Fővárosi Lapok 1872. április (75-98. szám)

1872-04-20 / 90. szám

— Ingeborg! A­z ég szerelmére kérem, nem­­ nagysád várakozik rám ma két órakor Brandt asz­­szonyságnál ? — Én Brandt asszonyságnál? — Nem kegyed irta, hogy . . . — Én sohasem írtam önnek, — kiáltá Ingeborg­ kezeit visszahúzva. — Az égre kérem, drága nagysád, ne távozzék . . . Bocsásson meg . . . Mindent elmondok! És elkezdé az egész történetet, ha nem is oly szerves, logikai rendben, mint ezt jogásztól várhat­nék, de volt elbeszélésben, mégis bizonyos megnyerő szónoki vonás, de különben is Ingeborg némi isme­retekkel bírt e dologról, minek folytán a homályos helyek is megvilágosodtak előtte. Azután meg nem is az volt a fődolog, a mi annak látszott, mert míg e szavak, mint forgószél, padlásszoba, posta, levél, egy­­másra torlódtak, a hang és tekintet, egy mélyen ér­zett szenvedélyről tanúskodott, mely láthatólag meg­hatotta Ingeborgot. — De végre is mi lesz most ? — kérdé a fiatal leány szelíd mosolylyal, és anélkül hogy Baggertől kezét visszahúzta volna. — Mindannak, a­mit ön nekem itt elbeszélt, rövid foglalatja az, hogy hűségét egy ismeretlen nőnél elzálogosította. — Nem, drága nagyság, nem ez a foglalatja. — De hisz ez tény. Ama pillanatban például, midőn ön az egyik nőt az oltárhoz készül vezetni, előállhat egy másik, és igényt formálhat önre. — Oh az ilyen igény! Egy darabka papiros, név nélkül, a szélbe hajítva, és repítve! Jogilag nincs semmi érvénye, és erkölcsileg minden erejét és jelen­tőségét elveszti, ha mást, ha kegyedet szeretem In­geborg. — De mégis azt hiszem, gyötrelmes tudat lehet az, hogy fiatalságunkhoz és lelkesült eskünkhöz hűt­lenek lettünk, és éreznünk kell azt, hogy valakit meg­csaltunk. — Ingeborg, kegyed ezt oly komolyan mondja, hogy kétségbe ejt. Bevallom, van valami benne, a­mi ha nem úgy volna, nagyon szeretném, de azt köve­telni, hogy a miatt egész életemmel lakoljak, az is­ten szerelmére Ingeborg, ez nagyon is szigorú íté­let lenne. Miután Ingeborg tisztában volt a dolgokkal, ter­mészetes hogy nem is fogta föl oly komolyan, mint ahogy szavaiból hinni lehetett volna, de Baggerre nézve, bármint veszszük is, igen kellemetlen lehetett, hogy közel vagy távol, mindig valami idegenszerűtől­­ kellett tartania. Az igény, melyet az ismeretlen for­málni látszott iránta, nyugtalanítólag hatott. Az igazi férjnek házi tűzhelye körül kell megtalálni a költé­szetet, és nem a levegőben hajhászni. Éppen ez oknál fogva így szólt Ingeborg: — Önnek vissza kell szereznie levelét, — köt­­levelét. — Igen, azt szeretném, — mondá csüggedt só­hajjal. — De kihez forduljak ? Ebben rejlik éppen a nehézség. — Írjon ugyanazzal a postával, mint a múltkor. — Melyikkel? — A szélre bízta ön első levelét, bízza rá a másodikat is, melyben ígéretét visszaveszi. — Oh azt nem mondhatja kegyed komolyan. És azt is meg kell vallanom, hogy ilyenekre már nem vagyok elég fiatal. Mióta, az ismertet szeretem, nincs bátorságom az ismeretlenre bízni magamat. — Akkor — a­mint látom, ma még­is boszor­kányképp kell szerepelnem, írja tehát, a levélről majd gondoskodom, — nos el van tökélve? — El el, csak szavainak komoly kiejtése döbben­tett meg... vakon engedelmeskedem. Mit írjak tehát ? — írja. Kedves tündér! Miután Helm kisasz­­szony kezét és szivét óhajtom megnyerni — — — Oh Ingeborg, úgy áldjon meg az ég, ahogy szeretlek! — kiáltá Bagger és föl akart kelni. — Kérem önt, küldje vissza levelemet. Nos el­készült vele ? — El Ingeborg, drága Ingeborgom! Édes egyet­lenem! Mi szegény a nyelv, ha a szív csordul­­tig telt. — És most írja alá nevét, a napot, és a címet. Utóirat: Becsületszavamat adom, sem azt nem tudom ki ön, sem azt, mi módon jutnak kezébe e sorok. — Istenemre ezt állíthatom! — Most engedje egy kissé, hogy megtoldjam a boszorkány-formuláréval. — Oh Ingeborg, tudod-e azt, hogy ha velem egy papírra írsz, az annyi mint egy eljegyzési hir­detés! — Adja tollát. E levelét még két óra előtt postár­a kell adnunk. — Két óra előtt — különös! Az ismeretlen le­vélben ez áll: Ne feledje ön a két órát. — Hisz azért sietünk! — válaszolá Ingeborg. Aztán így írt: „Kedves Brandt kisasszony, én is kérem önt, le­gyen szíves Bagger törvényszéki tanácsos úr level­kéjét visszaküldeni, és kérem legyen jó e néhány szót reá írni: „Helm kisasszonytól kaptam.