Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)
1871-09-21 / 216. szám
216-dik 87. Csütörtök, szeptember 21. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjeln az ünnep utáni napokat kivéve mindennap . FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor . . .... 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési f elvást az október-siecebesi évenesbre nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és célszerűbb mód a postautalványokkal való előfizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesztőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműködésével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitják meg: Erdélyi János „A haza árvái“ című gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyirónk „Egy fiatal hölgy elbeszélése“ című novellájával. A forditások, tárcák és hírek rovata is folyvást változatos és érdekes leend. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, szerkesztő. Az újmesterek s a jó oszlopok. (Rajz). Irta: Tolnai Lajos. — Megálljunk, megálljunk, lassan azzal a szekérrel, mindjárt kitörik annak a fakónak a lába ! — kiáltott a hegyen egy középtermetű, őszes, piros polgás úr szürke, kopott magyar ruhában, s erélyes, jószivü lépésekkel a komp felé törekedett. Vastag, kövér markaival megragadta a nagy vásáros ládákkal megterhelt gyönge alkotású kocsi lőcsét, egyet döccentett a járművön, s azután gyöngéden rácsapott a soványas fakó farára, s egy lóismerő biztos tekintetével jártatta meg szemeit a kompban kapálózó, reszkető, horkoló lovakon. — No, jöjjenek csak most, barátim, — fordult két-három álldogáló mesteremberhez, — segítsük most be az enyémet! S az emberek nem tehettek mást, mint besegítették a kompba — mégpedig középtájon a jobbacska helyre — a hegyen várakozó szekeret. A kopott magyarruhás, őszes, piros posgás úr egyet dobbantott sarkantyús csizmájával, s világosan kimutatta mosolygó apró szemeivel s jól kipödört bajuszával, hogy azonnal beszélgetéshez fog kezdeni. Legfölebb annyit várakozott, — s nem volt az több egy pár percnél, — míg kinézte a tömegben, hogy kit tiszteljen meg társalkodásával. Egy fekete arcú, tömött szakálé, élénk nézésű, szintén magyarruhás embert választott. Az éppen pipáját verte ki, s szórta a hamut a Marosba. — Miféle dohányt szí, barátom ? — kérdés kezdé a beszélgetést a piros polgás úr, előhúzván, barátságos indulattal, dohányzacskóját. — Miféle dohányt? Olyat szivünk, a milyen van. — Hát tudja, mit? ne szívjon olyat, a milyen van, hanem olyat, a milyen nincs. Fogja! Van ebben verpeléti, egy kis csetneki, meg egy kis magam termése muskotály is. E szóra a többi mesterember is közelebb húzódott a magyar úrhoz. Sőt olyan is megindult, aki már fönn ült a lábán a szekéren s kibontotta túróját szalonnáját, evőkészségét. Azt gondolta magában — s igen helyesen! — megnézem azt a zacskót. S ugyanekkor pipáját is napfényre hozta a belső zsebből. A fekete arcú mesterember lelkiismeretesen ellátta pipáját, egyet csavart a zacskón, s mivel látta, hogy többen is vágynának megszagolni azt a pecifikus dohányt, a vállán keresztül átnyújtotta egy kiváncsi kollégának. Mire a zacskó visszakerült az eredeti zsebbe, igaz, hogy aztán kis helyt elfért, de megteremtette a legjobb hangulatot, amilyenre pedig az életben mindig szükség van. — Honnan jönnek, barátim ? — kérdé a magyar úr. — A külkei vásárról! — mondanak a megszólítottak. — Micsoda vonalon van az ? — s a magyar úr figyelmes szemmel tekintett szét a tájékon. — Csak a hajt né, a hegyek közt! — De a vonalat kérdem ! — s a magyar úr egy kis kézi mappát vett elő. Az emberek szétnéztek erre is, arra is, s gondolták, hogy az az úr majd kitalálja most már a kézdett vonalat. — Itt a nagy-várad-kolozsvári vonal, it a b.. .i, itt a gyula-fehérvári, — magyarázá a térképről, — ezek közül melyiken fekszik Külkő ? — Tán a b .. . i vonalon! — mondá egy. — Hát akkor az én vonalamon. Én úrmester vagyok, most jövök Szabolcs megyéből! — s az úrmester fölmutatta kormányi kineveztetését. Mosolygott, s nyilt, derült arcával oda tekintett az atyafiakra, kik a dekrétumot is, mint a dohányzacskót, kézről-kézre adták. S őszintén mondom, szégyen lett volna közülök csak egy is — bár többen voltak írás-nemtudók — abba a dekrétumba bele nem tekinteni. A legtisztább érdeklődéssel megmozgatták fejüket, s hiány nélkül visszaszolgáltatták az iratot. — Nehéz mostanában valamihez jutni, barátim! — véve föl a szót az úrmester. — Oszlopok kellenek, mindenütt, oszlopok, barátim, oszlopok! Annyi most a hitvány hivatalkérő, követem, mint csak a féreg. Kiszorítják a becsületes embert. — S a magyarországi úr széles mellére ütött, és lába hegyeire nézett. Odanéztek a csizmadiák is, s látták, hogy a sarkantyús csizmákba szorított lábak fejben mennyire csonkák, bütykösek lehetnek. — Barátim, — folytatá az öreges úr, — fölötte nehéz most a becsületes embernek élni, sőt többet mondok, akinek oszlopai