Fővárosi Lapok 1872. február (25-48. szám)

1872-02-25 / 45. szám

45-dik sz. "V­asárnap, február 25. Kiadó­hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen­és ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kk Felleg és napfény. Ki fennen zengi nagy szavakkal: „Nem kell dicsőség s hír nekem, Örök szobornál boldogítóbb Egy elhaló perc kebletlen, Kezedből kedvesd egy virágszál. Mint dús borostyánkoszorúk — “ Kinek lantján igy zeng az ének, Ne hígy szavának, mert hazug. Oh ! engem gyakran gyujta lángra A hírvágy bűvös mámora; A kínos-kéjes tűz szivemben, Érzem, nem hamvad el soha. Vegyen körül bármily varázszsal Az üdvözítő szerelem, Szemem — dicsőség napja! hozzád Mégis sóvárgva emelem. És gyakran sűrű éjbe vonja A bánat árnya lelkemet, Midőn az élet terhe nyomja S békában nyög a képzelet. Midőn a kínos sejtelemben Szorul, gyötrődik a kebel: Hogy az erő, mely forr eremben, Gondok sebében vérzik el. Nyájas sugára szép szemednek Ha rajtam nyugszik akkoron, Nehéz tusát ví a borúval, Mely búsan fedi ho­mlokom , Kedves szavára gyermekimnek, Mely vígan zajlik körülem , Csak lassan indúl olvadásnak A bánat jege keblemen. És mégis hogyha telt kezekkel Kínálnák nékem a babért Szerelmeteknek egy parányi, Egy halovány sugáráért, Féltékeny gonddal rejtegetné A drága kincset kebelem, Kezem nem nyúlna a babérhoz, Csak azt birhassam teljesen. Ne szálljon bánat szívetekre, Oh ! lelkem drága díszei, Szerelmetek ha néha gyönge Bús arcom felderíteni, Minél tartósabb küzdelemben Győr ellenén a nyári nap, Az ég mosolygó kék derűje Annál állandóbb, bájosabb. Szerelmem csábos álmaimmal Hadd vívjon véres harcokat, Győzelme biztos, szívem érzi, S hatalma nő a harc alatt. Hogy ily hatalmas ellenségen Ül diadalt a szerelem, Legbiztosb zálog az szerettim : Mily drágák vagytok énnekem. Torkos László: Két megbukott nagyság. („Emlékirataim“ -ból.) Irta: Frankenburg Adolf. (Folytatás). Sokkal kellemetlenebb volt rám nézve, hogy ez időtájban a leléptetett Vay Miklós báró helyébe ma­gyar kancellárrá kinevezett gróf Forgách Antal, bi­zalmának ama különös jelével vélt engem megtisz­telni, hogy a kéthavi szabadságidővel Wartenbergbe távozott Pápay udvari tanácsos helyett a „sajtó­ügyek“ előadását rám ruházta. Ezeket akkoriban is úgy, mint tán ma is, elnökileg tárgyalták s csak igen ritka esetekben kerültek a tanács „plénuma“ elé. E bizalmat szépen megköszönni, s magamat azzal men­teni, hogy „nem értek hozzá,“ (mint azt 1866-ban tevém, midőn b. Sennyei a hivatalos „Sürgöny“ ve­zetésével kínált meg), h­ó létemre nemcsak nevetsé­ges, hanem az akkori abszolutisztikus időkben egy­szersmind annyi lett volna, mint hivatalomról lemon­dani. Ezt pedig nem találtam oly égető szükséges­nek, először, mert becstelen dolgot nem követeltek tőlem, s másodszor, mert alkalmat véltem lelni, akkori nyomorult sajtó viszonyainkon, melyek óvatlan kezek s az alárendelt közegek hihetetlenségig menő servi­­lismusa által a pangás és tespedés legalsóbb fokáig sülyedtek, valamit lendíthetni. Ösztönöztek és báto­rítottak erre Fáik és Jókai barátim is, kik közül az utóbbi éppen akkor Bécsben mulatott, a „Hon“ ügyét szorgalmazandó, s engem bureaumban meglátogatott, elmondván a csínyt, melyet bizonyos kiadó a sza­badelvű párt ellen elkövetni szándékozik, ha ez húszezer forintnyi jövedelmet nem biztosít számára. Elvállaltam tehát, isten nevében, a rám kény­­szerített hivatalt, s e kéthavi „interregnum“ alatt a legszélsőbb lehetőségig iparkodtam fölhasználni cse­kély befolyásomat a magya­r sajtó és érdemes kép­viselői érdekében. Pompéry kiszabadult börtönéből, s a lap szerkesztését, dacára a budavári Greszler­ Coronini tábornagy ellenszegülésének, ki egy nyers­hangú „Praesidiariote“-ban kinyilatkoztatá, hogy azt „a hatalmában levő minden eszközökkel akadályozni fogja“ (bizony furcsa dolog lett volna a szegény Pom­péry ellen egy egész ármádiát kirukkoltatni), annak tulajdoni jogával együtt átvette. A „Hon,“ melynek szerkesztője férfias nyíltsággal valla be a kancellár előtt, hogy lapja határozott ellenzéki lesz, alig egy hét múlva engedélyt nyert a megjelenésre. Toldy Ferencnek a „királyi tanácsosai címet, melyet a kancellária már két ízben sikertelenül szorgalmazott legfelsőbb helyen, egy harmadik fölterjesztésre, mely kissé melegebben emeli ki veterán írónk számos ér­demeit, díj nélkül megadták. Horváth Mihály „Hu­szonöt év története“ című munkáját, melyet a rend­őrség majdnem másfél évig lefoglalva tartott, szaba­don bocsátották; dr. Schnirch hazánkfiának a ma­gyarországi elmebetegek érdekében teendő utazásra annyiszor szorgalmazott