Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)
1871-11-08 / 256. szám
Öreg házi orvosa, egy épp oly értelmes, mint fesületes ember, ki őt a legnagyobb figyelemmel megykezelte és ápolta, különösen aggasztónak tartátta a gróf esése által okozott nagy agyvelőrázkó mást, melynek következtében erős láz s teljes önki szélet állottak be a betegnél. it Alice a legkínosabb szívszorongások közt töltő el időt, s naponta kétszer is elküldött Andornaky tagjába, hogy annak állapotáról hírt halljon. Ez volt az első eset, hogy magában keserűen aligolódott a fönálló szabályok ellen, melyek eltilták s a legédesebb kötelességének teljesítésétől, tudniillik it ápolhatni, ki szivének legdrágább volt az egész világon. J’s Alice eléggé ismerte azon világot, melyhez ők, a gróf születésük által tartoztak, hogy tudhassa, miképp ennek nagy része csak egy morált ismer: a rtillem, vagy helyesebben a látszat kellő megtartanit. Elnéz, megbocsát ez sokat, mindent, néha még a bűnt is, csak az az ő igényeiknek megfelelő leplevét alatt gyakoroltassék. Ellenben kárhoztat, botrányt kiált egy oly cselekedetnél, mely ha mindjárt a legtisztább erkölcsi érzetből eredt is, de nem az ön megállapitott, egyöntetű mintája szerint történt. s S azért kénytelen volt szivének leghöbb vágyát -a hideg illemszabályoknak alávetni. n A nemes gondolkozásu, önálló jellemű hölg - gyan elég bátorságot érzett volna magában jobb , meggyőződésénél fogva a megrögzött előitéletek- -vel szembeszállani s szivének sugalatát követni, de sem tette azt a gróf iránti gyöngéd érzetből, ki — s Uire ezt jól tudta — féltékeny volt azon hölgy szeplőtlen hírnevére, ki szivén kívül egykor majd kezét is magáénak fogja nevezni. (Folyt, köv.) 1 ! ! Akadémiai levelek. v. (Nov. 6. A vármegyékről — Régi történetírók. — Asszonyi pisiánok. — Határvillongások belül a határon — Szörény vármegye. — Régi magyar nyomtatványok). (B—y). Mintha csak a történelmi társaság tartott volna ülést, oly kizárólag uralkodott Clio a mai délután fölött. Minden szóban forgott, a mi csak a magyar történettudományt érdekelheti, kivéve a jászói eszem-iszomokat. Oly főispánokról volt szó, a kik nem vendégelték ugyan meg a történettudósokat, de a kikre magukra a tudomány e telhetetlen fölkentjeinek hatalmas étvágyuk van. Oly vármegyékről, melyekbe ha mind az ötvenkettőt végiglakomázza is történelmi társulatunk, akkor se jut el, csak majd akkor, ha mostani vándorai arra az utósó vándorgyűlésre indulnak, melyre a történelmi társulat tagjai is ingyenjegyet kapnak: az örökkévalóság birodalmába. „Az eltűnt régi vármegyékről“ értekezett Pesthy Frigyes, ki lelkiismeretes és szorgalmas búvárkodásának eredménye iránt oly hallatlan és mértékfölötti szigort mutatott, hogy elsietett és halk előadásából a hallgató közönség alig értett meg és irónunk alig jegyezhetett le valamit. Ez legyen mentsége közleményünk töredékességének. Ha a vármegyékről beszélünk, annyira megszoktuk már, hogy ötvenkettőre gondoljunk, mint mikor az esztendőben foglaltató hetekről gondolkozunk. Mintha csak úgy lett volna a világ kezdetén ide a Duna-Tisza földére teremtve az az ötvenkét vármegye és azóta éppen oly kevés változáson ment volna keresztül, mint amilyen kevésen megy az új megyei törvény át. Különben az értekező érdekében megjegyezzük, hogy e megjegyzés az értekezésben nem jegyeztetett meg. Pedig mire a fölolvasás A kis város barátságos, zöldelő völgy ölében fekszik. A hegytetőn régi vár romjai sötétleneis, egy kissé alantabb az új modorú várkastély fehér falai áthatók, a folyó mellett áll a zárda. A tulajdonképpi várostól mindhárom jókora távolságra fekszik. Úgy etszik, mintha büszkeségükben nem akarnák mágukat megalázni az alacsony viskókhoz, a szűk utcákhoz, mintha tudni sem akarnának a barnowi lakosság nyomoráról s szegénységéről. De még ezen lakosok boldogok. Az utcák világosak, a viskók pompás paloták azon elkülönzött, s hogy úgy szóljunk, eltaszított városrészhez képest, mely a folyam egésségtelen mocsarai mellett terül. Bármily fényesen ragyogjon is a nap, ott mogorva és szomorú minden, s még akkor is, ha a tavasz virágillata röpködi át a tájat, ott ártalmas