Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)
1872-05-23 / 116. szám
Eladó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. 116-dik sz. Csütörtök, május 23. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdij minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Óh csak lassan.... Óh csak lassan járjunk, keljünk Kedvesem ! csak lábhegyen . Föl ne keljen kis betegünk, Hadd pihenjen csöndesen ! Most aludt el, föl ne költsük, Sorsa fordul s tán javul ? Ez órát hát gondban töltsük Itt mellette, szótlanul. Várjunk, — lásd már láza nem nagy. Tedd szivére kis kezed. Csak hogy él még! és te itt vagy, S én viraszthatok veled. Óh ne csüggedj és ne bántson Gyötrő kétség, félelem, Van nekem még pár fohászom, S könyem is van még nekem. Enyhülést hoz mind a kettő, S fönn tart, ég felé emel, És lelkünk még a sülyesztő Habok közt sem csügged el. Csak viraszszunk hát, s ne féljünk, Míg szemünkből köny pereg ; S míg imánk van , van reményünk. Hogy meggyógyul a beteg ! Nyilas Samu: Klári néni. (Elbeszélés.) Sebestyén Gyulától. (Folytatás). Míg Klári néni evett, a szomszédasszonynyal eredtem beszédbe. Klári néni is részt vett társalgásunkban. Az ajtó nem sokára egy új vendég előtt nyilt meg. Fiatal szép, szőke leányka lépett a szobába. Szemeiben részvét ragyogott, ajkain jóakarat ült. Midőn a szobába jött, Klári néni mind a két kezét feléje terjesztette. A leány habozás nélkül vetette magát a beteg asszony karjaiba. Jutalma csókok özöne volt. — A mama megengedte, hogy bejöhessek egy kicsit Klári nénihez, — szólt félénken. — Jól tettem ? nem haragszik értté ?, de talán roszkoris jöttem?... Ez utóbbi szavak nekem szóltak. De azokat inkább csak a félénkség, mint az álszemérem súgták ajkaira. Mi oka is lett volna erre! Klári néni bemutatott minket egymásnak. Egy ideig osztoztam velük a kedélyes társalgásban , de kötelességeim nem sokára távozni kényszerítettek. Klári néni melegen szorította meg kezemet. — Eljön, ugye holnap is, nevelő úr ? — Majd akkor folytatom. Eveline kisasszony is itt lesz, ugye kis leányom ? — szólt enyelgő hangon a félénk leányhoz, és a szegény beteg mosolygott. Eveline kisasszony lesütötte szemeit és elpirult. Azért-e, hogy kisasszonynak nevezte őt Klári néni, vagy azért, hogy én ... ? sohasem felejthettem el ezt az estét! Oly jó hangulatban hagytam el Klári nénit, kedélyemet annyira könnyülni és hullámozni éreztem, hogy, ha a doktor úr fiainak nevelője helyett, véletlenül Ikarus vagyok, meg nem állom, hogy repülni ne próbáljak. Ha Klári néni helyzetére gondoltam, elkomorodtam ugyan, s úgy éreztem, mintha szárnyaimra az eső hullana, de ha ismét az jutott eszembe, hogy minő angyal oldala mellet hagytam, az én azonnal lepergett szárnyaimról és szerettem volna Ikarus lenni! X. Midőn hazaértem, a gyermekek valóságos ostromállapotba helyeztek kérdezősködéseikkel, hogy mit csinál Klári néni és miért nemjön el hozzájuk? — Én azt feleltem, hogy Klári néninek már semmi baja, csakhogy még egy kicsit gyenge terhére van a járás. Biztattam őket, hogy meg sem álmodják, mikor Klári néni egyszerre csak közéjük toppan. De a gyermekeket nem könnyű dolog megcsalni. Beszédemből azonnal kivették, hogy túlzom a valót. Nem is hitték el, amit mondtam. „Ha úgy állna a dolog“, — mondák, — „akkor Klári néni már régen eljött volna hozzánk. Neki nagyon betegnek kell lennie, hogy nem látogat meg minket. De meg kérjük még egyszer szépen a papát s elmegyünk hozzája.“ A doktorné asszony sem mulasztotta el, egész Hiedelemmel tudakozódni a beteg hogyléte felől: — No, hogy van Klári néni ? — jobban ? — Igen gyengén, — feleltem. — Majd jóra fordul minden, csak várni tudjon az ember. Ezzel vége szakadt a diskurszusnak. A doktor úr megengedte a gyermekeknek, hogy elmehessenek Klári nénihez, de csak ama feltétel alatt, ha az út másnapra felszikkad. Az éjjel csípős szél fújt, amely a sarat meglehetősen felszántotta. A gyermekeket most már kötéllel sem lehetett volna visszatartóztatni. Ebéd után elvezettem őket Klári nénihez. Szegénykék, hogy meghökkentek, midőn abba a homályos, szűk, piszkos szobába léptek s Klári nénit a szegényes nyoszolyában látták! Az első pillanatban zavarodottan tekintgettek maguk körül, de a következőben már rohamosan jutottak a beteghez. Ez százszorosan öszsze-vissza csókolta őket. Beszélni nem tudott, csakümmögött magában, oly nagy volt megindulása. Felük meg lefeküdt, magához szorongatta őket és könyezett meg könnyezett. A kicsinyek, jelenlétükön kívül, más meglepetésben is részesítették Klári nénit. Első