Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-26 / 220. szám

A kacaj ismétlődött, mire egy felső ablakot hirtelen becsuktak. Összeborzadtam, úgy tetszett, mintha az enyhe nyári éjen egy fagyos fuvalat vonulna ke­resztül. m. A nagy művésznő. A Darron úrral való éjjeli találkozásomat követő napon egy jegyutalványt kaptam tőle azon estére az operába. Szükségtelen mondanom, hogy a kitűzött időben siettem helyemet elfoglalni, mert a titok, mely az énekesnő fölött lebegett, az utosó időkben oly át­­láthatlan lett. Lehetséges volt-e, hogy a sötét ház lakóira valami borzasztó titok nehezedjék, lehetséges volt-e, hogy Josephine alvajáró, vagy a mi még iszonyúbb: elmezavar áldozata volt légyen ? E gon­dolat borzalommal töltött el. És mégis, midőn ez este a deszkákon utánozhatlan művészettel magam előtt hallom énekelni, ugyanazon alakot láttam szemeim előtt, mely az ódon ház födelén karjait kétségbeesve az éghez emelé, és a benyomás, mit e gondolat reám a művésznő minden tekinteténél, minden mozdulatá­nál gyakorolt, oly hatalmas volt, hogy a színházat a legnagyobb izgatottságban el kellett hagynom. Másnap reggel elhatároztam Darron urat meg­látogatni, hogy a jegyet megköszönjem neki. Midőn a kapunál a csengetyűt meghúztam, többféle kiván­csi gondolattal tekintettem föl a zárt ablakokra. Lát­ható volt, hogy más lakó nincs a házban, mert az alsó emeletek lakatlanok voltak. Végre fölnyílt a kapu, s a függős, férfias külse­jű nő dacos csodálkozással kérdé, mit kívánok? Lát­szott rajta, hogy habozott: bebocsásson-e ? Utánam azonnal bezárta ismét a kaput, és egy széles kőlépcsőn vezetett föl. Lépteink kísértetiesen hangzottak az üres szobákban, melyeken keresztül haladtunk, s a félig nyitott ablaktáblákon át a nap csak poros sugarak­ban hathatott be. Mártha egy szót sem szólt, csak köhögött, úgy látszott, haragból. Végre fölértünk a harmadik emeletbe, és egy komor előszobán át Mártha egy szellős, tükrökkel és sötét bútorzattal be­rendezett szobába vezetett. Egyik sarokban nyitott zongora állott, mig székeken és padlón hangjegyek hevertek szerteszét. A mellékszobából Darron hege­dűjét hallam fölhangzani. Mártha leültetett, míg urá­ért ment. Föltűnt, hogy a dacos teremtés nagy kulcs­csomót hord oldalán, s minden ajtót pontos godosság­­gal nyit és ismét elzár. Néhány pillanat múlva megjelent Darron úr ko­pott kabátban, régi papucsokban, és hegedűjével ke­zében. Hideg tartásából láttam, hogy látogatásomat to­lakodásnak veszi, azért tehát siettem a szerzett nagy élvezetet megköszönni s kértem, hogy Josephine kis­asszony a bokrétát, melyet hozni bátor voltam, elfo­gadja, és miután több mondani­valóm nem volt, hall­gatva ültem helyemen.­­• Ön igen barátságos, uram, és leányom nagyon köszöni. Az üreg­ember átvette a bokrétát, a zongorára tette, és helyét ismét elfoglalva, kérdően nézett reám, mintha jövetelem valamely más okát szerette volna megtudni. Miután ilyet fölhozni nem lettem volna képes, átalánosságok mögé menekültem, csak hogy szótlanul ne üljek, mert házigazdám bizonyára újabb beszélgetést nem kezdett volna. Hogy sikerült volna ez tovább is, ha az ajtó föl nem nyílik s mademoi­selle Darron, mint védangyalom meg nem jelenik, valóban nem