Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)

1872-08-04 / 177. szám

Ostoba öcsém házassági levelei. (Bölcs nagynénjéhez írva.) Grildemeistertől. Volt vagy van — fájdalom — nem tudom egé­szen biztosan — egy öcsém, kit zsenge ifjúkorától fogva a család tökfilkójának tartottak és mondottak a nélkül , hogy ő, ahogy most emlékszem rá vissza s a mennyire eddig szerzett tapasztalataimból levon­hatom, e kegyeletien föltevésre éh­e­s tettei által va­laha különös okot szolgáltatott volna. Ő nemcsak hogy nem követett el annyi ostobaságot, mint száz más gyermek, vagy tehetségesnek elkeresztelt fiatal ember, hanem valóban jóval kevesebbet. Sőt a kö­zönségesnél élénkebb felfogást és oly szorgalmat ta­núsított, hogy deákkorában tanárai a lelki­ismere­tesség, pontossága és szorgalom mintaképéül állítot­ták fel. Hanem kissé lassú, félénk s ijedős volt, minek oka részint gyenge testalkatában, részint ama ferde bánásmódban rejlett, melyben részesült. Mert négy öregebb testvéreinél néhány évvel fiatalabb, s a két fiatalabbnál jóval öregebb lévén, sem azok tekinté­lyével, sem ezek, már a mi a szülői gédelgetést il­leti, előjogaival nem birt, s igy a családban bizonyos szánalomra méltó középállást foglalt el. Ehhez járult még az is, hogy anyjának — is­ten a megmondhatója, miféle szeszélye következté­ben, nőknek gyakran a legcsodálatosabb s legkono­kabb ötletei s szeszélyei vannak. — Amandusra ke­resztelték. Atyja utálta e nevet, mely úgy látszott, csak gúnyképen lógott a szegény fiún, mert azt, bármily szeretetreméltónak mutatta magát, kivált anyja halála után, senki sem szerette, úgy mint kel­lett volna. A fiatalabb testvérek árulkodtak rá, az öregebbek barátságtalanul tasziták el maguktól, atyja elhanyagolta, rokonai számba sem vették, is­kolatársai, hihetőleg szokatlan neve miatt, csúfolták s piszkálták ; szóval : mindenki labdája s mintegy teherhordó szamara volt, kinek jósága és türelme mindent elnyögött mit ráraktak, kinek viseletével s előmenetelével senki sem volt megelégedve, úgyhogy ezáltal nemcsak minden önérzetet kioltottak belőle, hanem még a fejlődő önállóság árnyának is útját vágták. Ily körülmények közt nőtt fel, végezte el isko­láit és az egyetemet, de eme kötelékekből kibonta­kozni nem bírt, mindenki határozott felőle, mindenki parancsolt neki. Oly pályára kény­szeri­ték, mely haj­lamaival ellenkezett; szidták, midőn, úgy mint bárki más, annak nehézségeivel eleintén hosszabban bir­kózott ; ez ostobaságának újabb bizonyítéka volt; s testvérei s sógorai boszús vállvonogatással mondo­gatták : „ebből a fiúból semmi sem lesz, a szükséges szigorlatokat nem fogja kiállhatni, s hogy az elsőn szerencsésen keresztülúszott, azt is csak hallatlan szerencséjének köszönheti. Elég vén már arra, hogy magától menjen előre, elvégre is az örökös tojást már megunták, a család örök időkre nem gondos­­kodhatik róla.