Fővárosi Lapok 1872. február (25-48. szám)
1872-02-21 / 41. szám
41-dik sz. Szerda, február 21. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Félévre . . . 7 ft 2kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Előfizetési dij:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdij minden igtatáskor .... 30 kr. Egy proletár család Angliában. Elliot Ebenecer költeménye. *) És széket, ágyat ott lefoglalának, A férj démon-vadul nézett uitánnok ; Eléje állt aszott neje — hiába ! A sörház rá volt írva homlokára — Hurrah, kenyéradó és Anglia! Méhének titkát némán el-befödte És sutban alvó kisdedét megölte. Csókolgató, sikoltott, jaj veszéklett: „Oh mért anyám, el engem nem veszített? Hurrah, kenyéradó és Anglia! Felkéi, s a szomszédos kamrába toppan, Legifjabb sarja fekszik halva ottan, A sír meg a pap drága, — pénz az ára, — A holt több hónap óta már kosárba’! Hurrah, kenyéradó és Anglia ! De vaj’ az elhunyt szép nővére hol van ? Hol tiszta lélek nem hal meg nyugodtan ! Elbukva, távol a szülői háztól, Vánkosa nyirkos a könnyhullatástól. — Hurrah, kenyéradó és Anglia ! — Birák előtt a hitves — megbomolva. „Örült ez asszony !“ Ezt egyik se mondja. — Tódúl a nép, a férj a sokaságból, Holtrészegen a bitófára bámul! Hurrah, kenyéradó és Anglia ! De lánczban jár csak ő is nemsokára: Kit ölt meg ő, — miért s kinek szavára! — Az özvegynőt, kit annyi gyász, csapás ért, S mert kérni merte tőle a lakás-bért! Hurrah, kenyéradó és Anglia ! Kereskedők a vérrel és nyomorral, Bár vésve állna munkátok szoborban ! És vésve áll kétségbeesett szivekbe, Izzó vércseppek mélyen égetik be ! Hurrah, kenyéradó és Anglia ! Csukásai József: A tizenharmadik farsang. (Beszély). Deák Farkastól. (Folytatás). — Amint tetszik, barátom! Valóban rendkivül örvendek, — mondá, kezemet újra megszorongatva, s aztán ő is a táncterembe ment. Schwarz úr nagy nyájassága egész újdonság volt előttem. Tizenkét év előtt, midőn abban a kis városban láttam, alig szóltunk egymáshoz. Én akkor még az akadémiát jártam, s ő valami hivatalnál titkár volt. Rideg modorú, kevés szavú embernek látszott. Én meg boldogtalan szerelmes, érzelgő ifjonc valék, ki nehéz küzdelmek után vesztes lettem, míg ő hamar győzött. Ily két egyénnek kevés érintkezési pontja lehetett. Most Schwarz úr kevély magatartása kissé meghajlott, haja őszbe csavarodott, orrán bizonyos halvány pirosság jelentkezett, szeme mintha ködbe borult volna, s modora előzékeny lett, mintha az évek bennünket teljesen kicseréltek volna. És Lenóra ? Szép volt most is, de szerencsétlen. Saját hiúságom és képzelődésem mutatta-e annak, vagy valósággal, az is volt-e, az első pillanatokban nem tudtam elhatározni. Élénken társalgott szomszédaival, s mégis minden mozdulata oly gépszerű volt, mint a kinek benseje semmi érdekkel sem viseltetik a körülte álló személyek és dolgok iránt — Voila mon ange ! voici la diva! susogott hátam mögött Czirpei gróf sziszegő nyelve. És ő méltósága egyenesen Lenóra elé biczegett s kiállhatlan érzelmességgel tekintve rá, megcsókolta kezét. *) A „Corn law“ költője. — Nézd azt a vén bolondot, — mondá mellettem szomszédjának egy úr, — még azt hiszi, hogy az a szép asszony őt szereti. — Te meg azt hiszed, hogy férjét szereti ?.. — Oh nem. Én meg vagyok győződve, hogy kettő közül egyiket sem, de hogy kit szeret, azt nem tudom. — De hát a gróf? — hisz mindig körülte lebzsel. Saját páholyát adta át nekik s azt mondják, ő eszközölte ki, hogy nem tudom melyik vidéki városból egy ranggal följebb, ide a fővárosba hozzák. Tovább mentem, hogy ne halljam e beszélgetést. Csak bámultam Lenórára, s lehetetlen volt elhinnem, amiket következtetnem kellett. Egy új vendég majd levert lábamról. Csabosi Abelina nagy zajjal akart nyakamba borulni, alig tudtam meggátolni nevetséges ömledezését. Ez alatt egy honvédfőhadnagy táncra hívta Lenórát, s ő kissé vonakodott, de aztán hirtelen elhatározva magát, sebesen kelt föl s vén grófját és csacska szomszédait ott hagyva, gyorsan suhant el mellettem. Rám ismert. — Te engem nem fogadsz elég melegen, te csak úgy félvállról szólsz hozzám, talán nem is tudod, hogy ki vagyok én. Barátom! nekem három képviselő köszönheti állását. Ha én egyszer elkezdek beszélni a népnek, annak aztán van hatása. Úgy beszélek tótul, mint egy született tót. Ismerem a népet, de az urakat is mind ismerem. Az igaz, hogy apám csak nemes ember volt, de anyám grófné volt. Persze grófi csemete és kevés pénz, ez nem sokat ér. Bár vett volna el atyám egy gazdag bankárleányt. Én elveszek egyet, azért jöttem ide. Tudod, már három partiét ajánltak, csak választanom kell. Azt hiszed te, hogy én nem értek a politikához. Barátom! én a közjogot tudom, azaz elolvastam, azaz