Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-12 / 208. szám

naponta elkölteni. Rosz étvágygyal ettem, a dohányt igen nedvesnek, a szivart igen száraznak találtam, a kávét ízetlennek, a pincéreket faragatlanoknak, szóval sehol sem éreztem magamat otthoniasan; mo­gorva, haragos voltam, és nem kevéssé bámultam el, midőn fölfedeztem, hogy mind­ennek a gombostü­­kröd­e és a fölkeltett kíváncsiság oka. A gombostűk még álmomban is üldöztek : a szó szoros értelmében gombostűkön feküdtem, egész éjen át gyötörtek és kínoztak. Másnap reggel már nem bírtam tovább kiállani. Tíz perc alatt tetőtől talpig készen voltam. Kalapot és botot vettem, és a de la Paix­ utca felé vándoroltam. A melltű már ekkor eltűnt ékszerészem kiraka­tából. III. (Egy gyűszű vétele. — Egy ismeretlen). Alig léptem a boltba, midőn egy nagy tüköraj­tóból egy elegáns öltözetű úr jött elém gyöngyszinü keztyüben és finom mosolylyal ajkán, ki előttem mé­lyen meghajolva, kérdé, hogy mivel szolgálhat ? Még jókor eszembe jutott, hogy ez az úr aligha fizethetné ki elegáns öltözetét, boltbérét a rue de la Paix-ben és ékszereit, ha mind csak magamhoz ha­sonló látogatókat fogadna el, látogatókat, kik oly történetkékről akarnak tudomást szerezni, mikhez valósággal semmi közük. Illőnek tartottam tehát va­lami csekély kis vásárlást kockáztatni, mely leg­alább jelenlétemet igazolja, és miután éppen nem voltam ilyesre elkészülve, a­nélkül, hogy magam is értettem volna, mit fecsegek, határozatlanul effélét dadogtam: — Szeretnék egy hölgy számára, ki mindig igen szeretetreméltó volt irántam, egy kis .. . újévi meg-,­lepetést szerezni (megjegyzendő, 1858 augusztus ha­vában voltunk). Azt hiszem, célszerű volna — za­vartan tekintettem magam körül — célszerű volna . . . egy ily kis ezüst tubákos szelence, mint ez itt. Az ékszerész mosolyáról azonnal észrevettem, minő esztelenséget követtem el, és siettem utána tenni. — A kisasszony már nem fiatal, vallásos hajlam­mal bír, és meglehet, később zárdába megy. Az ékszerész együgyű mosolyával ismét kedves­kedni akart. — Ah! mit, —■ kiáltok, — adjon egy gyüszüt, órakulcsot vagy egy sótartót, nekem az tökéletesen mindegy! De kérem, siessen, mert még más kérésem­­ van önhöz, bizonyos fölvilágosítás ... ez valódi cél­ja jövetelemnek, és nem akarom az ön drága idejét elrabolni. — Kérem, kérem ! Egészen szolgálatára állok. Tehát egy gyüszüt kiván ön, uram ? — És fölvilágositást! — Itt a gyűszű! — mond az elegante bolttulaj­donos, és egy csinos, kacér kis ezüst nyújtott át, melynek selyem- és bársony­bélésen szép ezüst gyű­szű feküdt. Vételem fölött látszólag örülve, kifizet­tem, és épp a gombostűkről, melyek ajkaimat szúrták, akartam kezdeni, midőn a bolttulajdonos óhajomat megelőzve, kérdé, hogy a kívánt fölvilágosítás talán a kitett melltűre vonatkozik ? Igenlő feleletemre azon kétségbeejtő választ adta, hogy a mellto-mysterium előtte is épp oly ismeretlen, mint előttem, és hogy ez ékszer tulajdo­nosnője és annak neve után e nyolc nap alatt már százak tudakozódtak. Eleintén nem is csinált belőle titkot, de jelenleg már lehetetlen a tulajdonosnőt megneveznie, miután ő maga