Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)
1871-09-12 / 208. szám
naponta elkölteni. Rosz étvágygyal ettem, a dohányt igen nedvesnek, a szivart igen száraznak találtam, a kávét ízetlennek, a pincéreket faragatlanoknak, szóval sehol sem éreztem magamat otthoniasan; mogorva, haragos voltam, és nem kevéssé bámultam el, midőn fölfedeztem, hogy mindennek a gombostükröde és a fölkeltett kíváncsiság oka. A gombostűk még álmomban is üldöztek : a szó szoros értelmében gombostűkön feküdtem, egész éjen át gyötörtek és kínoztak. Másnap reggel már nem bírtam tovább kiállani. Tíz perc alatt tetőtől talpig készen voltam. Kalapot és botot vettem, és a de la Paix utca felé vándoroltam. A melltű már ekkor eltűnt ékszerészem kirakatából. III. (Egy gyűszű vétele. — Egy ismeretlen). Alig léptem a boltba, midőn egy nagy tükörajtóból egy elegáns öltözetű úr jött elém gyöngyszinü keztyüben és finom mosolylyal ajkán, ki előttem mélyen meghajolva, kérdé, hogy mivel szolgálhat ? Még jókor eszembe jutott, hogy ez az úr aligha fizethetné ki elegáns öltözetét, boltbérét a rue de la Paix-ben és ékszereit, ha mind csak magamhoz hasonló látogatókat fogadna el, látogatókat, kik oly történetkékről akarnak tudomást szerezni, mikhez valósággal semmi közük. Illőnek tartottam tehát valami csekély kis vásárlást kockáztatni, mely legalább jelenlétemet igazolja, és miután éppen nem voltam ilyesre elkészülve, anélkül, hogy magam is értettem volna, mit fecsegek, határozatlanul effélét dadogtam: — Szeretnék egy hölgy számára, ki mindig igen szeretetreméltó volt irántam, egy kis .. . újévi meg-,lepetést szerezni (megjegyzendő, 1858 augusztus havában voltunk). Azt hiszem, célszerű volna — zavartan tekintettem magam körül — célszerű volna . . . egy ily kis ezüst tubákos szelence, mint ez itt. Az ékszerész mosolyáról azonnal észrevettem, minő esztelenséget követtem el, és siettem utána tenni. — A kisasszony már nem fiatal, vallásos hajlammal bír, és meglehet, később zárdába megy. Az ékszerész együgyű mosolyával ismét kedveskedni akart. — Ah! mit, —■ kiáltok, — adjon egy gyüszüt, órakulcsot vagy egy sótartót, nekem az tökéletesen mindegy! De kérem, siessen, mert még más kérésem van önhöz, bizonyos fölvilágosítás ... ez valódi célja jövetelemnek, és nem akarom az ön drága idejét elrabolni. — Kérem, kérem ! Egészen szolgálatára állok. Tehát egy gyüszüt kiván ön, uram ? — És fölvilágositást! — Itt a gyűszű! — mond az elegante bolttulajdonos, és egy csinos, kacér kis ezüst nyújtott át, melynek selyem- és bársonybélésen szép ezüst gyűszű feküdt. Vételem fölött látszólag örülve, kifizettem, és épp a gombostűkről, melyek ajkaimat szúrták, akartam kezdeni, midőn a bolttulajdonos óhajomat megelőzve, kérdé, hogy a kívánt fölvilágosítás talán a kitett melltűre vonatkozik ? Igenlő feleletemre azon kétségbeejtő választ adta, hogy a mellto-mysterium előtte is épp oly ismeretlen, mint előttem, és hogy ez ékszer tulajdonosnője és annak neve után e nyolc nap alatt már százak tudakozódtak. Eleintén nem is csinált belőle titkot, de jelenleg már lehetetlen a tulajdonosnőt megneveznie, miután ő maga határozottan megtiltó, hogy sem róla, hogy sem a melltűről, sem annak áráról semmi fölvilágosítást ne adjon. Bármennyire lehangolt is egyrészt e közlemény, melyet egy gyűszű és egy álmatlan éj árán vásároltam meg, másrészt annyira megörvendeztetett. A „céltalan“ szó ez órában ki volt életem sorozatából törülve. Nem éltem többé gond és terv nélkül a napba bele. Életem célja föltalálva! Máris egy egész kis drámát alkottam magamnak, egészen Dumas mintája után; egyelőre ugyan a fő-, mellék- és némaszerepeket mind saját személyemmel töltöttem be. Az igaz, nem lopták el sem nőmet, sem gyermekemet, még csak a melltűt sem, melyet kerestem; de épp ebben rejlett a pikánt, az ingerlő. A melltű tulajdonosát föltalálni, — minden bizonynyal szépnek, fiatalnak, kellemesnek és igen gazdagnak kell lennie! — nőül venni és e szúrós gombostű-történetet ajkáról csókolni le, ez volt egyedüli vágyam, törekvésem. Már láttam, minő nehézségekkel, lehetetlenségekkel kellene küzdenem ... nagyon drámai lettem (IV. felvonás); láttam, mint