nem olvastam végig, de olvastam kétharmadát. Csak azt kiáltom a népnek: Pragmatica sanctió! s mindenki rám hallgat. Velem barátom nem lehet csak úgy könnyen elbánni. Van pénzem a zsebemben, van jó egészségem, elég csinos arczom és ameddig telik, addig mulatok. Hidd el, engemet megbecsül gróf Czirpei is. Csak az imént veregette meg vállamat s ígérte pártfogását Nem lennél oly szives, hogy a Kristen-családnál bemutass ? — Óh barátom, ha én majd felöltöm az aranyos honvéd-atillát, minden pesti lány utánam szalad. Voltam Kuli államtitkárnál, s hogy fogadtak barátom! minő kitüntetéssel, ez már valódi államférfi. Meg is kell mutatni a világnak, hogy Magyar- országon is van ész, van műveltség. Én barátom ismerem a külföldet is, nem sokáig és nem messze voltam ugyan, de voltam. Barátom! nekünk egymást meg kell érteni. Közelednek a választások, neked nem szabad kimaradnod. — Belőlem is válik egy képviselő. Van ott elég nagyobb szamár, mint én. Úgye barátom? Nem is tudhat egy ember mindent. Ez a rettenetes monológ teljesen kigyógyította melancholiára fordult kedélyemet. Újra helyén volt eszem, szivem s éppen felelni akartam Abelina barátomnak, midőn finom csengésű, édes hang szólal meg mellettem, lágyan, csöndesen: — Nem táncolna velem egy négyest ? V. Amint Lenóra kezét megfogtam, bűbájos gyönyör futotta at idegeimet. Az az érzés, mely egykor évekig leigázva tartott, — az emlékezés, mint lezajlott vihar erős viszhangja, megrázkódtatta egész lényemet! Ez hát az a nő, kiért egykor az életet feláldozni kész lettem volna ? Még most is szép, kiváló annyi szép között, még most is bir ama tulajdonokkal, melyek által a nők a férfiak egész csapatát képesek magukhoz láncolni. Magas, hibátlan termet kecsteljes mozdulatok az igénytelenség zománcával, tengermélységű sötétkék szemek, értelem sugárzó homlok, gazdag haj és beszédes ajkak. . . . Miért nem lett ez a nő az enyém ?! . . . Amint a zene megszólalt, azonnal beszélni kezdett. Mennyire örülök, hogy beszélhetek önnel. Mióta itt lakunk, többször láttam az utcán, színházban s a nyáron a Margitszigeten. Sóhajtva gondoltam a régi időkre Ön oly nyugodt, derült kedélyűnek látszott, rám se figyelt soha. A férfiak mind oly boldogok, hamar felednek a kigyógyulnak bármily szenvedélyből. Foglalkozásuk szórakoztatóa lefoglalja a lelket, betölti a képzelődést. — A nők pedig újra meg újra kezdik a régi szenvedélyt. — Lehet, hogy mások ezt teszik. Én az első ballépés szerencsétlenségeit folytatom. Ön nem is gyanítja, miket értem én meg. Egy év se telt el , észrevettük, hogy egymást nem szerettük soha. Férjem aztán italnak és kártyázásnak adta magát. Vagyonát s az én vagyonomnak is egy részét eltékozolta, aztán hivatalából két évig volt meg is fosztva valami gyanú miatt. Végre viszszanyerte állását, de előre nem mehetett, még roszabb kedvű lett. — Két év előtt fürdőre mentünk, mert én nagyon beteges voltam s ott ismerkedtünk meg Cserhátiékkal és — és gróf Czirpeivel, kinek befolyása szerezte férjemnek jelen? hivatalát. Előbb azt hittem, hogy a gróf föllépése csak szivesség, udvariasság, hisz férjem ok nélkül volt mellőzve s helyét megérdemelte és jól betölti, de a fővárosba lővén észrevettem, hogy a gróftak kérem, ne bocsássa el a kezemet s ne nézzen rám oly szomorúan. Én önérzetes nő vagyok, s ezt az embert nem csak gyűlölöm, de utálom, követeléseit hidegen visszautasítottam, s el is távozott. Azt hittem, soha se látom többé, de két hó múlva viszszatért, férjem karján lépett szobámba és azóta csak külsőségekkel üldöz, kezet csókol, páholyát küldi, nálunk beázik, két kis leányaimat elhalmozza ajándékokkal. Mondtam férjemnek, hogy el nem hordozhatom e helyzetet, de férjem kinevetett, elhallgattatott, s azt mondta: neki szüksége van a gróf barátságára, s engemet csak a hiúság bánt ez ember vénsége miatt. Ilyen az én életem. Most már gondoljon, amit tetszik, meg voltam győződve örökké, hogy ön az egyedüli lény, kiben bizhatom, ki hozzám igaz volt, s kiben csalódni soha sem fogok. Ha valami örömet akar nekem tenni, jőjön el egyszer hozzánk s nézze meg leánykáimat. (Folyt. köv.) Éva leányai. Houssaye Arzén regénye. (Folytatás). XXIV. Amélie levele. Terhes fellegek hömpölyögtek az erdő fölött. Időnkint a szél hevesen hajtogatta a százados fák ágait jobbra-balra. A vihar vadul üvöltött ; a madarak félénken húzódtak meg fészkeikben; a fecskék a tó tükrét csapkodták szárnyaikkal. Fargiel asszony egykedvűen lépdelt föl a park lépcsőzetén. Nem volt többé ereje küzdeni, még akkor sem, midőn örökségét veszélyeztetve látta. Móric hallgatag követte. — Orbessac úr, — szólt kedvetlenül a grófnő, — én számítok ildomosságára. Ugye ön szives lesz minket a szalonban bevárni ?