Fővárosi Lapok 1872. január (1-24. szám)
1872-01-26 / 20. szám
— Isten önnel, asszonyom, örökre! Pisztolyom ajka nyájasabb feleletet fog adni kérdésemre. Már erre a menyecske megretirált. Sírva fakadt a maga hozta oda a levelet, melyet éppen bevégzett. És a férj olvasá a rémitő sorokat: — Kedves Ninám! Boldogtalan vagyok, segíts, ha tudsz ! Életemnek az volt egyedüli vágya, hogy férjemet boldogítsam. Azzal akartam elérni ezt, hogy kedvét keressem mindenben, de mindenben. Kitaláljam vágyait, s teljesítsem még mielőtt kimondta volna. De egyben, s pedig nem közönyös csekélységben, máris megbuktam. Házunk régibb cselédjeitől kitudakoltam , mik voltak férjemnek legkedveltebb eledelei nőtlen korában. Ezekkel akartam neki kedveskedni meglepetés gyanánt. Azt mondák: a túrós gombócot szerette mindenekfölött. Készíttettem, nem ízlett neki; készíttettem másképp,szomorú volt mellette. Meghozattam egymásután négy-öt főző könyvet, „Süddeutsche Küchét,“ „Norddeutsche Küchét“, s valahánynak csak a címét megtudhattam, írtam minden ismerősömnek, közöljenek velem túrós gombóc receptet; jött tizenöt levél is, de amit azok szerint készítettem, nem ízlett egy sem. Ma tudtam meg, hogy boldogult napom egykori szakácsnője odaszegődött el Lombayékhoz, a ti szomszédságtokba. Kérlek mindenre, ami szent, kerestesd föl, hivasd el, kérdezd meg tőle, hogyan készítette hajdanában ő. Ez talán az igazi lesz. Holtig hű barátnéd. Utóirat. Levelemet ne mutasd senkinek.“ Oh, mit érzett a férj, midőn e minden szerelmi vallomásnál ékesebben szóló levelet végig olvasta ?!.. Örömében a levél kiesett kezéből, átkarolta nejét, magához szokitá s szerelemteljesebb hangon — mint valaha e szavakat intézé hozzá: — Bocsáss meg véghetetlen bűnömért, angyalom ! Oh, főzess, főzess túrós gombócot, a milyent akarsz, a milyent parancsolsz , és ha olyan kemény lesz is, mint a gyémánt, és ha akkora lesz is, mint az Ararát hegye, én megeszem ! Csak ne titkolózzunk, ne gyanúsítsuk egymást, ne féltékenykedjünk. Úgyis olyan rövid az élet, miért e gyarlóságokkal is megrövíteni boldogságát! Meglehetnek győződve, kedves vendégeim, szóról szóra igaz, amit elbeszéltem, nekem jelenlevő tanúm is van rá, mert az a férj — én magam voltam, az a menyecske pedig az én kedves feleségem . S amint a házigazda e szavakkal végezné elbeszélését, felesége fölugrott a székről s egy „Te csúnya, még ezt is el kellett mondanod !“ fölkiáltással keblére borúit szerető férjének s az utósó elbeszélés a legédesebb csókkal végződött. Külirodalmi szemle. (L. Gy.) Korunkban a nemzetközi forgalom nem állapodik meg a kereskedelem cikkeinél, az ipar finnekéinél Szellemi téren is eddig szokatlan mérveket öltött. Egy-egy ország olvasó közönsége igen ritkán éri be saját honi productiójával, s Lipcsében, Amsterdamban, Londonban és Párisban nyelvkülönbség nélkül halmozódnak össze a különféle nyelvű művek ezrei. És maguk az írók is, mintha állnak kizárólag a honi határok közt maradni, átcsapnak az idegen ország földjére, hogy szemügyre vegyé képét, szokásait, irodalmát. Való, hogy minden időben találkozunk e tüneménnyel, de soha oly sűrűn, mint napjainkban. E gondolat csaknem önkénytelenül ötlik föl bennünk, midőn a külföldi könyvpiac egy-két legújabb termékét akarjuk az olvasóval ismertetni. Előttünk fekszik egy kitűnő angol irodalomtörténet, melyet francia ember irt, s egy a svájci néppel foglalkozó mű, melynek szerzője angol. Auguste Taine az utóbbi években feltűnt francia aesthetikusok, műbölcselők közt okvetlenül az első helyét foglalja el. Eredeti jelenség, mert lényegesen eltér francia elődeitől és kortársaitól. Eltér a tárgyalás módjára nézve s az eszmemenetben. S ami a legfőbb — van köszönet ez eltérésben. Taine sokat foglalkozott Angliával, mint azt számos tanulmánya és rajza tanúsítja. Angol tanulmányainak azonban egy nagyobb maradandó emléke is van: az angol irodalom története. E munka hat év előtt jelent meg eredetiben, francia nyelven, míg angol kiadása (History of English Literature. Edinburgh: Edmonston and Douglas 1872.) az idén indult meg. A legjobb angol irodalomtörténet ez, mely gol ítészek nézete szerint eddigelé napvilágot látott. Henry Morley nagy, csaknem terjengő műve inkább az adatok bősége által tűnik ki Taineó a történészi stészi fölfogás mélységénél, találó voltánál fogva érdemli az elsőséget. Ő oly módszert követ, melyet ha nem is maga talált föl, bizonyára egyénivé tett, folytonos ügyes használata, eredeti alkalmazása által. E módszer abban áll, hogy az írót (annak egyéniségét) tünteti föl művében s a nemzetet irodalmában. A körülményekből, előfeltételekből, melyek közt az író művét alkotta, fölfedi sajátosságainak indokait, és hatásának, erényeinek forrását. Taine azt mondja a bevezetésben: „Adjátok meg nekem a szükséges részleteket valamely nemzet élete felől, egy bizonyos korszakban — alkotmányát, anyagi állapotát, értelmi és physicai képességeit — s én meg fogom jelölni könyveinek hangját és jellemét.“ Jelen történetben épp az ellenkező eljárást követi: vázolja az angol szellem speciális jellemvonásait, miután tanulmányozta annak irodalmát. A három főkérdés, melyre mindig feleletet keres: „a faj, helyzet és korszak.“ Faj alatt érti ama benső, állandó hajlamokat, dispositiókat, melyeket az ember, a nemzet — hogy úgy szóljunk — már magával hoz a világra, s a melyek kapcsolatban állnak külső alkatával, vérmérsékletével. Helyzet alatt ama rögöt érti, melyen az ember lakik, s ama különféle politikai és ethnographiai befolyásokat, melyek reá behatnak. Az idői egymásután pedig, melyben e tényezők más-más alakulatban jelentkeznek, adja a korszakot-Első pillantásra látszik, hogy ez elmélet, melynek jogosultsága, részben alapossága elvitázhatlan, a gyakorlati alkalmazásban igen sok tévelyre, erőltetésre vezet- Mert a fajnak e rideg önálló hangsúlyozása igen alapos ellenvetéseket kelthet. Mindenek a előtt ama fő ellenvetést, vájjon létezik-e egyátalában a faj (race) fogalma oly merev exclusivitásban, mint Taine határozza meg ? Vájjon nem e inkább eredménye physikai s értelmi tényezőknek, mint indoka ? Az angolokra nézve nem igen szerencsésen alkalmazza elméletét. Kizárólag germán fajnak mondja az angolt, s a germán fajok általános vonásaival véli kimerítőleg jellemezhetni, feledve, hogy az angol népben s irodalmában igen jelentékeny a celta elem. Ezt egészen mellőzi, mintha észre sem venné. Pedig az ő tárgyalási módja mellett, az ily hiba lényegbe vágó. Mindamellett oly mű ez, mely kiváló polcot foglal el. Érdeme egyaránt nagy a tények csoportosításában, föltüntetésében, mint a generalizáló ítéletekben. Maguk az idézetek az egyes angol remekművekből oly találóak, hogy magukban véve már ezek is olvasásra méltóvá teszik könyvét. Nevezetes, hogy számos oly irat, kit eddig a külföld sem élvezni, sem érteni és méltányolni nem tudott, Taine nemcsak megértett, de a legtalálóbban meg is bírált. Ilyen Philip Sidneynek külföldiek által eddigelé jóformán félreértett és kevéssé méltányolt Arcadiája, „Defence of Poesie“-je. Mily jelesen elemzi továbbá Spenser „Faerie Queene“-jét. Bacon, Hooker, Taylor Jeremiás prózája mind bőséges, bár bírálatos dicséretben részesülnek. Itt van John Bunyan, kit külföldön kevéssé ismernek s idegen irodalomtörténészek is csak kevéssé tudnak méltányolni. Taine következőleg ír róla: „Bunyanban megvan a Homer szabadsága, hangja, könnyedsége, átlátszósága; oly közel áll Homerhez, mint csak állhat egy anabaptista üstfoldozó egy hős énekeshez — istennek teremtőjéhez. Tévedek, ő közelebb áll. A magasztos érzelmek eltörlik az egyenlőtlenséget. Az érzés mélyége egy színvonalra emeli a parasztot és a költőt. — 84 Éva leányai. Houssaye Arzén regénye. (Folytatás). XII. A szerelem átalakulása Beatrix a bondokba bevezette Móricot s csakhamar a legszebb szürkeselyem pongyolában jelent meg előtte, melynek rózsabimbó-diszitvényei igen jól állottak üde arcához. Leült a divánra útitársa mellé s gyöngéden félresimitva a mélázó ifjúnak homlokára csüggő fürtéit, kérdé: — Miről gondolkozik