Fővárosi Lapok 1872. február (25-48. szám)
1872-02-25 / 45. szám
45-dik sz. "Vasárnap, február 25. Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenés ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kk Felleg és napfény. Ki fennen zengi nagy szavakkal: „Nem kell dicsőség s hír nekem, Örök szobornál boldogítóbb Egy elhaló perc kebletlen, Kezedből kedvesd egy virágszál. Mint dús borostyánkoszorúk — “ Kinek lantján igy zeng az ének, Ne hígy szavának, mert hazug. Oh ! engem gyakran gyujta lángra A hírvágy bűvös mámora; A kínos-kéjes tűz szivemben, Érzem, nem hamvad el soha. Vegyen körül bármily varázszsal Az üdvözítő szerelem, Szemem — dicsőség napja! hozzád Mégis sóvárgva emelem. És gyakran sűrű éjbe vonja A bánat árnya lelkemet, Midőn az élet terhe nyomja S békában nyög a képzelet. Midőn a kínos sejtelemben Szorul, gyötrődik a kebel: Hogy az erő, mely forr eremben, Gondok sebében vérzik el. Nyájas sugára szép szemednek Ha rajtam nyugszik akkoron, Nehéz tusát ví a borúval, Mely búsan fedi homlokom , Kedves szavára gyermekimnek, Mely vígan zajlik körülem , Csak lassan indúl olvadásnak A bánat jege keblemen. És mégis hogyha telt kezekkel Kínálnák nékem a babért Szerelmeteknek egy parányi, Egy halovány sugáráért, Féltékeny gonddal rejtegetné A drága kincset kebelem, Kezem nem nyúlna a babérhoz, Csak azt birhassam teljesen. Ne szálljon bánat szívetekre, Oh ! lelkem drága díszei, Szerelmetek ha néha gyönge Bús arcom felderíteni, Minél tartósabb küzdelemben Győr ellenén a nyári nap, Az ég mosolygó kék derűje Annál állandóbb, bájosabb. Szerelmem csábos álmaimmal Hadd vívjon véres harcokat, Győzelme biztos, szívem érzi, S hatalma nő a harc alatt. Hogy ily hatalmas ellenségen Ül diadalt a szerelem, Legbiztosb zálog az szerettim : Mily drágák vagytok énnekem. Torkos László: Két megbukott nagyság. („Emlékirataim“ -ból.) Irta: Frankenburg Adolf. (Folytatás). Sokkal kellemetlenebb volt rám nézve, hogy ez időtájban a leléptetett Vay Miklós báró helyébe magyar kancellárrá kinevezett gróf Forgách Antal, bizalmának ama különös jelével vélt engem megtisztelni, hogy a kéthavi szabadságidővel Wartenbergbe távozott Pápay udvari tanácsos helyett a „sajtóügyek“ előadását rám ruházta. Ezeket akkoriban is úgy, mint tán ma is, elnökileg tárgyalták s csak igen ritka esetekben kerültek a tanács „plénuma“ elé. E bizalmat szépen megköszönni, s magamat azzal menteni, hogy „nem értek hozzá,“ (mint azt 1866-ban tevém, midőn b. Sennyei a hivatalos „Sürgöny“ vezetésével kínált meg), hó létemre nemcsak nevetséges, hanem az akkori abszolutisztikus időkben egyszersmind annyi lett volna, mint hivatalomról lemondani. Ezt pedig nem találtam oly égető szükségesnek, először, mert becstelen dolgot nem követeltek tőlem, s másodszor, mert alkalmat véltem lelni, akkori nyomorult sajtó viszonyainkon, melyek óvatlan kezek s az alárendelt közegek hihetetlenségig menő servilismusa által a pangás és tespedés legalsóbb fokáig sülyedtek, valamit lendíthetni. Ösztönöztek és bátorítottak erre Fáik és Jókai barátim is, kik közül az utóbbi éppen akkor Bécsben mulatott, a „Hon“ ügyét szorgalmazandó, s engem bureaumban meglátogatott, elmondván a csínyt, melyet bizonyos kiadó a szabadelvű párt ellen elkövetni szándékozik, ha ez húszezer forintnyi jövedelmet nem biztosít számára. Elvállaltam tehát, isten nevében, a rám kényszerített hivatalt, s e kéthavi „interregnum“ alatt a legszélsőbb lehetőségig iparkodtam fölhasználni csekély befolyásomat a magyar sajtó és érdemes képviselői érdekében. Pompéry kiszabadult börtönéből, s a lap szerkesztését, dacára a budavári Greszler Coronini tábornagy ellenszegülésének, ki egy nyershangú „Praesidiariote“-ban kinyilatkoztatá, hogy azt „a hatalmában levő minden eszközökkel akadályozni fogja“ (bizony furcsa dolog lett volna a szegény Pompéry ellen egy egész ármádiát kirukkoltatni), annak tulajdoni jogával együtt átvette. A „Hon,“ melynek szerkesztője férfias nyíltsággal valla be a kancellár előtt, hogy lapja határozott ellenzéki lesz, alig egy hét múlva engedélyt nyert a megjelenésre. Toldy Ferencnek a „királyi tanácsosai címet, melyet a kancellária már két ízben sikertelenül szorgalmazott legfelsőbb helyen, egy harmadik fölterjesztésre, mely kissé melegebben emeli ki veterán írónk számos érdemeit, díj nélkül megadták. Horváth Mihály „Huszonöt év története“ című munkáját, melyet a rendőrség majdnem másfél évig lefoglalva tartott, szabadon bocsátották; dr. Schnirch hazánkfiának a magyarországi elmebetegek érdekében teendő utazásra annyiszor szorgalmazott