határozottan megtiltó, hogy sem róla, hogy sem a melltűről, sem annak árá­ról semmi fölvilágosítást ne adjon. Bármennyire lehangolt is egyrészt e közlemény, melyet egy gyűszű és egy álmatlan éj árán vásárol­tam meg, másrészt annyira megörvendeztetett. A „céltalan“ szó ez órában ki volt életem sorozatából törülve. Nem éltem többé gond és terv nélkül a nap­ba bele. Életem célja föltalálva! Máris egy egész kis drámát alkottam magamnak, egészen Dumas mintája után; egyelőre ugyan a fő-, mellék- és némaszerepeket mind saját személyemmel töltöttem be. Az igaz, nem lopták el sem nőmet, sem gyerme­kemet, még csak a melltűt sem, melyet kerestem; de épp ebben rejlett a pikánt, az ingerlő. A melltű tulajdonosát föltalálni, — minden bi­zonynyal szépnek, fiatalnak, kellemesnek és igen gaz­dagnak kell lennie! — nőül venni és e szúrós gom­bostű-történetet ajkáról csókolni le, ez volt egye­düli vágyam, törekvésem. Már láttam, minő nehézsé­gekkel, lehetetlenségekkel kellene küzdenem ... na­gyon drámai lettem (IV. felvonás); láttam, mint öreg­szem, hajam mint szürkül s szemeimet mint zárom le (V. felvonás), a nélkül, hogy életcélomat elértem volna, midőn a boltajtó hirtelen föltárulása drá­mai ábrándjaimból kiszakított és visszaadott ismét a valóságnak. Egy hölgy — inasa által követve — lépett a boltba. A csúszó-mászó udvariasság, melylyel az ékszerész őt fogadta, jobban meggyőzött, mint a gazdag livrée és a pompás hintó elé fogott két angol telivér, hogy a belépett hölgy, ha nem is a legjobb, de a legpazarabb világhoz tartozik. Minthogy semmi okot nem tudtam kitalálni lá­togatásom meghosszabbítására, fogtam kalapomat és gyüszümet, s az idegen hölgyet a legkomolyabb ud­variassággal üdvözölve, távoztam. Az ékszerész ar­cán, ki egész az ajtóig kisért, sajátságos mosolyt vettem észre, mit egyátalán nem bírtam megma­gyarázni. Azon ürügy alatt, hogy a kirakat ékszereit szemlélem, künn állva maradtam, és így a bolt bel­sejében történteket figyelemmel kísértem. A hölgy díszesen és ízléssel volt öltözve, legfö­­lebb huszonnégy, huszonhat nyarat számlálhatott. Egyelőre csak a rizspor homálya alól előcsillámló dús szőke hajat láthattam, mert arcát a sűrű fátyol bizonytalansággal vonta be, de a­mennyire kivehet­tem, csinosnak kellett lennie. Az ékszerész, ki min­dig mosolyogva és alázatosan beszélt vele, egyik el­zárt fiókjából kis dobozt vont elő és átnyújta neki. Erre a hölgy a kirakat felé fordult, és én tisztán lát­hattam a titokteljes melltűt. A petrozsényi kirándulás. (Az aradi nagygyűlés alkalmával). II. (K.) Mindenki bókokat mondott Montedegoi Al­bert Ferencnek, az egri csillagásznak, — mint ki e nagy társaság tagjai közt legbensőbb ismeretségben áll a csillagzatokkal, — hogy a láthatár folyvást a nap arany fényével volt elárasztva. „Ha visszatér csillagdájába, — mondták neki, — távcsövein jelent­se ki hódolatunkat az égieknek, kiknek egy komor szeszélye tönkre tehette volna egész élvezetünket!“ Így azonban, a kristálytiszta jégben, egész gyönyör volt nézni e zöld hegyeket, márványbérceket és min­dig forduló völgyházakat, melyek közt a vasút vé­kony szalagja úgy kanyarog, mint egy óriás kigyó. „Csetetye Boli!