Fővárosi Lapok 1871. december (276-299. szám)
1871-12-03 / 278. szám
Egy anya. (Beszély a new-yorki társaséletből). Irta: Ruppius Ottó. (Folytatás). — Oh! Sally, ez a te műved! — kiálta Mary összerogyva. Henry homlokára csapott, és rögtön, mintegy erejéből kimerülve, lehanyatlottak karjai. — Ezt kell hallanom, s ily szájból! — mondá rövid szünet után, sajátságosan elváltozott tompa hangon. — Ön belátja, sir, hogy e szó egyikünknek életébe kerül, és én önt az utcán fogom lelőni, ha vonakodik velem kijönni! — Henry, Henry! — kiálta most Sally, kezeit magasra emelve, de alig figyelt reá valaki. A kapitány pedig, mintha csak elérte volna azt, amit akart, megelégedetten intett. — Én még senki fegyvere elöl sem tértem ki; a kihívást elfogadom ! — felelt higgadtan. A többit más úton fogjuk elintézni. Ladyk, én távozom, jöjjön, Johnsohn! — s egy üdvözlő kézmozdulattal a hölgyek felé, a hadnagy által követve távozott. S midőn Henry is összeszedve magát, el akará hagyni a szobát, Sally reárohant, s mind a két karját nyaka körül fonva, mondá: — Henry, ön maradni fog; önnek nem szabad vivnia; ennyire nem akartam, hogy jusson a dolog! De az ifjú keserű kifejezésű arccal, könnyedén eltávolítá őt magától. — Legyen nyugodt, miss, — mondá, — és ha most mindkét kérőjét elvesztené is, ön érti a módját, hogy magát rövid idő múlva kártalanítsa. Ne soká késsél Rikhárd, várni foglak! — mondá az ifjú felé fordulva, s önérzettel hagyá el a termet. Most Sally nővére nyakába borulvá kiáltott, úgy hogy a távozó Henry is meghallható: — Oh! istenem, hisz ezt még sem akartam! * A következő nap reggelén, korábban, mint az arisztokraták házaiban reggel szokott lenni, Henry kimenésre fölkészülve állott dolgozószobájában, s az ezen korai fölkelés miatt nyugtalankodó Frednek kiadá a parancsot a napi teendőket illetőleg. — Még egyet! — mondá, kalapja után nyúlva. — Micsoda új arc ez itt a házban ? Oly föltűnő mereven néz rám, valahányszor találkozom vele, hogy szinte boszant e tekintet. — Nem tudom, sir, mi különös lehetne benne ! — felelt a komornyik feszülten, alig bírva elpalástolni zavarát a rögtöni kérdés miatt. — Akármi, de engemet boszant! — mondá a fiatal ember. — De ki ő, és mit akar ? — Hogy egy kis rend legyen a háznál, szükségünk volt egy nőre, s ez asszony hozzám folyamodott ez állásért; úgy hiszem, jó ismerőse volt a megboldogult miss Litton-nak, s önt kis gyermek korában sokszor hordozó karjain. — Jó, jó, — Fred, — szakító félbe Henry, mintha bántaná őt a magyarázat, — nem mondok’ellene az ön rendelkezéseinek, de gondoskodjék róla, hogy e nő ne jöjjön többé elém azon csodálatos tekintettel. —Most egy másodpercig gondolkozva állt, majd azután barátságosan intve szolgájának, távozott Fred utána nézett, azután lassan lecsüggeszte fejét, magában dörmögve: — Nem a természet titkos szava-e ez benne? Oly megfoghatlannak látszik előtte ez idegen arc! De hát mi történnék akkor, ha e nő egyszer csak előállana fölfedezéseivel ? Ezt még sejteni is képtelen vagyok. Most egy mellékajtó felé fordult s kinyitó azt— Ő elment, bejöhet, Margit asszony! — kiálta ki az az ajtón; s midőn a megszólított — törülgetővel kezében — megjelent, az öreg szolga fejét rázva mondá: — Szeretném tudni, hogy a porolást miért nem bízza ön a szerecsenre ? Verőfényes mosoly ült a belépő vonásain. — Azt nem tudja ön eltalálni, Fred? Azért, mert másképp alig volna alkalmam s jogom e szobába belépni, hol ő órákig ül, hol az a levegő van, melyet ő beszív, a hol kezeimmel illethetem azon helyeket, hol ő nyugodott, hol barátkozhatom minden csekélységgel, ami neki kedves, a hol én — habár titkon is — elmondhatom: „itt lakik fiam.