tudom. Beléptekor jelenlétemet nem vette észre, hanem a bokrétát a zongoráról fölemelve, örömmel kiáltott: — Mily jó vagy te, atyám, hogy ily szép virá­gokat vettél számomra! — E percben megpillantott, csodálkozva hajtotta meg magát s mintegy fölvilá­­gosítást keresve, atyjára nézett. — Ez úrnak kell a virágbokrétát megköszönnöd, Josephine, ki bennünket, úgy hiszem, csak azért láto­gatott meg, hogy neked azt átnyújthassa. Mademoiselle Darron néhány egyszerű szóval megköszönte. Fesztelen, természetes modorából látni lehetett, hogy egy idegen jelenléte őt nem zavarta meg, mint atyját, vagy hogy zavarán uralkodni tu­dott, mert néhány pillanat múlva, mialatt Darron úr hegedűjéből pár ábrándos hangot csalt ki, a társal­gást utáló balesetemre és házi fogságomra vezette, melyről atyja már beszélt neki. Mig részvétét a leg­természetesebb módon fejezte ki s egész lelkemet bámulattal tölte el kelleme és finomsága által, észre­vettem, hogy mily halvány s kimerült, és főleg sze­meinek bizonytalan tekintete nagy erőltetésekről ta­núskodtak, és e finom, nyugodt magatartást sehogy sem bírtam azon tűzzel és erővel összeegyeztetni, me­lyet a színpadon kifejtett, mert minden szavában bű­bájos egyszerűség és megjegyzéseiben sok szellem rejlett. Beszélgetésünk alatt Darron úr szótlan maradt és lányát aggódva látszott szemlélni, s csak midőn Josephine távozott, hogy virágja számára tartót hoz­zon, kelt föl helyéről s mellém telepedett. — Uram, én nem tudom, vannak-e még más okok is, mint az imént jelzettek, melyek önt a ve­lünk való megismerkedésre ösztönözték. Én örülök, ha leányomat valaki vagy valami érdekli, miután élete nem oly derült, nem oly vidám, mint egy fiatal leányénak lenni kellene, és éppen ezért sajnálom önt; házunk nagyon komor és csaknem zárdaszerű, s ko­rántsem­ viszonozhatja kellőkép azon szívélyes rész­vétet, melyet ön irányunkban­ tanúsít. De remélem, meg fogja ön ezt nekünk bocsátani. Leánya belépett, mire az öreg elhallgatott. Nem sokára azután ajánlottam magamat, és Mártha ismét végig kisért a zárt folyosókon, kinyitotta a kaput s utánam ráfordította a kulcsot, még pedig meglehetős mogorván. A rákövetkező héten ismeretségemben új hala­dásra tettem szert. Egyik reggel gyümölcscsel telt kosárkával leptem meg, máskor ismét néhány angol könyvvel kedveskedtem, mikről Josephine többször ten már említést, és Darron úr mind a figyelmessé­geket nem vette rész néven, ámbár régi izgatottsá­gából és tartózkodó viseletéből mit sem engedett. Egyik este, midőn holmi apróságokért köszönetét fe­­jezé ki, rögtön így kiáltott föl: — Uram, én szerfölött örvendek, ha valami leá­nyomat érdekli vagy fölviditni tudja. Nem találja-e ön is, hogy leányom egy idő óta derültebb és jobb színben van ? Eh! mit is beszélek, azt ön nem ítélheti meg. Nem is tudom, mit csacsogok itt össze-vissza! — és hirtelen átcsapott más tárgyra. Már teljes egy hó­napig L.