Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-28 / 120. szám

120-dik sz. Kedd, május 28. Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési díj: Félévra ... 7 ftkr. Negyedévre , 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petitsor 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. * Klári néni. (Elbeszélés.) Sebestyén Gyulától. (Vége.) Klári nénit másnap eltemették, a költségeket a doktor úr viselte. Egyszerű, igénytelen volt a szertartás, vallási ceremóniák fölöslegesek is ott, hol a szívek csordultig tele vannak. A halottas udvar zsúfoltságig megtelt Nem mondom, hogy sokat a ki- váncsiság ne vitt volna oda, de merem állítani, hogy a nagyobb rész a részvét adóját jött el leróni. A többi közt én és a doktor úr, a temetőbe is kikísértük a koporsót. Hazajövet a doktor úr Klári néniről kezdett beszélni. Szavai oly őszinték, oly bizalomgerjesztők voltak, hogy nem állhattam meg, miszerint ki ne nyilatkoztassam magam is, hogy Klári néni egész élettörténetét tudom. Ez meglepte ugyan, de nem hatott rá kellemetlenül. Sőt elmondta, hogy mint vonult vissza a zajos élettől, miután Klári néni, ajánlatát viszszautasította, mint keresett kárpótlást a félrevonult, csendes és zavartalan munkásságban. De ez elvonultság lassan kint fárasztó kezdett rá , nézve lenni; elhatározta, hogy megnősül. Olyan nőt szándékozott választani, aki egész életét családjának és neki legyen kész szentelni s a kinek látköre ez enyhe sziget partjain nem terjed túl. Meg is házasodott, de csalódnia kellett. Nem lelhetett örömet a családi életben. Nejét félreismerte s ez nem bírta j megérteni őt. Ekkor tájt történt — körülbelől hétó éve, — hogy Klári néni egyszerre Gy—én termett i s őt meglátogatta. Túl volt ugyan már azon a koron, midőn az ifjúkori emlékek még képesek áttörni a fölöttök képződött kérget, de Klári néni látása még is kellemetlen érzéseket keltett benne s mindig boldogtalansága érzetére vezette. „A milyenek voltak érzelmeim, olyan volt magamviselete is Klári néni s irányában,“ — folytatta a doktor úr, — „látása, a jelenléte terhemre volt, és még sem bírtam őt hideg szívvel visszautasítani, kitiltani házamból. Kerültem is ugyan a vele találkozást, de örömömre szolgált, ahogy ő gyermekeimet s viszont gyermekeimet anyarnyira szereték. Klári néni különös állást foglalt el a városban, közönségesen eszelősnek tartották, a város kicsinye, nagya csúfot űzött belőle, reszelni kezdtem, s mert meg is szóltak érte, hogy oly gyakran jár há- izamhoz. Sőt boszankodni is kezdtem, mert gyermenkeimet rontani kezdte eszelős beszédeivel. És mégis, mikor láttam, milyenségre jutott az évek folytán, s mennyire lealázza magát mások előtt az alamizsnáért , meg nem állhattam, hogy titokban ne segítsem valamivel. Az utóbbi évek alatt csaknem egyedül tartottam ki. Az az egy bogaram volt csak, hogy nem engedtem tudtára jutni, miszerint az ajándékok tőlem jőnek. Bizonyára az ön figyelmét sem kerülte ki mindez, valamint az sem, hogy az utosó napok , a alatt magamviselete megváltozott. Az a tudat, hogy , szegény nemsokára elköltözik az élők sorából, más gondolatokat ébresztett bennem. Ekkor kezdtem belátni, hogy az ő nyomorának, szenvedéseinek okában, nekem is részem van s hogy ama — bár