Fővárosi Lapok 1872. március (49-74. szám)
1872-03-28 / 71. szám
71-dik sz. Csütörtök, március 28. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petitsor .....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A „Fővárosi Lapok“ ápril-júniusi évnegyedére külön előfizetési fölhívást nem adunk ki, hanem csak itt hívjuk föl szépirodalmunk kedvelőit e napilap további pártolására, ha t. i. annak tartalmával és hangjával meg vannak elégedve. Nem szükség fölsorolnunk, hogy a régibb szépirodalmi jelesek s az újabb irodalmi nemzedékek tehetséges képviselői közül mennyi erőt bírunk a lap rendes munkatársai közt; erről számlaink és félévi tartalomjegyzékeink elég bizonyságot tesznek. Úgy igyekezünk azt továbbra is szerkeszteni, hogy műveit nők és férfiak egyiránt kedvet találjanak és sohase botránykozzanak meg benne. Változatosságra, ízlésre és nyugodt hangra törekszünk, ez által akarván megérdemelni azt a nagymérvű pártolást, melyben a „Fővárosi Lapok“ kilenc év óta egyre fokozottabb mértékben részesül. — Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum“ kiadó hivatala, mely lapunkat kiállítja és szétküldi, az új előfizetések mielőbbi beküldését annyival inkább kéri, mivel ez első évnegyedben is vagy ötven előfizetőnek, kik nagyon elkéstek, nem küldhetett januári számokat. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr. félévre 7 frt. Egész évre is lehet előfizetni 14 frtjával. Az előfizetés legjutányosabban és legcélszerűbben postautalványok által eszközölhető. Bilincsek közt. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás). Az öreg honvédkapitány esküdözött, hogy ő is kész volna ilyen kedves kis kezecskék által kocsikáztatni magát s odaadná érette a másik lábát is, azt, a melyik még megvan. A kövér szolgabiró áldozatkészsége nem ment eddig. Az embernek nem nő meg a lába, mint a tehenősbékának, ha egyszer levágják. Aztán ha már valaki a Szentlőrinczy állapotára jut, lehozhatják akár Mahomed egész mennybeli paradicsomát a számára, mi hasznát veszi ? — Nézd, hisz alig tudja szegény fölemelni a kezét, hogy kalapját megmozdítsa. Valami két hét múlva ugy látszott, mintha javulni kezdene állapota. A doktor diadalmas arccal ment végig a sétatéren s minden embernek mutogatta : — Nem mondtam ? Louis alkalomszerűnek vélte, hogy ez örvendetes javulás folytán a hölgyek most már saját üdülésükről is gondoskodjanak kissé. — Önnek rá kell beszélni őket, hogy a holnaputáni bálra eljöjjenek, — sürgeté az orvost. Hiába volt minden remény. A két hölgy makacsul visszatartotta magát a társaságtól. Minden ólálkodás és minden kísérlet, ismeretséget kötni velük, hajótörést szenvedett. Louist kezdte a dolog nagy mértékben ingerelni és boszantani. Stefi báró úgy tett, mint akit ez szerfölött mulattat. — Szegény fiú! — szólt azon a drágalátos sajnálkozó hangon, mely mint a vízőr élesen és mélyen behatott kedves barátjának egyenesen a szive közepébe. — Milyen egy pár jó naiv gyermek vagytok ti, már ti. te, meg a kis Szentlőrinczy! Hogy is hívják ? Louis hátat forditott s a „Szép Helená“-ból fütyült valamit, mialatt Stefi báró nagy lelki megelégedéssel dugta zsebébe a két kezét. A kis Szentlőrinczy, az egyetlen, kivel Louisnak sikerült a családból ismeretséget kötni, egy hároméves kenderhajú kisfiú volt, nagy fekete szemekkel, mint apja. A cukkerlit elvette, de azért mégis mindig vad és félénk maradt. Az egész család típusa rajta volt a gyermeken is. Kerülte az idegeneket. — De hát doktor úr, — szólt Louis kétségbeesetten, — nem fél ön, hogy önre is háramlik valami a felelősség terhéből? Ez a világtól való teljes elzárkózottság, lehetetlen, hogy romboló hatással ne legyen a ... a kedélyekre . . . Stefi ez nem tréfa. Stefi báró cinikus egykedvűséggel fésülgette kétfelé szakállát, s rettenetes képeket vágott hozzá. A doktor elismerte Louis állításának igazságát, de hát mit tegyen ellene ? Az egész idegrendszer kóros állapotba megy át e folytonos elzárkózottságban, az bizonyos, az agy mindig ugyanazon komor képek benyomása alatt áll s az idegek folyvást izgatottságban vannak tartva. A gyomor nem működhetik rendesen, és ez a fődolog, ez a nervus rerum : a gyomor. Stefi báró abba hagyta szakálla fésülgetését és helybenhagyólag bólintott. — A gyomor! — folytató az orvos. — Én láttam már, uraim, embereket a kik megőrültek, mert a gyomruk nem birt emészteni, a szükséges tápanyag hiányzott az officiált szervek pótlására, az agy gyöngülést szenvedett s teljes megőrüléssel végződött. — Ne ijesztgessen doktor úr, — szólt Stefi báró, a mi mindennap becsületesen megeszszük a magunk beafsteckjét. Igaz e, Louis? Ah, mit érdekelte most Louist a világ minden beafsteckje! Hisz egy szép leány sorsa aggasztotta, akit itt zord elzárkózottságban tartanak, mint valami rabot, s akinek, azt