Fővárosi Lapok 1872. július (148-173. szám)

1872-07-10 / 155. szám

155-dik sz. Szerda, julius 10. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft­é­k- Negyedévre . 3 ft 50 kr Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. A te sírod s az ö szerelme ... A te sírod s az ö szerelme Fognak boldoggá tenni engem ; S szerelmem, mit te ő rá hagytál, Ezért lesz szép, nagy s véghetetlen ! Sírod lesz az ő boldogsága Hü őre, intve s óva engem, Hogy szivét soha meg ne bántsam, — A mint ezt olykor veled tettem! — Ez súgja meg, hogy mosolygását Lágy mosoly nélkül soha­se hagyjam ; S ha ő komor , szelíden kérdve, Arczát gyöngén megsimogassam; Ez tartja fenn hitem s bizalmam Hö szerelmében ő iránta ; Ez ád türelmet, mind ellesni : Mikor s milyen, szép lelke vágya ; Ez ád erőt, hogy a bajokban Ajkaimon panasz ne keljen, S hogy édes legyen még a kín is, Ha vele kell azt átszenvednem. S ez fogja — oh bocsáss, bocsáss meg ! — Istenitni az ő erényét, Mely sohasem volt gyönge, gyarló, S nem is lett volna, bármik érjék ! Az ő erénye tiszta, mint a Napfény s mint volt a te szerelmed! A melyet én, ah ! én ölék meg, De mit a múltak segítettek. Bocsáss meg ah ! Hisz, látod, ime Sirod uj múlttá jön énnékem, Mely engem sokra megtanit most, S ez adja minden bölcseségem’. Ez adja minden bölcseségem, S boldogságom az új életre, Mi nélkül talán nem volnék már, S veled pihennék, némán, csendbe’ . . . De ez élet, lásd, visszatart még, S a boldogság hí, vonz és csábit, S ő úgy szeret, mint te szerettél, S arcán látom arcod sugárit! Boldog vagyok! Ah, és te jó vagy, S nem leszsz irigy boldogságunkra; Hisz álmaimban kijelented, Hogy éljek és szeressek újra. Én szót fogadtam s mostan újra Boldog vagyok s élek szeretve ! S ha meghalok ... és ő is meghal, Elmegyünk hozzád mind a ketten. Elmegyünk, le, a hüves ágyba, Elhozva a nagy boldogságot, Mit sirod és az ő szerelme Szerzett, miként egy szép virágot. Addig aludjál csendben, békén S álmodd, hogy ezt a nagy szerelmet Te alkotod, te hagytad nékünk, S hogy ebben él most a te lelked! Benedek Aladár: A rabasszony. (Beszély.) írta Abonyi Lajos. (Folytatás). IV. Anna pár órát, mely még hajnalig hátra volt, a főszolgabíró inkább ébren, mint álomban töltötte; a képek, jelenetek, melyek lelke előtt váltakoztak s foglalkoztatták, mindenesetre inkább a képzelgés, mint az álom szüleményei voltak. A rabasszony szo­morú sorsa ki nem ment fejéből, s ha akarta volna is, nem bírta volna magától elutasítani, hogy annak bánatos alakja, szelíd, ártatlan tekintete képzelgé­seinek ködében annyira ki-kiválik, miszerint mind­untalan a kiinduló pontot foglalja el; nagyon termé­szetesen, miután mindannyiszor hozzá tért vissza, gondolataival, részvétével, kételyeivel, mentségeivel. Csak ez utóbbira nem talált egyéb alapot, mint amennyit az vallomásában elmondott. Tagadást, a vád visszautasítását, minden bizonyíték, minden cá­folás nélkül. Minden, de minden úgy összevágott, hogy a kü­lönösen már saját bajai, gyötrődései által is lehangolt kedélyére szomorú benyomást gyakoroljon. Maga az idő, a lomha kínnal bontakozó reggel, lucskos, nedves és ködös volt. És e rút, ez egésségtelen időben fog az a szegény asszony, ki hintóhoz, annak ringó párnáihoz volt szokva, szénaülésü lőcsös kocsin, pandúrok ál­tal kísértetre, útra kelni. Hogy intézkedhetett így Tajnay szolgabiró. Meggondolta-e mit cselekszik ? Ha erős gyanú ter­heli is, nem tartozik-e az illető hatóság a műveit ál­lású nőnek megadni a kíméletet, a­mely miveltségét, rangját megilleti? Talán a közvélemény vádjától fél, s azért jár el a legszigorúbban, nehogy a bűn palástolásának, elsimításának rágalma érje, mely ott, ahol a vád alá helyezettnek dúsgazdagsága csak oly ismeretes, mint kétes helyzete, a megvesztegetés gyanújával oly hamar szárnyra kel. Ily félelmet csak gyarlóságnak lehet nevezni, az igaz birót, ki lelke mélyében magát ilynemű vádaktól tisztának érezi, azoktól nem retteghet. Meggyőződése szerint ő sokkal emberiebben, sokkal okosabban gondolkozott, hogy a mívelt úri nőt házánál a megillető figyelemmel engedte elfogad­tatni. Nyugodt, szelíd álmáról ítélve valóságos jóté­temény is szegénynek az az idő, melyet házában töl­tött; enyhülőt ama kínok és gyötrődések közepette, melyeket meg sem lehet határozni, maga a szomorú vád, vagy éppen a minden különböztetést félretevő bánásmód által még