Fővárosi Lapok 1871. december (276-299. szám)

1871-12-03 / 278. szám

Egy anya. (Beszély a new-yorki társaséletből). Irta: Ruppius Ottó. (Folytatás). — Oh! Sally, ez a te műved! — kiálta Mary összerogyva. Henry homlokára csapott, és rögtön, mintegy erejéből kimerülve, lehanyatlottak karjai. — Ezt kell­ hallanom, s ily szájból! — mondá rövid szünet után, sajátságosan elváltozott tompa hangon. — Ön belátja, sir, hogy e szó egyikünknek életébe kerül, és én önt az utcán fogom lelőni, ha vonakodik velem kijönni! — Henry, Henry! — kiálta most Sally, kezeit magasra emelve, de alig figyelt reá valaki. A kapitány pedig, mintha csak elérte volna azt, a­mit akart, megelégedetten intett. — Én még senki fegyvere elöl sem tértem ki; a kihívást­ elfogadom ! — felelt higgadtan. A többit más úton fogjuk elintézni. Ladyk, én távozom, jöjjön, Johnsohn! — s egy üdvözlő kézmozdulattal a höl­gyek felé, a hadnagy által követve távozott. S midőn Henry is összeszedve magát, el akará hagyni a szobát, Sally reárohant, s mind a két karját nyaka körül fonva, mondá: — Henry, ön maradni fog; önnek nem szabad vivnia; ennyire nem akartam, hogy jusson a dolog! De az ifjú keserű kifejezésű arccal, könnyedén eltávolítá őt magától. — Legyen nyugodt, miss, — mondá, — és ha most mindkét kérőjét elvesztené is, ön érti a mód­ját, hogy magát rövid idő múlva kártalanítsa. Ne soká késsél Rikhárd, várni foglak! — mondá az ifjú felé fordulva, s önérzettel hagyá el a termet. Most Sally nővére nyakába borulvá kiáltott, úgy hogy a távozó Henry is meghallható: — Oh! istenem, hisz ezt még sem akartam! * A következő nap reggelén, korábban, mint az arisztokraták házaiban reggel szokott lenni, Henry kimenésre fölkészülve állott dolgozó­szobájában, s az ezen korai fölkelés miatt nyugtalankodó Frednek kiadá a parancsot a napi teendőket illetőleg. — Még egyet! — mondá, kalapja után nyúlva. — Micsoda új arc ez itt a házban ? Oly föltűnő mere­ven néz rám, valahányszor találkozom vele, hogy szinte boszant e tekintet. — Nem tudom, sir, mi különös lehetne benne ! — felelt a komornyik feszülten, alig bírva elpalás­tolni zavarát a rögtöni kérdés miatt. — Akármi, de engemet boszant! — mondá a fiatal ember. — De ki ő, és mit akar ? — Hogy egy kis rend legyen a háznál, szüksé­günk volt egy nőre, s ez asszony hozzám folyamo­dott ez állásért; úgy hiszem, jó ismerőse volt a meg­­boldogult miss Litton-nak, s önt kis gyermek korában sokszor hordozó karjain. — Jó, jó, — Fred, — szakító félbe Henry, mintha bántaná­ őt a magyarázat, — nem mondok’ellene az ön rendelkezéseinek, de gondoskodjék róla, hogy e nő ne jöjjön többé elém azon csodálatos tekintettel.­ —Most egy másodpercig gondolkozva állt, majd azután ba­rátságosan intve szolgájának, távozott Fred utána nézett, azután lassan lecsüggeszte fejét, magában dörmögve: — Nem a természet titkos szava-e ez benne? Oly megfoghatlannak látszik előtte ez idegen arc! De hát mi történnék akkor, ha e nő egyszer csak elő­­állana fölfedezéseivel ? Ezt még sejteni is képtelen vagyok. Most egy mellékajtó felé fordult s kinyitó azt­— Ő elment, bejöhet, Margit asszony! — kiálta ki az az ajtón; s midőn a megszólított — törülgető­­vel kezében — megjelent, az öreg szolga fejét rázva mondá: — Szeretném tudni, hogy a porolást miért nem­­ bízza ön a szerecsenre ? Verőfényes mosoly ült a belépő vonásain. — Azt nem tudja ön eltalálni, Fred? Azért, mert másképp alig volna alkalmam s jogom e szo­bába belépni, hol ő órákig ül, hol az a levegő van, melyet ő beszív, a hol kezeimmel illethetem azon helyeket, hol ő nyugodott, hol barátkozhatom min­den csekélységgel, a­mi neki kedves, a hol én — ha­bár titkon is — elmondhatom: „itt lakik fiam.