Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)
1872-05-17 / 112. szám
112-dik sz. Péntek, május 17. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 1. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petitsor ....................9 ki Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Klári néni. (Elbeszélés.) Sebestyén Gyulától. (Folytatás). Elmondta én nekem a doktor úr ezeket százszor is, de azért csak a szavaknál maradt biző. Láttam én mindjárt, hogy szavai nem őszinték s a következményekből azt is megértettem, hogy ezáltal csak azt akarta elhitetni a világgal, mintha közönyös lenne Klári néni iránt, sőt neheztelne rá. Mert, hogy valójában nem gondolkodott így, mutatja az is, hogy ha úgy véletlenül házánál meglepte Klári nénit, soha egy rész szót sem váltott vele, hanem legfölebb azután duzzogott magában s komorult el, midőn az távozott. Sőt azt kezdtem gyanítani, hogy a házat is csak azért hagyogatja el naponkint rendes időben, hogy Klári néni elmehessen a gyermekekhez , hisz az anyjuk úgy sem sokat törődött velük ! Lám, már megint elébe vágtam a dolgok folyásának. Pedig amíg én ezeknek tudtára jutottam, azalatt sok más történt. De mikor a később eső képek is úgy tolulnak előmbe, hogy alig bírom uralmamat megőrizni felettük! Azt azonban már mégis elég jókor beláttam, hogy a doktor úr előttem nyilatkoztatott szavait nem érti komolyan, s hogy magában másképpen érez. Hiszen hatalmában állt Klári nénit házától elutasítani , de ezt nem akarhatta, még csak meg sem kísérletté. Én a doktor urat talpig derék, becsületes férfiúnak ismertem. A kisváros minden rangú köreiben szerették kedves egyéniségéért s becsülték tudományát és jótékonyságát. De családi élete nem volt boldog. Én legalább ezt vettem észre. Olyanféle szomorú családi jelenetek, amilyeneket regényekben annyira kedvelnek, de amelyek a mindennapi életben is elég gyakoriak, tudtommal sohasem fordult elő közöttük. Nejével nem kopódott össze, egymással nem civakodtak, sőt még csak rosz szót sem váltottak. Egészen közönyösnek látszott neje iránt, sőt gyermekeit sem ölelte át ama szeretettel, amelyet jelleme után mégis várni lehetett volna tőle. A gyermekek is inkább féltek tőle, mint szerették. Mert apjuk ama rendes családi ünnepekben, kedélyes mulatságokban, amilyenekre a nagy ünnepek, név- és születésnapok nyújtanak alkalmat, sohasem vett részt. Családja körében úgyszólván csak az étkezés idejét töltötte; azonkívül szobájába vonult, olvasott, irt, pipázott, amig a rendes óra kaszinóba vagy betegeihez nem szólította. A doktornéval együtt nem ment sehova sem, de neje nem neheztelt ezért, sőt mindig keresett okot, a mivel férjét ki tudta menteni : neki különben is elég volt az, hogy doktorné volt, tekintetes asszonynak tituláltathatta magát s ahol férje nélkül jelent is meg - látszólag — mindenütt szívesen fogadták. Ő nem ért rá fejet törni azon, hogy férje kedvéért, vagy saját szeretetreméltó tulajdonai miatt tűrik-e meg, s fogadják szívességgel a legjobb körökben is; de még ha ideje lett volna is rá, bizonyos hogy az utóbbi értelemben dönti el a kérdést. Én azonban sok helyen hallottam azt, hogy a doktornét mindenütt „kiállhatlannak tartják, mert mindenből, amit itt is ott is hall, pletykát főz. A doktorné önhitt boldogságát ilyen kételyek nem zavarták. Boldogok a tudatlanok ! A doktor úr örökös