Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)
1871-09-26 / 220. szám
A kacaj ismétlődött, mire egy felső ablakot hirtelen becsuktak. Összeborzadtam, úgy tetszett, mintha az enyhe nyári éjen egy fagyos fuvalat vonulna keresztül. m. A nagy művésznő. A Darron úrral való éjjeli találkozásomat követő napon egy jegyutalványt kaptam tőle azon estére az operába. Szükségtelen mondanom, hogy a kitűzött időben siettem helyemet elfoglalni, mert a titok, mely az énekesnő fölött lebegett, az utosó időkben oly átláthatlan lett. Lehetséges volt-e, hogy a sötét ház lakóira valami borzasztó titok nehezedjék, lehetséges volt-e, hogy Josephine alvajáró, vagy a mi még iszonyúbb: elmezavar áldozata volt légyen ? E gondolat borzalommal töltött el. És mégis, midőn ez este a deszkákon utánozhatlan művészettel magam előtt hallom énekelni, ugyanazon alakot láttam szemeim előtt, mely az ódon ház födelén karjait kétségbeesve az éghez emelé, és a benyomás, mit e gondolat reám a művésznő minden tekinteténél, minden mozdulatánál gyakorolt, oly hatalmas volt, hogy a színházat a legnagyobb izgatottságban el kellett hagynom. Másnap reggel elhatároztam Darron urat meglátogatni, hogy a jegyet megköszönjem neki. Midőn a kapunál a csengetyűt meghúztam, többféle kiváncsi gondolattal tekintettem föl a zárt ablakokra. Látható volt, hogy más lakó nincs a házban, mert az alsó emeletek lakatlanok voltak. Végre fölnyílt a kapu, s a függős, férfias külsejű nő dacos csodálkozással kérdé, mit kívánok? Látszott rajta, hogy habozott: bebocsásson-e ? Utánam azonnal bezárta ismét a kaput, és egy széles kőlépcsőn vezetett föl. Lépteink kísértetiesen hangzottak az üres szobákban, melyeken keresztül haladtunk, s a félig nyitott ablaktáblákon át a nap csak poros sugarakban hathatott be. Mártha egy szót sem szólt, csak köhögött, úgy látszott, haragból. Végre fölértünk a harmadik emeletbe, és egy komor előszobán át Mártha egy szellős, tükrökkel és sötét bútorzattal berendezett szobába vezetett. Egyik sarokban nyitott zongora állott, mig székeken és padlón hangjegyek hevertek szerteszét. A mellékszobából Darron hegedűjét hallam fölhangzani. Mártha leültetett, míg uráért ment. Föltűnt, hogy a dacos teremtés nagy kulcscsomót hord oldalán, s minden ajtót pontos godossággal nyit és ismét elzár. Néhány pillanat múlva megjelent Darron úr kopott kabátban, régi papucsokban, és hegedűjével kezében. Hideg tartásából láttam, hogy látogatásomat tolakodásnak veszi, azért tehát siettem a szerzett nagy élvezetet megköszönni s kértem, hogy Josephine kisasszony a bokrétát, melyet hozni bátor voltam, elfogadja, és miután több mondanivalóm nem volt, hallgatva ültem helyemen.• Ön igen barátságos, uram, és leányom nagyon köszöni. Az üregember átvette a bokrétát, a zongorára tette, és helyét ismét elfoglalva, kérdően nézett reám, mintha jövetelem valamely más okát szerette volna megtudni. Miután ilyet fölhozni nem lettem volna képes, átalánosságok mögé menekültem, csak hogy szótlanul ne üljek, mert házigazdám bizonyára újabb beszélgetést nem kezdett volna. Hogy sikerült volna ez tovább is, ha az ajtó föl nem nyílik s mademoiselle Darron, mint védangyalom meg nem jelenik, valóban nem tudom. Beléptekor jelenlétemet nem vette észre, hanem a bokrétát a zongoráról fölemelve, örömmel kiáltott: — Mily jó vagy te, atyám, hogy ily szép virágokat vettél számomra! — E percben megpillantott, csodálkozva hajtotta meg magát s mintegy fölvilágosítást keresve, atyjára nézett. — Ez úrnak kell a virágbokrétát megköszönnöd, Josephine, ki bennünket, úgy hiszem, csak azért látogatott meg, hogy neked azt átnyújthassa. Mademoiselle Darron néhány egyszerű szóval megköszönte. Fesztelen, természetes modorából látni lehetett, hogy egy idegen jelenléte őt nem zavarta meg, mint atyját, vagy hogy zavarán uralkodni tudott, mert néhány pillanat múlva, mialatt Darron úr hegedűjéből pár ábrándos hangot csalt ki, a társalgást utáló balesetemre és házi fogságomra vezette, melyről atyja már beszélt neki. Mig részvétét a legtermészetesebb módon fejezte ki s egész lelkemet bámulattal tölte el kelleme és finomsága által, észrevettem, hogy mily halvány s kimerült, és főleg szemeinek bizonytalan tekintete nagy erőltetésekről tanúskodtak, és e