kigőzölgés fertőzteti meg a levegőt. S a város e része van legerősebben megzsúfolva... úgy hívják, hogy Ghetto — zsidó hodály. Keserves volt ott lakni, s még most is az. Csakis kizárólag atyámnak, ez egyetlen zsidónak volt kiváltsága, hogy családjával együtt tisztább levegőt szívhasson. Igen, mert ő volt a városi orvos. Büszke is voltam e jogra, nemkülönben az is jól esett, hogy zsidófiú létemre a zárdaiskolában „keresztyén bölcseséget“ csak egymagam tanulhattam. A hitsorsosaim közti hidat azonban tanítom : Bocher Dávid képezé. (Folyt. köv.) témák, hogy Bodrog vármegye egy része Bácshoz csatoltassék, így történt azután, hogy egy-egy vármegye területe majdnem észrevétlen megnagyobbodott, a másiké megcsonkult, a megyéknek súlypontjai is egyre máshová estek. Csanád egykor benyúlván egész Temesvárig, a legnagyobb megyék közé tartozott; ma a legkisebbek egyike. Zaránd hasonlóképpen magában foglalta egész keleti Aradot Világosig ; ma Erdély bércei közé szorult. Azonban ezeknél különösebb dolgokra is akadunk a megyék geographiai történetében. Némely helységek ugyanis egykorúan két megyéhez tartoztak, így Nyírbátor Szatmást- és Szabolcs megyéhez, Ghimes-Kosztolány Bars- és Nyitramegyéhez A megyék tisztviselői sem szentelték munkásságukat kizárólag egy vármegyének, ugyanegy időben többet is szolgáltak. Különösen a temesi grófok foglaltak le maguknak számos vármegyét, ésannyira hogy az 1468. 44-dik törvénycikkben szükségessé lett elrendelni, hogy a főispánok csak egy megyé kormányozhassanak. A fölhozott esetekkel ellenkezőkre is van akárhány példa. Egy megyének nem egyszer volt egynél több főispánja, éppen mint a országnak királya. Sőt Maczedoniay Miklós, Csanádmegyének egykori főispánja egyszersmind Temesnek alispánja volt. Azonban következtek még különösebbek is. Árvamegye főispánja 1621-ba Czobor Erzsébet volt. Perényi János, ugocsai főispa helyett 1527-ben, tehát a legválságosabb napokba édesanyja, egy Frangepán-leány kormányozta a megyét. Ez adatok köztudomásra jutása után szeres esésnek érezheti magát a belügyminiszter, hogy főispánok immár ki vannak nevezve. Mert ha előle megy hite a dolognak, ki tudja, az emancipációnternationale századában hány asszony támasztó II A Krisztus-kép. 1. (Podóliai történet). Fransos Emiltől:A Podólia igazán sajátságos tartomány! Órák hoszszáig néma pusztaságon bolyonghatsz, csak a szürkés lék ég néz le reád, alattad pázsitos síkság terül el. Csak a puszta cserjéi közt meg-megakadó szél suttog, más hangot alig hallhatni, csak az égben lebegő felhők mozgását láthatod. S még akkor is, ha élénkebb tájékra érsz, ha messziről toronytető vagy fehéren ragyogó nemesi kastély tűnek eléd, ha utad mivelés alá vett földek mellett vezet, a komor magány sajátságos érzeményét elűznöd lehetlen. Akkor meggyőződhetel arról is, hogy miért oly ábrándos a veled találkozó földmíves dala ; nem kérdezed, hogy e nép meséibe miért van beszöve halál, gyász, vagy legalább mélabús fájdalom? Itt akarnak sokat azok közül, kik iránt őszinte vonzókat éreztem. Azért valahányszor csak sok bolyongási kiém után pihenésre vágyom, oly érzeménynyel térek le meg, mintha szülői hajlékomba mennék, mely jókor ott állott; örömmel gondolok vissza azon germekkori emlékekre, melyek varázsszerüleg , megszépitve s átalakítva lebegnek a puszta tájon szon kis szegényes, elpusztult mezővároskák, hol sülettem, hi S amint e sorokat irom, tisztán előttem áll szűk, sötét utcáival, a hegytetőn emelkedő, elpusztult várai, a folyó mentén büszkélkedő zárdával. S különösöen ez utósára emlékszem vissza oly igen gyakran, magas, hatalmas épület ez, az egészet kőfal környe- ^ i, melyen a vad harc jelei a tatárjárás idejéből még rost is észrevehetők, belől zavart rendetlenségben s pityék a kápolnák s lakházak, nedves, kövezettud- ^ arral, vagy gyéren benőtt gyeppel választva el egy- ^ fástól. Sokszor jártam én itt gyermekkoromban, a £ kis temetőben örömest játszadoztam elpusztult sírhallók között, örömest hallgattam lépteim viszhangzást a hosszú, sötét termekben, de megvallom, legszívesebben kerestem föl az apátok kápolnáját, — Így neveztek egy bizanti modorban épült kis