Fővárosi Lapok 1872. január (1-24. szám)

1872-01-14 / 10. szám

Azonban a tornác kanyarulatánál egyszerre egy carmelitanővel találkozott. Rendjének szigorúan egy­szerű, feszes öltönye fedte tagjait. Midőn észrevette Móricot, leereszté fátyolát s pár lépést hátrált. — Asszonyom! — szólt Móric tiszteletteljesen, — bocsásson meg, hogy ide merészeltem jönni. Az apáca mitsem válaszolt. — Nemde, — folytató Móric — nemde meg van engedve a szenvedő szivnek, behatolni oda, hol istennek szerelme oly kegyes érzülettel tölti el a lelket ? — Uram, — szólt az apáca halkan, miközben távozni akart, — csak folytassa ön békével zarán­­doklását. — Asszonyom, bocsásson meg, ha pillanatra föltartóztatom ; én csaknem eltévedtem itt. Meg nem foghatom azonban e rideg magányt, e mély csöndet, miután mindig hallottam, hogy a carmelitanok min­dig nagy számmal vannak. — Igaza van, uram, de ma reggel óta e zárdá­ból kiköltöztek. — Nem lenne oly szíves, tudatni velem, asszo­nyom, hová költöztek nővérei? — Ugyanebben az utcában egy másik zárdába mentek át. Sok év óta csak ma hagyták el először e lakót. — De hát kegyed, asszonyom ? — Oh, uram, én utánam még nem zárultak be örökre az ajtók. Talán tudja is ön, hogy az avatonc­­sági négy év után még vissza kell térni a világba, mielőtt a fogadalmat leteszi az ember. . . Én ma csak azért léptem be e szomorú, de vendégszerető falak közé, hogy örökre búcsút vegyek ezektől. Az apácát, ki eddig távozni készült, hirtelen re­megés fogta el, midőn Móricra tekintett, talán isme­rőst fedezett benne föl. Egyik cella ajtajához támasz­kodott. — Ki tudja egyébiránt, — folytató némi zavar­ral — nem azért jöttem-e ide, hogy a világot sze­retni megtanuljam ? Aztán ajkaiba harapott, mintha megbánta volna szavait. Móric elragadtatva a hallottak által és mert re­mélte, hogy a hölgy részletesebb vallomásokat tesz, rokonszenv-keltő nyájas arccal közeledett hozzá. — Igaza van, asszonyom, mert ha innen tekint­jük a világot, sokkal vonzóbb látképet nyújt az ; mi engem illet, megvallom kegyednek, hogy jól lehet böl­cselő vagyok és szeretem az elvonultságot, de ha egy napot, egy éjét e nyomorúságos cellák vala­melyikében kellene töltenem, örömmel tár­nám föl karjaimat a sátánnak. . . És valóban, nem mindig eléggé jókor érkezik-e el a halál? Jól teszi a világ, ha irgalmatlan él elitéli azokat, kik ide jönek magu­kat eltemetni. Az apáca hallgatott. — Azonban — folytató Móric — azt értem, ha bizonyos esetben valaki ide menekül; például azok, kiknek sokat kell megbocsátani, — mint Magdolná­nak — mert sokat szerettek. Az apáca egy szót sem szólt. Móric rátekintett s boszszankodott magában, hogy a nő nem veti félre fátyolát. — Hanem kegyed, asszonyom, ki oly fiatal és oly szép, kegyed, kinek szive soha nem kalandozott e világ örömeiben, miért akarja ott kezdeni, a­hol mások végezni szokták ? Móric úgy vette észre, hogy az apáca­növendék zavarba jött s nyugtalanság szállotta meg. •—Miért? Miért? Isten tudja, egyedül isten tudja azt. Ön nekem a világ örömeiről beszélt, uram, de a világi örömekre nem mindnyájan vagyunk te­remtve, kik a nap alatt élünk és halunk. — Ejh, — gondoló Móric — én aligha­nem csalódtam; ez az apáca, kit én fiatalnak és szépnek képzeltem, kétségkívül valamely vén, rút leány, ki­nek az a­ hozománya hiányzik. Mig Móric eképpen tűnődött magában, az apáca igy susogott: — Ő azt mondá, hogy fiatal és szép vagyok. Vájjon nagy bűn lenne e megkisérlenem, igazat be­szélt-e ? Miért ne emelném föl kissé fátyolomat ? — Ah, — folytató aztán hangosan — szüksé­ges, hogy a világ sivár legyen, hogy az ember szám­űzhesse belőle magát. Egyébiránt én még azt sem tudom, vájjon lenne-e elég erőm az esküt letenni?.. Különben nézzen körül ön, mily zord börtönbe ke­rült itt. A nő előre sietett, Móric szótlanul követte. Meg­volt győződve a felől, hogy az apáca fátyola vala­mely rettentő arcot takar, mely egyetlenegy férfit sem bájolt el. Ha csak legkevesebb kellemmel lenne is megáldva, mindjárt először fitogtatta volna azt! Kétségkívül még eddig