Fővárosi Lapok 1872. január (1-24. szám)
1872-01-14 / 10. szám
Azonban a tornác kanyarulatánál egyszerre egy carmelitanővel találkozott. Rendjének szigorúan egyszerű, feszes öltönye fedte tagjait. Midőn észrevette Móricot, leereszté fátyolát s pár lépést hátrált. — Asszonyom! — szólt Móric tiszteletteljesen, — bocsásson meg, hogy ide merészeltem jönni. Az apáca mitsem válaszolt. — Nemde, — folytató Móric — nemde meg van engedve a szenvedő szivnek, behatolni oda, hol istennek szerelme oly kegyes érzülettel tölti el a lelket ? — Uram, — szólt az apáca halkan, miközben távozni akart, — csak folytassa ön békével zarándoklását. — Asszonyom, bocsásson meg, ha pillanatra föltartóztatom ; én csaknem eltévedtem itt. Meg nem foghatom azonban e rideg magányt, e mély csöndet, miután mindig hallottam, hogy a carmelitanok mindig nagy számmal vannak. — Igaza van, uram, de ma reggel óta e zárdából kiköltöztek. — Nem lenne oly szíves, tudatni velem, asszonyom, hová költöztek nővérei? — Ugyanebben az utcában egy másik zárdába mentek át. Sok év óta csak ma hagyták el először e lakót. — De hát kegyed, asszonyom ? — Oh, uram, én utánam még nem zárultak be örökre az ajtók. Talán tudja is ön, hogy az avatoncsági négy év után még vissza kell térni a világba, mielőtt a fogadalmat leteszi az ember. . . Én ma csak azért léptem be e szomorú, de vendégszerető falak közé, hogy örökre búcsút vegyek ezektől. Az apácát, ki eddig távozni készült, hirtelen remegés fogta el, midőn Móricra tekintett, talán ismerőst fedezett benne föl. Egyik cella ajtajához támaszkodott. — Ki tudja egyébiránt, — folytató némi zavarral — nem azért jöttem-e ide, hogy a világot szeretni megtanuljam ? Aztán ajkaiba harapott, mintha megbánta volna szavait. Móric elragadtatva a hallottak által és mert remélte, hogy a hölgy részletesebb vallomásokat tesz, rokonszenv-keltő nyájas arccal közeledett hozzá. — Igaza van, asszonyom, mert ha innen tekintjük a világot, sokkal vonzóbb látképet nyújt az ; mi engem illet, megvallom kegyednek, hogy jól lehet bölcselő vagyok és szeretem az elvonultságot, de ha egy napot, egy éjét e nyomorúságos cellák valamelyikében kellene töltenem, örömmel tárnám föl karjaimat a sátánnak. . . És valóban, nem mindig eléggé jókor érkezik-e el a halál? Jól teszi a világ, ha irgalmatlan él elitéli azokat, kik ide jönek magukat eltemetni. Az apáca hallgatott. — Azonban — folytató Móric — azt értem, ha bizonyos esetben valaki ide menekül; például azok, kiknek sokat kell megbocsátani, — mint Magdolnának — mert sokat szerettek. Az apáca egy szót sem szólt. Móric rátekintett s boszszankodott magában, hogy a nő nem veti félre fátyolát. — Hanem kegyed, asszonyom, ki oly fiatal és oly szép, kegyed, kinek szive soha nem kalandozott e világ örömeiben, miért akarja ott kezdeni, ahol mások végezni szokták ? Móric úgy vette észre, hogy az apácanövendék zavarba jött s nyugtalanság szállotta meg. •—Miért? Miért? Isten tudja, egyedül isten tudja azt. Ön nekem a világ örömeiről beszélt, uram, de a világi örömekre nem mindnyájan vagyunk teremtve, kik a nap alatt élünk és halunk. — Ejh, — gondoló Móric — én alighanem csalódtam; ez az apáca, kit én fiatalnak és szépnek képzeltem, kétségkívül valamely vén, rút leány, kinek az a hozománya hiányzik. Mig Móric eképpen tűnődött magában, az apáca igy susogott: — Ő azt mondá, hogy fiatal és szép vagyok. Vájjon nagy bűn lenne e megkisérlenem, igazat beszélt-e ? Miért ne emelném föl kissé fátyolomat ? — Ah, — folytató aztán hangosan — szükséges, hogy a világ sivár legyen, hogy az ember száműzhesse belőle magát. Egyébiránt én még azt sem tudom, vájjon lenne-e elég erőm az esküt letenni?.. Különben nézzen körül ön, mily zord börtönbe került itt. A nő előre sietett, Móric szótlanul követte. Megvolt győződve a felől, hogy az apáca fátyola valamely rettentő arcot takar, mely egyetlenegy férfit sem bájolt el. Ha csak legkevesebb kellemmel lenne is megáldva, mindjárt először fitogtatta volna azt! Kétségkívül még