öregszem, hajam mint szürkül s szemeimet mint zárom le (V. felvonás), a nélkül, hogy életcélomat elértem volna, midőn a boltajtó hirtelen föltárulása drámai ábrándjaimból kiszakított és visszaadott ismét a valóságnak. Egy hölgy — inasa által követve — lépett a boltba. A csúszó-mászó udvariasság, melylyel az ékszerész őt fogadta, jobban meggyőzött, mint a gazdag livrée és a pompás hintó elé fogott két angol telivér, hogy a belépett hölgy, ha nem is a legjobb, de a legpazarabb világhoz tartozik. Minthogy semmi okot nem tudtam kitalálni látogatásom meghosszabbítására, fogtam kalapomat és gyüszümet, s az idegen hölgyet a legkomolyabb udvariassággal üdvözölve, távoztam. Az ékszerész arcán, ki egész az ajtóig kisért, sajátságos mosolyt vettem észre, mit egyátalán nem bírtam megmagyarázni. Azon ürügy alatt, hogy a kirakat ékszereit szemlélem, künn állva maradtam, és így a bolt belsejében történteket figyelemmel kísértem. A hölgy díszesen és ízléssel volt öltözve, legfölebb huszonnégy, huszonhat nyarat számlálhatott. Egyelőre csak a rizspor homálya alól előcsillámló dús szőke hajat láthattam, mert arcát a sűrű fátyol bizonytalansággal vonta be, de amennyire kivehettem, csinosnak kellett lennie. Az ékszerész, ki mindig mosolyogva és alázatosan beszélt vele, egyik elzárt fiókjából kis dobozt vont elő és átnyújta neki. Erre a hölgy a kirakat felé fordult, és én tisztán láthattam a titokteljes melltűt. A petrozsényi kirándulás. (Az aradi nagygyűlés alkalmával). II. (K.) Mindenki bókokat mondott Montedegoi Albert Ferencnek, az egri csillagásznak, — mint ki e nagy társaság tagjai közt legbensőbb ismeretségben áll a csillagzatokkal, — hogy a láthatár folyvást a nap arany fényével volt elárasztva. „Ha visszatér csillagdájába, — mondták neki, — távcsövein jelentse ki hódolatunkat az égieknek, kiknek egy komor szeszélye tönkre tehette volna egész élvezetünket!“ Így azonban, a kristálytiszta jégben, egész gyönyör volt nézni e zöld hegyeket, márványbérceket és mindig forduló völgyházakat, melyek közt a vasút vékony szalagja úgy kanyarog, mint egy óriás kigyó. „Csetetye Boli!“, hangzott az első megállásnál. Negyven percnyi szünet. Ez ama híres barlang, melyet Jósika „Abafi“-jából mindenki ismer. A vasúttól jobbra csak egy kis sziklaköves hegyoldalon kell áthaladni (s e halom oldala azonnal tarka lett a siető vendégektől), hogy meglássuk a nagyszerű sziklakaput, minőt csak az őstermészet szörnyű forradalma, s egy folyóvíznek ezredéves kitartása alkothattak. Óriási sziklázat alján nyílik a barlang széles nagy kapuja, melyhez hasonló bejárata a leghírebb cseppkő-barlangoknak sincs. A sziklák vörös- és kék- csíkosak, melyek közé a víz lefolyása még feketéket is toldott. Szeszélyes domborkövek, óriás sziklarojtok képezik mennyezetét. Néhol oly szépek, mintha faragva volnának. Most emberek álltak égő fáklyákkal azok számára, kik a nagy sár és jéghideg levegő dacára beljebb hatoltak s az oldalt lévő falépcsőn a felüregbe is bementek. Máskor e helyen marhák hüsölnek, most azonban kihajtották előlünk. S amig mi bámultuk a természet e csodaművét, a vonat messze előre elhaladt, hogy gyaloglásra kényszerítse a vendégeket. De ez a kényszer az okosság és udvariasság ténye volt. A barlang levegője ugyanis oly hideg, hogy kijővén belőle, gyalogolva kell elhárítanunk az átfázást; aztán e pontnál a vonal különben is oly kiválóan gyönyörű, hogy kár volna a gőz szárnyán csak úgy átröppenni fölötte. A völgy igen szűk, s csak a pályavonal és a hegyi patak vékony, sziklás medre férnek el benne. A patak fölött magas egyenességben merednek föl a fehér márvány sziklalapok, környezve fák friss zöld lombjaitól, melyek közt némely béres cserje bogyói messze virítóan piroslanak ki. Más oldalt a „Csetetye Boli“ másik, alacsony nyílása sötétlik, ontva a barlang hideg legét. Csakhamar az első alagútat érjük el, melynek portale-ja fölött a természet mindig működő keze szalactit-csapokat formál. Minden pont gyönyörű itt, s két szem kevés hozzá — száz kellene. A hegyi pálya legmagasb pontja Banyicánál van, hol annyi a vörös márvány, hogy a vasútat is annak törmelékeiből csinálják. Innen mindig lefelé visz az út átvágott hegyek közt, viaductokon, magas kőhidakon s egymás után nyolc, kanyargó alagúton, melyek leghosszabbikán harmadfél perc alatt haladunk át. Egyik ponton ismét megállt a vonat s a vezetnök kiáltá: „Krivádia! Negyven perc!