Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-26 / 119. szám

Kiart­ó-hivatal: Pest, barátok­ tere T. szám. 119-dik sz. Vasárnap, május 26. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petit­­sor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­hat a kiadó­hivatal. Donee grains eram tibi. Horác ódája (Liber III. IX.) Mig kedvelsz vala engemet, S nem más ifjú fogú karjaival körül Hattyú-szép nyakadat, leány ! Nálam Persa király nem vala boldogabb. Mig mást nem szeretél nagyobb Hévvel, míg Lydi volt, rém Chloé kedvesed: Úgy érzem , hiresebb vagyok, Mint a hírbe’ dicső római Ilia. Engem most Chloe bír, ki az Édes dalba’ remek s a literán ügyes, Bátran meghalok értté, csak Tartsák meg nekem őt a kegyes istenek. Érttem most Calais hévül, S e szív értté hévül, értté lobog viszont, Kétszer meghalok értté, csak Tartsák meg nekem őt a kegyes istenek. Hát akkor, ha a volt Vénus Megtér, s minket újabb páros igába hajt, S a szőkét elűzöm, Chloet, S mellőzött Lydinek nyitva leszen kapum ? Csillag­szép noha Calais, az Könnyebb mint a pehely bár, haragosd te, mint A bősz Adria tengere, E szív élni veled, halni veled kiván. Székács József: Klári néni. (Elbeszélés.) Sebestyén Gyulától. (Folytatás). XII. A doktor úr, miután a szükséges intézkedéseket megtette, leveretten, szomorúan vett búcsút a beteg­től; mintha csak tudta volna, hogy legközelebbi lá­togatását már csak a halottnál fogja tenni. Távoztakor maga után hitt a doktor úr s a konyhában azt mondta, hogy az éjszaka maradjak Klári néninél. — Adja isten, hogy a mitől tartok, be ne kö­vetkezzék ; de ha bekövetkezik, kimúlása legyen enyhe és csendes. Visszamentem a szobába. A két vendég némán, lecsüggesztett fővel ült az asztal mellett; szemeik Klári nénin pihentek, de ő, környezetéről mit sem tudva, érzéktelenül feküdt ágyán. Olykor lélekzetét is alig lehetett hallani; olykor meg tompa hörgések, s azokkal éles sípoló hangok törtek elő melléből. Társalgásunk igen töredezett volt. Olyan per­ceket töltöttünk el itt együtt, a midőn a tekintetek beszélnek s a gondolatoknak nincs szükségük sza­vakra, hogy megértessenek. Mindnyájunkat egy gondolat foglalkoztatott; mindnyájunk kedélyére egyaránt nehezült a bánat és levertség köde. A be­széd csak zavarta volna a kedélyek eme harmóniáját. Az én lelkem azonban nem állt e hangulat kizárólagos uralma alatt. A szegény jó Klári néni, tudom, megbocsát sírjában, ha bevallom, hogy vala­hányszor Eveline kisasszonyra tekintettem, a­mint a szomszédasszony vállára hajtva szőke fejecskéjét, a megtestesült részvét angyalául tűnt föl előttem — meg nem állhattam, hogy szivem mélyén egy más húr is meg ne pendüljön. Ilyen az ember! sohasem lehet ura önmagának! Bármennyire érdekelt is Klári néni sorsa, bármeny­nyire hatott is rám szenvedő állapota s a múltjából fölidézett képek zaja; bármenyire vert is le ama tudat, hogy nem sokára csak emlékét hagyja hátra az öt szerettek között, mégsem állhattam meg, hogy tekintetem az ő szenvedő arcáról az Eveline kisasz­­szony ártatlan, gyermekies vonásaira ne tévedjen. Akaratlanul, öntudatlannul közelebb húzódtam hozzá. Eveline nem vette észre: ő nem volt oly háládatlan és önző, mint én! Végre egészen mellette ültem s kezeit félve érintettem meg. A kéjt, a mely ekkor vérem minden izecskéjét áthatotta, nem írhatom le, s ennek is csak akkor ébredtem tudatára, midőn Eveline az érintésre ijedten fölugrott és sürgetve kér­te a szomszédasszonyt, hogy távozzanak. Nem volt szóm marasztalásukra. Ők távoztak, én meg fejemet az asztalra hajtva, zavaros gondola­taimnak estem áldozatul. Két alak űzte-hajtotta egy­mást szemeim előtt: Klári néni és Eveline. Sírt ás­tak , Klári nénit belefektették. De midőn behantol­­ták, a sírból egy nemzői alak szállt föl: Evelinet is­mertem fel benne! — Elaludtam. Meddig állhattam így, nem tudom. Midőn föl­ébredtem, szemeim először is Klári néni ágyára estek, azután Evelinet kerestem. Egyiket sem láttam. Azt kellett hinnem, hogy csak most kezdek álmodni. Dörzsölgetni kezdtem szemeimet, szétnéztem a szobában: Klári néni szobája volt! Megfogtam az asztalt: asztal volt! Fölemeltem a gyertyát, egy for­ró faggyú­ csepp kezemre esett, megégette bőrömet: valóságos gyertya volt! Kinéztem az ablakon. Az ablak előtt ott állt a szederfa, az égen csillagok ra­gyogtak , de egyiknek sem volt valami különös fénye: nem álom! Oda megyek az ágyhoz: az ágy üres! Tapogatom: üres: szemeim az ajtóra estek , az ajtó nyitva állt! Hirtelen különös gondolat villant meg agyam­ban. Megfontolás nélkül