskodásába merülve is, rést tudott találni az anyai szivhez, a kis Rózát megdicsérni s tüzetesen részletezni, mily színek és mily öltözési modor emeli legjobban a­ kedves, serdülő leányka szépségeit. Milyen figyelmes, mily udvarias volt mindenki­hez ! A kis Róza fürtéin még jószívvel odalebbent a virágot megigazítani, időt vett arra is, hogy Jusztin­­kát egy fodra elszakadására figyelmeztesse, vagy éppen Bellát intse, hogy fölhevülésében az ajkaihoz emelt pohár vizet távolítsa el, s a­mint megdorgálta Batkay Lacit a vizes udvariasságért, ugyanakkor egyszersmind ha már táncosnőjétől megfosztá, kész­nek ajánlkozott vele a táncot folytatni, és ismét az­után csak oly j­ókedvvel ment el tovább táncolni a fővőfélylyel, Karton Marcival. Még nem is szürkült a lakodalmi est, még a nap jó magasan fönn volt az égen, már az eddig is meg­nyert rokonszenv állandóvá lett számára mindenki szívében. A tekintetes asszonyok a szeretetreméltó teremtésről sugdosva vallották be maguknak, hogy a társaságban talán ez az egyedüli, a­kin nem túls keresni sem fognak rostálni valót. Sőt a rokonszenv mellett a részvét is a mindig nagyobb tért kezdett nyerni sziveikben ."■ ben elsugdosták egymásnak. Milyen nagy igaztalm­ság a sorstól, hogy ily remek, áldott teremtés ily­­ ifjan özvegyen maradt, de csakhamar ezen re. *■ böl is az emberi természet önzésében nyul meg: a vidék csak ezen körülmény által nyer­ itt ilyen angyalt. Egy ilyen egyszerű, sőt nem is egyszerű, hanem némely részben közönséges társaságban egy főrangú hölgy, különösen olyan élénk, eszes, és arcán annyi vonzó szeretetreméltóságot ragyogtató lény, mint ép­pen a mi kis grófnőnk volt, — mert termetére nézve semmiesetre sem volt nagy, — sajátos helyzetet fog­lalt el. Ha a szívélyesség mindkét részről legyőzi is a rang korlátait, a lelki műveltségnek, a föltűnően fino­mabb társaséleti modornak még marad az a hatása, mely folyvást tart fönn annyi feszt, a mennyit éppen az érezzen viszásnak, ki ezen hatás teremtő ereje. (Folyt. köv.) Marat galambjai. (A rémuralom napjaiból). Jules Janin-tól. — Aztán nehogy valamiképp kaput vagy ajtót nyitva hagyjatok, s jó lesz, ha kiváncsiságtokat kissé türtőztetitek! — kiáltá Párisban a rue St.-Honoré tizedik számú házában egy hatalmas, átható hang. És a küszöbön egy alacsony, kövér alak pöffesz­­kedett, a nemzeti gárda tiszteinek harcias öltözeté­ben. A keresztbe tett hatalmas tollas kalap jól táp­lált arcot s apró, szürke szemeket árnyékolt; a vér­vörös öv bojtjai a földet verték, s az ide-oda lóbálódó kardhüvely csörömpölve csapkodta a görbe lábszá­rakat. A figyelmeztető szavak Brissot Henri úr szájá­ból hangzottak; hivatására fűszerkereskedő, most pedig — mint már említve volt — Párisban a törvény őreinek egyike. — Ma valószínűleg viharos napunk lesz! — foly­ttá. — Nagy csata van készülőben, még pedig, mint Bizot szomszéd mondta, főcsata! A nemzeti gárda már hajnalban a Mars-mezőre vonatott össze. Én rég sejtettem ezt. Már tegnap minden nyakra-főre ment. Azért még egyszer intelek, vigyázzatok! Fejeteket ki ne dugjátok, még ha a legszebb „Ca­­ra“-t halla­nátok is énekelni! — Jó, jó! — kiáltott majdnem egyszerre két női hang. Egy erőteljesebb hang aztán még utána téve : — Tudod, Henri, mily kevéssé vagyok kiváncsi, és mennyire szeretném nem csak füleimet, de szemei­met is e pokoli lárma elöl elfödni, mely éjjelenkint még álmainkat is elrabolja!

Next