“ Tudom, tudom, hogy ön ezt bolondságnak nevezi, de ártok-e vele valakinek, s nem ez a képzelődés alkot­ja-e egész boldogságomat? A kapu csengetyűje megszólalt, s Fred figyelve hagyá el a szobát, mintha éppen óhajtása szerint történt volna, hogy a beszélgetés félbeszakíttatott. És alig hogy a nő belekezdett tisztogató mun­kájába, az ajtó lassan kinyílt, s egy habozó, aggályt mutató leányfej jelent meg a küszöbnél, ki midőn a tisztogatónőt megpillantó, rohamos hevességgel veté magát arra. — Lujza! — kiálta az éltes nő. — Minő meg­lepetés ez ? A belépő leányka a feléje nyújtott jobbot mind­két kezével megragadta, s egyúttal félénken tekintett körül a szobában.­­ nevezett római drámák körül található, melyekről­­ jó sokáig azon balhit uralkodott, hogy Shakspeare bennük a római életet a maga őseredeti hűségében tükrözteti vissza. Ma már kevesebben osztják e né­zetet, sőt egész merevségében maga Gervinus, a költő egyik legvakhitűbb apostola sem védelmezi már e ferde véleményt. Hogy e művekben nem lá­tunk hű korfestést, valódi római életet, azt nem csupán mellékes külsőségekből következtetjük, milye­­nnek a többször-kevesebbszer előforduló „sapka, óraütés, a csupán szolgákra vonatkozó fedetlen fej­jel való megjelenés i­s több efféle, mi — ha különben nem is tudnók azt — eléggé meggyőzhet bennünket arról, hogy Shakspeare színpadján a római dara­bokat is modern jelmezben adák. Igaz ugyan, hogy a nagy tömeg csupán az ily külsőségek után ítél, a méltányos bírálat ellenben mindezt elnézhetné, ha kárpótlásul csak maguk az alakok lényege, a jelle­mek volnának rómaiak. Kreyssig szerint (Kr. „Sh.“ II. 5.), ki — mellesleg mondva — a legjózanabb és legélvezhetőbb Shaks­peare magyarázók közé tartozik, a nagy angol költő csak ott mutat történeti hűséget s valódi antik föl­fogást, hol az ecsetelt kor s az angol viszonyok ben­ső rokonsága segítségére jön. Bármily kíméletesen hangozzék is ez, alapjában véve teljesen egybevág Kurtz kissé nyersebb kifejezésével, hogy Shakspeare római republikánusai — természetesen, csak a töme­get értve — nem egyebek, mint londoni járdatapo­­sók. (K. „Gesch. d. deut. Lit.“ IV. 475.). Bizonynyal mindenki tapasztalta, hogy Coriolan, Caesar, Antonius és Ochranian alakításai leginkább megfelelnek a római fogalmaknak. És ez természe­tes, miután ez alakok hagyományos jellemeinek fes­téséhez a jelen és közelmúlt angol lordjai és fejedel­mei elég rokon­ anyagot nyújtottak. De már a jelen tragédia tulajdonképpeni főhőse, Brutus, és annak mellékalakja: Cassius, a római jellem keretén kívül állanak. — Végre mégis szerencsés valók önt megta­lálni ! — mondá aggályos hangon. — De micsoda ház ez, melyben ön most lakik? Föl kelle önt keresnem; kétszeresen elhagyatottnak érzem magamat, mióta ön távozott tőlünk. Oly soká kerestem önt, míg végre útba tudtak igazitani. .. Lujza nem végzé be a mondatot, szemei újólag félénken jártak keresztül a szobán. Margit mély rokonszenvvel tekintett a leányra. — Egy házban sokféle emberek laknak! — mondá megnyugtatólag, s széket vévén, folytató: „Üljön le ön, s beszélje ki magát; ön tudja, gyerme­kem, mily szives részt veszek az ön sorsában.“ — Nem ülhetek le, atyám­­bizonyosan vár már! — mondá a leányka nyugtalanul. — De adjon ön nekem tanácsot, vagy legalább vigasztalást. Atyám mind jobban erőszakolja férjhezmenésemet; azt mondja, hogy magamat becstelenítem meg, ha még tovább is He­nryre gondolok, a­ki csak időtöltésből szeretett engemet. De tegnap .. . tegnap ismét abla­kom előtt ment el Henry, s oly szomorúan, mégis oly bensőséggel tekintett föl reám, nem köszönt, mintha nem merne, de én úgy éreztem, mintha ketté­hasadna szívem, mindenem ! Én tudom, oly bizonyo­san, mint hogy élek, hogy ő szeretett engemet, úgy, mint senkit mást, s még most is szeret; azt is tudom, hogy én sem fogom őt kitépni szívemből, s inkább meghalok, mint a vén Süsskern neje legyek. Oh! asszonyom, mit tegyek, mondja, mit tegyek, ha atyám házát el nem akarom hagyni ? Margit csöndes fejcsóválás közt egy másik széket vett elő. — De üljön le mégis egy pillanatra! — mondá, maga is helyet foglalva. — Meg fogom önnek mon­dani, mit vélek legjobbnak. S midőn a leányka vonakodva leült, Margit, fe­jét lecsüggesztve s mintegy saját lelkébe mélyedve folytató: — A nő egy csalhatlan bíróval bir önmagában, kinek szavát bátran követheti, bármit