senkit sem igézett meg. Da­cára ama szánalomnak, melyet én a szenvedő és só­várgó szívek iránt érzek, csupán irgalomból nem fo­gok szeretni. Nyomról-nyomra követte ezalatt az ifjú az apá­cát, mindinkább bámulattal telve el a fölött, mit ez elhagyott zárdában észlelt. A nő föltárta előtte a chorus ajtaját. — Nézze ön, — szólt, fátylát félrevetve, oly arccal, mintha nem is gondolt volna arra, mit tesz, habár, mióta az ifjú az ő szépségét és fiatalságát em­legette, folyvást azon törte fejét, miképpen lehetne fátyolát legtermészetesebb módon fölhajtani,­­ néz­ze ön, ide járunk mi minden reggel öt órakor, és még éjfélkor is el kell ide imádkozni jönnünk. Tekintse meg ön ezt a tizenhárom képet, melyek Urunknak ugyanannyi állomásait tüntetik elé; kétszer napjá­ban járjuk mi ezeket sorra, míg megváltónk csak egyetlenegyszer tette ez utat életében meg. Nézze­­­ön ez öt fehér foltot a padolaton, ez az Úrnak öt se­bét jelenti, s ezek megint ugyanannyi állomások, hol még fájdalmasabban kell fölfohászkodnunk. Móric nem sokat törődött sem a tizenhárom ál­lomással, sem a megváltó öt sebét jelző pontokkal. Mióta az apáca fell­ebben tette fátyolát, le nem vette ő a szemét e bájos alakról, minő még nem lépte át a carmeliták zárdájának küszöbét La Valliére kisasz­­szony óta. — Asszonyom, bocsásson meg, ha azt mondom, hogy isten nem azért teremte kegyedet ily bájosnak, ily szépnek, hogy zárdába temesse magát. Az apáca elpirult és elfordítá fejét. Lementek a tornácba. E pillanatban a harangozó kérdező, le­jött-e már Margit testvér ? •— Engem illet e kérdés, — szólt az apáca, bú­csút intvén kezével. —­ Asszonyom, — szólt Móric, meghajtva ma­gát — én eljövök ide ismét tanulni, de alig merem kifejezni ama reményemet, hogy kegyeddel itt még találkozhatom. — Orbessac úr! remélem, hogy önnel másutt fogok találkozni, — szólt, mesés könnyedséggel le­futva a lépcsőkön. — Még nevemet is tudja,? ... Ez különös! Móric követni akarta, de midőn a földszint el­érte, a nő már eltűnt a nagy zárda sötét folyosóiban. Néhány percig tétovázott. Midőn a kapuhoz ért, a kapuőrtől megtudta, hogy Béthisy kisasszony, vagyis Margit nővér már azóta a Saint Sulpice-on is túljár. (Folyt, köv.) „Biró Márton." (Regény, irta Beöthy Zsolt. Tettey Nándor bizom­ánya. Pest, 1872.) Oly kötet fekszik előttünk, melynek megjele­nését ítészet és olvasó közönség érdekelten fogad­hatja. Az olvasó közönség, mert újabb regényirodal­munk mennyiségileg és minőségileg egyaránt parlag mezejéről csak ritkán kerül oly termék, melyet iga­zán élveznie lehessen; az Ítészet pedig, mert oly könyvvel van dolga, mely a komolyabb, mélyebb igényeket is több tekintetben kielégítheti. „Biró Márton“ nem az oly elbeszélések közé tartozik, melyek érdekfeszitő cselekvény s válta­kozó bonyolítás által akarnak hatni. Ingerlő „coup d’effet“-ket, bizarr, rendkívüli vonásokat nem mutat­hat föl. Ellenkezőleg: varázsa épp a külső vonások igénytelenségében áll. Meséje egyszerű, hogy úgy szóljunk : gyér. Hisz kell-e sok külső esemény, hogy meghatón beszéljük el egy nemes, szenvedő lélek méla történetét ? Mert ez a könyv egy ily lélek, egy mélyen szerető szív, gondolkodó, de rosszul számító fő, meleg, de elborult kedély, becsületes, de nem erős jellem története. A regény hőse, Bíró Márton egyike amaz em­bereknek, kiket (tőzsgyökeres magyarsággal él­ve) közönségesen „pechvogel“-nek szoktak nevezni. Külsejére nézve elég közönséges, ügyetlen alak, képzettsége olyan, melynél fogva minden nagyobb előmenetelt ígérő pályától el van zárva. Meglehetős tehetetlen, ügyefogyott, ki a világgal nem tud bánni. Több benne a jó akarat, a hit emberek és dolgok iránt, sem hogy rendesen pórul ne járna. Pedig kü­lönben Bíró Márton értelmes fő, „olyan fő — mondja szerző a rövid bevezetésben, — mely nagyon sokat tudott és még­se értett semmihez.