Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)
1872-08-04 / 177. szám
Ostoba öcsém házassági levelei. (Bölcs nagynénjéhez írva.) Grildemeistertől. Volt vagy van — fájdalom — nem tudom egészen biztosan — egy öcsém, kit zsenge ifjúkorától fogva a család tökfilkójának tartottak és mondottak a nélkül , hogy ő, ahogy most emlékszem rá vissza s a mennyire eddig szerzett tapasztalataimból levonhatom, e kegyeletien föltevésre éhes tettei által valaha különös okot szolgáltatott volna. Ő nemcsak hogy nem követett el annyi ostobaságot, mint száz más gyermek, vagy tehetségesnek elkeresztelt fiatal ember, hanem valóban jóval kevesebbet. Sőt a közönségesnél élénkebb felfogást és oly szorgalmat tanúsított, hogy deákkorában tanárai a lelkiismeretesség, pontossága és szorgalom mintaképéül állították fel. Hanem kissé lassú, félénk s ijedős volt, minek oka részint gyenge testalkatában, részint ama ferde bánásmódban rejlett, melyben részesült. Mert négy öregebb testvéreinél néhány évvel fiatalabb, s a két fiatalabbnál jóval öregebb lévén, sem azok tekintélyével, sem ezek, már a mi a szülői gédelgetést illeti, előjogaival nem birt, s igy a családban bizonyos szánalomra méltó középállást foglalt el. Ehhez járult még az is, hogy anyjának — isten a megmondhatója, miféle szeszélye következtében, nőknek gyakran a legcsodálatosabb s legkonokabb ötletei s szeszélyei vannak. — Amandusra keresztelték. Atyja utálta e nevet, mely úgy látszott, csak gúnyképen lógott a szegény fiún, mert azt, bármily szeretetreméltónak mutatta magát, kivált anyja halála után, senki sem szerette, úgy mint kellett volna. A fiatalabb testvérek árulkodtak rá, az öregebbek barátságtalanul tasziták el maguktól, atyja elhanyagolta, rokonai számba sem vették, iskolatársai, hihetőleg szokatlan neve miatt, csúfolták s piszkálták ; szóval : mindenki labdája s mintegy teherhordó szamara volt, kinek jósága és türelme mindent elnyögött mit ráraktak, kinek viseletével s előmenetelével senki sem volt megelégedve, úgyhogy ezáltal nemcsak minden önérzetet kioltottak belőle, hanem még a fejlődő önállóság árnyának is útját vágták. Ily körülmények közt nőtt fel, végezte el iskoláit és az egyetemet, de eme kötelékekből kibontakozni nem bírt, mindenki határozott felőle, mindenki parancsolt neki. Oly pályára kényszeriték, mely hajlamaival ellenkezett; szidták, midőn, úgy mint bárki más, annak nehézségeivel eleintén hosszabban birkózott ; ez ostobaságának újabb bizonyítéka volt; s testvérei s sógorai boszús vállvonogatással mondogatták : „ebből a fiúból semmi sem lesz, a szükséges szigorlatokat nem fogja kiállhatni, s hogy az elsőn szerencsésen keresztülúszott, azt is csak hallatlan szerencséjének köszönheti. Elég vén már arra, hogy magától menjen előre, elvégre is az örökös tojást már megunták, a család örök időkre nem gondoskodhatik róla.“ Az ilyféle okoskodásnál, nemcsak az nem jutott eszükbe, hogy ezt a tojást senki sem követelte tőlök, hanem lassacskán beleélvén magukat ama gondolatba, hogy e szegény ifjú valóban tökfilkó, némi gyönyörűséget találtak abban — őt ily módon pártfogolni s előbbre vinni. Önállóságra öcsém csak kétszer vergődött, és pedig gyorsan egymásután. Ugyanis egy akkoriban nagyfontosságú államjogi kérdésről cikket írt, s remegve valami újságszerkesztőségnek beküldé. A cikk elfogadtatott, roppant feltűnést okozott, a szerkesztőség folytatásait kérte, melyek az álnevű szerzőnek hírnevét folyton növelék, úgyhogy mindenki annak valódi nevére kiváncsi jön. Midőn az itt-ott kitudódott, a szerény ember tisztességes és fényes feltételek mellett a legfontosabb napilap vezetésével kináltatott meg. De bizalmatlansága önmaga iránt — és subordinatiója oly nagy volt, hogy főnöke, egyetlen valódi barátjának tanácsa ellenére elhatározta, hogy ez ügyben rokonai véleményét kikérendő — S minthogy éppen ez időtájban halt el atyja, és az örökség miatt amúgy is szülővárosába kellett utaznia, ez alkalmat legjobbnak hitte, az öszgyült családtagokkal jövendőbeli hivatásáról tanácskozni. Az örökség rendezésénél azonban övéinek lenézése és szeretetlensége irányában oly vastagon nyilvánult, hogy ez még őt is, félénkségéből és jólelkűségéből fölriasztotta. A rokonoknak nagy kedvük lett volna, s nem is titkolták, a ráesendő örökségi rész kiadatását meggátolni; mert a mint mondták, annak okos kezelésére képtelennek tartják. De midőn komoly s határozott felléptének végre is engedni kényszerültek, azt ama nyiltan kimondott sajnálattal tették, hogy kár ezért a „kidobott szép tökéért,“ s hozzátevék , „hogy hiszen most elkészülve lehet rá, hogy nem lesz, ki bármely körülmények között is érette a legcsekélyebbet tegye, s hogy, ha mint magától érthető, nyomor s ínségbe jut, senkihez közülök nem merjen fordúlni.