mondjon a vi­lág, bármit súgjon fülébe a félelem. Szerencsés, ha e szózatot követi, habár sötét is az út, melyre az uta­sítja, ha küzdés és szenvedés vár is azon reája; mert tudja, hogy hű maradt magához s ahhoz, a mit isten szivébe oltott. De jaj neki, ha magát megtagadja, ha hűtlen lesz önmagához. Vizsgáld meg lelkedet, gyer­meken, s a­mit benső birád mond, kövesd; kény­szeríteni nincs joga senkinek. Légy hű önmagadhoz, s ezzel — bármint alakuljon végzeted — sorsod legszúróbb töviseit már előre letördeléd. (Folyt, köv.) Brutust, a római republikánust nem viheti más Caesar meggyilkolására, mint azon magasztos köz­­társasági erénye, hogy senkit nem tűrhet el az állam egyedurául, legyen az bár a jóság és tökély maga, s hogy szent kötelességének tartja ledöfni azt, ki ily hatalomra törekszik, habár tulajdon vére volna is. Shakspeare Brutusának azonban nem e meggyőző­dés, nem ez érzelem adja kezébe a halálos tőrt: „. . . Köztapasztalás szerint alázat Az ifjú nagyravágyás lépcsője, A melyhez arccal áll a felmenő ; De hátat fordít, végfokára jutva A lajtorjának, fellegekbe néz, Megvetve, melyen följutott, az aljas Lépcsőt, így Caesar is tehet. Nehogy Tehessen, előzzük őt.“ Nem az egyeduralom eszméje, nem a korlátlan hatalom gondolata az, mi Brutus ereiben föllázítja a vért; őt csupán az aggodalom vezérli, hogy Caesar e hatalommal visszaélhet! Nem állítom, hogy e gon­dolkozásmód telivér monarchikus, de annyi bizonyos, hogy éppen nem római és köztársasági, éppen nem brutusi. S mi az, mi Cassiust, Brutus barátját, az ösz­­szeesküvés lelkét, a végzetes elhatározásra vezeti ? „. . . . most istenné leve Ez ember, s Cassius hitvány teremtmény, Kinek fejét mélyen kell hajtani, Ha Caesar kérelemmel int felé.“ Tettének legfőbb rugója gőgje, mely irigységgel tekint a fej­e fölé magasló Caesarra. De hihetj­ük-e, hogy a történelem Cassiusát, kit Brutus és társai annyira becsültek, kaján irigység, rút gőg és kicsinyes gyű­­lölség vezették volna oly tettre, melyről sejthető, hogy polgárháborút hord méhében? Bizonynyal nem! E gondolkozásmód nagyon megfelelhetett egy közép­kori olygarchának, de kétségkívül kicsinyes volna egy hanyatlásában is dicső köztársaság képvise­lőjében. Julius Caesar.­ i. Alig van költő, kiről csak félannyit is írtak volna össze, mint Shakspeare-rel. Eltekintve művei­nek beláthatatlan sokasága fordításaitól, csupán a róla és munkáiról szóló művek maguk egy nagy könyvtárt képeznek, terjedelmes voltuk által meg­szégyenítve nem egy fontos tudományágat. Életének leg­különbözőbb szakairól a legkülönbözőbb, egy­másnak gyakran ellentmondó, de mindig hosszas és számos adattal rendelkezünk. Művei a legkisebb részletekig mintegy bonctanilag ki vannak készítve, föl vannak dolgozva; nincs mondat, gondolat vagy szó, mely a magyarázók figyelmét kikerülte volna, s minden homályos hely legalább is öt-hat, egymástól teljesen eltérő értelmezéssel dicsekedhetik. Tekintve a Shakspeare-irodalom ez anyaggaz­dagságát, igen közel fekszik a gondolat, hogy talán e tekintetben már nem is igen lehet újat mondanunk, hogy magyarázat és értelmezés már meglehetősen ki van merítve. Azonban dacára a nagy adathalmaz­nak, még igen messze vagyunk attól, hogy Shakspeare­­ről átalában helyes fogalmaink lennének, azon egyszerű oknál fogva, mert mindeddig teljesen el volt hanyagolva a józan bírálat, az elmélet és gya­korlat — e helyen a költészettan s a költészeti mű — közvetítése. A­kik ugyanis a nagy britt költővel fog­lalkoztak, legnagyobbrészt nem akartak vagy nem tudtak egyebek lenni, mint dicsőségét hirdető har­sonák. A jóval együtt a roszat is megbámulták és kifogást nem tűrő remekmű gyanánt álliták a kö­zönség elé, megfeledkezve arról, hogy még az is, ki csupán a költészet egy képviselőjével akar foglal­kozni, első­sorban az az által művelt költészeti ágat tartozik szolgálni, s csak azután az irat. A fő mindig az eszme marad, csak ezután jöhet sor a tüneményre, melyben amaz jelentkezik. A legnagyobb eszmezavar kétségtelenül az úgy­ 1262

Next