“ Az ilyféle okoskodásnál, nemcsak az nem jutott eszükbe, hogy ezt a tojást senki sem kö­vetelte tőlök, hanem lassacskán beleélvén magukat ama gondolatba, hogy e szegény ifjú valóban tök­­filkó, némi gyönyörűséget találtak abban — őt ily módon pártfogolni s előbbre vinni. Önállóságra öcsém csak kétszer vergődött, és pedig gyorsan egymásután. Ugyanis egy akkoriban nagyfontosságú államjogi kérdésről cikket írt, s re­megve valami újságszerkesztőségnek beküldé. A cikk elfogadtatott, roppant feltűnést okozott, a szer­kesztőség folytatásait kérte, melyek az álnevű szer­zőnek hírnevét folyton növelék, úgyhogy minden­ki annak valódi nevére kiváncsi jön. Midőn az itt-ott kitudódott, a szerény ember tisztességes és fényes feltételek mellett a legfontosabb napilap vezetésével kináltatott meg. De bizalmatlansága önmaga iránt — és subordinatiója oly nagy volt, hogy főnöke, egyetlen valódi barátjának tanácsa ellenére elhatá­rozta, hogy ez ügyben rokonai véleményét kiké­rendő — S minthogy éppen ez időtájban halt el atyja, és az örökség miatt amúgy is szülővárosába kellett utaznia, ez alkalmat legjobbnak hitte, az ösz­­gyült családtagokkal jövendőbeli hivatásáról tanács­kozni. Az örökség rendezésénél azonban övéinek lené­zése és szeretetlensége irányában oly vastagon nyil­­vánult, hogy ez még őt is, félénkségéből és jólelkű­­ségéből fölriasztotta. A rokonoknak nagy kedvük lett volna, s nem is titkolták, a ráesendő örökségi rész kiadatását meggátolni; mert a mint mondták, annak okos kezelésére képtelennek tartják. De mi­dőn komoly s határozott felléptének végre is engedni kényszerültek, azt ama nyiltan kimondott sajnálat­tal tették, hogy kár ezért a „kidobott szép tökéért,“ s hozzá­tevék , „hogy hiszen most elkészülve lehet rá, hogy nem lesz, ki bármely körülmények között is érette a legcsekélyebbet tegye, s hogy, ha mint magától érthető, nyomor s ínségbe jut, senkihez közülök nem merjen fordúlni.“ Ekkor, először életében, egész lényében felhá­borodva vált el tőlök, s dacból el is vállalta a neki kínált állomást, melyben rövid idő alatt mindenki becsülését vívta ki magának s nevének tiszteletet szerzett. Ily módon lett a család „tökfilkójából“ egy­szerre annak legjelentékenyebb tagja s nevének egyetlene, kit szélesebb körökben ismertek és tisz­teltek. Rokonait ez mód nélkül bántotta. Vállvono­­gatás, kétkedés itt nem használt semmit, midőn ille­tékes bírák ismerték el a „tökfilkó“ tehetségeit; el­tagadni őt, az sem ment, mert a híres testvér fényt derített rokonaira is. S minthogy a legfényesebb kö­rökben is elismeréssel nyilatkoztak róla s működése felől, szeretetreméltó rokonai sem nevezhették többé gúnyos sajnálkozással, „nyomorult firkász“-nak. Végül igen jól tudták, hogy vagyona mindig biztos támaszt nyújt neki. A dolog napról napra boszantóbb lett, legbo­­szantóbb pedig azért, mert kieresztették kezeikből és oly ostobául s durván idegeníték el maguktól. Az összeköttetést helyre kellett állítani, hogy elvesztett uralmukat fölötte ismét visszanyerhessék, s a sze­gény bohó határtalan jószívűsége következtében, ki féligmeddig a megszokott rabszolgaságba már tit­kon visszakivánkozott is, ez könnyen s gyorsan si­került. És hogy többé el se szabadulhasson, elhatá­­rozák, hogy megnősítik. Ez ügy egy nagynénére bízatott, ki mint a család elfogadott orákuluma, öcsémre mindig nagy befolyással bírt, és ki a legna­gyobb feszültség idejében is folyton levelezésben ál­lott vele. Mondhatlan büszkeséggel tekintett­emez ügyes asszony családjára és a legnagyobb megve­téssel szegény unokaöcscsére, s csak arra volt ki­váncsi, mennyi borzasztó ostobaságot fog ez majd