Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-16 / 212. szám

Kholera-tárca Stettinből. (Gy. E.) Én is azok közé tartoztam, kik a vasúton a társalgást nem szeretik, hanem keservesen kijózanultan belőle. Felső-Szilézia, Posen, Cujávia és Pomeránia sivatagain kell egyszer keresztül utazni, hol a leggyorsabb futárvonat húsz óra hosszat vágtat egyforma kopár vidék, s az Oderán túl ritka falak s folyvást sűrűbb tavak között, s csak az elért Visztula hullámainál nyílik előtte ismét újabb élet, s a tengerparton nagyobb mozgás. Unalmas, kihalt, lassú utazás, mit a vonat gyorsasága sem mérsékel. Egy öreg úrral s egy fiatal párral kerültem öszsze, nagy szerencsére, különben halálra kellett volna unnom magamat. — Önök is Königsbergbe jönnek ? Csak aztán úgy ne járjanak, mint én jártam épp a tilsiti határroknál harmincöt év előtt. — Nos, hát hogy járt ön? — Akkor is kholera volt, s akkor is e táj volt a fészke. Még üzletben voltam Danzigban, s főnökömtől három heti engedélyt kértem meglátogatni Melmiben valakit. Önök kitalálják, hogy kit. — A jegyesét! — Persze, hogy a jegyesemet! Főnököm erősen szívemre kötötte, hogy a három hét elteltével pontosan visszatérjek Danzigba, mert egy hamburgi hajó megrakásával bízott meg. Megigértem neki szívesen, becsületszavamra, s aztán elindultam. Luizéknak (igy hívják a feleségemet) írtam, hogy megyek, várjanak meg a határon. Még akkor nem volt vasút s két nap alatt értem el kocsin a határig, honnan Melmi alig fekszik három óra járásra. A pompás útban porfelleget vert gyönyörű fogatunk, s a rekkenő melegben sziporkázott körültünk a levegő. Fiatal emberek ily alkalommal ábrándozni szoktak, amint önök tudják. Én is ábrándoztam. Három heti paradicsom, áldott főnököm, s mindenekfölött a paradicsom Évája. De a határnál megállítottak bennünket. De a határnál megállítottak bennünket. Leszedték csomagainkat, s két-két kozák szurony hegyével intett. Követtük. Kissé föltűnt ugyan ez eljárás, de vígasztalára magamat az orosz szabadságérzettel. Egy nagy, magas épület volt fölállítva, ablakai elé táblák rakva, s két-két ölnyire kozákoktól őrizve fegyverrel. „Ezek a dugárusok!“, gondoltam magamban, s kissé megszeppentem, mikor engem is egyenesen oda vittek. A kozákok kinyújtották előre lándzsáikat, s az egyetlen nyitott ablakból egy úri egyén egy kis darab papírt tűzött rá. A papíron annyi volt írva: 27. Még most is emlékszem rá. Pompás, kerek számok voltak. Meg akartam szólítani az ismeretlen urat, de előre mennem nem lehetett, beszélni akartam, de a két kozák mérgesen csöndet intett. Fölvezettek a lépcsőn a 27-be. Egy kis lyuk volt ez. Egyetlen ablaka a lithván erdők felé nézett, de csak egy távol hegy tetejét láthattam, miután az ablak kifelé szélesülő táblával volt ellátva. Mihelyt beértem, a kozák értésemre adta, hogy félóra alatt minden ruhámat vessem le s lökjem ki az ablakon. Jó példaadás kedvéért málhámat, köpenyemet és kalapomat lándzsája segélyével ő dobta ki, s aztán — tudtomra adva, hogy várjam jó lélekkel a történendeket, majd adnak enni — rám zárta az ajtót. A rekkenő meleg nem sokára még fokozva lett. A kályhába tüzet raktak, s igy minden tagomról csörgött az izzadság. Levetettem minden ruhámat s kihánytam az ablakon. Egy oldalablakon nyújtottak be ismét lándzsahegyen fehér ruhát, nadrágot és kabátot, később ételt és bort. Nem tudtam elgondolni, mi történt velem, s csak harmadnapi fogság után, mely alatt az első napi jelenet mindennap ismétlődött, újólagos izzasztás kíséretében, tudtam meg az okot. Ekkor hallottam először a kholera szót. Elvezettek az ismeretlen úr ablakai alá is, s én bekiabáltam neki, hogy ereszszen szabadon, dolgom van. „Nem lehet innen tovább menni a madárnak sem!“ Hát ereszszen haza. „Majd bizony, hogy otthon is elterjeszsze a kholerát! Még tíz napot itt tölt a vesztegintézetben, s akkor mehet isten hitével.