“ Mindnyá­junkra nézve legjobb, ha az egész tréfa nem kerül a város nyelvére.“ VI. Jó szívű egyéneknek megengedtetik, Brandt kisasszony tulajdonképpi céljait nem szellőztetni. Ta­lán az egész csak tréfa volt. Semmi más. Talán az izgatottságot is, melyet elárulni látszott, midőn Bag­gert és Ingeborgot egymás mellett ülni látta, pusztán csak a véletlen szeszélye szülte. De közülünk alig­ha tudta volna valaki meglepetését, oly könnyen és tapintosan elfödni. Baggerhez írt levele, melyben en­nek házasságáról beszél, bizonyos fokú ravaszságról tanúskodik ugyan, de lehet hogy megbánta és restelte első pillanatban tett lépését, s hogy az egésznek véget vessen, állott a leggyőzhetlen aka­­dálylyal elő. Ha igazságosak akarunk lenni, ba­jos ítélnünk. Sok szól mellette, sok ellene. Hisz Ingeborg maga tréfaként említi levelében az egészet. De bármint legyen, a határ sokkal világosab­ban lett előtte kimérve, semhogy azt átlépni észsze­rűnek látszhatott volna. Másnap a tanácsos, kezében tarta a kérdéses pa­­pírszeletkét. Midőn Bagger, Ingeborg jelenlétében, a levelet fölnyitotta, most már szinehagyott, igazi fiatalkori levelét maga előtt látta, úgy tetszett, mintha lényé­nek egy része suhant volna el mellette, föl-föl a szel­lemek világába; de még inkább elcsodálkozott, mi­dőn e jegyzetet olvasá a levéldarabka egyik sarkán „Helm kisasszonytól kaptam.“ —„ Ébren vagyok vagy álmodom ? — kiáltá, — miképp lehetséges ez ? — És miért ne lenne lehetséges ? — kérdé In­geborg. Ki máshoz, mint — géb — hez, érkezhe­tett e levél eredetileg ? — Géb — géb ? De hát ki az a — géb ? — Ki más mint Ingeborg ? Nem nevemnek har­madik, negyedik és ötödik betűje-e? — Oh! — kiáltá Bagger, homlokára ütve, és Ingeborg kezét megragadva, arcán földön­túli bol­dogság fényével suttogá: — Valóban több volt a szerencsém, mint eszem! Ingeborg pedig ezt mondá: — Arra méltán számíthat az, ki sorsát a szelek repülő postájára bízza. Az ujabba francia történetírók. — Schmidt-Weissenfels után. — (Chateaubriand, Guizot, Thiers, Barante, Thierry Ágost és Michelet.) II. Guizot mellett, mint vetélytárs, Thiers állt, úgy a politikában mint a történetírás mezején. Thiers Adolf Aix-ban született 1797-ben. Szülei szegények voltak, mindamellett taníttaták fiukat, ki jogász lett. A nagyratörő fiatal ügyvéd Párisba vá­gyott, hová a húszas évek elején csakugyan el is ment, iskolatársával Mignet-vel együtt, ki mint tör­ténetíró szintén jelentékeny állást foglal el. Thiers Párisban alkalmazást akart nyerni. Akkoriban sok út vezetett arra, egy szellemdús férfiúra nézve. Az ügyes párisi journalista addig opponált a kormány ellen, hogy ez végre figyelmessé lett rá, és vagy tisztességes nyugdíjat, vagy állomást az államtanács­ban stb. adott neki, hogy őt elhallgattassa. Guizot ez úton csinálta államférfiul carriereját. Thiers sokkal szellemdúsabb, sokkal ravaszabb, sokkal becsvágyóbb lévén mint amaz, természetesen ugyanezzel a taktikával élt. A „Constitutionnel“-nél, akkoriban Franciaország legtekintélyesebb ellenzéki lapjánál nyert alkalmazást és hatalmasan opponált. Nemsokára a lap szerkesztőtársává lett, s a szabad­elvű párttöredék főnökévé, mely Lafitte-nál szokott összegyülekezni. Ez időbe esnek Thiers tanonc­évei, mint világfié. Alig hogy némileg is kedvező helyzet­be jutott, odaadta magát a fényűzés minden élveze­tének. E téren azonban a kicsiny, piperkőc, angol­­naszerű férfi meglehetősen ügyetlenül viselte magát, mert az ember nem születik rouénak, s Thiers mind­eddig nem tudott routint elsajátítani; ő bonvivant-ná képezte magát, mint hajdan Demosthenes szónokká. Megtörtént ugyan, hogy midőn a dőzsölések után némely reggel fejfájásai voltak, vagy lova az utca közepén ledobta, elhatározta előbbi