Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)
1871-11-22 / 268. szám
268-dik ez. Szerda, november 22. Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 187. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft —kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodkarábos petitsor ......................9 kt Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Lapunkra előfizetni folyvást lehet, mivel teljes számú példányokkal még rendelkezik a kiadóhivatal. Tristán és Izolde. (ír monda). Sóhajt a szép Izolde Kék óceán felett: „Mért hagysz magamra, Tristán ? Mért nem vagyok veled ? Lásd, itt panaszlok, esdek, Mint társtalan madár ! Tristán, uram, jer, oh! jer, Szegény Izolde vár! Tristán, neked fogadtam Örök szerelmet én; Te vagy reményem, átkom, Te túlvilági lény ! Ments meg ! siess, ne késsél, Jer, drága kedvesem ! Kevély apám parancsolt . . . S más bírja majd kezem !“ Kezéig, kezéig az alkony, Hús esti szél lebeg; Szegény Izolde csak vár, Csak hallgat és eped. Egyszerre leng vitorla, S dalolni kezd a part: „Izolde, oh! tudod még A régi, régi dalt ? Izolde, szép Izolde! Tristánra van panasz ? Tristán lehetne hűtlen ? Izolde, hogy van az ?“ Egymást ölelve tartják, Ajkuk, szivük remeg; Méltó, hogy áldva nézzék A boldog istenek ! „Izolde, szép Izoldám, Oh !, lépj hajómba hát; Más, szebb hazába menjünk Az óceánon át! Ott lessz enyém örökre, Hol száz virág nevet, Hol száz madár dalolja Versenyzve majd neved.“ Árboc recseg, hajó száll, Futása mily sebes! A lebbenő vitorla Mind távolabb repes. Várfokra hág sötéten A vén, kevély király, Szétnéz a csöndes áron, S némán merengve áll. Lát messze, messze, messze Távozni egy hajót. Csak nézi, nézi hosszan .. . „Várjon ki járhat ott ?“ Ábrányi Emil. A bátyus zsidó lánya. (Elbeszélés). Mikszáth Kálmántól. (Folytatás). Eszter mereven, némán állott meg a diván mellett. Isten tudja, mit gondolt ? Talán semmit. Mert van olyan mozzanat az emberi életben, ahol a gondolkozó tehetség is megzsibbad, az érzés megmerevedik, az ész pedig ideiglenesen szintén beadja lemondását. Feri rácsukta volna az ajtót, de nem volt a szobán ajtó. Még valamikor tavaly decemberben fűtöttek be vele a kályhába. Most tehát azt tette, hogy kivezeté Kálmánt az udvarra. — No pajtás, mit mondasz ehhez a lányhoz ? — Azt, hogy gyönyörű! — feleli Kálmán. — Zsidóban ritka szépség. Feri biccentett a fejével, hogy ő is annak találja. — És nekünk ezt a leányt mégis meg kell őrizni. Azt kívánja az emberség. Kálmán megnyomkodta pipája hamuját, és aztán ritka ünnepélyes hangon mondá: — Az már igaz! Feri meggyújtott egy gyufát, hogy annak tüzénél lássa a Kálmán arcát. Az őszinteség beszélt róla. — Ej, milyen szórakozott vagyok ! Azt hittem, nem ég a pipád, tűzzel akartam szolgálni. No, nem baj ! Ha nem tudod mit, pajtás ? Én nem bízom magamban. Értesz engem? Nagyon, nagyon szép. . . — Mit ? Ha valamit elhatározunk! Nemes emberek vagyunk mind a ketten. Sásdy megszorította a Kálmán kezét. — Okosan beszélsz! Bejöhetsz. A lakótársak visszamentek a szobába. Akkor már hallatszott a nappaliból Eszter lélekzetvétele s egy-egy hosszú sóhajtása. Aludt. — Eszméleten kívül van szegény! — suttogott Sásdy. — Láza van, különben nem bitt volna aludni itten. Ferenc meggyújtott még egy gyertyát s azután odahelyezte mind a kettőt az ajtó oszlopfaihoz a padozatra. — Mit akarsz ? — Majd megmondom. És levett a szegről egy kardot, aztán keresztbe fektette az ajtó előtt a két kísérteties lánggal lobogó gyertya közé. — Ez a kard egy tenger köztünk és közte. Ha valamelyikünk át akarná lépni, a másiknak gondja lesz rá, hogy belefuladjon abba a tengerbe. Esküdjél meg arra! Kálmán furcsa szemeket meresztett Sásdyra. — Fölösleges teketória, hanem azért luxból ráállok. Itt a kezem! — Most már aludjunk! — szólott Sásdy. De még azután nagyon sokáig nem bírt elaludni, vagy inkább nem mert. Nagyon jól érezte magát és attól félt, hogy az álom elnyomja a valóságot. A hold szelíden bevilágított a szobába. Ilyenkor szívesen látott jó barát a hold is. Ferenc felkönyökölt ágyában és