eddig senkit sem igézett meg. Dacára ama szánalomnak, melyet én a szenvedő és sóvárgó szívek iránt érzek, csupán irgalomból nem fogok szeretni. Nyomról-nyomra követte ezalatt az ifjú az apácát, mindinkább bámulattal telve el a fölött, mit ez elhagyott zárdában észlelt. A nő föltárta előtte a chorus ajtaját. — Nézze ön, — szólt, fátylát félrevetve, oly arccal, mintha nem is gondolt volna arra, mit tesz, habár, mióta az ifjú az ő szépségét és fiatalságát emlegette, folyvást azon törte fejét, miképpen lehetne fátyolát legtermészetesebb módon fölhajtani, nézze ön, ide járunk mi minden reggel öt órakor, és még éjfélkor is el kell ide imádkozni jönnünk. Tekintse meg ön ezt a tizenhárom képet, melyek Urunknak ugyanannyi állomásait tüntetik elé; kétszer napjában járjuk mi ezeket sorra, míg megváltónk csak egyetlenegyszer tette ez utat életében meg. Nézzeön ez öt fehér foltot a padolaton, ez az Úrnak öt sebét jelenti, s ezek megint ugyanannyi állomások, hol még fájdalmasabban kell fölfohászkodnunk. Móric nem sokat törődött sem a tizenhárom állomással, sem a megváltó öt sebét jelző pontokkal. Mióta az apáca fellebben tette fátyolát, le nem vette ő a szemét e bájos alakról, minő még nem lépte át a carmeliták zárdájának küszöbét La Valliére kisaszszony óta. — Asszonyom, bocsásson meg, ha azt mondom, hogy isten nem azért teremte kegyedet ily bájosnak, ily szépnek, hogy zárdába temesse magát. Az apáca elpirult és elfordítá fejét. Lementek a tornácba. E pillanatban a harangozó kérdező, lejött-e már Margit testvér ? •— Engem illet e kérdés, — szólt az apáca, búcsút intvén kezével. — Asszonyom, — szólt Móric, meghajtva magát — én eljövök ide ismét tanulni, de alig merem kifejezni ama reményemet, hogy kegyeddel itt még találkozhatom. — Orbessac úr! remélem, hogy önnel másutt fogok találkozni, — szólt, mesés könnyedséggel lefutva a lépcsőkön. — Még nevemet is tudja,? ... Ez különös! Móric követni akarta, de midőn a földszint elérte, a nő már eltűnt a nagy zárda sötét folyosóiban. Néhány percig tétovázott. Midőn a kapuhoz ért, a kapuőrtől megtudta, hogy Béthisy kisasszony, vagyis Margit nővér már azóta a Saint Sulpice-on is túljár. (Folyt, köv.) „Biró Márton." (Regény, irta Beöthy Zsolt. Tettey Nándor bizománya. Pest, 1872.) Oly kötet fekszik előttünk, melynek megjelenését ítészet és olvasó közönség érdekelten fogadhatja. Az olvasó közönség, mert újabb regényirodalmunk mennyiségileg és minőségileg egyaránt parlag mezejéről csak ritkán kerül oly termék, melyet igazán élveznie lehessen; az Ítészet pedig, mert oly könyvvel van dolga, mely a komolyabb, mélyebb igényeket is több tekintetben kielégítheti. „Biró Márton“ nem az oly elbeszélések közé tartozik, melyek érdekfeszitő cselekvény s váltakozó bonyolítás által akarnak hatni. Ingerlő „coup d’effet“-ket, bizarr, rendkívüli vonásokat nem mutathat föl. Ellenkezőleg: varázsa épp a külső vonások igénytelenségében áll. Meséje egyszerű, hogy úgy szóljunk : gyér. Hisz kell-e sok külső esemény, hogy meghatón beszéljük el egy nemes, szenvedő lélek méla történetét ? Mert ez a könyv egy ily lélek, egy mélyen szerető szív, gondolkodó, de rosszul számító fő, meleg, de elborult kedély, becsületes, de nem erős jellem története. A regény hőse, Bíró Márton egyike amaz embereknek, kiket (tőzsgyökeres magyarsággal élve) közönségesen „pechvogel“-nek szoktak nevezni. Külsejére nézve elég közönséges, ügyetlen alak, képzettsége olyan, melynél fogva minden nagyobb előmenetelt ígérő pályától el van zárva. Meglehetős tehetetlen, ügyefogyott, ki a világgal nem tud bánni. Több benne a jó akarat, a hit emberek és dolgok iránt, sem hogy rendesen pórul ne járna. Pedig különben Bíró Márton értelmes fő, „olyan fő — mondja szerző a rövid bevezetésben, — mely nagyon sokat tudott és mégse értett semmihez.