“ Tudom, tudom, hogy ön ezt bolondságnak nevezi, de ártok-e vele valakinek, s nem ez a képzelődés alkotja-e egész boldogságomat? A kapu csengetyűje megszólalt, s Fred figyelve hagyá el a szobát, mintha éppen óhajtása szerint történt volna, hogy a beszélgetés félbeszakíttatott. És alig hogy a nő belekezdett tisztogató munkájába, az ajtó lassan kinyílt, s egy habozó, aggályt mutató leányfej jelent meg a küszöbnél, ki midőn a tisztogatónőt megpillantó, rohamos hevességgel veté magát arra. — Lujza! — kiálta az éltes nő. — Minő meglepetés ez ? A belépő leányka a feléje nyújtott jobbot mindkét kezével megragadta, s egyúttal félénken tekintett körül a szobában. nevezett római drámák körül található, melyekről jó sokáig azon balhit uralkodott, hogy Shakspeare bennük a római életet a maga őseredeti hűségében tükrözteti vissza. Ma már kevesebben osztják e nézetet, sőt egész merevségében maga Gervinus, a költő egyik legvakhitűbb apostola sem védelmezi már e ferde véleményt. Hogy e művekben nem látunk hű korfestést, valódi római életet, azt nem csupán mellékes külsőségekből következtetjük, milyennek a többször-kevesebbszer előforduló „sapka, óraütés, a csupán szolgákra vonatkozó fedetlen fejjel való megjelenés is több efféle, mi — ha különben nem is tudnók azt — eléggé meggyőzhet bennünket arról, hogy Shakspeare színpadján a római darabokat is modern jelmezben adák. Igaz ugyan, hogy a nagy tömeg csupán az ily külsőségek után ítél, a méltányos bírálat ellenben mindezt elnézhetné, ha kárpótlásul csak maguk az alakok lényege, a jellemek volnának rómaiak. Kreyssig szerint (Kr. „Sh.“ II. 5.), ki — mellesleg mondva — a legjózanabb és legélvezhetőbb Shakspeare magyarázók közé tartozik, a nagy angol költő csak ott mutat történeti hűséget s valódi antik fölfogást, hol az ecsetelt kor s az angol viszonyok benső rokonsága segítségére jön. Bármily kíméletesen hangozzék is ez, alapjában véve teljesen egybevág Kurtz kissé nyersebb kifejezésével, hogy Shakspeare római republikánusai — természetesen, csak a tömeget értve — nem egyebek, mint londoni járdataposók. (K. „Gesch. d. deut. Lit.“ IV. 475.). Bizonynyal mindenki tapasztalta, hogy Coriolan, Caesar, Antonius és Ochranian alakításai leginkább megfelelnek a római fogalmaknak. És ez természetes, miután ez alakok hagyományos jellemeinek festéséhez a jelen és közelmúlt angol lordjai és fejedelmei elég rokon anyagot nyújtottak. De már a jelen tragédia tulajdonképpeni főhőse, Brutus, és annak mellékalakja: Cassius, a római jellem keretén kívül állanak. — Végre mégis szerencsés valók önt megtalálni ! — mondá aggályos hangon. — De micsoda ház ez, melyben ön most lakik? Föl kelle önt keresnem; kétszeresen elhagyatottnak érzem magamat, mióta ön távozott tőlünk. Oly soká kerestem önt, míg végre útba tudtak igazitani. .. Lujza nem végzé be a mondatot, szemei újólag félénken jártak keresztül a szobán. Margit mély rokonszenvvel tekintett a leányra. — Egy házban sokféle emberek laknak! — mondá megnyugtatólag, s széket vévén, folytató: „Üljön le ön, s beszélje ki magát; ön tudja, gyermekem, mily szives részt veszek az ön sorsában.“ — Nem ülhetek le, atyámbizonyosan vár már! — mondá a leányka nyugtalanul. — De adjon ön nekem tanácsot, vagy legalább vigasztalást. Atyám mind jobban erőszakolja férjhezmenésemet; azt mondja, hogy magamat becstelenítem meg, ha még tovább is Henryre gondolok, aki csak időtöltésből szeretett engemet. De tegnap .. . tegnap ismét ablakom előtt ment el Henry, s oly szomorúan, mégis oly bensőséggel tekintett föl reám, nem köszönt, mintha nem merne, de én úgy éreztem, mintha kettéhasadna szívem, mindenem ! Én tudom, oly bizonyosan, mint hogy élek, hogy ő szeretett engemet, úgy, mint senkit mást, s még most is szeret; azt is tudom, hogy én sem fogom őt kitépni szívemből, s inkább meghalok, mint a vén Süsskern neje legyek. Oh! asszonyom, mit tegyek, mondja, mit tegyek, ha atyám házát el nem akarom hagyni ? Margit csöndes fejcsóválás közt egy másik széket vett elő. — De üljön le mégis egy pillanatra! — mondá, maga is helyet foglalva. — Meg fogom önnek mondani, mit vélek legjobbnak. S midőn a leányka vonakodva leült, Margit, fejét lecsüggesztve s mintegy saját lelkébe mélyedve folytató: — A nő egy csalhatlan bíróval bir önmagában, kinek szavát bátran követheti, bármit