mondják, legalább másfélszázezer forintnyi vagyona van. Hozzá még árva, sem atyja, sem anyja. A törvénynek kellene közbelépni. Ezt nem volna szabad megengedni. Az orvos maga is ama véleményben volt, hogy egy fiatal leányra nézve ez nagyon szomorú társaság s az ő kedvéért Szentlőrinczynének néha mégis csak ki kellene lépni az emberek közé, vagy ha már anynyira le van verve férje gyászos sorsa által, hogy egyátalán nem akar többé semmit sem tudni a világról, akkor ne tartaná magánál az ilyen fiatal leányt. Boldog isten, hisz ez borzasztó börtön egy tizennyolc éves leánynak! II. Ha börtön volt, hát oly börtön, melynek kapui nemsokára megnyíltak. Egyszer este kissé hűvösebb volt a szokottnál. Szentlőrinczyné, amint haza mentek, panaszkodott, hogy átfázott. Reggelre már erős láza lett s az orvos aggódva csóválta fejét. Szegény beteg asszony kezdett félrebeszélni. Eleinte csak mintegy álmában, föl-fölrezzenve s eszméletre térve mindjárt. Úgy látszott, érzi, hogy valami nagy veszedelem fenyegeti. Két kezével átszoritva égő halántékát, reszketve susogá: — Ernő! Mi történik Ernővel ha meghalok ? Unokahúga nyakába borult s heves csókokkal borította forró arcát. — Hallgass, ne beszélj ! A beteg, húgára függesztette lázasan villogó szemeit: — Olga, én tudom, hogy meghalok. Hiába volt minden vigasztaló beszéd. Csak fejét rázta rá. A láz gyorsan terjedt; érezte, hogy mint az izzó láva futkos ereiben a vér. Az orvos próbálgatta igy, próbálgatta amúgy. Látta, hogy nem sikerül, megijedt s drasztikus szerekhez folyamodott. A beteg még roszabbul lett. Az orvos kezeit tördelte, s nagy tarka selyem-zsebkendőjével erősen törülgette homlokát. Nem merte senkivel közölni aggodalmait. Kinek is szólt volna ? A megbénult beteg embernek ott a másik szobában ? Hisz az elől még gondosan rejtegetni kellett neje kétségbeejtő állapotát? Azt mondták neki, csak egy kis roszállét, egy kis meghűlés, semmi más, holnapig tán már el is múlik, csak nyugalomra van szüksége. Két napig kiállta Szentlőrinczy, harmadik nap már nem lehetett visszatartani. Bevitette magát neje szobájába. A lázbeteg már nem tudott semmit róla, magánkívül volt. Férje és gyermeke nevét kiáltotta szüntelen. Szentlőrinczy eltakarta arcát és sírt, mint valami gyermek. Olga oda ment hozzá, gyöngéden vállára tette kezét és szólt: — Nem fogsz egyedül maradni, Ernő. Nem, az isten nem hagy el. Csodálatosan tekintett nagy fekete szemeivel Szentlőrinczy a leányra, ki előtte állt kipirult arccal; szőke haja, mint arany koszorú folytán körül fejét, mint a dicssugár a szentek képein. — Valami földfeletti szépség volt, — erősítgető gyakran az orvos, valahányszor szóba jött, — én nem ismertem soha hozzá hasonlót. Irén grófnő még soványabb volt, az igaz, s oly vékony derékban, hogy egy jó marka ember átszoríthatta volna, mégsem látszott oly légiesnek. Én nem mondhatnám, hogy nekem valami nagyon tetszenének az ilyen vézna lények, kiken több a ruha mint a hús, s kiket félteni kell, hogy az első szél, mint pelyhet fölkap a levegőbe , hanem furcsa, ennél a leánynál nem jutott ez soha eszembe. Szentlőrinczyné egész más volt. Szentlőrinczynén meglátszottak a mély búbánat romboló nyomai, mely aláásta ifjú életét. Az elcsigázott, gyönge testű nem is birt ellentállni a typhus rohamának. Meg halt belé. Louid rendkívüli érdekeltséget tanúsított ez alkalommal. A temetés díszes rendezése az ő érdeme volt. (Folyt. köv.) A halállal szemközt. (Elbeszélés.) Dumas Sándortól. (Folytatás.) Elmondám ellenfele követeléseit. Hidegen végig hallgatott s csak a végén látszott ajkai körül egy szomorú mosoly. — Ezt előre tudtam — mondá. — és Prawdin és az én számomra közelebb tolt két széket. — Nem volt itt más út. Remélem elfogadta e föltételeket ? — Nem bizott-e ön meg vele? — Minden bizonynyal, — viszonzá Zadomirszky — Trophim theát! Prawdin, thea helyett rhumot töltött poharába, pipára gyújtott, és elkezdett beszélni Párisban töltött napjairól. Én legalább századszor hallom e történetet, tehát nem valami nagyon figyeltem. Zadomirszky ellenben, ki az őrnagynak meg akarta mutatni, hogy figyel, időnkint félbeszakította kérdésekkel, de látni lehetett, hogy ezt csak udvariasságból, nem pedig érdekeltségből tette. Hihetőleg Prawdin is észrevette azt, mert egyszerre rövidebbre fogta elbeszélése kantárszárát, az apróbb részletezéssel fölhagyott, és véget vetett ephrasissal: — Hajh akkor pompás idők voltak! Gondtalanul, vígan énekelve éltem belé magamat a világba. Midőn Prawdin befejezte elbeszélését, komor csend állott be. Én a kandalló mellett állottam, Prawdin az ablaknál álló fanteillek egyikébe dőlt, és Zadomirszky az asztal mellett foglalt helyet, melyre könyökét támaszta. Éppen az ajtóval ült szemközt. Ez, egyszerre föltárult, és Trophim alakja lön látható a küszöbön.