finom, nyugodt magatartást sehogy sem bírtam azon tűzzel és erővel összeegyeztetni, melyet a színpadon kifejtett, mert minden szavában bűbájos egyszerűség és megjegyzéseiben sok szellem rejlett. Beszélgetésünk alatt Darron úr szótlan maradt és lányát aggódva látszott szemlélni, s csak midőn Josephine távozott, hogy virágja számára tartót hozzon, kelt föl helyéről s mellém telepedett. — Uram, én nem tudom, vannak-e még más okok is, mint az imént jelzettek, melyek önt a velünk való megismerkedésre ösztönözték. Én örülök, ha leányomat valaki vagy valami érdekli, miután élete nem oly derült, nem oly vidám, mint egy fiatal leányénak lenni kellene, és éppen ezért sajnálom önt; házunk nagyon komor és csaknem zárdaszerű, s korántsem viszonozhatja kellőkép azon szívélyes részvétet, melyet ön irányunkban tanúsít. De remélem, meg fogja ön ezt nekünk bocsátani. Leánya belépett, mire az öreg elhallgatott. Nem sokára azután ajánlottam magamat, és Mártha ismét végig kisért a zárt folyosókon, kinyitotta a kaput s utánam ráfordította a kulcsot, még pedig meglehetős mogorván. A rákövetkező héten ismeretségemben új haladásra tettem szert. Egyik reggel gyümölcscsel telt kosárkával leptem meg, máskor ismét néhány angol könyvvel kedveskedtem, mikről Josephine többször ten már említést, és Darron úr mind a figyelmességeket nem vette rész néven, ámbár régi izgatottságából és tartózkodó viseletéből mit sem engedett. Egyik este, midőn holmi apróságokért köszönetét fejezé ki, rögtön így kiáltott föl: — Uram, én szerfölött örvendek, ha valami leányomat érdekli vagy fölviditni tudja. Nem találja-e ön is, hogy leányom egy idő óta derültebb és jobb színben van ? Eh! mit is beszélek, azt ön nem ítélheti meg. Nem is tudom, mit csacsogok itt össze-vissza! — és hirtelen átcsapott más tárgyra. Már teljes egy hónapig L.-ben voltam, lábficamom teljesen kiépült, orvosomtól búcsút vettem, s még mindig nem tettem előkészületeket az elutazásra. Egyik nap a másik után múlt, anélkül, hogy távozásra gondoltam volna. (Folyt. köv.) A jogászgyűlés. (ismerkedési estély s elnökválasztás). (K.) Tavaly az „Új világiban „ismerkedtünk,“ most a redout fényes termeiben. Tavaly a kezdet nehézségeivel küzdő bizottság, most pedig maga Pest városa volt a szívélyes házigazda. S ezzel nem csak vendégeit tisztelé meg, hanem önmagát is, egy bőkezűleg rendezett estélyben fejezve ki tiszteletét az ország minden részéből összesereglő jogászok iránt, kik ügyvédi irodákban, ítélőtermekben és tanszékeken a legfontosabb gyakorlati tudományok egyikét képviselik, jelenleg a jogreformok érdekében gyűltek össze, mellesleg mondva: egy hét alatt nem kis mértékben segítik elő a főváros amaz érkeringését, melyet pénzforgalomnak nevezünk. Az ily vendégeket megilleti a tisztelet s az „ismerkedési estély“ terített asztala. Szombaton kilenc órakor a kivilágított és kitárt redout-termek szépen megteltek. A rendezők vörös, a tagok kék szalagból viseltek mellcsokrokat. A nagyteremben a József-ezred zenekara és egy népzenetársulat fölváltva játszottak, régi ismerősök üdvözölték egymást, új ismerkedések, bemutatások történtek, gratuláltak újonnan kinevezett törvényszéki elnököknek, nézegették azt a huszonöt-harminc hölgyet, kik a társaságnak élénk bájt kölcsönözni siettek, a vidékiek pedig keresték szemükkel Bittó igazságügyért, aki nem volt jelen. Bizonyára attól félt, hogy poharak közt is egy csomó „kinevezési“ nyájas ostromnak lehet kitéve, mivelhogy jelenleg minden üldökölhetném férfiú sóvárgó szeme és édesded reménysége ő rá van szögezve. Elmaradt tehát s csak Pauler miniszter jött el, kiben a legtöbb mai világi ügyvéd és biró az ő „régi kedves tanár“-ját tiszteli. S eljött Horváth Boldizsár is, kinek „excellentiás“ címéből ma már csak az „ex“ van meg, ami untig elég arra, hogy a kik tavaly még száz szemmel szerettek volna rá mosolygani, most meglevő két szemükkel is másfelé mosolyganak. A kitűnő ember, ki mindenütt nagyobb, mint a miniszteri széken, egy pár jó barát kíséretében járt föl s alá, bizonyára keveset törődve azzal, hogy ma már saját kreatúrái közül is nem egy konspirál ellene — titokban. A kisebb két terem terített asztalokkal volt tele — a város bőkezűségéből, mely ezer forintot szánt e vacsorára. Mielőtt