mondjon a világ, bármit súgjon fülébe a félelem. Szerencsés, ha e szózatot követi, habár sötét is az út, melyre az utasítja, ha küzdés és szenvedés vár is azon reája; mert tudja, hogy hű maradt magához s ahhoz, a mit isten szivébe oltott. De jaj neki, ha magát megtagadja, ha hűtlen lesz önmagához. Vizsgáld meg lelkedet, gyermeken, s amit benső birád mond, kövesd; kényszeríteni nincs joga senkinek. Légy hű önmagadhoz, s ezzel — bármint alakuljon végzeted — sorsod legszúróbb töviseit már előre letördeléd. (Folyt, köv.) Brutust, a római republikánust nem viheti más Caesar meggyilkolására, mint azon magasztos köztársasági erénye, hogy senkit nem tűrhet el az állam egyedurául, legyen az bár a jóság és tökély maga, s hogy szent kötelességének tartja ledöfni azt, ki ily hatalomra törekszik, habár tulajdon vére volna is. Shakspeare Brutusának azonban nem e meggyőződés, nem ez érzelem adja kezébe a halálos tőrt: „. . . Köztapasztalás szerint alázat Az ifjú nagyravágyás lépcsője, A melyhez arccal áll a felmenő ; De hátat fordít, végfokára jutva A lajtorjának, fellegekbe néz, Megvetve, melyen följutott, az aljas Lépcsőt, így Caesar is tehet. Nehogy Tehessen, előzzük őt.“ Nem az egyeduralom eszméje, nem a korlátlan hatalom gondolata az, mi Brutus ereiben föllázítja a vért; őt csupán az aggodalom vezérli, hogy Caesar e hatalommal visszaélhet! Nem állítom, hogy e gondolkozásmód telivér monarchikus, de annyi bizonyos, hogy éppen nem római és köztársasági, éppen nem brutusi. S mi az, mi Cassiust, Brutus barátját, az öszszeesküvés lelkét, a végzetes elhatározásra vezeti ? „. . . . most istenné leve Ez ember, s Cassius hitvány teremtmény, Kinek fejét mélyen kell hajtani, Ha Caesar kérelemmel int felé.“ Tettének legfőbb rugója gőgje, mely irigységgel tekint a feje fölé magasló Caesarra. De hihetjük-e, hogy a történelem Cassiusát, kit Brutus és társai annyira becsültek, kaján irigység, rút gőg és kicsinyes gyűlölség vezették volna oly tettre, melyről sejthető, hogy polgárháborút hord méhében? Bizonynyal nem! E gondolkozásmód nagyon megfelelhetett egy középkori olygarchának, de kétségkívül kicsinyes volna egy hanyatlásában is dicső köztársaság képviselőjében. Julius Caesar. i. Alig van költő, kiről csak félannyit is írtak volna össze, mint Shakspeare-rel. Eltekintve műveinek beláthatatlan sokasága fordításaitól, csupán a róla és munkáiról szóló művek maguk egy nagy könyvtárt képeznek, terjedelmes voltuk által megszégyenítve nem egy fontos tudományágat. Életének legkülönbözőbb szakairól a legkülönbözőbb, egymásnak gyakran ellentmondó, de mindig hosszas és számos adattal rendelkezünk. Művei a legkisebb részletekig mintegy bonctanilag ki vannak készítve, föl vannak dolgozva; nincs mondat, gondolat vagy szó, mely a magyarázók figyelmét kikerülte volna, s minden homályos hely legalább is öt-hat, egymástól teljesen eltérő értelmezéssel dicsekedhetik. Tekintve a Shakspeare-irodalom ez anyaggazdagságát, igen közel fekszik a gondolat, hogy talán e tekintetben már nem is igen lehet újat mondanunk, hogy magyarázat és értelmezés már meglehetősen ki van merítve. Azonban dacára a nagy adathalmaznak, még igen messze vagyunk attól, hogy Shakspeareről átalában helyes fogalmaink lennének, azon egyszerű oknál fogva, mert mindeddig teljesen el volt hanyagolva a józan bírálat, az elmélet és gyakorlat — e helyen a költészettan s a költészeti mű — közvetítése. Akik ugyanis a nagy britt költővel foglalkoztak, legnagyobbrészt nem akartak vagy nem tudtak egyebek lenni, mint dicsőségét hirdető harsonák. A jóval együtt a roszat is megbámulták és kifogást nem tűrő remekmű gyanánt álliták a közönség elé, megfeledkezve arról, hogy még az is, ki csupán a költészet egy képviselőjével akar foglalkozni, elsősorban az az által művelt költészeti ágat tartozik szolgálni, s csak azután az irat. A fő mindig az eszme marad, csak ezután jöhet sor a tüneményre, melyben amaz jelentkezik. A legnagyobb eszmezavar kétségtelenül az úgy 1262