Fővárosi Lapok 1872. január (1-24. szám)
1872-01-16 / 11. szám
11-dik sz. Kedd, január 16. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Kilencedik évfolyam 1872. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitkor.....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ kilencedik évi folyamára ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe.. Lapunkat jövőre is kitűnő erők támogatják. Ára évnegyedre 3 frt 50 fr. félévre 7 frt, egész évre 14 frt. Az összegek az „Athenaeum“ kiadó hivatalába küldendők. Az előfizetések postautalványnyal legcélszerűbben s legolcsóbban eszközölhetők. Thea mellöl thea mellé. (Novellette-füzér). Irta: Györy Vilmos. (Folytatás). A sorban a negyedik, kedves háziasszonyunk igy kezdé elbeszélését: IV. Mikor én nagyon porolni akartam. Az én elbeszélésemről legelőször is kettőt akarok megjegyezni; az első, hogy az sokkal rövidebb lesz mint az előttem szólottaké ; a második, hogy távolról sem lesz oly érdekes, mert aki rövid történetemben szerepel, az én saját magam vagyok. Nekem, saját magamnak pedig nagyon sok gyöngeségem és gyarlóságom van, de ha ezt őszintén bevallottam, szabad lesz mentségem és vigasztalásom, vagy ha jobban tetszik, önmagam szépítése végett azt is felhoznom, hogy legalább egy hibámtól nemrégiben jóformán megszabadultam. Hogy az mi volt, s a megjavulás — ha csakugyan létrejött — miként történt, éppen azt akarom egész őszinteséggel elmondani. A férfiak azt szokták állítani rólunk nőkről, hogy az ők nagy és nehéz feladataikkal szemben, a mi világunk az aprólékos dolgok világa. Gondjaink apró gondok, munkánk apró munka, kellemetlenségeink is aprólékos kellemetlenségek, mik azonban annyira ki tudnak bennünket hozni sodrunkból, mint a férfiakat százszorta nagyobb boszantások sem. Reám nézve — tagadhatatlan — volt valami igaz ezen állításban. Nem egyszer kaptam rajta magamat, hogy engemet egészen izgatottá tett, sőt ideig-óráig minden kedvemet elvette egy-egy olyan fölmerülő esemény, amit férjem „figyelemre sem méltó csekélységnek“ nevezett s legfölebb mosolygott fölötte. S mi több, fölgerjedésem oly hatalmat gyakorolt rajtam, hogy nemtetszésemet nem tudtam elhallgatni, hanem első ébredése pillanatában rendesen szavakat is kölcsönöztem annak, ami aztán — mi tagadás benne — a fölindulást gyakran valóságos haraggá fokozta, minek viszont rendesen egy nagy főfájás jön elmaradhatatlan büntetése. Férjem, gyarló nejének leghívebb s leggondosabb tanítója, nem egyszer figyelmeztetett: gyakoroljak nagyobb önuralmat magam fölött, mert minél kevésbé leszek képes erre, annál többet ártok magamnak, s annál közelebb jutok azon kellemetlenséghez, hogy valamikor még pirulni is fogok hevességemért. Hittem én ezt, tudtam én, hogy az ő intése a legigazabb s méltó a megfigyelésre, hanem a mi a legszomorúbb, azaz, hogy ez a szép intés a házi- és főleg cselédbajok alkalmával rendesen akkor jutott eszembe, mikor már a magam okozta zivatar elvonult. Férjem óva intésének, az önuralkodás szigorú megőrzése nélkülözhetlen szükségének pontos megtartásáról soha se nyerhettem volna hasznosabb leckét, mint a múlt hetek egyikén. Egy idő óta azt vettem észre, hogy az asztalunkon megmaradt sütemény és csemegefélékből, melyeket minden gondos háziasszony félretétet, s újabb használhatásra megtakarít, mire ezeket magam a szekrénybe zártam, már akkor rendesen két-három darab mindig hiányzott belőlük. Egy-két esetben még fel sem vettem a dolgot, hanem amikor aztán napok, hetek hosszat folytonosan ismétlődött, végre bántani kezdett, mégpedig nagyon bántani. A tolvajlást, mert utójára is az volt, senki más nem követhető el, mint cselédeim. És ez nagyon fájt nekem. Nem látom-e én el azokat mindennel, a mi csak tehetségemtől telik ? Megvontam-e tőlük valaha valamit, amit csak kívántak s én megadhattam ? Sokszor még gondolatukat is el akartam lesni, csak hogy kedvet adjak nekik a munkához és ragaszkodásra gerjeszszem házunk iránt. Sime most ezzel viszonozzák jóságomat! Alattomos eljárással s emellett nekem mindenesetre sérelmet okozó hálátlansággal tulajdonítják el azt, mit — csak egy kérő szavakba kerülne — s a legjobb akarattal önként megadnék nekik. Bántott, nagyon bántott. Elképzeltem aztán azt is, hogy az én tolvajom hogyan kineveti magában, vagy ki is gúnyolja mások előtt az én gondatlanságomat, ki még e szemmel látható dolgot sem veszem észre; odaképzeltem aztán azt is, hogy ő kisebb csíntett, bizonyára csak kezdete valamely szándékolt nagyobbnak, s vele csak utánlátásomat kísértgetik. Igen, de hát ki teheti, ki hát a tolvaj ? Kétszer oly figyelmessé tevék, s a dolog azonnal tisztába jött; világossá jön előttem, hogy a hibás az öreg Mihály, nemcsak férjem háztartásának, de még boldogult apáménak is legrégibb és oly ha cseléde, kire rá mertük volna bízni vagyonunkat. Keserves egy dolog volt ezt megtudni! Lett volna bárki