felocsúdásuk után zavarodottantekintgettek egymásra, egymáshoz dörzsölődtek, szemeikkel integettek, sőt figyelmeztetéseik tolmácsolására a könyök használatát sem vetették meg ott, ahol a pislongatások eredménytelenek voltak. Végre az egyik előre lépett s félénk hangon igy szólt: — Ha Klári néni nem haragudnék meg, mi Klári néninek hoztunk volna valamit. — Dehogy haragszom, édeském. Dehogy, e gyere csak ide tuditám, hadd csókoljalak meg. Azután magához karolta a kis szószólót. Ez kutatott keresgélt zsebében, végre valamit Klári néni markába csúsztatott. A többi közül is, ki az asztalra tett egy kis darab jó süteményt, ki Klári néni vánkosa alá dugott valamit, aztán valamennyien félre sompolyogtak, mintha csak szégyelték volna magukat. A jószivű gyermekek ugyanis, midőn atyjuk megengedte nekik, hogy Klári nénihez elmehessenek, ebédjükből az eltehető jobb falatokat, megtakargatott cukrocskáikból a legszebbeket elhozták Klári néninek. Midőn kiraktuk az asztalra az előkeresett ajándékokat, bizony szép kis halmocskát tett az ki. A gyermekek most a távolból kíváncsian tekintgettek hol Klári nénire, hol ez apróságokra s azt látszottak várni, hogy mikor vesz már belőle Klári néni ? De a szegény betegnek, tudja isten, hol jártak ekkor gondolatai, egészen megfeledkezett róla! Midőn egy ideig hiába vártak, a kis Irén meg nem állhatta, hogy igy ne szóljon! — Azt hittük, hogy Klári néni majd eszik belőle. Erre a többinek a nyelve is egyszerre megeredt. — Pedig azért hoztuk ám ! — szólt a másik. — Klári néni, az jó ! — mondá a kis Aranka. Az én Bélám pedig, egészen nekibátorodva, minden szó nélkül felvett egy cukor darabot s azt Klári néni szájába dugta. — Kóstolja csak Klári néni, milyen jó ! És Klári néni nem szabadulhatott meg kínálgatásaiktól. Mindegyik darabot meg kellett kóstolnia. A gyermekek most már tökéletesen meg voltak elégedve önmagukkal, és kissé otthoniasabban kezdvén magukat érezni, lassan kint oda hagyogatták Klári néni ágyát, hogy szemlét tartsanak a szoba nevezetességei fölött. Klári néni most már egész bátran beszélhetett velem. Egyetlen szava sem hatott el a kicsinyekhez; annyira el voltak ezek foglalva a kofferek nyitogatása, a ruhák vizsgálása s a lószőrrel kitömött székek fosztogatásával. — Oh istenem! — szólt hozzám Klári néni halk hangon, de amely azért el nem palástolhatta megindulását, — miért nem lehettem én a doktor nejévé ? — pedig lehettem volna, csak tőlem függött akkor! Most ezeket a kedves gyermekeket a magaméinak mondhatnám. Milyen áldott kis teremtések ! De mit szól hozzá nevelő úr? — én mindig úgy tekintettem őket, mintha az enyimek lennének. Vagy nincsjogom hozzá ? — Annyi szenvedésért nem illet meg ez a kárpótlás? — Úgy is tekintem őket; azért adtam mindegyiknek olyan nevet, amilyenre magam kereszteltem volna őket. Ha ez sok, ha ez az öröm több, mint amennyit megérdemeltem, ami túlcsap érdemrészemen, szívesen levezeklem a másvilágon. Levezeklem, le-le . . . Klári néni hangja az utósó szavaknál alig volt hallható, míg végre egészen elhalt a hang ajkain. Szemeit behunyta, majd meg néha-néha felpillantott, de nem beszélt többet. Nekem ezalatt elég időm volt, gondolataimat rendbe szednem. Lassan kint derengeni kezdett előttem a homály, amely Klári néni múltját eddig elfedte szemeim elől. Amit rég óta gyanítottam, a való öltönyét kezdte magára venni. Egy rég letűnt, de nem feledett viszony kötötte tehát össze Klári nénit a doktorral; oly szerelmi viszony, amely az egyik féla doktori lelkében annak idején komolyabb remények csíráját rejtette ; oly viszony, amely h amilyen erős, szenvedélyes és mély volt az egyik részről, az a másik épp oly könnyelműen tépte szét ?! Ezt olvastam ki a doktor és a Klári néni magaviseletéből, az utóbbinak nyilatkozataiból s ama jelenetből, amelynek a minap tanúja valik. Klári néni azonfelől élő bizonysága volt annak, hogy könnyelműségét keserűen megbánta, azt jóvá is igyekezett tenni; de hiába! Egy könnyelmű lépésért, egy élet boldogságával adózott. Apró célzásai, a melyeket itt-ott elejtett, a „hóbortos-bolondos leányáról szóló meséje, a doktor-fiúknak általa osztogatott nevei s legutóbbi kifakadása, egymást űzték-kergették agyamban s egymást keresztül-kasul dúlva, oszlatták, tolták félre a kételyeket és homályt. De talán kelleténél is tovább mentem ? — Ha tovább fűzöm gondolataimat, a melyek annyira megközelítették a valót, feleslegessé válik leirnom egy két olyan jelenetet, a milyen megragadó költészetével ritkán fordul elő a mindennapi életben. (Folyt. köv.)