szolid életét ismét újra kezdeni, de a becsvágy győzött; a „bon­ton“ kedvéért sokat eltűr az ember. Minthogy Thiers minden ellenzékeskedése dacá­ra sem kapott mindeddig semmi állami alkalmazást, föltette magában, hogy erősebb lövegekhez fog nyúl­ni. 1822-ben megalapíta a „National“ című hírlapot, mely a leghíresebb, legfélelmesebb ellenzéki lappá nőtte ki magát. A­mint a júliusi forradalom szagát már messziről megérezé, még bátrabbá lön, s minde­nütt tevékenyen működött X. Károly trónjának alá­­aknázásában. Személye iránti elővigyázatból azon­ban titkon elhagyta Párist, a­mint ott a harc meg­kezdődött. Thiers nem tudta kiállani a harci zajt és lövöldözést. Midőn mindennek vége volt, s Lajos Fülöp elkezde szerepét, Thiers is, visszatért s az új kormánytól jutalmát követelte. Államtanácsossá ne­vezték ki. De az egykori ügyvédet még ez sem elé­­gité ki. Ő mint államtanácsos is opponált. Töprengő soha sem volt Thiers, ő minden párthoz oda szegő­dött, ha azt fölhasználhatta. Ő éles, átható eszű, szé­les ismeretekkel biró ember volt, különösen a pénz­ügyi szakban, miért ne vágyhatott volna hát fölebb is az államtanácsosságnál ? És ő képviselő lett, s végre 1832-ben belügyminiszter. Mint ilyen is, ügyes s a parlamentáris téren nagy tehetségű szellemnek bizonyitá be magát. Képes volt ügyét egy phrázissal megnyerni. Egyike korszak­alkotó phrázisainak a következő: „Le roi régne,mais ilnegouverne pas!“ (a király uralkodik, de nem kormányoz), mely egy ideig kedvenc kifejezésül használtatott az alkotmá­nyos trón úgynevezett felelősség nélküli dicskörének jellemzésére. Ismeretes dolog, hogy mint miniszter hogy köszönt le több ízben, s hogy intrigyálta föl magát mindannyiszor újólag a miniszteri székbe. Utójára a miniszteri tárca közte és Guizot (két ha­lálos ellenség) közt csupán csak a személyes hiúság és dicsvágy célja és tárgyául szolgált. Ha egyikök miniszter volt, a másik mindent elkövetett megbukta­tására; ha pedig, mint megtörtént,mindkettő ugyanab­ban a minisztériumban foglalt helyet, kakasviadalaik még mérgesebbek lőnek, míg egyik vagy másik le nem mondott. Lajos Fülöp egész uralkodásának tör­ténete a Thiers és Guizot közti miniszteri ármány­kodások történetéből áll, mígnem az 1848-diki for­radalom annak további folytatására az alkalmat mindkettő elől elragadó. Thiers „A francia forradalom története“ című művének köszöni történetiről hírnevét, mely még a júliusi forradalom előtt jelent meg. E mű nagy befo­lyással volt ama mozgalmas idők felfogásának s meg­­birálásának álláspontjára nézve. Ez volt az első eset, hogy egy éles és finom elme ama bő anyagot rendez­te s a forradalom lefolyását tervszerüleg tárgyalta. Guizot pragmatikus, ő nem raisonnál, csak egysze­rűen elbeszéli a száraz, ítészileg megvilágosított ese­ményeket. Thiers más modort követ. ő bölcsész, s elbeszélésébe beleleheli a fatalisztikus­ szellemet, annak bebizonyítására, hogy mindennek úgy, szük­ségképp úgy kellett történnie, a­mint történt. Ő az elbeszélésben pontos, részletes, s mindig érdekes, mu­lattató. Törvények, kereskedelmi kérdések, pénz- és katonai ügyek, szóval minden érdekes, a­mint Thiers leírja azokat. Mint egy inquizitor, kihallgatás alá vonja ama rettenetes dráma legkülönbözőbb jellemű egyéneit. Fölkeresi a Constituante és a Directorium maradványait, a régi jakobinusokat, sansculottok, girondisták és montagnardokat; elvezet a táborno­kokhoz, kik abban az időben kezdék meg pályafu­tásukat, a diplomatákhoz, s az irodalom embereihez; mindenkit kikérdez, mindent kifürkész, s mindenki­ből kiveszi, a­mit tud. Ez az, a­mi Thiers eme mű­vének oly rendkívüli friseséget és jelentőséget köl­csönöz. Még fontosabb Thiersnek „A konzulság és a császárság története“ című műve, mely roppant szor­galommal s beható tanulmánynyal van írva. Thiers a Napoleon csatáinak színhelyét tanulmányozandó, beutazta ama tartományokat, hogy a pontosságot és hűséget még a csatatér leírására is kiterjeszthesse. Az előadás élénk, néhol drámai, mindig világos és 388

Next