templomot, itt sokáig elnézdeltem egy nem régen odahelyett képet, úgy, a mint az üdén került ki a szép mű- ^ résznő kezeiből. E művésznő Barnow város úrnője, a ^ szép és büszke Bortynska Jadwiga grófné. A képen J j szeretet és béke kifejezése ült. Hullámzó felhőn állott j ^ krisztus, s a földtekére áldólag terjeszté ki kezeit. ^ Fekete, göndör hajtól környezett halvány arcán a leg- tisztább szeretet, a legmagasztosabb jóság honolt, s a mely egészen emberi volt, s éppen ezért isteni, ma- ijasztos. De én erre, midőn e képet mint tizenkét éves, ’ csintalan gyermek először láttam, még csak távolról i sem gondoltam. Fényes, meleg őszi napon, délelőtt függeszték föl a képet, néhány óra múlva a sekres Ityés kis fia, Wladik behivott s megmutatta azt nekem, 1 , S amint a sötét rámából fényes napvilágon mintegy ! , elém lépett, csaknem megrettenve hátráltam vissza. 1 . — Tudod e, hogy ki ez? — kérdeztem játszó-jó társamat. — Még az lenne szép, ha ezt sem tudnám! Hogy t is kérdezhetsz ilyet ? — válaszolt gyermekies nehez- Iteléssel. — A mi üdvözítő urunk Jézus Krisztus, a kit ti keresztre feszítettetek! — Nem igaz, Wladik,— mondom én határozot-tan, — ez nem a Jézus, mert ez Bocher Dávid, ki nekem a múlt tavaszon még a Talmudot tanította. Wladik boszankodott, de én nem engedtem, tudtam, amit tudtam. S mikor délután az iskolából hazavégét hallottuk, úgy meg lettünk ingatva minden eddigi nézetünkben, annyi változásáról és fejlődéséről hallottunk a vármegyéknek, hogy már-már kezdtük hinni, miszerint talán nem is lehet a haladásnak és fejlődésnek kedvezőbb institúciót képzelni, mint a vármegye. Mit nem tesz egy akadémiai fölolvasás! Pesthy értekezése a megyéknek főleg korával, fekvésével és területi viszonyaival foglalkozik. A legrégibb író, ki említést tesz a magyar vármegyék számáról. Otto, freisingi püspök, ki 1158- ban halt meg. A megyék számát I só Frigyes tetteiről szóló munkájában 70-re teszi. Következik a párisi királyi könyvtár codexe, mely 1184-ből hetvenkét megyét említ. 70-ről szól Rogerius a „Carmen miserabile“-ben. Sajátságos, hogy Tubero a XV-dik század végén ugyanennyit említ, míg Bonfiu, Mátyás király történetírója, csak 54-et. Teljesen megfeledkezik Krassóról, Kévéről, Szörényről, melyek pedig még akkor léteztek. Heltai Gáspár meg újra fölrugtatja a számot 66-ra, és igy tovább még a későbbi íróknál is, hol ennyi, hol annyi vármegyét találunk fölemlítve. Ebből a sok eltérésből csak az derül ki igazságul, hogy különböző időkben különböző számú vármegyéink voltak, és ezeknek majdnem mindegyike valamint intézményeiben, úgy területében is igen nagy változásokon ment keresztül. A vármegyék határváltozásaira történetünk folyamában szakadatlanul találunk. E határváltozások gyakran igen kis okból eredtek. Például egy megye főispánjának voltak magánbirtokai a másik megyében. Kényelmesebb lévén neki, ha ezek politikai tekintetben is az ő fenhatósága alatt állanak, hozzácsatolta a maga megyéjéhez még akkor is, ha nem közvetlenül a határon feküdtek, így 1499-ben II-dik Ulászló megengedi Czobor Imrének és Már mentem, első dolgom volt, hogy a képről tett tapasztalatomat atyámmal közöljem. — Balga gyermek ! — mosolygott apám. — Hát ki festhette volna azt ? — A nagyságos grófné! — válaszoltam gyorsan. Apám többé nem mosolygott. — Tehát mégis? — mondá elgondolkozva. — Valóban csaknem hihetlen. — Micsoda ? — tudakozom kíváncsian. De hidegen elutasított. Igazsága is volt, mert még akkor, ha megmagyarázza is, semmit sem értettem volna a dolog felől. Később azonban nyomára jöttem e sajátságos, gyászos történetnek, melyyel elbeszélendő vagyok, mert csakugyan a barnowi kápolnában Krisztust ábrázoló kép az én egykori kedves tanítómnak, Bocher Dávidnak arcképe volt. Sajátságos történet ez, s annak tűnhetik föl különösen nyugat lakói előtt, hol műveltség s türelem gonol. S szomorú, nagyon szomorú. De azért ne neheztelj az elbeszélőre, kinek szive e sorok írásakor fájdalmasan sajog. Minden attól az örök, megfoghatlan hatalomtól függ, ki az ember szivre éjt boríthat vagy hajnal deríthet, ki boldogságra vagy nyomorra vezethet. Hallgassátok, a mit elbeszélek ! * — 1166 —