“, hangzott az első megállás­nál. Negyven percnyi szünet. Ez ama híres barlang, melyet Jósika „Abafi“-jából mindenki ismer. A vas­úttól jobbra csak egy kis sziklaköves hegyoldalon kell áthaladni (s e halom oldala azonnal tarka lett a siető vendégektől), hogy meglássuk a nagyszerű sziklakaput, minőt csak az őstermészet szörnyű for­radalma, s egy folyóvíznek ezredéves kitartása al­kothattak. Óriási sziklázat alján nyílik a barlang széles nagy kapuja, melyhez hasonló bejárata a leg­­hírebb cseppkő-barlangoknak sincs. A sziklák vörös- és kék- csíkosak, melyek közé a víz lefolyása még feketéket is toldott. Szeszélyes domborkövek, óriás sziklarojtok képezik mennyezetét. Néhol oly szépek, mintha faragva volnának. Most emberek álltak égő fáklyákkal azok számára, kik a nagy sár és jéghideg levegő dacára beljebb hatoltak s az oldalt lévő falép­­csőn a felüregbe is bementek. Máskor e helyen marhák hüsölnek, most azonban kihajtották előlünk. S a­mig mi bámultuk a természet e csodaművét, a vonat messze előre elhaladt, hogy gyaloglásra kényszerítse a vendégeket. De ez a kényszer az okosság és udva­riasság ténye volt. A barlang levegője ugyanis oly hideg, hogy kijővén belőle, gyalogolva kell elháríta­nunk az átfázást; aztán e pontnál a vonal különben is oly kiválóan gyönyörű, hogy kár volna a gőz szárnyán csak úgy átröppenni fölötte. A völgy igen szűk, s csak a pályavonal és a hegyi patak vékony, sziklás medre férnek el benne. A patak fölött magas egye­nességben merednek föl a fehér márvány sziklalapok, környezve fák friss zöld lombjaitól, melyek közt né­mely béres cserje bogyói messze virítóan piroslanak ki. Más oldalt a „Csetetye Boli“ másik, alacsony nyí­lása sötétlik, ontva a barlang hideg legét. Csakha­mar az első alagútat érjük el, melynek portale-ja fö­lött a természet mindig működő keze szalactit-csapo­­kat formál. Minden pont gyönyörű itt, s két szem kevés hozzá — száz kellene. A hegyi pálya legmagasb pontja Banyicánál van, hol annyi a vörös márvány, hogy a vasútat is annak törmelékeiből csinálják. Innen mindig lefelé visz az út átvágott hegyek közt, viaductokon, ma­gas kőhidakon s egymás után nyolc, kanyargó alag­­úton, melyek leghosszabbikán harmadfél perc alatt haladunk át. Egyik ponton ismét megállt a vonat s a vezetnök kiáltá: „Krivádia! Negyven perc!“ Oldalt magaslaton egy nagy rotonda körfalai látszanak. Körzetéből semmi sem hiányzik. Valaha a dákok, s aztán a rómaiak őrtornya volt. A szem­közti oldalról nézve, roppant magas sziklabércen áll s alatta folyóvíz zúg; de a hegyi pálya itt oly ma­gasan visz, hogy a felől minden nagyobb fáradság nélkül lehet az érdekes műmaradványba jutni. A társaság fele azonnal neki is eredt s egy ablakszerű nyíláson tolongott bele. „Őrtorony volt csak, — mon­­dá egy régészünk, — melynek magyar neve Köm­­lőd, vagyis k­é­m­­­ő­d.“ Azok, kik a köröndbe men­tek s felső falaira hágtak, elkezdték kiabálni: „Hall­juk Arányi tanárt!