Fővárosi Lapok 1872. április (75-98. szám)
1872-04-20 / 90. szám
— Ingeborg! Az ég szerelmére kérem, nem nagysád várakozik rám ma két órakor Brandt aszszonyságnál ? — Én Brandt asszonyságnál? — Nem kegyed irta, hogy . . . — Én sohasem írtam önnek, — kiáltá Ingeborg kezeit visszahúzva. — Az égre kérem, drága nagysád, ne távozzék . . . Bocsásson meg . . . Mindent elmondok! És elkezdé az egész történetet, ha nem is oly szerves, logikai rendben, mint ezt jogásztól várhatnék, de volt elbeszélésben, mégis bizonyos megnyerő szónoki vonás, de különben is Ingeborg némi ismeretekkel bírt e dologról, minek folytán a homályos helyek is megvilágosodtak előtte. Azután meg nem is az volt a fődolog, a mi annak látszott, mert míg e szavak, mint forgószél, padlásszoba, posta, levél, egymásra torlódtak, a hang és tekintet, egy mélyen érzett szenvedélyről tanúskodott, mely láthatólag meghatotta Ingeborgot. — De végre is mi lesz most ? — kérdé a fiatal leány szelíd mosolylyal, és anélkül hogy Baggertől kezét visszahúzta volna. — Mindannak, amit ön nekem itt elbeszélt, rövid foglalatja az, hogy hűségét egy ismeretlen nőnél elzálogosította. — Nem, drága nagyság, nem ez a foglalatja. — De hisz ez tény. Ama pillanatban például, midőn ön az egyik nőt az oltárhoz készül vezetni, előállhat egy másik, és igényt formálhat önre. — Oh az ilyen igény! Egy darabka papiros, név nélkül, a szélbe hajítva, és repítve! Jogilag nincs semmi érvénye, és erkölcsileg minden erejét és jelentőségét elveszti, ha mást, ha kegyedet szeretem Ingeborg. — De mégis azt hiszem, gyötrelmes tudat lehet az, hogy fiatalságunkhoz és lelkesült eskünkhöz hűtlenek lettünk, és éreznünk kell azt, hogy valakit megcsaltunk. — Ingeborg, kegyed ezt oly komolyan mondja, hogy kétségbe ejt. Bevallom, van valami benne, ami ha nem úgy volna, nagyon szeretném, de azt követelni, hogy a miatt egész életemmel lakoljak, az isten szerelmére Ingeborg, ez nagyon is szigorú ítélet lenne. Miután Ingeborg tisztában volt a dolgokkal, természetes hogy nem is fogta föl oly komolyan, mint ahogy szavaiból hinni lehetett volna, de Baggerre nézve, bármint veszszük is, igen kellemetlen lehetett, hogy közel vagy távol, mindig valami idegenszerűtől kellett tartania. Az igény, melyet az ismeretlen formálni látszott iránta, nyugtalanítólag hatott. Az igazi férjnek házi tűzhelye körül kell megtalálni a költészetet, és nem a levegőben hajhászni. Éppen ez oknál fogva így szólt Ingeborg: — Önnek vissza kell szereznie levelét, — kötlevelét. — Igen, azt szeretném, — mondá csüggedt sóhajjal. — De kihez forduljak ? Ebben rejlik éppen a nehézség. — Írjon ugyanazzal a postával, mint a múltkor. — Melyikkel? — A szélre bízta ön első levelét, bízza rá a másodikat is, melyben ígéretét visszaveszi. — Oh azt nem mondhatja kegyed komolyan. És azt is meg kell vallanom, hogy ilyenekre már nem vagyok elég fiatal. Mióta, az ismertet szeretem, nincs bátorságom az ismeretlenre bízni magamat. — Akkor — amint látom, ma mégis boszorkányképp kell szerepelnem, írja tehát, a levélről majd gondoskodom, — nos el van tökélve? — El el, csak szavainak komoly kiejtése döbbentett meg... vakon engedelmeskedem. Mit írjak tehát ? — írja. Kedves tündér! Miután Helm kisaszszony kezét és szivét óhajtom megnyerni — — — Oh Ingeborg, úgy áldjon meg az ég, ahogy szeretlek! — kiáltá Bagger és föl akart kelni. — Kérem önt, küldje vissza levelemet. Nos elkészült vele ? — El Ingeborg, drága Ingeborgom! Édes egyetlenem! Mi szegény a nyelv, ha a szív csordultig telt. — És most írja alá nevét, a napot, és a címet. Utóirat: Becsületszavamat adom, sem azt nem tudom ki ön, sem azt, mi módon jutnak kezébe e sorok. — Istenemre ezt állíthatom! — Most engedje egy kissé, hogy megtoldjam a boszorkány-formuláréval. — Oh Ingeborg, tudod-e azt, hogy ha velem egy papírra írsz, az annyi mint egy eljegyzési hirdetés! — Adja tollát. E levelét még két óra előtt postára kell adnunk. — Két óra előtt — különös! Az ismeretlen levélben ez áll: Ne feledje ön a két órát. — Hisz azért sietünk! — válaszolá Ingeborg. Aztán így írt: „Kedves Brandt kisasszony, én is kérem önt, legyen szíves Bagger törvényszéki tanácsos úr levelkéjét visszaküldeni, és kérem legyen jó e néhány szót reá írni: „Helm kisasszonytól kaptam.