nincsenek, az olyan nem is élhet. Ennek köszönhetem, — mutatott az ernyős kocsiban ülő sovány, fehér arcú asszonyságra, — hogy egy csomó gazembert félretolhattam magam elöl! Hogy egy kis házacskám, lovam, tehenem mim volt, az áskálódók megirigyelték s addig törtek ellenem, hogy egy gróf szakácsa kiszorított a vonalamról. Megálljatok, mondom, nem azért voltam huszár, mégpedig palatinus-huszár, s a revoluciót nem azért törtettem végig, nem azért van öt szúrásom, két golyóm (s az öregember hamarosan mindent megmutogatott),hogy kifogjatok rajtam, mert tudom, ha nektek van oszlopotok, van, vagy lesz nekem is! Fogtam, eladtam, amim volt, kutya potom áron, édes istenem, s az öreg úrmester apró szemei megvizesedtek, — elmentem a feleségem bátyjához, aki plébános volt az egri járásban, no, mondok, kedves sógorkám, segítsen rajtam, itt szeretnék közelükben kapni valami állomást, itt ni, a környékben valahol. Gondolt egyet a sógor, ne féljek, mondá, menjek csak föl a minisztériumhoz, fogjam ezt a levelet, vigyem a grófhoz, s el lesz igazítva minden. El is lett, igaz, két hétig ültem Pesten feleségestől, megettük, a mi kis pénzünk volt, hanem hát a jó isten csakugyan nem hagyott el. Itt a dekrétum! S az öreg férfiú még egyszer — minden lehető kétség eloszlatására — magasan föltartotta a pecsétes kineveztetést, azt kövér ujjaival — mintha éppen csak most verné le róla a port — megkopogtatta, s szemeivel végignyilalt a szép erdős, hegyesvölgyes (ide teszem, mivel Erdélyről van szó: regényes) tájakon. Édes hittel — mint olyan, a kinek mindenütt vannak oszlopai — megcsavarta őszbeborult bajuszát, vigasztalólag oda tekintett feleségére — ki úgy látszik, jobban szerette volna, ha az öreg egy szót sem szól — s fölkiáltott (természetesen, a szép tájékra gondolva, s bizonyosan B... városára is): „Szigligetben fogunk élni, Szerelmünkben boldogok, Hol fészkünkből kirepülni Egykönnyen majd nem fogok.“ — Drága-e az élet Tordán ? — szólalt meg vékony, erőtelen hangon az ernyős kocsin ülő asszonyság, ki eszével egészen másforma dolgokon járt, mint magasröptű férje. — Dehogy drága, — felelt egy vöröses, kevély tekintetű csizmadia, — még olcsó! — Ugyan ? — kérdé némi vigasztalódóval az asszonyság. ____ O 1» n A A TT T» a WA mn I /-»I Irnvvi r\ n / n nnnn/\n rr O — Már hogy ne volna, lelkem nagysás asszony ? — folytatá a vöröses ember. — Hej, atyafi, — szólt közbe az öreg úrmester, — nem vagyunk mi nagyságosak. — Már hogy ne volnának ? Ha a kormány kenyerét eszik, hát akkor nagyságosak, vagy jól van, hát méltóságosak, mert itt mindenki az. S beszélt a vörös ember sok cikkekről és árakról, a többi közt arról is, hogy nem tudja kiadni becsületesen a házát. (Folyt, köv.) A gombostűk. (Beszély). Lindau Váltói. (Folytatás). Másnap reggel már két tűt talált. A negyedik, az utósó, isten tudja, hova rejtőzött, nem bírta megtalálni. De nem hagyott föl a kereséssel. A cellában kellett lennie, el nem veszhetett. Meg kell találnia. Napok, hetek hosszat kereste, mindig eredménytelenül. E folytonos, szakadatlan keresés alatt szelleme azonban, melyet kizárólag az elveszett tűre hitt irányozni, minden képzelhető eltéréseket tett. Péter föltette magában, hogy csak tűjére gondol, s csak azt keresi szünet nélkül. De e folytonos, habár egyhangú foglalkozás érzelmeit és szellemét mindinkább megerősítették és a szellemi gépezet, mely már-már végképp elakadni készült, elkezdett eleintén lassan,midőn azonban a munka jótékony olaja a kerekeket ismét rendbe hozta s erélyének ruganyosságát mindegyre határozottabbá varázsolta, mindig gyorsabban-gyorsabban működni. E szellemi munkásság, mely minden órával nagyobb kiterjedést nyert, s mely az elhagyatott talajban gyökérszálait minden irányban kiterjeszté s új életet keltett, Péter magányos életében valóságos válságot idézett elő. Hálája kétségkívül a legfelsőbb szabaditóhoz fordult; de ez érzelem, mint gyakran történni szokott, nála sem mutatkozott nagy alakjában, az éghez küldött forró imákban, hanem sokkal szerényebb formában : legelőször is abban jelentkezett, hogy kis gombostűi iránt határtalan szeretetet és gyöngédséget érzett szívében. Mindenei lettek ezek, és önkénytelenül is hálát mondott nekik mindazon vidám óráért, mit fölfedezésük óta élvezett. Sőt odáig ment, s talán nem csalódott, ez örvendetes izgatottságot, aggályos szorongást, reményt, rég eltűnt érzelmek virradását, melyek a gombostűk meglelésekor egy sötét örökkévalóság óta először szállták meg újra szivét s melyek először hozták újra közvetlen öszszeköttetésbe egy már kihaltnak vélt világgal, igen, egyedül ezen érzelmeknek tulajdonitá, hogy hamvadásnak indult lelki világa újra lobbot vetett s boldog álmának lehető beteljesedését ragyogtatá. Ez álom elővarázsolta azt, ki a világon a szabadsággal párosutva a legkedvesebb volt előtte, elővarázsolta nejét. Ez álommal eszébe jött az időjárása, a folytonos változás, a múlandóság, és egy félénk „talán“ tola-