kibámult az ablakon a holdra, és most úgy tetszett neki, hogy lesz azt érdemes megnézni. Azok a poéták mégsem egészen bolond emberek, hogy olyan nagyon epednek utána. Nagyon szép látvány az. Az éj ragyogó szemű lámpája. Egy lámpa, mely beszélni tud azokkal, akik megértik, amely költészetet lehel, ábrándot áraszt; egy lámpa, melynek fényétől megtelik a lélek édes, fájó gondolatokkal, olyan gondolatokkal, melyek mellett a képzelet alkotta tündérregék is pirulva húzódnak a prózához. Ferenc addig nézte a holdat, míg ő is megtanult vele beszélni. Ez a legkönnyebb nyelvtudomány a világon. Leküldi a maga üzeneteit illatos szellő fugalmában, hulló levél suhogásában, röpködő bogár zizzegésében. Az ember megfelel a holdnak néma leheletben, lassú sóhajtásban, és többet fejez ki vele, mintha három óra hosszat tartó ováció volna, mely fölött még az az előnye is van, hogy a lapok nem írhatnak róla kritikát. Feri most vette észre, hogy hűvös levegő hat be az ablakon, megfázhatik, megbetegedhetik. Sietve takaródzott a paplan alá. Az a bolondság történt vele, ami még soha: féltette egésségét. Mi lenne holnap a kis leányból, ha megbetegednék az éjjel? pedig arról a kis leányról neki kötelessége gondoskodni. De hogyan? Visszaküldje a szüleihez? Nem! Az annyi volna, mint a nyomor ölébe taszítani viszsza. Azután akkor nem is maradna senkije, akiről gondoskodni kell. Csak az a kérdés, miképp gondoskodjék ő valakiről, mikor még magának is kellene valaki olyan, aki gondját viselje?.. . E pillanatban gyönyörű ábrándos dal csendült meg a szomszéd nappali szobácskában, lágy, fuvalatszerű hangon : „Die braune Augen hab ich gern, tra lalala!“ A zsidó leány álmában énekelte azt a dalt, amivel kis testvéreit szokta elaltatni otthon. Ferenc örömteljesen rúgta le magáról a takarót. — A patvarba! Lehet belőle énekesnő. Reggel az volt legelső dolga Ferencnek, hogy felköltötte Lábast, azután elment vele együtt a színigazgatóhoz, kinek elbeszélvén a történteket, kifejező azon óhajtását, hogy Esztert képezze ki énekesnőnek. Az igazgató derék, joviális magyar ember volt, s mindent megígért Sásdynak. — Nagyon jól van, esküdt úr! Délután egy órakor várni fogom a szállásomon. Akkor majd meglátom, oly jól énekel-e védencnője, mint ön mondja? — El fogok jönni, igazgató úr, vele együtt! Délelőtt azzal foglalkozott, hogy Esztert előkészíté a próbára, élénk színekkel rajzolva eléje a szebb jövőt. A kis leány pirulva, lesütött szemekkel hallgatott. Mit tudott volna ő, együgyű teremtés, a színészethez ? Mit tudott ő dicsőségről, tapsról, koszorúról ? Ő csak egy különbséget tudott tenni az emberek közt: „Azok, akik fekete kenyeret esznek, és azok, akik kalácsot.“ Feri eltalálta ezt a gyönge oldalát: — Hogy fognak megörülni szülei és kis testvérei, mikor majd szép selyemruhában járó kisasszony lesz! Küldözni fog nekik mindenfélét, pénzt, csecsebecséket, magához veszi őket, és aztán boldogan együtt élnek. A szende, lesütött szemekben csodálatos lány lobogott föl. — Jól van, én hiszek magának! Maga olyan nagyon jó. Leszek hát komédiásnő. A színigazgató két dalt énekeltetett el vele délután. Azután félrehúzta Sásdyt, és azt mondta neki: — Ez a gyermek fölér akkora darab gyémánttal, mint a fejem. Pedig ugyancsak jó nagy darab feje volt a direktor úrnak. Sásdy arca sugárzott az örömtől. — Vigyázzon rá, uram! Én önre bízom, hanem meglehet, hogy egyszer majd számon fogom kérni öntől, mert ennek a leánynak én vagyok az apja. Aztán Eszterhez fordult. — Holnap a színtársulat elmegy innen, kis lányom ! Te nem fogsz látni engemet, talán csak évek múlva, talán akkor sem, talán soha, hanem azt el ne feledd, amit utójára mondok neked ! A leány lehajtotta fejét és egy köny gördült ki szép szempillái alól. Talán attól az „utójára“ szótól. — Tegnap egy kardot tettem ajtód elé, mikor aludtál, az virrasztott fölötted. Azon a kardon keresztül nem léphetett át senki. Te magad állasz az életben, kell, hogy magad vonj ilyen kardot magad köré, melyen át ne léphessen senki hozzád. Ez a kard legyen az önérzet. (Folyt, köv.)