“ Mindnyájunkra nézve legjobb, ha az egész tréfa nem kerül a város nyelvére.“ VI. Jó szívű egyéneknek megengedtetik, Brandt kisasszony tulajdonképpi céljait nem szellőztetni. Talán az egész csak tréfa volt. Semmi más. Talán az izgatottságot is, melyet elárulni látszott, midőn Baggert és Ingeborgot egymás mellett ülni látta, pusztán csak a véletlen szeszélye szülte. De közülünk aligha tudta volna valaki meglepetését, oly könnyen és tapintosan elfödni. Baggerhez írt levele, melyben ennek házasságáról beszél, bizonyos fokú ravaszságról tanúskodik ugyan, de lehet hogy megbánta és restelte első pillanatban tett lépését, s hogy az egésznek véget vessen, állott a leggyőzhetlen akadálylyal elő. Ha igazságosak akarunk lenni, bajos ítélnünk. Sok szól mellette, sok ellene. Hisz Ingeborg maga tréfaként említi levelében az egészet. De bármint legyen, a határ sokkal világosabban lett előtte kimérve, semhogy azt átlépni észszerűnek látszhatott volna. Másnap a tanácsos, kezében tarta a kérdéses papírszeletkét. Midőn Bagger, Ingeborg jelenlétében, a levelet fölnyitotta, most már szinehagyott, igazi fiatalkori levelét maga előtt látta, úgy tetszett, mintha lényének egy része suhant volna el mellette, föl-föl a szellemek világába; de még inkább elcsodálkozott, midőn e jegyzetet olvasá a levéldarabka egyik sarkán „Helm kisasszonytól kaptam.“ —„ Ébren vagyok vagy álmodom ? — kiáltá, — miképp lehetséges ez ? — És miért ne lenne lehetséges ? — kérdé Ingeborg. Ki máshoz, mint — géb — hez, érkezhetett e levél eredetileg ? — Géb — géb ? De hát ki az a — géb ? — Ki más mint Ingeborg ? Nem nevemnek harmadik, negyedik és ötödik betűje-e? — Oh! — kiáltá Bagger, homlokára ütve, és Ingeborg kezét megragadva, arcán földöntúli boldogság fényével suttogá: — Valóban több volt a szerencsém, mint eszem! Ingeborg pedig ezt mondá: — Arra méltán számíthat az, ki sorsát a szelek repülő postájára bízza. Az ujabba francia történetírók. — Schmidt-Weissenfels után. — (Chateaubriand, Guizot, Thiers, Barante, Thierry Ágost és Michelet.) II. Guizot mellett, mint vetélytárs, Thiers állt, úgy a politikában mint a történetírás mezején. Thiers Adolf Aix-ban született 1797-ben. Szülei szegények voltak, mindamellett taníttaták fiukat, ki jogász lett. A nagyratörő fiatal ügyvéd Párisba vágyott, hová a húszas évek elején csakugyan el is ment, iskolatársával Mignet-vel együtt, ki mint történetíró szintén jelentékeny állást foglal el. Thiers Párisban alkalmazást akart nyerni. Akkoriban sok út vezetett arra, egy szellemdús férfiúra nézve. Az ügyes párisi journalista addig opponált a kormány ellen, hogy ez végre figyelmessé lett rá, és vagy tisztességes nyugdíjat, vagy állomást az államtanácsban stb. adott neki, hogy őt elhallgattassa. Guizot ez úton csinálta államférfiul carriereját. Thiers sokkal szellemdúsabb, sokkal ravaszabb, sokkal becsvágyóbb lévén mint amaz, természetesen ugyanezzel a taktikával élt. A „Constitutionnel“-nél, akkoriban Franciaország legtekintélyesebb ellenzéki lapjánál nyert alkalmazást és hatalmasan opponált. Nemsokára a lap szerkesztőtársává lett, s a szabadelvű párttöredék főnökévé, mely Lafitte-nál szokott összegyülekezni. Ez időbe esnek Thiers tanoncévei, mint világfié. Alig hogy némileg is kedvező helyzetbe jutott, odaadta magát a fényűzés minden élvezetének. E téren azonban a kicsiny, piperkőc, angolnaszerű férfi meglehetősen ügyetlenül viselte magát, mert az ember nem születik rouénak, s Thiers mindeddig nem tudott routint elsajátítani; ő bonvivant-ná képezte magát, mint hajdan Demosthenes szónokká. Megtörtént ugyan, hogy midőn a dőzsölések után némely reggel fejfájásai voltak, vagy lova az utca közepén ledobta, elhatározta előbbi szolid életét ismét újra kezdeni, de a becsvágy győzött; a „bonton“ kedvéért sokat eltűr az ember. Minthogy Thiers minden ellenzékeskedése dacára sem kapott mindeddig semmi állami alkalmazást, föltette magában, hogy erősebb lövegekhez fog nyúlni. 