“ Adjon hát legalább könyvet, hogy holtra ne unjam magamat. Másnap kaptam könyvet, tintát, pennát és papírt, írtam Luizéknak, s rábíztam egy lándzsahegyre, mint ahogy kaptam én is az eszközöket, a ruhát s az ételt mindennap. Tizennyolcadnapra értem haza, kissé elsoványkodva, nagy meglepetésére danzigi főnökömnek. A jó öreg úr majd holtra nevette magát a sok füstöléstől bekormosodott ruháimon, bár ő is sajnálta a Luiznak szánt drága shawlt, melyet a füstölés teljesen hasznavehetlenné tett. — S a jegyese, uram, a jegyese hogy várta önt hiába! — Várjanak, még nincs vége a történetnek! Szállásomon egy befüstölt levelet adtak ide. Luiz írta. Teljesen haragszik rám, minek csaltam be a veszedelembe. Anyjával elhagyták Melmit, s a határig elém jöttek; ott azonban elfogták őket s két hétig ott tartották, akkor visszaküldték. Épp úgy bántak velük, mint velem, s épp akkor és ott, ahol és a mikor velem. Talán épp a szomszédomban szenvedett Luiz, mert 34. volt ugyan az ő számjuk, de a szobák nem egymás után következtek. — S önök nem látták egymás mellett egymást egész két hét alatt ? ! — Persze, hogy nem, sőt Luizt még anyjától is elválasztották, s csak ötödnapra érintkezhetett ismét vele. Várjanak, mert még itt sincs vége]! Szegény boldogult apósom nagyon nyugtalan lett, mikor egy hétig hiába várta övéit, s ő is utánuk jött, s őt is elfogták, s mikor Luizék hazakerültek, atyjukat nem találták. Akkor meg ők kezdtek aggódni, s csak mikor ismét egy hét múlva előkerült az öreg, derült ki az egész dolog. A sok füstölt ruha volt a corpus delicti. Azóta is sokat nevettünk már ezen a furcsa történeten, mely akkor valami negyvenedmagunkkal megtörtént, kik első áldozatai valánk a vesztegintézetnek, mert hát utánunk már hire terjedt az eljárásnak, és senki sem ment feléje mindaddig, míg csak füstölve érkeztek leveleink. Vigyázzanak önök, nehogy ilyenfonnán járjanak most Königsbergben! Alig haladtunk Brombergig, a nagy teremben az öreg úrral jött fiatal férj kiált felém „Adieu“-t. — Hogyan, hát ön nem jön tovább ? — Nem bizony! Tudja, félek a kholerától, s megvallom önnek, Malvin attól is tart, hogy majd elcsuknak egymástól. Nem tudom kiverni a fejéből. Tudja ön, olyanok az asszonyok. Visszamegyünk Berlinbe. — Ajánlom magamat! Pár perc múlva a fiatal menyecskével találkoztam. Az öreg úrral disputált erősen. — Jöjjön ön, jöjjön, nézze, hogy megijesztettem e gyermeket! Most vissza akar menni férjével Berlinbe, s itthagyják húsz tallérjukat a vasúti kaszszának. Kérje ön is őket, ne tegyenek bennünket árvákká, jöjjenek velünk. — Ah! uraim, önök nagyon jók! De lássák, félünk a kholerától, azután lássák, férjem attól is fél, hogy elcsuknak egymástól. Aztán nem lehet a fejéből kiverni semmit. Nagyon makrancos. Csöngetnek. Isten önökkel! Még a vagyonba is integettek felénk. Mind a ketten féltik magukat egymásért. Lám, mi milyen szó — 972 — I üldözéssel gyötörte. Ne féljen,madame Susanne, hogy talán mint Lindor vagy Almaviva szerencsétlen szerelmi panaszokkal és elkerülhetetlen citerakisérettel fogom untatni; nem, madame, céljaim tiszták s önzetlenek, mint Girard úr iránti barátságom, kit ezelőtt egy órával láttam először életemben.Tegnapi magaviseletemnek s mai hazugságaimnak egyedüli oka, hogy őszinte legyek, a következő : kegyed egy ékszer tulajdonosa, melynek eredetisége meglepett, s mely kíváncsiságomat a legvégsőre fokozta. Akar-e kegyed, ha lehetséges, azon rendkívüli barátságban részesíteni, hogy kíváncsiságomat kielégítse ? Akar-e oly szeretetreméltó lenni s bizalmasan közölni velem, mi jelentőséggel bir azon négy gombostű pompás melltüje közepette ? Fölvilágosítása után nem marad más hátra számomra, mint kegyednek tiszta szívből köszönetet mondani, s bocsánatot kérni a történtekért ! Susanne közleményemet egész feszültséggel és osztatlan figyelemmel hallgatta. Midőn a melltűt és gombostűket említettem, mosolygott; tirádám végével pedig egész szívéből kacagott. — Ennyi lárma semmiért! — kiáltott föl, és nevetett. — Szegény fiatal ember! Hisz a melltű nem is volt enyém. Annyit hallottam már szépségéről és különösségéről, hogy mint másokat, mint önt is, engem is annyira csalogatott, hogy meg kellett néznem e csodaékszert. Ha tegnap kissé figyelmesebben néz a boltba, úgy láthatta volna, hogy az ékszerész azt nekem nem adta el, csak mutatta. Az egész, mit megtudhattam, az, hogy egy idegen nő