-ben voltam, lábficamom teljesen kiépült, or­vosomtól búcsút vettem, s még mindig nem tettem előkészületeket az elutazásra. Egyik nap a másik után múlt, a­nélkül, hogy távozásra gondoltam volna. (Folyt. köv.) A jogászgyűlés. (ismerkedési estély s elnökválasztás). (K.) Tavaly az „Új világiban „ismerkedtünk,“ most a redout fényes termeiben. Tavaly a kezdet ne­hézségeivel küzdő bizottság, most pedig maga Pest városa volt a szívélyes házigazda. S ezzel nem csak vendégeit tisztelé meg, hanem önmagát is, egy bőkezűleg rendezett estélyben fejezve ki tiszteletét az ország minden részéből összesereglő jogászok iránt, kik ügyvédi irodákban, ítélőtermekben és tanszéke­ken a legfontosabb gyakorlati tudományok egyikét képviselik, jelenleg a jogreformok érdekében gyűl­tek össze,­­ mellesleg mondva: egy hét alatt nem kis mértékben segítik elő a főváros amaz érkeringését, melyet pénzforgalomnak nevezünk. Az ily vendége­ket megilleti a tisztelet s az „ismerkedési estély“ te­rített asztala. Szombaton kilenc órakor a kivilágított és kitárt redout-termek szépen megteltek. A rendezők vörös, a tagok kék szalagból viseltek mellcsokrokat. A nagy­teremben a József-ezred zenekara és egy népzene­társulat fölváltva játszottak, régi ismerősök üdvö­zölték egymást, új ismerkedések, bemutatások tör­téntek, gratuláltak újonnan kinevezett törvényszéki elnököknek, nézegették azt a huszonöt-harminc höl­gyet, kik a társaságnak élénk bájt kölcsönözni siet­tek, a vidékiek pedig keresték szemükkel Bittó igaz­ságügyért, a­ki­­ nem volt jelen. Bizonyára attól félt, hogy poharak közt is egy csomó „kinevezési“ nyájas ostromnak lehet kitéve, mivelhogy jelenleg minden üldökölhetném férfiú sóvárgó szeme és édesded re­ménysége ő rá van szögezve. Elmaradt tehát s csak Pauler miniszter jött el, kiben a legtöbb mai világi ügyvéd és biró az ő „régi kedves tanár“-ját tiszteli. S eljött Horváth Boldizsár is, kinek „excellentiás“ címéből ma már csak az „ex“ van meg, a­mi untig elég arra, hogy a kik tavaly még száz szemmel sze­rettek volna rá mosolygani, most meglevő két sze­mükkel is másfelé mosolyganak. A kitűnő ember, ki mindenütt nagyobb, mint a miniszteri széken, egy pár jó barát kíséretében járt föl s alá, bizonyára ke­veset törődve azzal, hogy ma már saját kreatúrái közül is nem egy konspirál ellene — titokban. A kisebb két terem terített asztalokkal volt tele — a város bőkezűségéből, mely ezer forintot szánt e va­csorára. Mielőtt az asztalokhoz ült volna a társaság, a zenekar előtt Bogisich Lajos főbíró (ma már törvényszéki alelnök) üdvözlé a magyar birodalom minden részéből összegyűlt jogászokat Pest városa nevében, ki tiszteletét azzal kívánta kimutatni, hogy legfényesebb termét nyitá meg fogadásukra. E szí­vélyességet Hodossy Imre ügyvéd (s orsz. kép­viselő) köszönte meg a jogászgyűlés nevében, kiemel­vén, hogy a város részéről annál örvendetesb e fo­gadtatás, mivel különben a jogviszonyok rendezése iránt közöny uralkodik nem csak a közönségben, ha­nem a döntő körökben is. Ennyiből állt az est hivatalos része. S jött a vi­dámabb rész: a vacsora. Kétfelé oszolva, apró aszta­lok köré telepedve, élénk zsibongás kezdődött. Hord­ták a sok halat, hidegsültet, galantint, kaviárt, sonkát, sajtot, gyümölcsöt, tortát, jó fehér és vörös borokat, hideg sört, stb. Volt bőven mindenből. Dr. Havas Ig­nác kir. tanácsos némely asztalnál nem csak a szivé­lyes házigazda, hanem a gondviselés szerepét is ját­szotta, maga hordván a kenyeret, sört, stb.; semmi fáradságot nem kimért, miután a várost