1822-ben megalapíta a „National“ című hírlapot, mely a leghíresebb, legfélelmesebb ellenzéki lappá nőtte ki magát. Amint a júliusi forradalom szagát már messziről megérezé, még bátrabbá lön, s mindenütt tevékenyen működött X. Károly trónjának aláaknázásában. Személye iránti elővigyázatból azonban titkon elhagyta Párist, amint ott a harc megkezdődött. Thiers nem tudta kiállani a harci zajt és lövöldözést. Midőn mindennek vége volt, s Lajos Fülöp elkezde szerepét, Thiers is, visszatért s az új kormánytól jutalmát követelte. Államtanácsossá nevezték ki. De az egykori ügyvédet még ez sem elégité ki. Ő mint államtanácsos is opponált. Töprengő soha sem volt Thiers, ő minden párthoz oda szegődött, ha azt fölhasználhatta. Ő éles, átható eszű, széles ismeretekkel biró ember volt, különösen a pénzügyi szakban, miért ne vágyhatott volna hát fölebb is az államtanácsosságnál ? És ő képviselő lett, s végre 1832-ben belügyminiszter. Mint ilyen is, ügyes s a parlamentáris téren nagy tehetségű szellemnek bizonyitá be magát. Képes volt ügyét egy phrázissal megnyerni. Egyike korszakalkotó phrázisainak a következő: „Le roi régne,mais ilnegouverne pas!“ (a király uralkodik, de nem kormányoz), mely egy ideig kedvenc kifejezésül használtatott az alkotmányos trón úgynevezett felelősség nélküli dicskörének jellemzésére. Ismeretes dolog, hogy mint miniszter hogy köszönt le több ízben, s hogy intrigyálta föl magát mindannyiszor újólag a miniszteri székbe. Utójára a miniszteri tárca közte és Guizot (két halálos ellenség) közt csupán csak a személyes hiúság és dicsvágy célja és tárgyául szolgált. Ha egyikök miniszter volt, a másik mindent elkövetett megbuktatására; ha pedig, mint megtörtént,mindkettő ugyanabban a minisztériumban foglalt helyet, kakasviadalaik még mérgesebbek lőnek, míg egyik vagy másik le nem mondott. Lajos Fülöp egész uralkodásának története a Thiers és Guizot közti miniszteri ármánykodások történetéből áll, mígnem az 1848-diki forradalom annak további folytatására az alkalmat mindkettő elől elragadó. Thiers „A francia forradalom története“ című művének köszöni történetiről hírnevét, mely még a júliusi forradalom előtt jelent meg. E mű nagy befolyással volt ama mozgalmas idők felfogásának s megbirálásának álláspontjára nézve. Ez volt az első eset, hogy egy éles és finom elme ama bő anyagot rendezte s a forradalom lefolyását tervszerüleg tárgyalta. Guizot pragmatikus, ő nem raisonnál, csak egyszerűen elbeszéli a száraz, ítészileg megvilágosított eseményeket. Thiers más modort követ. ő bölcsész, s elbeszélésébe beleleheli a fatalisztikus szellemet, annak bebizonyítására, hogy mindennek úgy, szükségképp úgy kellett történnie, amint történt. Ő az elbeszélésben pontos, részletes, s mindig érdekes, mulattató. Törvények, kereskedelmi kérdések, pénz- és katonai ügyek, szóval minden érdekes, amint Thiers leírja azokat. Mint egy inquizitor, kihallgatás alá vonja ama rettenetes dráma legkülönbözőbb jellemű egyéneit. Fölkeresi a Constituante és a Directorium maradványait, a régi jakobinusokat, sansculottok, girondisták és montagnardokat; elvezet a tábornokokhoz, kik abban az időben kezdék meg pályafutásukat, a diplomatákhoz, s az irodalom embereihez; mindenkit kikérdez, mindent kifürkész, s mindenkiből kiveszi, amit tud. Ez az, ami Thiers eme művének oly rendkívüli friseséget és jelentőséget kölcsönöz. Még fontosabb Thiersnek „A konzulság és a császárság története“ című műve, mely roppant szorgalommal s beható tanulmánynyal van írva. Thiers a Napoleon csatáinak színhelyét tanulmányozandó, beutazta ama tartományokat, hogy a pontosságot és hűséget még a csatatér leírására is kiterjeszthesse. Az előadás élénk, néhol drámai, mindig világos és 388