Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-17 / 213. szám

213-dik t?7. V­asárnap, SZeptember 17. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap . Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ................... 9 kr. Bélyegdij minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölírást az ottóta-fiecei Éri empire nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok­ tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és cél­szerűbb mód a postautalványokkal való elő­fizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesz­tőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműkö­désével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitják meg: Erdélyi János „A haza árvái“ című gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyírónk »Egy fiatal hölgy elbeszélése“ című novellájával. A fordítások, tárcák és hírek rovata is folyvást változatos és érde­kes leend. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, szerkesztő. Feleségem verses könyvéből. 1. Mosolygva száll alá az éj, Mosolya fényes holdsugár; Nincs búja, árnya, vagy ha van, Lomb közt az is reszketve jár. Fellegfolt meg nem tépdesi A tiszta égboltot sehol; Szellő elállt, a légen át Csak tücskök cirpelése szól. Kis szótalan csermely suhan Az út mentén velünk odább, S a hold kacér sugárb­a Kacsintva vissza-visszavág. Friss széntrend tarkázza lent A völgy kétdombu kebelét, Pillámra álmát borító Mézillatot árasztva szét. Holdfény, tücsökszó, illatár, Patakba néző kék egek : Szőjjétek át szép álmait, Mig én megyek, hozzá megyek. II. Bárányfelleg gyűlve gyűl, De a bolygó árny mögül Olykor-olykor kitekint A bujkáló hold megint. Lent a sik lapályon ott Búza árja háborog; Hullám hullámhátra kél, Ráfeküdve játszi szél. Haliga! messze valahol Egy fürj pitypalatyja szól, Egy kicsinnyig meg-megáll: Nője válaszára vár. De csak hasztalan neszei, Hangja siketen vesz el, Nője távol völgyeken. . . — Álmodj’ szépet, kedvesem ! Szász Béla. Lagrange asszony és a nemzeti színház. (Emlékirataimból). Frankenburg Adolftól. (Folytatás). Hozzájárult még az a körülmény is, hogy ugyan­ez időben bizonyos emberek kóboroltak Bécsben, kik mindenféle rész híreket költvén a nemzeti szín­házról, ennek tekintélyén csorbát ejteni iparkodtak, a­mi annál csúfabb volt, mert e fickók a nemzeti színház tagjai voltak, s magyar pénzzel jöttek föl a phaeákok városába, hogy ott tulajdon fészküket be­­piszkolják. Azt hazudták, hogy a nemzeti színház már oly deroutált állapotban van, hogy tagjait csak forintonként fizeti,­­ maholnap erre sem lesz többé képes. Nem szükség mondani, hogy ez a pletyka minden alap nélküli volt, mert habár a színház a le­folyt viharos időkben, tőkés kamatainak elakadása miatt, egy ideig kissé elmaradt a dijak egy részével, de tagjait mégis még a huzamos­ ideig tartott elő­adási szünet alatt is fizeté, s így senki sem károsult. Sikerült ugyan élő madarak közül egyet kiugrasz­tanom a bokorból, ki aztán oly furcsán mentegető­zött, mint az egyszeri uracs, ki víz helyett tintával mosakodván, nagy hetykén rákiáltott az emberekre : „Nézzétek, mily tiszta vagyok!“ , de Lagrange asz­­szony még mindig habozott, mígnem tökéletesen meggyőztük, hogy e fecsegések csak arra számít­­vak, miszerint et a nemzeti színháztól elidegenitsék, hová bizonyos párt a bécsi opera akkori primadon­náját, Zerz kisasszonyt kívánta vendégszerepekre szerződtetni. E hivatkozás művészi becsvágyára s hiúságára, mely minden emberben, de a művészben kettős adag­ban van meg, létrehozta valahára az óhajtott szer­ződést, mely február 27-kén olyformán köttetett meg, hogy a nevezett művésznő tizenkétszeri föllépé­séért a nemzeti színházban Fides és Lucia sze­repeiben háromezerhatszáz ezüst forintnyi összes tiszteletdíjban részesül, melynek fele lemenetele előtt két héttel számára egy bécsi bankárnál teendő le. A szerepek magyar betanítására három havi időt en­gedtek neki. E szerződést az illető feleken kívül aláírtuk még Holding és én, mint meghívott tanúk. A „Prófétá“-t másnap (február 28-kán) zsúfolt ház előtt, de nem osztatlan tetszés mellett adták elő Bécsben. Oka a nagyon is fölcsigázott várakozás volt, melynek sem a zene, sem a kiállítás nem bírt tökéletesen megfelelni. Az utóbbin, noha elég fényes volt, nem látszott meg, hogy oly roppant költségbe került. A korcsolyázási jelenet, mely a páriáinak csak torzképe volt, régi tréfának tetszett, melyhez hasonlót már húsz-huszonöt év előtt a lipótvárosi színházban is, és tökéletesebben adtak; a fölkelő nap megtette hatását, de nem rakíta el a szemeket. A prófétát Ander énekelte, Fidesz Lagrange s Ber­­thát Zerr kisasszony, ugyanaz, ki utóbb közre­működése miatt egy, a magyar menekültek javára Londonban adott hangversenyben a bécsi színpadról száműzve jön.