“ Szeretete az em­berek, a világ iránt határtalan. Ez az ifjú ember — kinek felnövését gyermekkorától fogva kiséri a szerző — érzi, hogy a világon valódi mihaszna sze­repet visz ; érzi, tudja, hogy semmi pálya nincs, me­lyen a köznek használni tudjon. Életének nagy aspi­rálója ezentúl az, hogy egy életet boldogítson. A véletlen fölfedi előtte a helységbeli pap­ család nyo­morúságát. Az öreg pap vénül és kezd kikopni hi­vatalából; fia, egyszersmind káplánja, silány legény ; hajadon leánya, Julcsa, szerencsétlen. Egy ifjat sze­retett, ki más lányt vett el pénze miatt. Maga Julcsa kezd korosodni, és bár szülei igen szeretik, mégis teher már az apai háznál. Igen szivesen menne bár­mely férfihoz, kit ő becsülni tudna, s a­ki őt meg­becsülné. E körülmények közt Márton elhatározása hamar kész. Szive nem érez valami mélyen a leányért, de rokonszenves előtte, és becsüli; megkéri tehát kezét. Ez a mese, és a hőse történetének forduló­pontja. Kemény Zsigmond egyik elbeszélése („Ködké­pek a kedély láthatárán“) végén, művének mintegy alapgondolatául és eszméi végeredményéül, körülbe­lül ezeket írja: nem annyira bűneink, nagy vétkeink azok, melyek rendesen szerencsétlenekké tesznek, mint inkább apróbb hibáink és r­osza­­ alkal­mazott erényeink. A nagy író műveiben — a költőiekben és politikaiakban egyaránt — gyak­ran találkozunk ez eszme valósításával. Biró Márton is ez eszme igazságát illusztrálja. Szánalomból, mely bizonyára egyike a legnemesebb érzelmeknek, bol­dogítani akar egy leányt, de saját énje árán, mert az ő szíve mélyén, sejtetlenül egy más, mélyebb, hódí­tóbb és végzetesebb csirája lappang. Csak egy verő­fényesebb nap kell, hogy e csirából virág fejlőd­jék. S e nap el is érkezik, a virág kibontakozik, de hódító illata, talán mérge elsorvasztja hősünk szívét és életét. Biró Mártonnak valami távoli rokona lakott ve­le egy faluban. Egy serdülő árva leány, a kis Róza. Úri leány, egy gőgös szeptemvir unokája, kit két agg­szűz nénje nevelt fel. Róza csaknem mindenben el­lentéte Mártonnak. Vidám, szeszélyes, elragadón szép gyermek, prononcir egyéniség, ki a világhoz s em­berekhez alkalmazkodni nem tud és nem akar, s úgy látszik, igen kevéssé tud uralkodni önszeszélye, és daca fölött. Különben nemes, romlatlan szívű, egye­nes, őszinte lelkű s értelmisége fejlett. Ez a leány az, ki még mint gyermek, önkénytelenül és öntudat­lanul Márton úr legtitkosabb, legédesebb álmaiba lopódzott be. Most, mint vőlegényt, a már hajadon­­ná serdölő leányhoz tanítóul hívja a két vén kisasz­­szony. S ez a nyomorodott „emberke“, kit szép, ne­mes, rokonszenves mennyasszonya valódi szerelem­mel is megszeretett, s kihez ő maga is oly igen von­zódik, most a kastélybeli leckék alatt végképp el­veszti eszét, és kiirthatatlan, emésztő szenvedélylyel belészeret amaz elbűvölő, szeszélyes, csapongó úri lányba, kinek birhatásához semmi reménye. S az „emberke“ (ez Biró Márton gúnyneve) tisztán látja ezt. Még titkon, lelke mélyén forr e baj, menyasz­­szonya és a pap-család által alig sejtve. De e lelki hánykódás egyelőre megtöri testét (lelkét csak ké­sőbben) s betegágyba sújtja. Menyasszonya védan­­gyalul ott őrködik ágya mellett- Hiába, — a gonosz szellemek nem tágutnak. Márton a betegségből fölgyó­­gyul. Egy magános sétán, melyet Róza — kit egy grófi kérő kedvéért lovagolni taníttattak a nének — az erdő felé tesz, a száguldó paripa elragadja s egy­szerre Márton előtt terem, de életveszélyben. „Előre rohantam, — beszélt az emberke, — és nem tudom, mi s hogyan történt azután. Szemem előtt vérben fu­tott össze a tájkép, én elbuktam, de a zabola kezem­ben volt és Róza megmentve térdelt mellettem és zseb­kendőjével kötözte be fejemet. — Az istenért! — kiáltám — nem történt-e baja, Róza? — Hagyja, Márton. Ön vérzik, nekem semmi bajom, de önnek, önnek! — Nem érzek semmi fájdalmat. Hogy ragadta el a ló ? — Mit tudom én, csakhogy ön útját állta! Hol vette az erőt hozzá ? — Szívemből, Róza. — Hát szeret?­­— Igen, Róza, én szeretem önt. Most már mind­egy, akármi történik velem. Hallják meg e fák, me­lyek alatt nyugtot hasztalan kerestem és hallja meg fölöttünk a könyörtelen ég, melytől hiába kértem azt! Most nem kell többé. Én szeretem önt. Folytatás a mellékletem. 40

Next