kivívott önállóságában véghez vinni. Egész buzgósággal és odaadással vállalta el te­hát a néne mostani megbízatását és a szerencsétlen öcs némi kapálódzása után diadalmasan és a többi rokon teljes megelégedésére szerencsésen keresztül is vitte. Hősünk feleséget kapott — egy rokont, ki­nek ez után biztositák jövőjét, és a kiben a család tökéletesen megnyughatott. Tudták, hogy az férjét „tökfilkónak“ tartja, és elég képességgel bir arra, hogy fölötte uralkodhassék. (Foly. köv.) Mészölyi Géza tájfestményei. (A mostani kiállításban.) Forró nyár derekán volt, ezelőtt három évvel, s én másodmagammal szöktem meg Pestről, a­mint megszökném ma is, és velem együtt bizonyára több ezer verítékes vértanútársam,­­ ha lehetne. Budapest fölött akkor is az a jól ismert sűrű köd telepedett meg, melynek fele por és homok, má­sik fele pedig gőzbül és oly elemekbü­l áll, melyeket kár volna részletesebb vegybontás alá vennünk. A Gellért hegye rég felöltötte volt fakó bundáját; zöld pázsitot, fát alig lehetett látni,legkevésbé pedig a zug­ligetbe vezető út mentében : a tenyészet fuldokolt, s gomba­ módra egyedül a sárga napernyő tenyészett az utcákon. Ismerősökkel csak a duna-fürdőben s este a városligetben találkozott az ember, s mindnyá­junk csupa jégbe hűtött szikvizzel és kovászos ugor­kából éltünk. Sauve qui peut! El, el! Salzburgig meg sem álltunk, s azontúl Berchtes­­gadenben. Innen a hires Ramsau völgye volt gyalogutazásunk legközelebbi célja ,hol a művész ter­mészet és a termő művészek telepjén néhány nap alatt föl is üdültünk és ki is hevertük volna pesti iz­­zadalmunkat. Csalódás! Csak egyik szélsőségből es­tünk a másikba. Saharából a jeges tengerbe. Sűrű záporban érkeztünk oda, s dideregve ültünk a ven­déglő fabódéja alá egy zugban álló asztal mellé, hon­nan végigtekinthettünk az oda szorult vendégek tar­ka táborán. Kritikus helyzetben kritikussá válni emberi do­log. Világot ölelő jókedvünk úgyis szétázott volt, s keserű humorunkban resz ék­eket­ faragtunk a jelen­voltakra. A szomszéd asztalnál egy igen fiatal ember ült, szótlanul, magánosan. Olykor-olykor oda pillantott hozzánk s elmosolyodott. Ez boszantani kezdett; a magyar ember — vele született szerénységénél fog­va — külföldön ama feltevésből indúl ki, hogy nyel­vét senki sem érti s igy fesztelen s nem valami halk társalgásunk élesebb megjegyzéseiből éppen szomszé­dunknak is kijutott volna a része, midőn a nagy tá­lakban körülhordott fris eper magára vonta kizáró­lagos figyelmünket. Augusztus hóban fris eper, s mily igéző zamatú, fris erdei eper! De ebből mi is kérünk! Uj csalódás. Anna, (a bajor pincérnöknek mind An­na a nevük,) azzal a leverő hírrel érkezett vissza, hogy — elfogyott! Bukásunk teljes volt, rosz ked­vünk a fagypont alá sülyedt s helyzetszerü válogat­­lan jó magyarsággal adtunk e kedély-hangulatnak megfelelő kifejezést, midőn néma szomszédunk egy­szerre megszólalt, még pedig magyarúl s asztalunkra tévén a maga tál eprét, ékesen és szívélyesen megkí­nált vele, mondván : — Osztozzunk meg rajta uraim, ha úgy tetszik — Üljön közénk uram, hogy az isten áldja meg, hadd beszélgessünk egyről-másról. És hármasban jóízűen elköltöttük az epret. Ez volt első találkozásom Mészölyi Gézával s ez igen pici históriát azok számára