képviselő, Bo­gisich főbíróval együtt. A kis terem asztalainál csak zsibongás uralkodott, míg a csemegeteremben élénk zaj keletkezett. Ott, Attila és Mátyás király (e szép falképek) szemei előtt indult meg a harc, szóval, toaszttal, lármával. Mondják, hogy dr. Emmer Kornél kir. táblai fogalmazó üdvözlé először a vidéki jogá­szokat, de ez, mint egy szép fohász, még nem rengeté meg a márványfalakat. Azután jött a hajrá! Krisz­­tinkovics Ede, a győri ügyvéd-egylet elnöke, állt egy székre, megválasztandó elnökül ajánlva dr. Hoffmann Pált, a jogi reformok bajnokát. Egy oldalon fölzú­gott rá az éljen. Többnyire a főváros fiatalabb jogá­szai zúgták, de a vidékiek nem nagyon kívánták viszhangoztatni. Ezeknek Busbach Péter szólt, ki Horváth Boldizsárt ajánlá, mint kinek hazánk jogi fejlődésében oly nagy érdemei vannak. Erre három­szoros éljen zaj dúlt föl, s a többség már ekkor is élénken kivehető volt. S fölállt Vrabély ügyvéd (ki tavaly az „Új világ“-ban pozsonyi dialektusával és sa­játságos mondataival nagyban mulatta rá a vendége-­­­ket), s most is, mint akkor, harcra kelt ellene a­­ ze­ne. Túl akart kiáltani, de nem sikerült. Fenyegető­zött „tollával,a­melyet nem lehet elnémítani, mint a szót, de a hegedűvonó és trombita nem ijedtek meg tőle, s tovább húzták, fújták a magukét. Pedig ezút­tal az udvariasság tényén történt erőszak. Az origi­nális ügyvéd — mint tíz-húsz közel álló erősítő — a zenekarral folytatott e harcában a jelenlevő höl­gyeket élteté. A jelenlevő hölgyek pedig künn hallgatók a­­ zenét. Nem is volt több toaszt, s Vra­­bélynak be kellett látni, hogy az Új világ“ hálásabb keret volt az ő „eredeti“ szónoklataira, mint a redout fényes, művészettől diszlő márványfalai. Az éljenzés, kapacitálás kiszorult a külső étte­rem asztalaihoz. Ott éltették Horváthot, s ott beszél­tek mellette és ellene. — Egy kijátszott sípláda! — mondá valaki. — S a szabadelvüség kürtje a parlamentben! — replikázott a másik. — Nem tett semmit a miniszteri széken! — vélé egy ifjú, ki alkalmasint azt hiszi, hogy a khaoszból hat nap alatt teremtetett a világ. — Az ő tette a szó, — folytató egy higgadt bírá­ló, — ez az ő nagy fegyvere. Az, a­mi benne kitűnő, nem szűnt meg a miniszterséggel. Maradt ő, a mi volt, leghévteljesebb szónok, legmerészebb szónok. — S igy folyt ez tovább, egész tizenegy óráig, mi­dőn oszolni kezdtek. Odabenn néhány pár elkezdett táncolni. De e nagy teremben néhány pár oly különösen veszi ki ma­gát, hogy szinte rösteltek is a középen mozogni, s visszahúzódtak a szögletek bársony kereveteire­­ csevegni. Fényes, jól ellátott estély volt, de nem oly ke­délyes, mint a tavalyi. Hiányzott az akkori összhang, melyet Pauler (a választandó elnök) iránti átalános bizalom szült. Most e négy-ötszáz vendégből álló tár­sulat kettészakadt, a­mi kihatott az átalános vidám­ságra is, mely nem egy nagy hullámzatot képezett, hanem kisebb körökre oszolva, számos apróbb adag­ban mozogta ki magát. S másnap reggeli 9 órakor Pest második dísz­helye , az akadémiai palota kargatid-terme fogada be a jogászgyűlés tagjait. Az emelvény láthatárán itt már föltűnt Bittó miniszter is, ha t. i. eléje nem állt valaki. „Az a kis ember!“ — csodálkozott egy vidéki 1008

Next