levertségének és komorságának okát szerencsétlen házasságában kerestem , mert azt könnyű dolog volt átlátnom, hogy a doktorné nem neki való feleség. VIII. Amily szép volt Gyrén nyarunk, olyan csúnyán köszöntött be az ősz. Már augusztus végén elkezdődött az esőzés és oly hideg volt, mint egyébkor novemberben. Az ég örökösen be volt borulva s ha az eső nem is esett, a jég mindig oly tele volt nedves párákkal és gőzökkel, hogy az ember csak néha dél felé láthatott el a szomszéd faluig. A sár az utcán fel nem száradhatott, ami a város eddigi kis közlekedésének is nagy gátat vetett. Ilyen szomorúan búcsúzott el tőlünk a nyár. Reméltük és vártuk, hogy az ősz kárpótolni fogja előde mulasztásait és kellemes napokkal fog minket meglepni. Csalódtunk- Az ősz csak folytatása volt a kedvetlen nyárnak. Egy-egy bágyadt fényű napot kivéve, oly hideg idők jártak, hogy a fák levelei előbb fonyadtak el és hulltak le, mielőtt a satnya gyümölcsöt leszedték volna. Sőt éjszakánkint dér is esett és a doktor-fiúk, kimondhatlan szívbeli örömükre, abban a nem földi élvezetben is részesülhettek, hogy egy reggel a kút mellett jeget találtak, lábaikat jégre tehették és — cukor helyett — jeget szopogathattak. Ha a szegény Klári néni ezt meglátja, vagy megtudja, bizonyára kétségbe esik s aligha bir magán annyira uralkodni, hogy haragját ne éreztesse velük, a kiket különben annyira szeretett. De a szegény jó Klári néni sem meg nem látta, sem meg nem tudta eme szörnyű dolgokat, mert betegsége nem engedte őt otthonról távozni. A kellemetlen időjárásnak szomorú következményei lettek Klári nénire s közvetve ránk mindnyájunkra nézve. Ugyanis bármily kellemetlen volt is az idő, Klári néni azért mégsem hanyagolta el látogatásait. Sokszor esőtől átázva, sárban gázolva jött el hozzánk, csakúgy didergett, midőn a szobába lépett. De a meleg szoba (mert már néha fűteni is kellett) elfelejtetett mindent. A meleg megszárította a nedves ruhákat, a hidegtől kékült arcnak visszaadta rendes halványságát és a kicsinyek társasága elővarázsolta lelkének derűjét, így járt ez egy ideig, de rosz hatása nem maradhatott el. Klári néni lassan kint elkezdett köhögni s bármennyire erőtette is a jó kedvet, mégis még a doktorné figyelmét sem kerülhette ki bágyadtsága és lehangoltsága, amit különben sohasem lehetett rajta észre venni. Nem is mulasztottuk el őt figyelmeztetni, hogy amíg az idő jobbra nem fordul, maradjon otthon; vagy, ha kimegy, öltözködjék melegbe , mert a téli száraz hideg sem árt annyira az egésségnek, mint az ilyen nedves őszi napok. De Klári néni igen zokon vette eme jóakaró figyelmeztetéseket. — Tudom már, — felelt bánatos, lemondó hangon, — azt akarják ezzel mondani, hogy terhekre vagyok, hogy ne jöjjek el többet. Jól van hát, nem is zavarom én többet magukat jelenlétemmel. Otthon maradok. Hadd vesszek el otthon, ha már el kell vesznem. Ki is törődik olyan vén bolonddal, mint én vagyok ? És sírni kezdett. A doktorné elég együgyü volt eme feleletért megaprehendálni ésümmögni kezdett magában. — Csak menjen! maradjon otthon! Isten neki, ki is hízta, ki is marasztalja? Ilyen szóváltások gyakran fordultak elő köztük s minthogy egyik sem vette egész komolyan, amit mondott, fel sem vették. De most Klári néni, úgy látszik, nagyon szivére vette a doktorné szavait. Hiába vigasztaltam, hogy igy meg amúgy nem gondolta azt a