bocsátom előre, kik amúgy is meg vannak győződve, hogy minden bíráló megvesztegethető, s hogy kivétel nélkül mind áruba bocsátja ítéletét, meggyőződését. Hát én jobb volnék a Deákné vásznánál? Nem Mészölyi Géza irányában én is túladtam ítéletem ön­állóságán egy tál eperért, negyedfél bajor krajcáron Ramsauban, Krisztus születése után 181­9 augusztus 8-dikán. Mészölyi akkor a bécsi akadémia növendéke s Zimmermann tájfestészeti tanárnak egyik legszeré­nyebb, hogy ne mondjam leggyámolatlanabb kezdő tanítványa volt. Szünidő lévén, ott mulatott ő is a tájfestészek Mekkájában, Ramsauban,az egész isko­lával együtt lelkiismeretes gonddal rajzolgatva az ős juharfákat, a méhlepte sziklákat és a termetes fenyő­ket, s boldognak érezte magát, valahányszor egyegy félórára megszűnt a zápor, s a sűrű felhő közül kisü­tött a nap sugara, mert nincs, a­mi nagyobb próbára tegye a tanulmánysóvár növendék­festész türelmét, mint az irgalmatlan nagyszerű bol­cvilág közepette a gyakori rosz időjárás szülte kényszerű tétlenség. E morális kíspadnak ősi díszpéldánya a kies ramsaui völgytorkolat. Másnap elváltunk, miután még néhány óráig együtt gyalogoltunk a Reichenhall felé. Ott hagytuk őt útközben, tiszteletteljes ötven lépésnyi távolban egy óriási bükktől, melyet rajzolni készült. Mikor újra hallottunk felőle, ama hír kapcsá­ban történt, hogy a bécsi akadémián a tájfestészeti első díjat egy magyar ifjú Mészölyi Géza nyerte el, Lenau egyik verséhez (Schifflieder)készített nagyobb szénrajz illusztrációja által, még­pedig számos és tehet­séges versenytársak, s az akadémiai tanártestület nem éppen kedvező hangulata ellenében. Ez nem mindennapi siker volt, de igazolta azt a mű, mely a képzőművészeti társulat műcsarnokában ma is szem­lélhető. Mondhatni, hogy nem szén, hanem szin an­nak mindenik vonása, s az egész oly hangulatteljes, költői mű, hogy szigorú rajza és merevsége dacára túltesz a kitűnő tehetségű s épp költői felfogása miatt nagyra becsült, de fájdalom, már elhunyt német táj­­festész Csocz Gusztáv művész, ki „Natur und Dich­tung“ című gyönyörű képes gyűjteményében ugyan­azt a feladatot ugyanazon forrás nyomán megoldani céljául tűzte volt. Mészölyi még csak ezután kezdett igazán fes­teni. Minden egyes kísérlete nagy haladást jelzett a szép jövő felé, melyet neki — a „Főv. Lapok“-ban — mindjárt első sikere után megjósoltunk volt. Haladásának minden léptét nyomról nyomra követni, élőművészszel szemben talán nem volna he­lyén. Elég tudnunk, hogy a bécsi iskolától alig egy éve végképp megvált s Münchenbe tette át lakását, hol néhány hónap alatt egészen kitűnt. Nyáronkint vissza szokott térni Magyarországba, s itt tanulmá­nyoz, itt gyűjti tárgyait amaz igénytelen s mégis oly igen kedves tájfestményekhez, melyek már is nagy­mértékben magukra vonták a­­ külföldi műbarátok és műkereskedők figyelmét, hírvágyait. Itthon a műtárlatból még alig ismerjük. A képzőművészeti társulat csarnokában jelenleg öt-hat vázlata és képe látható, melyeket azonban csak ba­rátainak unszolására állított ki. Szerénységében, ezek nagyobb részét nem találta arra valóknak. Félt, hogy félreértik. Barátai ezért kinevették. Fájdalom ezek csalódtak a neki lett igaza.______________________ f­olytatás a m­elléklisten. 766

Next