“ Ekkor, először életében, egész lényében felháborodva vált el tőlök, s dacból el is vállalta a neki kínált állomást, melyben rövid idő alatt mindenki becsülését vívta ki magának s nevének tiszteletet szerzett. Ily módon lett a család „tökfilkójából“ egyszerre annak legjelentékenyebb tagja s nevének egyetlene, kit szélesebb körökben ismertek és tiszteltek. Rokonait ez mód nélkül bántotta. Vállvonogatás, kétkedés itt nem használt semmit, midőn illetékes bírák ismerték el a „tökfilkó“ tehetségeit; eltagadni őt, az sem ment, mert a híres testvér fényt derített rokonaira is. S minthogy a legfényesebb körökben is elismeréssel nyilatkoztak róla s működése felől, szeretetreméltó rokonai sem nevezhették többé gúnyos sajnálkozással, „nyomorult firkász“-nak. Végül igen jól tudták, hogy vagyona mindig biztos támaszt nyújt neki. A dolog napról napra boszantóbb lett, legboszantóbb pedig azért, mert kieresztették kezeikből és oly ostobául s durván idegeníték el maguktól. Az összeköttetést helyre kellett állítani, hogy elvesztett uralmukat fölötte ismét visszanyerhessék, s a szegény bohó határtalan jószívűsége következtében, ki féligmeddig a megszokott rabszolgaságba már titkon visszakivánkozott is, ez könnyen s gyorsan sikerült. És hogy többé el se szabadulhasson, elhatározák, hogy megnősítik. Ez ügy egy nagynénére bízatott, ki mint a család elfogadott orákuluma, öcsémre mindig nagy befolyással bírt, és ki a legnagyobb feszültség idejében is folyton levelezésben állott vele. Mondhatlan büszkeséggel tekintettemez ügyes asszony családjára és a legnagyobb megvetéssel szegény unokaöcscsére, s csak arra volt kiváncsi, mennyi borzasztó ostobaságot fog ez majd kivívott önállóságában véghez vinni. Egész buzgósággal és odaadással vállalta el tehát a néne mostani megbízatását és a szerencsétlen öcs némi kapálódzása után diadalmasan és a többi rokon teljes megelégedésére szerencsésen keresztül is vitte. Hősünk feleséget kapott — egy rokont, kinek ez után biztositák jövőjét, és a kiben a család tökéletesen megnyughatott. Tudták, hogy az férjét „tökfilkónak“ tartja, és elég képességgel bir arra, hogy fölötte uralkodhassék. (Foly. köv.) Mészölyi Géza tájfestményei. (A mostani kiállításban.) Forró nyár derekán volt, ezelőtt három évvel, s én másodmagammal szöktem meg Pestről, amint megszökném ma is, és velem együtt bizonyára több ezer verítékes vértanútársam, ha lehetne. Budapest fölött akkor is az a jól ismert sűrű köd telepedett meg, melynek fele por és homok, másik fele pedig gőzbül és oly elemekbül áll, melyeket kár volna részletesebb vegybontás alá vennünk. A Gellért hegye rég felöltötte volt fakó bundáját; zöld pázsitot, fát alig lehetett látni,legkevésbé pedig a zugligetbe vezető út mentében : a tenyészet fuldokolt, s gomba módra egyedül a sárga napernyő tenyészett az utcákon. Ismerősökkel csak a duna-fürdőben s este a városligetben találkozott az ember, s mindnyájunk csupa jégbe hűtött szikvizzel és kovászos ugorkából éltünk. Sauve qui peut! El, el! Salzburgig meg sem álltunk, s azontúl Berchtesgadenben. Innen a hires Ramsau völgye volt gyalogutazásunk legközelebbi célja ,hol a művész természet és a termő művészek telepjén néhány nap alatt föl is üdültünk és ki is hevertük volna pesti izzadalmunkat. Csalódás! Csak egyik szélsőségből estünk a másikba. Saharából a jeges tengerbe. Sűrű záporban érkeztünk oda, s dideregve ültünk a vendéglő fabódéja alá egy zugban álló asztal mellé, honnan végigtekinthettünk az oda szorult vendégek tarka táborán. Kritikus helyzetben kritikussá válni emberi dolog. Világot ölelő jókedvünk úgyis szétázott volt, s keserű humorunkban resz ékeket faragtunk a jelenvoltakra. A szomszéd asztalnál egy igen fiatal ember ült, szótlanul, magánosan. Olykor-olykor oda pillantott hozzánk s elmosolyodott. Ez boszantani kezdett; a magyar