“ Szeretete az emberek, a világ iránt határtalan. Ez az ifjú ember — kinek felnövését gyermekkorától fogva kiséri a szerző — érzi, hogy a világon valódi mihaszna szerepet visz ; érzi, tudja, hogy semmi pálya nincs, melyen a köznek használni tudjon. Életének nagy aspirálója ezentúl az, hogy egy életet boldogítson. A véletlen fölfedi előtte a helységbeli pap család nyomorúságát. Az öreg pap vénül és kezd kikopni hivatalából; fia, egyszersmind káplánja, silány legény ; hajadon leánya, Julcsa, szerencsétlen. Egy ifjat szeretett, ki más lányt vett el pénze miatt. Maga Julcsa kezd korosodni, és bár szülei igen szeretik, mégis teher már az apai háznál. Igen szivesen menne bármely férfihoz, kit ő becsülni tudna, s aki őt megbecsülné. E körülmények közt Márton elhatározása hamar kész. Szive nem érez valami mélyen a leányért, de rokonszenves előtte, és becsüli; megkéri tehát kezét. Ez a mese, és a hőse történetének fordulópontja. Kemény Zsigmond egyik elbeszélése („Ködképek a kedély láthatárán“) végén, művének mintegy alapgondolatául és eszméi végeredményéül, körülbelül ezeket írja: nem annyira bűneink, nagy vétkeink azok, melyek rendesen szerencsétlenekké tesznek, mint inkább apróbb hibáink és rosza alkalmazott erényeink. A nagy író műveiben — a költőiekben és politikaiakban egyaránt — gyakran találkozunk ez eszme valósításával. Biró Márton is ez eszme igazságát illusztrálja. Szánalomból, mely bizonyára egyike a legnemesebb érzelmeknek, boldogítani akar egy leányt, de saját énje árán, mert az ő szíve mélyén, sejtetlenül egy más, mélyebb, hódítóbb és végzetesebb csirája lappang. Csak egy verőfényesebb nap kell, hogy e csirából virág fejlődjék. S e nap el is érkezik, a virág kibontakozik, de hódító illata, talán mérge elsorvasztja hősünk szívét és életét. Biró Mártonnak valami távoli rokona lakott vele egy faluban. Egy serdülő árva leány, a kis Róza. Úri leány, egy gőgös szeptemvir unokája, kit két aggszűz nénje nevelt fel. Róza csaknem mindenben ellentéte Mártonnak. Vidám, szeszélyes, elragadón szép gyermek, prononcir egyéniség, ki a világhoz s emberekhez alkalmazkodni nem tud és nem akar, s úgy látszik, igen kevéssé tud uralkodni önszeszélye, és daca fölött. Különben nemes, romlatlan szívű, egyenes, őszinte lelkű s értelmisége fejlett. Ez a leány az, ki még mint gyermek, önkénytelenül és öntudatlanul Márton úr legtitkosabb, legédesebb álmaiba lopódzott be. Most, mint vőlegényt, a már hajadonná serdölő leányhoz tanítóul hívja a két vén kisaszszony. S ez a nyomorodott „emberke“, kit szép, nemes, rokonszenves mennyasszonya valódi szerelemmel is megszeretett, s kihez ő maga is oly igen vonzódik, most a kastélybeli leckék alatt végképp elveszti eszét, és kiirthatatlan, emésztő szenvedélylyel belészeret amaz elbűvölő, szeszélyes, csapongó úri lányba, kinek birhatásához semmi reménye. S az „emberke“ (ez Biró Márton gúnyneve) tisztán látja ezt. Még titkon, lelke mélyén forr e baj, menyaszszonya és a pap-család által alig sejtve. De e lelki hánykódás egyelőre megtöri testét (lelkét csak későbben) s betegágyba sújtja. Menyasszonya védangyalul ott őrködik ágya mellett- Hiába, — a gonosz szellemek nem tágutnak. Márton a betegségből fölgyógyul. Egy magános sétán, melyet Róza — kit egy grófi kérő kedvéért lovagolni taníttattak a nének — az erdő felé tesz, a száguldó paripa elragadja s egyszerre Márton előtt terem, de életveszélyben. „Előre rohantam, — beszélt az emberke, — és nem tudom, mi s hogyan történt azután. Szemem előtt vérben futott össze a tájkép, én elbuktam, de a zabola kezemben volt és Róza megmentve térdelt mellettem és zsebkendőjével kötözte be fejemet. — Az istenért! — kiáltám — nem történt-e baja, Róza? — Hagyja, Márton. Ön vérzik, nekem semmi bajom, de önnek, önnek! — Nem érzek semmi fájdalmat. Hogy ragadta el a ló ? — Mit tudom én, csakhogy ön útját állta! Hol vette az erőt hozzá ? — Szívemből, Róza. — Hát szeret?— Igen, Róza, én szeretem önt. Most már mindegy, akármi történik velem. Hallják meg e fák, melyek alatt nyugtot hasztalan kerestem és hallja meg fölöttünk a könyörtelen ég, melytől hiába kértem azt! Most nem kell többé. Én szeretem önt. Folytatás a mellékletem. 40