rohantam ki. A konyha­ajtó is nyitva állt. Egy pillanat alatt kűn termettem az udvaron. A különös dolgok oly ingerlően hatottak ide­geimre, hogy eszméletemet vesztve, egészen ösztö­neim sugalatát követtem. Az utcai kapuhoz jutottam. Nem néztem sem­mire sem, a sötét bejárat alatt megbotlottam vala­miben. Egyszerre visszanyertem eszméletemet. Le­nézek lábaim alá, emberi test volt. Lehajlok hozzá, megszólítom, de nem felel. A nélkül, hogy nézném kicsoda, fölkapom és viszem Klári néni szobájába és lefektetem az ágyba. Klári néni volt! Kimerülten hanyatlottam egy székre. A veríték egészen elöntött. Kis idő múlva jajgatást hallottam az ágy felöl. A hosszú jajokat, ijesztő mély hörgések követték. — A gyermekek! a gyermekek! Hadd csóko­lom meg őket még egyszer! — Legyetek jók, en­gedelmesek ; fogadjatok szót — szót — szót ... Eme szavak fölráztak kóros elmerültségemből, oda mentem az ágyhoz. — Klári néni, legyen csak csendesen. Adjak orvosságot? — a gyermekek mindjárt itt lesznek. El­hivatom őket. Rám nézett, de nem ismert meg. A doktornak képzelt, mert ágyában fölülve, megragadta kezemet s igy szólt: — Mondja még egyszer, hogy megbocsát, aztán meghalok. Hamar, hamar! mert nem hal­lom már! Visszahanyatlott és ajkai nem nyíltak meg töb­bé emberi szóra. Meghalt! Utósó gondolata is a gyermekek és a doktor voltak. S ez a gondolat halá­los ágyán sem engedte őt nyugodni. Az utósó vo­­naglások alatt elhagyta ágyát, hogy őket láthassa; kivánszorgott az udvarra, de a becsukott kapu előtt összerogyott. Onnan hoztam vissza. Nem láthatta őket többé, de azért az ő nevökkel adta ki utósó leheletét. Bármennyire meghatott is e jelenet, szívemben mégis éles fájdalmat éreztem. Az élet és halál révén nem ismer meg. Egy szót, egy pillantást, a­mely nekem szólt volna, nem vihettem magammal em­lékül az életre Klári nénitől. De később megnyug­tatott az, hogy még életében oly bizalmat tanú­sított irántam, a milyennel kívülem senkit sem aján­dékozott meg. (Vége köv.) Az unokatestvérek. Dickens beszélye. — Oh nekem tökéletesen mindegy, akárkivel házasítanak is össze, ha már éppenséggel akarják, csak ne követeljék, hogy a feleségemet szeressem. Ha pipám jól füstöl és Shelley műveit olvashatom, nem sokat gondolok az asszonynyal. De igaz! egyet mégis kikötök, se valami amazon, se valami tudós ne legyen! így beszélgetett Chumley Lancelot, közben közben nagyokat ásítva, ámbár tiz óra volt, hogy megregge­lizett s az óra még csak tizenkettőt mutatott. Majd fölugrott s a parkba nyíló szalonajtón át az erdő felé ballagva, a sürü gesztenyefák árnyában tenyésző búja fűre heveredett le, hogy a napot magasröptű ábrándokkal töltse el. — Igazán oly életmódot folyta­tott, mely az ő magas rendeltetésének megfelelni látszott. Chumley Lancelot szerencsés és a nagyanya­i szeretettől rendkívül elkényeztetett fiatal ember volt. Mély érzelmű, nemes magaviselete i­­s éles eszű volt, de magasröptű gondolatait nem bírta érvé­nyesíteni, mivel nem tudott önállólag működni. Min­denki hizelgett neki, hiúságának tömjénezett — nem csoda, ha Lancelot magát a tökély mintaképének tartotta. „Barátai, — kik rangra s vagyonra­­nézve nem álltak nála hátrább, — elijedtek különc maga­viseletétől s társaságából menekülni igyekeztek. Neki meg éppen az tetszett, ha egyedül maradt. Ha köröskörül csend honolt, a parkba ment s pipája és könyve társaságában a legboldogabb halandónak érezte magát. Ez egykedvűsége és tunyasága anyját két­­ségbeejtő. Folyton korholta, s a jövő csillogó rajzo­lásával becsvágyát igyekezett felébreszteni. De Lancelot ezzel sem gondolt semmit, sőt egy­szer kinyilatkoztatá, hogy ha egy hercegséggel kí­nálnák meg, sem fogadná el — oly nagy teher lenne az ránézve. Anyjának határtalan gondozása, melylyel gyön­géit ápolta, még inkább elrontották a dolgot. Végre átlátva mindent, összekulcsolta kezeit, hogy most már mit csináljon. De valamit csak kellett tenni s íme az anyák rendes gyógyszerére gondolt, azt hive nevezetesen, hogy jó házassággal lehet segíteni a dolgon — úgy vélekedett, hogy ez majd lustaságá­nak, hiúságának s önzésének határt fog szabni. Chumley asszony egész komolyan meg akarta háza­sítani — de kivel ? Chumley asszonynak Londonban két unokahu­­ga élt, az egyik Simple Ella kisasszony, a másik a bájos kis Tudor Violetta. E két fiatal lány a legked­vesebb barátsággal viseltetett egymás iránt, a­mint ez ily korú leányoknál elő szokott fordulni. Ha össze­jöttek, titokteljes dolgokról suttogtak s csodásabbnál Lapunk mai izánn­ból félív van mellékeire.

Next