ember — vele született szerénységénél fogva — külföldön ama feltevésből indúl ki, hogy nyelvét senki sem érti s igy fesztelen s nem valami halk társalgásunk élesebb megjegyzéseiből éppen szomszédunknak is kijutott volna a része, midőn a nagy tálakban körülhordott fris eper magára vonta kizárólagos figyelmünket. Augusztus hóban fris eper, s mily igéző zamatú, fris erdei eper! De ebből mi is kérünk! Uj csalódás. Anna, (a bajor pincérnöknek mind Anna a nevük,) azzal a leverő hírrel érkezett vissza, hogy — elfogyott! Bukásunk teljes volt, rosz kedvünk a fagypont alá sülyedt s helyzetszerü válogatlan jó magyarsággal adtunk e kedély-hangulatnak megfelelő kifejezést, midőn néma szomszédunk egyszerre megszólalt, még pedig magyarúl s asztalunkra tévén a maga tál eprét, ékesen és szívélyesen megkínált vele, mondván : — Osztozzunk meg rajta uraim, ha úgy tetszik — Üljön közénk uram, hogy az isten áldja meg, hadd beszélgessünk egyről-másról. És hármasban jóízűen elköltöttük az epret. Ez volt első találkozásom Mészölyi Gézával s ez igen pici históriát azok számára bocsátom előre, kik amúgy is meg vannak győződve, hogy minden bíráló megvesztegethető, s hogy kivétel nélkül mind áruba bocsátja ítéletét, meggyőződését. Hát én jobb volnék a Deákné vásznánál? Nem Mészölyi Géza irányában én is túladtam ítéletem önállóságán egy tál eperért, negyedfél bajor krajcáron Ramsauban, Krisztus születése után 1819 augusztus 8-dikán. Mészölyi akkor a bécsi akadémia növendéke s Zimmermann tájfestészeti tanárnak egyik legszerényebb, hogy ne mondjam leggyámolatlanabb kezdő tanítványa volt. Szünidő lévén, ott mulatott ő is a tájfestészek Mekkájában, Ramsauban,az egész iskolával együtt lelkiismeretes gonddal rajzolgatva az ős juharfákat, a méhlepte sziklákat és a termetes fenyőket, s boldognak érezte magát, valahányszor egyegy félórára megszűnt a zápor, s a sűrű felhő közül kisütött a nap sugara, mert nincs, ami nagyobb próbára tegye a tanulmánysóvár növendékfestész türelmét, mint az irgalmatlan nagyszerű bolcvilág közepette a gyakori rosz időjárás szülte kényszerű tétlenség. E morális kíspadnak ősi díszpéldánya a kies ramsaui völgytorkolat. Másnap elváltunk, miután még néhány óráig együtt gyalogoltunk a Reichenhall felé. Ott hagytuk őt útközben, tiszteletteljes ötven lépésnyi távolban egy óriási bükktől, melyet rajzolni készült. Mikor újra hallottunk felőle, ama hír kapcsában történt, hogy a bécsi akadémián a tájfestészeti első díjat egy magyar ifjú Mészölyi Géza nyerte el, Lenau egyik verséhez (Schifflieder)készített nagyobb szénrajz illusztrációja által, mégpedig számos és tehetséges versenytársak, s az akadémiai tanártestület nem éppen kedvező hangulata ellenében. Ez nem mindennapi siker volt, de igazolta azt a mű, mely a képzőművészeti társulat műcsarnokában ma is szemlélhető. Mondhatni, hogy nem szén, hanem szin annak mindenik vonása, s az egész oly hangulatteljes, költői mű, hogy szigorú rajza és merevsége dacára túltesz a kitűnő tehetségű s épp költői felfogása miatt nagyra becsült, de fájdalom, már elhunyt német tájfestész Csocz Gusztáv művész, ki „Natur und Dichtung“ című gyönyörű képes gyűjteményében ugyanazt a feladatot ugyanazon forrás nyomán megoldani céljául tűzte volt. Mészölyi még csak ezután kezdett igazán festeni. Minden egyes kísérlete nagy haladást jelzett a szép jövő felé, melyet neki — a „Főv. Lapok“-ban — mindjárt első sikere után megjósoltunk volt. Haladásának minden léptét nyomról nyomra követni, élőművészszel szemben talán nem volna helyén. Elég tudnunk, hogy a bécsi iskolától alig egy éve végképp megvált s Münchenbe tette át lakását, hol néhány hónap alatt egészen kitűnt. Nyáronkint vissza szokott térni Magyarországba, s itt tanulmányoz, itt gyűjti tárgyait amaz igénytelen s mégis oly igen kedves tájfestményekhez, melyek már is nagymértékben magukra vonták a külföldi műbarátok és műkereskedők figyelmét, hírvágyait. Itthon a műtárlatból még alig ismerjük. A képzőművészeti társulat csarnokában jelenleg öt-hat vázlata és képe látható, melyeket azonban csak barátainak unszolására állított ki. Szerénységében, ezek nagyobb részét nem találta arra valóknak. Félt, hogy félreértik. Barátai ezért kinevették. Fájdalom ezek csalódtak a neki lett igaza.______________________ folytatás a melléklisten. 766