*) Az első és az utóbbi, mint a bécsi közönség közkedvencei, igen tetszettek, míg a La­grange asszony sikere, őszintén megvallva, ez első előadásnál csak „succes d’estime“ volt. Hangja nem volt sem elég erős, sem elég mély, s csak az ötödik felvonásban bírta nemes előadása és játéka által a közönséget némileg fölvillanyozni. A darab további ismétléseinél azonban a művésznő jobban megbarát­kozván az eleintén oly rettenetesnek tetsző német szöveggel, midőn azt érteni kezdé s hangját és játé­kát a szerint idomitá, mind nagyobb érdeket ger­jesztett, mely a hatodik előadásnál, mely a művész­nőnek egyszersmind jutalomjátéka volt, annyira nö­vekedett, hogy a pénztár körül előidézett roppant tolongás miatt kétszerezett számú rendőrséget kel­lett alkalmazni a támadható veszélyek elhárítására. Az ünnepelt művésznőt tapsokkal, versekkel és ko­szorúkkal áraszta el a föllelkesült közönség, s a si­ker a „Próféta“ számára fényesen jön biztosítva. *) Majdnem hasonlóan járt újabb időben egy Pestről a bécsi udvari dalszínházhoz szerződött énekesnő is, kinek négy hónapi sikeres szereplés után további föllépését egy­szerre belilták, mert döntő körökben tudomásra jutott, hogy az említett művésznő a pesti főrangú fiatalság által azon év elején adott táncvigalomban, melyre —mint tudva van — a császár kíséretének meghívó­ jegyeket nem küld­tek, több mű­vésztársával együtt részt vett, s e miatt a rend­őrség „f­kete könyvé“-ben följegyezve volt. F. A. N­. A magyar szöveg betanulása sok gondot adott Lagrange asszonynak. Már a németé is annyi fárad­ságába került, hogy nem igen mohón kívánkozott újabb kísérlet után. De hiába, a szerződés világosan szólt, s midőn kérdésére, várjon az oly „lovagias“ közönség, milyennek a magyart dicsérni hallá, nem fogja-e neki udvariasságból elnézni, ha franciául éne­kel ?, elég őszintén s nem igen udvariasan azt vála­szoltam, hogy ezt csak akkor tehetné, ha e ritka él­vezetben a művésznő szívességéből, s nem három­­ezerhatszáz ezüst forintért részesülhetne; nem ma­radt egyéb hátra, mint számot vetni a körülmények­kel s megadni magát. A betanításra csupán azon vonzalomnál s elő­szeretetnél fogva, melylyel a nemzeti színház iránt mindenkor s még most is — noha távolabb állok tőle, mint valaha — viseltetem, egész készséggel vál­lalkoztam *), s meg is volt az az örömem, hogy né­hány nap múlva Lagrange asszony kijelenté: a ma­gyar szöveg tanulása sokkal könnyebb a németnél, s annak éneklésétől nyelvünk lágy hajlékonyságá­nál fogva majdnem nagyobb sikert várt, mint a fran­ciától. Egy hét alatt a „Próféta“ két első felvonását tökéletesen befejeztük, s két hét alatt az egész ope­rával úgy elkészültünk, hogy a művésznőnek súgóra többé szüksége nem volt. Oly tisztán és érthetőleg ejte ki a szavakat, hogy még a legkényesb fül sem vette volna észre francia származását, midőn más­részről a német nyelvet még folyvást törte, s nem egyszer mondta, hogy azt soha sem tudná megszokni vagy tökéletesen megtanulni. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához féliv van mellékelve. A gombostű­k. (Beszély). Lindán Páltól. (Folytatás). — Ismerem ön viszonyát *** grófnővel! — válaszolt a herceg szokott méltóságával. — Ez esetben nagy szívességet tanúsitana, ha közölné velem, mert én lesz isten, nem ismerem. — Már két hete keresem önt! — folytatá a her­ceg. — Sokáig el tudta magát előlem rejteni, s most is csak a grófnő együgyüsége vezetett nyomába. — Már kértem önt, ne beszéljen rejtélyekben. Kérésemet ismétlem. — Ön lengyel, úgy-e bár ? — kiáltott a herceg átható tekintettel.­ — Van szerencsém az lehetni. És ön? — E pil­lanatban lehullott a hályog szemeimről. Eszembe ju­tottak Fleurette szavai *** grófnőről, porosz-orosz szerelmi szövetsége s az orosz féltékenysége. Min­den világos lett előttem; nem bírtam a mosolygást visszatartani. — Engedje kimondanom, — szólok, — hogy ön csalódik. Ön egy sajnálatraméltó félreértés áldozata, melyen most már, azt hiszem, keresztül látok. Szeren­csétlen nemzetiségem oka mindennek. Ön bennem egy rivalt, és — bocsánat! — egy ideig szerencsés rivalt vél látni. De én komolyan becsületszavamat adom. *) Valamint ezt Szymanszka Leona kisasszonynál is tettem, ki utóbb igen kedvelt tagja lett nemzeti színhá­zunknak, s később Stégerhez ment férjhez. Ő a bécsi kon­zervatórium növendéke volt, s hat hét alatt — ámbár még soha magyar szót nem hallott — Mártha, Elvira, Amina és Bertha szerepeit magyarul tanulta be, s a szöveget oly tisztán ejte ki, hogy a színpadon csak nehezen lehetett az idegen nőre ismerni. ..

Next