doktorné igazán s hogyha figyelmeztettük is arra, hogy ne járjon ki ilyen időben, azt csak azért tettük, hogy egésségét megkímélje s az idő jobbra fordultán annál gyakrabban láthassuk. — Látom, hogy maga is olyan, mint a többi, — szólt hozzám, — nem is törődik már én velem senki. Jól van hát, meg is halok én már, majd meglátják ! —■ De Klári néni! hogy tud ilyeneket beszélni ? Mi mindnyájan szívesen látjuk önt s a doktorné asszony is bizonyára csak örül neki, ha minél gyakrabban ellátogat hozzánk, épp ezért kívánjuk, hogy jobban vigyázzon magára. Vagy ha Klári néninek oly nehezére esik tőlünk, bár kis időre is, megválni, öltözködjék kissé melegebben s válaszsza meg az időt is jobban. — Öltözködjem melegebben! szép vigasztalás! — felelt halkan, — és ruháján végignézve, szemeibe könyek tolultak. Magam is csak későbben láttam át, hogy milyen vigasztalást adtam neki. Öltözködjék melegebben! De miből? Bizonyára ő maga sem mulasztja el ezt, ha módjában áll. Később sikerült ugyan rávennem a doktornét, hogy küldjön neki valami ócska téli ruhát, magam meg esernyőmet akartam használatára átengedni, de ekkor már késő volt. (Folyt, köv.) Miért maradt a Bullfrog, Cheesemann és Co. cég könyvvezetője agglegény. (Elbeszélés az amerikai német életből.) Tittmann Eduárdtól. (Folytatás). Jó ideig ültünk tehát egymással szemközt, mialatt a csinos unokabugocska csak egy-két halk szót váltott nagynénjével, de annál serényebben foglalkozott egy csirkeszárnyával, amint látszott, nem annyira azért, hogy a csontról valami ennivalót fejtsen le, mindinkább azért, hogy ürügye legyen a tányérra tekinthetni, mert vagy éreznie kellett a rá irányzott pillantásokat, vagy pedig hamis szemét oly titkosan tudta forgatni, hogy senki sem vette észre pillantásait. „Ma igazán meleg van,“— szóltam végre az asztalon át. E megjegyzés természetesen sem különösen új, sem különösen szellemdús nem volt, mégis (amint zenében is a praeludiumról térnek át a melódiára) alkalmas kezdet volt a beszédbe eredésre, amelynek folyamában megtudtam, hogy a csinos unokahugocska most van először városunkban, hogy azelőtt Newyorkban élt, most azonban szüleivel és testvéreivel Fayettevilleben lakik, és hogy ő, ami előttem mindezeknél érdekesebb volt, egy-két hetet fog nagynénjénél tölteni. Már másnap reggel a reggelinél feltűnő volt, hogy az egész asztali társaság mily rendkívüli figyelmet fordított öltözékére. A hosszú Bimbach, akkortájt a harmincasba járó úriember, tetőtől talpig az ártatlanság szinébe burkolózott s hófehér, merevre keményitett frakkban ugyanolyan nadrágban s nemkülönben hasonló színű mellényben jelent meg. Lábait, hisz ön ismeri azokat a lábakat, ő rá nézve türhetlenül szűk, de mégis óriási csizmákba szorította. Egy másik, mintegy a forró évszakkal dacolva, rengeteg nyakkendőbe bújt, amely végtelen csokorba volt kötve. Egy harmadik, ki eddig sokkal kevesebbet adott külsejére, mint jó magára és amennyi a társaságra nézve kívánatos lett volna, kifényesített csizmákban tiszta inggallérral és megmosott kezekkel jelent meg — és én ? — Fehér frakkot természetesen nem húztam magamra, de meg kell vallanom, hogy ama reggel én is sokkal hosszasabban időztem a tükör előtt, mint rendesen szoktam. Úgy látszik, Kummelmannénak sem került nagy fejtörésébe, hogy kitalálhassa, hogy mindennek oka miben rejlik, ajkai körül játszó mo-