szégyenteljesebbé vált helyzet tett­e keserűbbekké, elviselhetlenebbekké. Pedig még az sincs bebizonyítva, ha bűnös-e valóban. Kétkedve csóválta meg fejét. A bűnösnek arcára van írva a bűn. Száz meg száz bűnöst látott életében, de mindeniknek arcán volt legalább egy vonás, a kaszált gombolyag fona­lának vége, mely a lélekhez vezet, egy árnyalat, melyet a lélek titka vetett oda s magát elárulta, a hosszas számítás gyötrődése a homlok redőiben, a marconaság, a kegyetlenség a szemöldök megszokott összevonásában, a feslett életnek lustasága a pillá­kon, a kéjvágy égető, a boszú éles, az irigység szúró a csalárdság villogó tekintete a szemekben, melyek az ajkak szegletvonalaival egybejátszanak, és mind­ezek sokkal kirívóbban, mint közönségesen, mert a bűn színével vannak vegyülve. Ezt az egyetlen vonást, mely az egész arcot megbélyegzi, ami a sima, legfölebb csak a bánat által árnyalt arcon sehol sem fedezte fel. Sem ajkain, sem szemeiben. Szemeiben ? — Hiszen nem is látta szemeit. — Míg ott állt a sarokban, folyvást lesütve tartotta azokat. Lehet-e ennek más indoka, mint szemérmesség, ártatlanság, alázatosság. Igen is. Az alázatosság. Majdnem bántotta, hogy eme gondolatra jött, s azzal akarta elodázni magától az egészet: — Eh, de mit törődöm én ezzel az idegen asz­­szonynyal. És szinte megörült, hogy gondolataiban meg­zavarják. Az öreg dada hozta a reggelit. Bármily szellem­­szerű csendesen szokott is az öreg dada járni, s bár az ajtót, mindig alvót feltételezve, nyitja be, megje­lenése elég volt ahhoz, hogy makacs gondolataiból ki­bontakozni segítse. Jól esett neki, hogy habár szo­morú de csendes élete, mindennapi egyformaságába szállt vissza. Az öreg dada azonban nem mozdult onnan előre. Nézte, várta, míg reggelizik, de egyszersmind titkolózó, cápogó hangján megszólalt, mely ha nem lett volna is valami váratlan, meglepés színét adta a dolognak, melynek magát szószólójává tette. Bár némi tartózkodással, de a közbenjárónak jóreményű bátorságával beszélt. Beszélt az élet szomorú szenvedéseiről, bűnről, ártatlanságról, az emberek gyarló tévedéseiről, mint üldözik és sokszor érdekliől az ártatlanságot. Egy­szerű szavait, melyeket csak éppen a kegyesség su­­galataival színezett, a jó szív melegsége oly szé­pekké tette, hogy az, a kihez intézte, egész figyelmét oda fordította. Beszédének tárgya a rabasszony volt, s össze­vonva körülbelől abban a célzatban öszpontosult: — Kegyeskednék elfogadni és meghallgatni a szerencsétlent. Sajátságos, hogy itt nálam — gondolá magában — mindenki pártfogás alá veszi, a gyermekektől kezdve az öreg dadáig. Hogy meg tudja nyerni mindenki részvétét, — s miért nem tudta még­is azt megnyerni társam és azok előtt, kik őt régen ismerik ? Mi oka lehet annak ? Talán nem is igyekezett azon ? S vár­jon itt éppen igyekezik-e ? Tesz-e valamit s mit tesz e végett ? Semmit, és mégis minden mozdulata a rokonszenv megnyerése. Mintha a jónak, gonosznak sejtelme legtisztáb­ban a gyermekek vonzalmában, vagy idegenkedésé­ben volna rejtőzve, s a gyermekek kezdik s utánok indulnak a többiek, s a­kit az angyalok szeretnek, az kedvességet nyer az égben. Mást akart mondani, körülbelől annyit: ám le­gyen, ha óhajtása én szívesen áldozok neki egy pár negyedórát, meghallgatom, a­mit beszélni fog, és mégis e helyett egészen ön kénytelenül kérdést inté­zett a felelet helyett, egészen mindennapi, közönséges kérdést, de melynek az érzelmek világában sokkal több jelentősége van, mint a fennebbinek. — Elláttátok-e mindennel, a­mit kívánt? Adta­­tok-e jó reggelit neki ? S mit csinál most ? Kérdés, vájjon ez utóbbi nem azt jelentette-e, célozta-e: olyan szomorú, levert-e most is, mint teg­nap este volt? A felelet mindenesetre ehhez illett. — Itt áll szomorúan az ajtó előtt. A főszolgabíró némi elfogultsággal intett az öreg dadának, az — el nem lehet tagadni — a tisz­teletnek teljes megadásával nyitott ajtót előtte. A rabasszony fekete ruhájában, halvány arcával, lesü­tött szemeivel megjelent a küszöbön, valóban csak megjelent, mert dacára annak, hogy az ajtó bezá­­rult mögötte, ott, azon a ponton állott, a­mint belépett. A mi lépteit visszatartó, erősebb volt, mint a tisztelet. El volt fogatva. Keble szakgatottan szállt és emelkedettt, mintha vére sebesen a szive felé lett volna űzve; keze melylyel nem támpontot, hanem segélyt keresett, remegett. (Folyt, köv.)

Next