ön most? — Hát nem tudja? — Ugye, hogy rólam és nővéremről ? ! — Lássa, Beatrix, mindaz, mit én ma láttam, s mindaz, mit kegyed nekem beszélt, még mindig talány előttem. Beszélje el nekem őszintén élettörténetét. — Hát emlékezem én arra, kivált mikor — mikor ön közelemben van ?! . . Móric azonban óhaja mellett maradt. — Várjon csak, — szólt a hölgy — arra emlékezem, hogy a ki minket nevelt, de ki korán elhalt, magához hivatott egy este s a gyóntató lelkész előtt igy szólott hozzám: „— Beatrix, én meghalok s egyedül hagyom kegedet és nővérét a nélkül, hogy bizonyosan tudnám, életben van-e atyjuk. Én mindent megtettem, a mit lehetett; isten a bizonyságom, hogy tizenkét éven át mindig csak kegyetekre gondoltam, szegény gyermekeim s most is midőn kimúlok, atyai szeretettel vagyok kegyetek iránt. Alig hagyhatok kegyeteknek annyit, melyből néhány évig megélhetnek, mert a béthisy-i kis gazdaság bérleti összegéből alig lehet valamit félre tenni. Mihelyt meghaltam, utazzanak kegyetek Párisba, hol Lefébure asszony, unokanővérem, gyöngéd anyaként gondokat viseli; társalgó nőjüknek már adtam is utasitást elutazásukra nézve. Vajha a gondviselés ne hagyná kegyeteket el! Egyébiránt meg úgy lehet, föltalálják atyjukat.“ Ezt mondva a szegény jó ember, az ágya mellett levő iratok közt keresgélt, melyek közül egy lepecsételt levelet vett elé, mely Parfondval grófhoz volt címezve. „— Ha kegyetek valaha atyjukat föllelik, — folytató — adják át neki e levelet, mert e levéltől függ boldogságuk E levél, meg vagyok arról győződve, fölvilágosítja őt a felől, hogy anyjukat igazságtalanul vádolta.“ — És hol van e nagybecsű levél ? — kérdése- Iric érdekeltséggel. Beatrix fölkelt s egy ébenfaszekrénykét vett elé, melyet piciny ezüst kulcsosat nyitott föl. — íme itt van! — szólt, átnyújtva azt Orbessac grófnak. Az ifjú átvette a levelet s figyelmesen szemlélte a borítékot és cimiratot. — Úgy látszik, — szólt Beatrix érzékenyüktön — hogy anyám halálának órájában írta e levelet. — Valóban! — válaszolt Móric — És én úgy hiszem, hogy ez komolyabb természetű végrendelet, mint a ma esti. Mondja el kegyed nekem szóról szóra, mit tud családjának történetéről ? Beatrix a nagyjából elbeszélte mindazt, amit arról egyszer-másszor falujokban hallott. Móric ebből megérte, hogy Parfondval két kis leányát azért tagadta meg, mert ama rettentő meggyőződésben élt, hogy e leányok neje kedvesének gyermekei. — Én azt akarom, — szólt az ifjú határozott hangon — hogy Parfondval gróf megtudja a valót, mielőtt kimúlik. Kegyed anyjának emléke meg lesz beszúlva. Kegyetek épp abban a mérvben fognak osztozni Parfondval gróf javaiból, mint Fargiel aszszony. Egy percnyi veszteni való időnk nincs Parfondval úr fölvilágositására nézve, mert ha javait nem ingatlanokban, házakban és földekben hagyja, akkor könnyű szerrel mindent Fargielasszonynak adhat át. Én reggel fölkeresem őt és talán észre hozhatom, még mielőtt e hozzá címzett nagybecsű levelet elolvasná. — Móric, — szólt a színésznő, szokatlan gyöngédséggel tekintve a fiatal grófra, — higyye meg nekem, hogy mind ama kecsegtető reményeket, melyek szemeim előtt mindinkább kezdenek határozottabb alakot ölteni, oda engedném, ha csak egy óráig is boldog lehetnék önnek oldala mellett. Ugyan fejtse meg nekem, honnan van az, hogy én önt oly kimondhatlanul szeretem ? Móric mindkét kezét megragadta a hölgynek. — Hát lehet-e a szerelmet megfejteni ? —szólt, szenvedélyes tekintetet vetve Beatrixra. Tekintetük találkozott. Beatrixet remegés fogta el s az ifjú vállára hajtá fejét. — Mindamellett is — szólt az ifjú mosolyogva — megkísérlem, kegyednek megfejteni hirtelen keletkezett vonzalmunkat. Én azért szeretem kegyedet, mert oly kedves, és kegyed azért vonzódik hozzám, mert én szeretem. — Igen, én szeretem, nagyon szeretem önt, önzetlenül, tisztán, nem múlékony szeszélyből. Mily átalakulásoknak lettem tegnap óta kitéve! Már magamra sem ismerek többé, de büszke vagyok arra, hogy szívemet oly hevesen dobogni érzem. (Folyt. köv.)