költségeket végre ezer pen­gő forinttal utalványozták. Nádaskay özvegyének háromszáz forintnyi évi nyugdíjat engedélyeztek stb. Ez időben penditék meg először a nemzeti színház sub­­ventióját is, mely eleintén évi százezer forintra volt tervezve,később azonban jó barátaink a „Reichskanz­lei“-ban, kik a kezükön keresztülmenő magyar ügyek megrostálásában különös virtuositást tanúsí­tottak, mindenféle megszorítások mellett felére de­valváltak, miután annak tárgyalása egy egész évig tartott. Távol legyen tőlem kötelességem egyszerű tel­jesítését érdemül róni föl magamnak , de szerény ál­lásomban még ezt az eredményt sem lettem volna ké­pes elérni, ha ama nagy befolyásnál fogva, melyet gr. Forgách határozott föllépése által magának elein­tén kivivőit, s mely darabideig a német udvari ,,clique“-nek, (melynek látható feje Roschmann ta­nácsos s egy magyar főúr volt,) ellenséges törekvé­seit szerencsésen paralyzálta, a siker nem lett volna biztosítva; a világ pedig, mint tudjuk, csak ezután szokott ítélni. Különben bocsásson meg a nyájas olvasó, hogy oly sokat csevegek magamról. Az öregség szeret em­lékezni, miután a jelen oly keveset nyújt neki, a jö­vendő pedig semmit.* Megtörténik közönségesen az emberi életben, hogy minél kevesebb eszközzel bírunk létünket kel­lemessé s fényessé tenni, annál hajlandóbbak va­­gyunk a rólunk való gondoskodást az égre bizni, s a valószinüség eseteire számítani, hol a teljesedés aka­ratunk határain túlfekszik. Mily hamar foly szét a sikerülés lehetősége, s mily kétszeresen fájón esik aztán a csalódás! Én egész életemben e boldog való­szinüség eseteire vártam — s az örökös küzdelem s izgatottság eredménye: örömtelen aggkor és sivár magányosság lett. Az év vége felé a kancellár egy provizórius sajtótörvény kidolgozásával bízott meg engemet. Szeretett volna — mint mondá — annak az önkény­nek és zaklatásnak, melynek irók és szerkesztők folytonosan ki voltak téve, s orvoslása nem mindig a kancellária hatalmától függött, véget vetni, hacsak az akkoriban igen kétes szagú „odtvoi“ útján is, leg­alább addig, mig a körülmények Magyarországban jobbra nem változnak. Őszintén megvallva, nem mer­tem volna e nehéz munkához fogni, ha Fálk Miksa barátom segítségére nem számíthatok, mit ő tömér­dek elfoglaltsága dacára is szíves volt megígérni. Két hét múlva a munkálat elkészült: az 1848-diki sajtótörvény alapján s a lehető legszabadabb szel­lemben. A kancelláriai bizottmány, melynek tagjai Rohonczy, Beke, Sztojakovics és Pápay udvari taná­csosok voltak Károlyi alkancellár elnöklete alatt, azt „en blocque“ elfogadta, s igy a munkálatnak, mely minden gyarlósága mellett sokkal jobb volt a semminél, sorsa jóformán biztositva lett volna, ha az akkori kormányzó, gróf Pálffy Mór, s az országbíró , gróf Apponyi György retortáiból oly tönkre silányi­­tott állapotban nem kerül vissza, hogy azt gr. For­gách tökéletes fiasco nélkül a minisztertanácsnak be nem mutathatta. Nem sokára aztán a kancellár egy levelet mu­tatott gr. Pálffytól, melyben ez fölkérte őt, hogy küldjön le engemet oldala mellé a­­ sajtóügyek ve­zetésére. — Mit mond ön hozzá? — kérdezett Forgách. — Azt, hogy excellenciád engedelméből Bécs­ben fogok maradni. — Igen, de hát kit küldjék le ön helyett? — Valami ifjabb erőt, mely elég tehetséggel, kedvvel s — önmegtagadással bir e diszes hivatal elfogadására. — No, kényszeritenem nem lehet önt; de cso­dálom, hogy e jó alkalmat nem tudja hasznára for­dítani. — Bocsásson meg excellenciád, hogy e tekin­tetben kissé makacs fogalmaim vannak. S ezzel az audienciának egyelőre vége volt. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához fén­y van mellékelve. Éva leányai. Houssaye Arzén regénye. (Folytatás). — És aztán különben is vezekleni akarok, hogy isten minden hibámat megbocsássa s ott fönt újra láthassam Móricomat. — Én pedig, — vélekedek Margit — élni aka­rok e világon, isten rendelete szerint. Én nem va­gyok eléggé szent arra, hogy egyedül istennek él­jek; jól érzem én, hogy lábam a földet érinti. Hiszen tudod, hogy mi, Parfondval gróf után egyenként öt­hatszázezer frankot öröklünk. — Nem kell nekem abból egyetlen fillér sem. Móric nekem hagyományozta javainak fele részét. Én megelégszem azonban egy hajfürtjével, melyet ma reggel metszettem le emlékül... E szerint ked­ves Margitom, ha nekem jogom van Partondvai úr hagyatékának egy részéhez, arról a te javadra le fogok mondani. Igazad van, ha kissé te is akarsz a napfényénél melegedni, mint mások ; én részemről már eleget éltem. Ha majd a világ zajában vidáman folynak rózsás napjaid, ne feledkezzél meg rólam.. •

Next