“ Oldalt magaslaton egy nagy rotonda körfalai látszanak. Körzetéből semmi sem hiányzik. Valaha a dákok, s aztán a rómaiak őrtornya volt. A szemközti oldalról nézve, roppant magas sziklabércen áll s alatta folyóvíz zúg; de a hegyi pálya itt oly magasan visz, hogy a felől minden nagyobb fáradság nélkül lehet az érdekes műmaradványba jutni. A társaság fele azonnal neki is eredt s egy ablakszerű nyíláson tolongott bele. „Őrtorony volt csak, — mondá egy régészünk, — melynek magyar neve Kömlőd, vagyis kémőd.“ Azok, kik a köröndbe mentek s felső falaira hágtak, elkezdték kiabálni: „Halljuk Arányi tanárt!“ Arányi tanár azonban ez érdekes régiséget nem tanulmányozta különösebben, s így csak átalánosságban szólt a rómaiak vár- és táborhelyépítési modoráról, hogy a fölhívásnak legalább némileg megfeleljen. S e ponttól kezdve következik a vasút legvakmerőbb része. Alant a távolban látszik egy magas kőhíd, melyen a vonatnak át kell haladnia. De mily mélyen fekszik ez, ideges hölgyeknek merő ijedelem csak rá is gondolni, hogy mint lehet vasúton ennyire lefelé szállni. Számos kanyarodással történik ez. Néhol a kígyózó vasútvonal háromszor halad el egymás fölött, hegyhátankint alább jutva. Az őrház itt-ott csak a hegyre vagy egy sziklára volt építhető. Alig kell fűteni a mozdonyt, megy magától. De vezetéséhez ész és gyakorlottság kell. Az ablakból kitekintve,mindenütt levágott hegyeket és mély völgyeket látunk, mindjárt a sínek fölött és alatt. Annyira kígyózik e pálya, hogy szemközt velünk majdnem egy óráig áll folyvást ugyanaz a sziklacsúcs, melynek oldalán márvány-váladék vörösük. Mily merész elme tervezte s mennyi kéz vitte ki e nagyszerű munkát! Aggódnunk kellene, ha a bámulat nem foglalná el egész lényünket. A vonat különben itt mindenütt lassan halad, örökös jobbra-balra kanyargásra lévén kárhoztatva. Szerencsétlenség nem történt még rajta, kivéve, hogy a porhanyós- hegy vágatok, melyeket imitt kikövezéssel, amott pedig fűzfacserjékkel kívántak szilárdítani, néha az esőben leomlanak. Egész Krivádiáig tart a lefelé hatolás, míg onnan kezdve a vasútépítésnek már nem volt sok akadálya. Pázsitok, szilvások, a szélesen folyó tiszta Sztrigy, itt-ott szegényes oláh faluk közt visz a pálya, a láthatárt mindenütt nagy bércek zárván el. Váralján vagy százan búcsút mondtunk a grátisz-vonatnak. Meg akartuk nézni Vajda-Hunyadot, s egy vendég már előbb táviratozván elégett az állomásra : két derék megyei tisztviselő (Pogány Ádám szolgabíró és Dobay Ferenc számvevő) személyesen rendelkeztek, hogy legyen elég oláh kocsi — mérsékelt áron —■ a vendégek szállítására. Jutott is mindenkinek. Sőt ez udvarias tisztviselők saját úri fogatukat adták át két fiatal hölgynek, mig maguk egy rozzant oláh kocsiba ültek. A vidék különben, melyen áthaladtunk, oly nagyszerű, hogy itt senki sem törődik 956 IV. (Sétakocsizás. — Reggeli a fényképésznél). Hála a gondviselésnek, tíz lépésre tőlem egy bérkocsit pillantottam meg. Magamhoz kiáltam. Az ékszerész mosolya világos lett előttem: a melltas hölgygyel találkoztam boltjában. Néhány pillanat múlva, mely alatt — hogy tolakodónak ne látszassam — pár lépést távoztam a kirakattól, láttam a hölgyet, mindig melancholikus groom-ja által kisérve, az asphalton lebegni és kocsijába szállni. Egy pillanat alatt én is kocsimba ugrottam, és a kocsis szokásos kérdésére: „Hova, polgár azon parancsot adtam, hogy az előttünk robogó fogatot nyomról-nyomra kövesse. A jó borravaló kecsegtetésével és pár szivarral mormoló kocsisom kétségei csakhamar le voltak csillapítva. Keresztülvágtattunk a rue de la Paix-n, a boulevard-on, a Chaussée d’Antin-on, a rue de Provence-on, míg végre a rue Saint-George egyik nagy háza előtt megállapodtunk. A hölgy kiszállt, a melancholikus groom — szokás szerint — követte, de a kocsi — nem csekély meglepetésemre és csalódásomra — kifogatlan a kapu előtt várakozott. (Folyt. köv.)