“ Arányi tanár azonban ez érde­kes régiséget nem tanulmányozta különösebben, s így csak átalánosságban szólt a rómaiak vár- és táborhely­­építési modoráról, hogy a fölhívásnak legalább né­mileg megfeleljen. S e ponttól kezdve következik a vasút legvak­merőbb része. Alant a távolban látszik egy magas kőhíd, melyen a vonatnak át kell haladnia. De mily mélyen fekszik ez, ideges hölgyeknek merő ijede­lem csak rá is gondolni, hogy mint lehet vasúton ennyire lefelé szállni. Számos kanyarodással történik ez. Néhol a kígyózó vasútvonal háromszor halad el egymás fölött, hegyhátankint alább jutva. Az őrház itt-ott csak a hegyre vagy egy sziklára volt építhe­tő. Alig kell fűteni a mozdonyt, megy magától. De ve­zetéséhez ész és gyakorlottság kell. Az ablakból ki­tekintve,mindenütt levágott hegyeket és mély völgye­ket látunk, mindjárt a sínek fölött és alatt. Annyira kígyózik e pálya, hogy szemközt velünk majdnem egy óráig áll folyvást ugyanaz a sziklacsúcs, mely­nek oldalán márvány-váladék vörösük. Mily merész elme tervezte s mennyi kéz vitte ki e nagyszerű munkát! Aggódnunk kellene, ha a bámulat nem fog­lalná el egész lényünket. A vonat különben itt min­denütt lassan halad, örökös jobbra-balra kanyargás­ra lévén kárhoztatva. Szerencsétlenség nem történt még rajta, kivéve, hogy a porhanyós- hegy vágatok, melyeket imitt kikövezéssel, amott pedig fűzfacser­­j­ékkel kívántak szilárdítani, néha az esőben leomla­nak. Egész Krivádiáig tart a lefelé hatolás, míg on­nan kezdve a vasútépítésnek már nem volt sok akadá­lya. Pázsitok, szilvások, a szélesen folyó tiszta Sztrigy, itt-ott szegényes oláh faluk közt visz a pálya, a lát­határt mindenütt nagy bércek zárván el. Váralján vagy százan búcsút mondtunk a grá­tisz-vonatnak. Meg akartuk nézni Vajda-Hunyadot, s egy vendég már előbb táviratozván e­légett az ál­lomásra : két derék megyei tisztviselő (Pogány Ádám szolgabíró és Dobay Ferenc számvevő) személyesen rendelkeztek, hogy legyen elég oláh kocsi — mérsé­kelt áron —■ a vendégek szállítására. Jutott is minden­kinek. Sőt ez udvarias tisztviselők saját úri fogatukat adták át két fiatal hölgynek, mig maguk egy rozzant oláh kocsiba ültek. A vidék különben, melyen átha­­­­ladtunk, oly nagyszerű, hogy itt senki sem törődik 956 IV. (Sétakocsizás. — Reggeli a fényké­pésznél). Hála a gondviselésnek, tíz lépésre tőlem egy bérkocsit pillantottam meg. Magamhoz kiáltam. Az ékszerész mosolya világos lett előttem: a melltas hölgygyel találkoztam boltjában. Néhány pillanat múlva, mely alatt — hogy to­lakodónak ne látszassam — pár lépést távoztam a kirakattól, láttam a hölgyet, mindig melancholikus groom-ja által kisérve, az asphalton lebegni és ko­csijába szállni. Egy pillanat alatt én is kocsimba ugrottam, és a kocsis szokásos kérdésére: „Hova, polgár azon parancsot adtam, hogy az előttünk robogó fogatot nyomról-nyomra kövesse. A jó borra­való kecsegtetésével és pár szivarral mormoló kocsi­som kétségei csakhamar le voltak csillapítva. Keresztülvágtattunk a rue de la Paix-n, a boule­­vard-on, a Chaussée d’Antin-on, a rue de Provence-on, míg végre a rue Saint-George egyik nagy háza előtt megállapodtunk. A hölgy kiszállt, a melancholikus groom — szokás szerint — követte, de a kocsi —­­ nem csekély meglepetésemre és csalódásomra —­­ kifogatlan a kapu előtt várakozott. (Folyt. köv.)

Next