tulajdona. Az én kíváncsiságomat is igen fölcsigázta, de azért semmiképp sem sikerült a kereskedőt kielégítő indiskrécióra bírhatni. — Oh! e kereskedő, — kiáltok föl boszosan, — e haszontalan oka mindennek ostoba, bárgyú mosolyával. De ő mosolygott, asszonyom ! — És melyik kereskedő nem mosolyog ? — Sors, — deklamáltam Hyacinth-tal, — a te végzéseid eddig rendkívül unalmasak! De ki is foglaltathat gombostűket smaragd- és gyémántba ? — És rubiniba, uram! — egészíté ki Susanne. Közel voltam a kétségbeeséshez. Girard úr visszajövetele pillanatig más gondolatokra térített; túl-ságosan kedélyesnek látszott, s úgy nevetett, mint az ökörszem. — Tudja ön, honnét jövök ? — kiáltott ujjongva a felénk. — A rue de la Paix-ból! Láttam a melltüt, s még mindig ott van a négy tűvel közepén. Hahaha! — kacagott, hogy majd megbódultam. — Szegény cicuska, kedves Susanne, bocsássa meg gyanakodásomat; de hol az ördögben is látott ön melltüt vásárolni ? — kérdé tőlem a legvidámabb hangulattal. — Hagyja el, — mondom, — már ismerem a valóságot. Minden kiderült már, azaz jobban mondva, semmi, éppen semmi sem! Ott vagyok, ahol tegnap voltam. Ne vegyék rész néven a sok alkalmatlanságot, amit okoztam, fogadják szívből fakadt köszönetemet és tartsanak meg jó emlékükben. Magamat ajánlom, forever! És mint üldözött szarvas iromlottam tova. Susanne és Girard úr valószínűleg őrültnek tartottak, és ezért megbocsátották erőszakos, tolakodó föllépésemet. VIII. (Lassan kint derülni kezd). Midőn hazaértem, kapusom két behajtott látogatójegyet nyújtott át, azon megjegyzéssel, hogy ez urak már háromszor kerestek. Két egészen ismeretlen szláv hangzású nevet olvastam, és csak midőn az egyik jegy hátuljára rajzónnal karmolt írást : „trés étonnés, de la part de M. le prince Anasopoff“ kisilabizáltam, voltam képes a rejtélyt megfejteni A segédek voltak. Tökéletesen megfeledkeztem e párbajról. Azonnal kocsit fogadtam, és a Dominique-Saint- Germain-utcába hajtattam. A herceg épp eltávozott. Mitevő legyek? E gyermekes játéknak komoly szint kölcsönözni ? Komolyság és méltósággal kérkedni ? Legjobbnak találtam egy kávéházban a következő levélkét fogalmazni, mit a herceg kapusának adtam át: „Mélyen tisztelt uram! Végtelenül sajnálom, hogy nem találhattam önt. Tanúit, kiket hozzám küldeni szíves volt, szintén a legnagyobb sajnálkozásomra nem fogadhattam el, miután azon föllépést, mit ön tegnap este számomra készíteni jónak talált,tökéletesen elfeledtem és elmentem hazulról. Még egyszer ismételhetem, uram, hogy miután ön épp úgy nem sértett meg engem, mint én önt, a kölcsönös agyonpuffantás szükségét éppenséggel nem bírom fölfogni. De ha mégis megmaradna ön határozatánál, tudatom önnel, hogy miután meg vagyok győződve, hogy én önt nem sértettem meg, úgy nekem kell a sértett félnek lennem, tehát mint ilyen, tudatom önnel, hogy csakis következő párbajt vállalhatok és vállalok el : „Mindketten egy-egy Orsini-féle zsebbombára szorosan egymás mellé ülünk, egyik kezünkkel meggyújtjuk, a másikkal pedig mérges tőrrel agyonszúrjuk magunkat. „Ha pedig más, előttem ismeretlen okból személyesen akar megsérteni, úgy szolgálatára állok, lesz szerencsém a nap folytában még önt elvárni, és kérem önt, uram, fogadja legudvariasabb üdvözletemet ! Ziki Tamás. “ Délután egy órakor a herceg lépett szobámba. Tegnap óta semmit sem változott, még mindig oly jól megtermett, oly komoly, méltóságos és épp oly dühös volt. — Vettem ön levelét. Ez utósó szava? — Oh! reményem, nem; sőt azt óhajtom, hogy e szavamat még igen sok kövesse életemben. — Uram, nem vagyok oly kedélyben, hogy .. . — Ej, mit! — kiáltok föl boszúsan. — Lehető legnagyobb nyugalommal kérem önt, tegye meg azon egyetlen szívességet : ne játszok a lovagiassággal, mely valóban nem alkalmas ide. Végre az én epém is fölzavarodik; azt hiszem, én is bírok annyi becsületérzéssel, mint bárki más, és biztosíthatom önt, hogy az én becsületérzésem egyátalán nem szomjazik vért. Ez egy kérdésre legyen szíves felelni: miért akar minden áron velem megvívni ? De kérem, beszéljen tisztán és világosan, a hieroglyphák ismeretlenek előttem. (Folyt. köv.)