szomorú — múlt fejében, a mely minket egykor összehozott, talán mással is tartozom neki, mint köd zönynyel. Ön is nála volt, midőn mulasztásaim helyreütendő, hozzá mentem. De minek beszéljek erről ? De elmúlt mindez; amaz előkapocs, amely a múlt emlékeihez kötött, nincs többé. Ön nem képzeli, mily megkönnyebbülést szerzett ez nekem. Talán ezután i több örömet fog családom okozni; talán, mert más szemmel fogom őket nézni. Nem tetszik ön előtt különösnek, hogy egy őszbe hajló embert így kall beszélni ? — Jegyezze meg magának, fiatal barátom, hogy nemcsak a fiatal kornak van költészete...“ Haza érkeztünk. A doktorné szomorú arccal jött elénk. Meg volt indulva s hogy bánata őszinte volt, mutatta az, hogy nem szólt többet, mint ezt a pár szót, azt is olyan hangon, mintha nem is ő mondta volna: „Szegény Klári néni!“ A gyermekek mit sem tudtak Klári néni haláláról. Mindennap várták őt, s midőn a hosszú, hiú várásban kifáradtak, a kisebbek atyjuknál tudakozódtak utána. — Papal miért nem jön most már Klári néni mihozzánk ? — Klári néni, kis fiaim, elutazott, messze-meszsze-messze. A gyermekek nem értették. — De, ha abból a hosszú-hosszú útból visszatér, eljön megint hozzánk, ugye ? — Nem tér , onnan vissza soha sem. — Akkor hát mi megyünk el oda. Ugye megengedi papa, majd ha nagyok leszünk ? — Adja isten, hogy minél később jussatok oda, de ha oda juttok, bizonyosan meglátjátok őt is. A gyermekek igen bámultak ezen a feleleten s ha nem értették is, mégis belenyugodtak s talán még most is várják a percet, hogy oda juthassanak, a hová Klári néni elutazott. Derültebb napok következtek. Az a bánat amit Klári néni halála a jó ismerősök között előidézett, lassan kint eltűnt, mint a nyári ég napja elől a felhő, és a gyász helyét az a fájó de kellemes nyugodt érzés foglalta el, amelylyel szeretteink emlékének szoktunk áldozni. A doktor úr egészen megváltozott. Legtöbb idejét gyermekei közt tölté. Neje iránt nem volt többé oly közönyös, mint azelőtt s midőn vacsora után kettecskén beszélgetve töltötték az időt, kezdtem megbánni, hogy a doktornéról oly szigorú ítéletet alkottam magamnak azelőtt. Férje szeretete és kedélyessége rá is árasztott némi kedves fényt. Magam nem maradtam már sokáig Gy—én; az idő előrehaladt s vissza kellett térnem a fővárosba. De ezalatt kellemesen teltek napjaim. Majdnem mindennap eljártam Evelineékez és midőn elhagytam Gyüét, két képet vittem magammal Pestre , Klári néniét, hogy emlékeim közé tegyem, és az Eveline kisasszonyét, hogy ábrándjaim és reményeim között első helyen ragyogjon. Az unokatestvérek. Dickens beszélye. (Folytatás). — De nevetséges ön! Néni, miért olyan csodálatos Lence bátyám ? — Nem értelek téged Violetta — szólt Chumay asszony kissé hidegen, — én azt hiszem, te vagy különös s nem a fiam. A néni felelete kissé lecsöndesité, mert elveröedett s lesüté szemeit. Pár perc múlva Ella intézett néhány szót jegyeséhez, oly szelid s bánatteljes modorban, mintha reá nézve tökéletesen idegen volna. — Ez oly ellentét volt, mely Láncel út-nak is feltűnt ki áldotta sorsát, hogy ily csendes felesége lesz, s hogy Violettától megmente. Reggeli után, mint közönségesen szokta tenni, a parkba ment. — Chumley asszony a háztartás után nézett — Violetta pedig felugrott s Ellát karon kapta : — Jöjj velem Ella, jöjj, keltsük fel Lance bátyát. Olyan unalmas itten. — Nem bírom már tovább kiállani. — Meg kell tudnom, mit akar az a lomha ember. Hisz nem vagyok én jegyese, tehát nem kell tőle félnem. Jöjj ! Mint a szél rohant be a terrasz lépcsőzetén, s a szabadban termett, míg Ella lépcsőről lépcsőre hágva, lassan követé, Violetta ugrott, szaladt, táncolt, szökdelt, mig csak Lancelothoz nem ért, ki a buja fűben heverészett. — Lance bátya, de lusta ön, —e szavakkal lepte meg, — miért nem mulattat minket? Úgy tesz ön, mint valami idegen, hisz még csak közönséges udvariassággal sem viseltetik irántunk. — Ez rettenetes! Mi lesz magából, ha megvénül ? Meg vagyok győződve, hogy pár év múlva kiállhatatlan lesz. Az ön lomhasága és önzése már rég elviselhetetlen! Lancelot, ki nem volt szokva ily modorú megszólításhoz —• néma maradt. Ella elijedve nézett Violettára s kezét vállára téve kérte : — Ugyan, ne bántsd az ő érzelmeit. — Mit tegyek, hogy Tudor kisasszony tetszésére legyek ? — kérdő Lancelot, magához térve, kissé ingerült hangon, — micsoda sherkulesi munkákat vigyek végbe, hogy az én férfias, vitéz unokahugom kegyét kinyerjem ? — Oh, csak ön legyen férfi, Lance bátya! — válaszolt Violetta, — ne bíbelődjék egész nap költői ábrándokkal, hisz úgysem ért hozzá. — Tegyen mozgást —jó erős mozgást! — Lovagoljon, vadászszon, lőjjön célba, érdeklődjék valami iránt, keresse a mások társaságát. Hisz így boldogságát botor gőgjének áldozza fel, s nem is veszi észre, hogy mily nevetségessé teszi magát. — Nagyon szigorú ön Tudor kisasszony — szólt Lancelot elvörösedve. — Violetta oly kedves, oly vidám volt, hogy nem lehetett rá megharagudni. — Csak igazat beszélek önnek, mit sajnos hogy ritkán hall. Ne haragudjék meg rám, csak a maga javáért beszélem ezt;— hacsak kissé is ingerlődik szavaimon, elhallgatok. — Vezessen az istálókba. Meg akarom lovait nézni! —• Vannak lovai? — Vannak, — szólt Lancelot, — de már mondtam, hogy nem nők számára valók. — Oh, én nem sokat törődöm azzal, jobb szeretem a másféléket —– szólt Violetta, fürtös fejét kecsesen megrázva — Én, Lance bátya, olyan paripákon lovagolok, milyenekhez maga közeledni sem mer. Hisz ön mindig a fűben hever; azt kell hinnem, hogy lovagolni sem tud. Lancelot igen boszankodott. Vére arcába szökött, homloka elsötétedett — rendkívül mérges lett és hiúságában sértve érezte magát. — Ella szelid szemeiben könyek csillogtak. Barátnőjéhez fordult és mondá : — Oh Violetta, beh kegyetlen vagy. Lancelot észrevette e jelenetet. Felébredt benne férfiúságának önérzete. Haragra gerjedt Violetta szavain, Ella sem nyert sokat előtte közbenjárása által. Sőt lealacsonyitva érezte magát a könyek által s felugorva Violettához lépett: — Ha önnek tetszik, — szólt kissé kevélyen — ma kilovagolhatunk. — Helyes, Lance bátya, helyes! — kiálta Violetta s szökdelve tova sietett, magára hagyván a * * * Az itt elbeszélt dolgok és azok megírása között ívek peregtek le. A leirt életképet elolvastam nőmnek is. Eveline nyakamba borúlt, szemeiben könyek csillogtak. Arca a részvét amaz enyhítő kifejezését ölte magára, mely egykor Klári néni ágya mellett anyira megigézett. Többet nem is kívánhattam.