más, csak ez ne, csak éppen ő benne ne kellett volna csalódnom. Hogyan szóljak az öregnek, annak, kit soha még csak megfeddeni sem kellett; annak, ki irányában valóságos hálával tartozónk, ki házunknak nem cselédje, hanem eddig igazán hű barátja volt. Hogyan szerette ő gyermekeimet! S gyermekeim hogyan csüggtek rajta ! Ha kümn rész idő volt, s a szabadba nem mehettek, az egész házban nem volt a kis Elemér és Jolánkám számára oly kedves játszó szoba, mint az öreg Mihályé. S hogyan el tudta foglalni, hogyan elmulattatni e kisdedeket az az öreg ember. És hogyan tudott vigyázni rájuk. Ha az ő körében tudtam őket, oly nyugodt valék, mintha saját magam őriztem volna szemeimmel. S ime most, öregségére, ez az ember lesz apróságokban tolvajjá, s kockáztatja a feltétlen bizalmat ily hasztalanságokért. Mit tegyek ? Elnéztem-e ? Tiltotta büszkeségem, tiltotta kötelességem. Szóljak vele ? Parancsolta háziasszonyi tisztem, — s pedig minél keményebben és határozottabban, — erre serkentett és izgatott hevességem. Elhatároztam magamban, hogy szólni fogok vele, s szemére lobbantom ferde eljárását. Elkészítettem gondolatban egész beszédemet. Elmondom neki, — gondolom — mennyire bíztunk mi benne mindez óráig, mennyire fáj, hogy ő most kezd méltatlanná lenni bizalmunkra. Szóljon, s én adok nemcsak magának, de annak is, aki számára tiltott módon engemet fosztogat, de hátam mögött ne tegyen alakomban semmit, mert az a többi cselédségnek oly rész példa, melyet én semmi módon el nem nézhetek. Mondhatom, meglehetősen beleizgattam magamat ezen gondolatokba, s azok elmondásának szándékával léptem az öreg cseléd szobájába. Nem őt hivattam magam elé, hanem én mentem hozzá, remélve, hogy az eltulajdonított czikkek némelyikét ott meg is pillanthatom, mi annál nagyobb súlyt kölcsönöz szavaimnak és egyszerre elvág minden utat a tagadt hatástól. Beléptem. Az öreg éppen nyitott szekrénye előtt állt és rakosgatott. S még pedig mit ? Egészen öszszekeményedett, elszáradt süteménydarabokat hidorgatott hátrább, hogy azok helyére a legfrissebbek néhány darabját állíthassa. Mily vakmerőség! — Mi ez, Mihály ? — kérdém most még csak szilárdul, s már vártam, hogyan remeg meg előttem. Nem remegett. Szelíden, kissé szégyenlősen mosolygott, őszinte, becsületes, tisztes arcát rám emelé aztán, s olyan mély érzéssel mondá: — Mióta az ősz beálltával a kerti gyümölcs elfogyott, kis Elemérnek és kedves Jolánkának semmit se tudtam adni, mikor a szobámba jöttek játszani. Majd a szívem szakadt meg, mikor eszembe jutott : ezek a kis ártatlanok most már talán azt gondolják, hogy az öreg Mihály bácsi többé nem is szereti őket. Azok számára tartogatom hát e csemegéket. Nem volt kedvem többé pörölni. Hanem odatudtam volna borulni az öreg embernek vállára, és tudtam volna sírni, és tudtam volna tőle bocsánatot kérni, hogy még csak gondolatban is megsértettem. — Köszönöm jóságát, Mihály; — csak ezt mondám könyezve — az Isten áldja meg érette. Hangom, arcom, tekintetem hű tanúk valának az öreg előtt, hogy e köszönet szívemből fakadt Megtudnám-e bocsátani magamnak valaha, ha most ez esetben hevességemnek engedek ? Ekkor tanultam meg igazán, hogy „igenis a ház rendjének fenntartása érdekében szükséges a gondosság, a szigor, sőt a határozott föllépés, de szükséges a méltányosság és magunk méltóságának fenntartása érdekében a higgadtság és a teljes önuralom is.“ (Folyt. köv.) Éva leányai. Loussaye Arzén regénye. (Folytatás). III. A színésznő. Orbessac Móric e két kalandja után alig néhány nappal a Chantilly-i erdőben lovas vadászatot tartottak. Ámbár az idő nagyon borongós volt, mindamellett nagy számmal tolult ki Páris kiváncsi népe a látvány szemlélésére, mely a lovagkornak szép napjaira emlékeztető vissza. Ott volt Orbessac Móric is, mint mindenütt, ahol a látvány vagy a bámuló közönség szivének-lelkének kellemes szórakozást nyújthatott. Az egész világ bámulta őt, midőn legtisztább vérű arab paripáján annyi kellemmel lovagolt. E napon a vadászoknak kedves mulatságra volt kilátásuk: a szarvas készen volt az áldozatra. Már hallani lehet a kürtnek hangját és az ebekneksaholását, azonban a „Reine-Blanche“ pavilion vendégei csak lassan szállingóztak. E költői csöndes menhely, tavaival és lombjaival, újra éledni látszott a zaj, fény és öröm által, mely környező. Minden pillanatban egy-egy elegáns kocsit lehete látni, amint az a fák közül kibukkant. Egyszerre egy nyitott kocsi vonta magára a közönség figyelmét, melyet négy pompás ló vont büszke, méltóságteljes tartással maga után. E kocsi még eddig ismeretlen fényűzést tüntetett föl. Vagy az orosz cárné, vagy valamelyik színházi királynőnek fogata lehet, az csupán. A lovak — á la Daumont — két ízletesen öltözött postilion kezelésére voltak bízva. A kocsi zöldre volt festve s gazdagon aranyozva; címer azonban nem ékité, csupán névjegy volt rajta látható. A hajpo-