költségeket végre ezer pengő forinttal utalványozták. Nádaskay özvegyének háromszáz forintnyi évi nyugdíjat engedélyeztek stb. Ez időben penditék meg először a nemzeti színház subventióját is, mely eleintén évi százezer forintra volt tervezve,később azonban jó barátaink a „Reichskanzlei“-ban, kik a kezükön keresztülmenő magyar ügyek megrostálásában különös virtuositást tanúsítottak, mindenféle megszorítások mellett felére devalváltak, miután annak tárgyalása egy egész évig tartott. Távol legyen tőlem kötelességem egyszerű teljesítését érdemül róni föl magamnak , de szerény állásomban még ezt az eredményt sem lettem volna képes elérni, ha ama nagy befolyásnál fogva, melyet gr. Forgách határozott föllépése által magának eleintén kivivőit, s mely darabideig a német udvari ,,clique“-nek, (melynek látható feje Roschmann tanácsos s egy magyar főúr volt,) ellenséges törekvéseit szerencsésen paralyzálta, a siker nem lett volna biztosítva; a világ pedig, mint tudjuk, csak ezután szokott ítélni. Különben bocsásson meg a nyájas olvasó, hogy oly sokat csevegek magamról. Az öregség szeret emlékezni, miután a jelen oly keveset nyújt neki, a jövendő pedig semmit.* Megtörténik közönségesen az emberi életben, hogy minél kevesebb eszközzel bírunk létünket kellemessé s fényessé tenni, annál hajlandóbbak vagyunk a rólunk való gondoskodást az égre bizni, s a valószinüség eseteire számítani, hol a teljesedés akaratunk határain túlfekszik. Mily hamar foly szét a sikerülés lehetősége, s mily kétszeresen fájón esik aztán a csalódás! Én egész életemben e boldog valószinüség eseteire vártam — s az örökös küzdelem s izgatottság eredménye: örömtelen aggkor és sivár magányosság lett. Az év vége felé a kancellár egy provizórius sajtótörvény kidolgozásával bízott meg engemet. Szeretett volna — mint mondá — annak az önkénynek és zaklatásnak, melynek irók és szerkesztők folytonosan ki voltak téve, s orvoslása nem mindig a kancellária hatalmától függött, véget vetni, hacsak az akkoriban igen kétes szagú „odtvoi“ útján is, legalább addig, mig a körülmények Magyarországban jobbra nem változnak. Őszintén megvallva, nem mertem volna e nehéz munkához fogni, ha Fálk Miksa barátom segítségére nem számíthatok, mit ő tömérdek elfoglaltsága dacára is szíves volt megígérni. Két hét múlva a munkálat elkészült: az 1848-diki sajtótörvény alapján s a lehető legszabadabb szellemben. A kancelláriai bizottmány, melynek tagjai Rohonczy, Beke, Sztojakovics és Pápay udvari tanácsosok voltak Károlyi alkancellár elnöklete alatt, azt „en blocque“ elfogadta, s igy a munkálatnak, mely minden gyarlósága mellett sokkal jobb volt a semminél, sorsa jóformán biztositva lett volna, ha az akkori kormányzó, gróf Pálffy Mór, s az országbíró , gróf Apponyi György retortáiból oly tönkre silányitott állapotban nem kerül vissza, hogy azt gr. Forgách tökéletes fiasco nélkül a minisztertanácsnak be nem mutathatta. Nem sokára aztán a kancellár egy levelet mutatott gr. Pálffytól, melyben ez fölkérte őt, hogy küldjön le engemet oldala mellé a sajtóügyek vezetésére. — Mit mond ön hozzá? — kérdezett Forgách. — Azt, hogy excellenciád engedelméből Bécsben fogok maradni. — Igen, de hát kit küldjék le ön helyett? — Valami ifjabb erőt, mely elég tehetséggel, kedvvel s — önmegtagadással bir e diszes hivatal elfogadására. — No, kényszeritenem nem lehet önt; de csodálom, hogy e jó alkalmat nem tudja hasznára fordítani. — Bocsásson meg excellenciád, hogy e tekintetben kissé makacs fogalmaim vannak. S ezzel az audienciának egyelőre vége volt. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához fény van mellékelve. Éva leányai. Houssaye Arzén regénye. (Folytatás). — És aztán különben is vezekleni akarok, hogy isten minden hibámat megbocsássa s ott fönt újra láthassam Móricomat. — Én pedig, — vélekedek Margit — élni akarok e világon, isten rendelete szerint. Én nem vagyok eléggé szent arra, hogy egyedül istennek éljek; jól érzem én, hogy lábam a földet érinti. Hiszen tudod, hogy mi, Parfondval gróf után egyenként öthatszázezer frankot öröklünk. — Nem kell nekem abból egyetlen fillér sem. Móric nekem hagyományozta javainak fele részét. Én megelégszem azonban egy hajfürtjével, melyet ma reggel metszettem le emlékül... E szerint kedves Margitom, ha nekem jogom van Partondvai úr hagyatékának egy részéhez, arról a te javadra le fogok mondani. Igazad van, ha kissé te is akarsz a napfényénél melegedni, mint mások ; én részemről már eleget éltem. Ha majd a világ zajában vidáman folynak rózsás napjaid, ne feledkezzél meg rólam.. •