az asztalokhoz ült volna a társaság, a zenekar előtt Bogisich Lajos főbíró (ma már törvényszéki alelnök) üdvözlé a magyar birodalom minden részéből összegyűlt jogászokat Pest városa nevében, ki tiszteletét azzal kívánta kimutatni, hogy legfényesebb termét nyitá meg fogadásukra. E szívélyességet Hodossy Imre ügyvéd (s orsz. képviselő) köszönte meg a jogászgyűlés nevében, kiemelvén, hogy a város részéről annál örvendetesb e fogadtatás, mivel különben a jogviszonyok rendezése iránt közöny uralkodik nem csak a közönségben, hanem a döntő körökben is. Ennyiből állt az est hivatalos része. S jött a vidámabb rész: a vacsora. Kétfelé oszolva, apró asztalok köré telepedve, élénk zsibongás kezdődött. Hordták a sok halat, hidegsültet, galantint, kaviárt, sonkát, sajtot, gyümölcsöt, tortát, jó fehér és vörös borokat, hideg sört, stb. Volt bőven mindenből. Dr. Havas Ignác kir. tanácsos némely asztalnál nem csak a szivélyes házigazda, hanem a gondviselés szerepét is játszotta, maga hordván a kenyeret, sört, stb.; semmi fáradságot nem kimért, miután a várost képviselő, Bogisich főbíróval együtt. A kis terem asztalainál csak zsibongás uralkodott, míg a csemegeteremben élénk zaj keletkezett. Ott, Attila és Mátyás király (e szép falképek) szemei előtt indult meg a harc, szóval, toaszttal, lármával. Mondják, hogy dr. Emmer Kornél kir. táblai fogalmazó üdvözlé először a vidéki jogászokat, de ez, mint egy szép fohász, még nem rengeté meg a márványfalakat. Azután jött a hajrá! Krisztinkovics Ede, a győri ügyvéd-egylet elnöke, állt egy székre, megválasztandó elnökül ajánlva dr. Hoffmann Pált, a jogi reformok bajnokát. Egy oldalon fölzúgott rá az éljen. Többnyire a főváros fiatalabb jogászai zúgták, de a vidékiek nem nagyon kívánták viszhangoztatni. Ezeknek Busbach Péter szólt, ki Horváth Boldizsárt ajánlá, mint kinek hazánk jogi fejlődésében oly nagy érdemei vannak. Erre háromszoros éljen zaj dúlt föl, s a többség már ekkor is élénken kivehető volt. S fölállt Vrabély ügyvéd (ki tavaly az „Új világ“-ban pozsonyi dialektusával és sajátságos mondataival nagyban mulatta rá a vendége-ket), s most is, mint akkor, harcra kelt ellene a zene. Túl akart kiáltani, de nem sikerült. Fenyegetőzött „tollával,amelyet nem lehet elnémítani, mint a szót, de a hegedűvonó és trombita nem ijedtek meg tőle, s tovább húzták, fújták a magukét. Pedig ezúttal az udvariasság tényén történt erőszak. Az originális ügyvéd — mint tíz-húsz közel álló erősítő — a zenekarral folytatott e harcában a jelenlevő hölgyeket élteté. A jelenlevő hölgyek pedig künn hallgatók a zenét. Nem is volt több toaszt, s Vrabélynak be kellett látni, hogy az Új világ“ hálásabb keret volt az ő „eredeti“ szónoklataira, mint a redout fényes, művészettől diszlő márványfalai. Az éljenzés, kapacitálás kiszorult a külső étterem asztalaihoz. Ott éltették Horváthot, s ott beszéltek mellette és ellene. — Egy kijátszott sípláda! — mondá valaki. — S a szabadelvüség kürtje a parlamentben! — replikázott a másik. — Nem tett semmit a miniszteri széken! — vélé egy ifjú, ki alkalmasint azt hiszi, hogy a khaoszból hat nap alatt teremtetett a világ. — Az ő tette a szó, — folytató egy higgadt bíráló, — ez az ő nagy fegyvere. Az, ami benne kitűnő, nem szűnt meg a miniszterséggel. Maradt ő, a mi volt, leghévteljesebb szónok, legmerészebb szónok. — S igy folyt ez tovább, egész tizenegy óráig, midőn oszolni kezdtek. Odabenn néhány pár elkezdett táncolni. De e nagy teremben néhány pár oly különösen veszi ki magát, hogy szinte rösteltek is a középen mozogni, s visszahúzódtak a szögletek bársony kereveteire csevegni. Fényes, jól ellátott estély volt, de nem oly kedélyes, mint a tavalyi. Hiányzott az akkori összhang, melyet Pauler (a választandó elnök) iránti átalános bizalom szült. Most e négy-ötszáz vendégből álló társulat kettészakadt, ami kihatott az átalános vidámságra is, mely nem egy nagy hullámzatot képezett, hanem kisebb körökre oszolva, számos apróbb adagban mozogta ki magát. S másnap reggeli 9 órakor Pest második díszhelye , az akadémiai palota kargatid-terme fogada be a jogászgyűlés tagjait. Az emelvény láthatárán itt már föltűnt Bittó miniszter is, ha t. i. eléje nem állt valaki. „Az a kis ember!“ — csodálkozott egy vidéki 1008