Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)

1872-08-07 / 179. szám

179-dik sz. Szerda, augusztus 7. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni ■apókat kivéve mindennap. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj : Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Lapunk árát az emelkedő nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 ftt 60 kr. félévre 7 forint. Az előfizetések az „Athenaeum“ kiadóhivatalába küldendők. Ki a hibás? Hugo Viktor „L’anné terrible“-jéből.) »Meggyujtod a könyvtárt?“ *) „Igen, felgyujtom azt!“ „Hát ez a borzasztó bűn vissza nem riaszt ? Istentelen! önnön magad ellen vétesz, önlelked sugára e lángba belé vesz ; Önnön fáklyalángod, melyet folyvást szítasz, Mit őrjöngő dühöd fölgyújt, éget, — hidd — az A te drágaságod, kincsed és örököd! Könyv véd zsarnok ellen, a könyv lesz előnyöd ; A könyv fogja pártul szent ügyed, szent jogod. Könyvtárban föllelni hitvallását fogod Letűnt nemzedéknek, mely míg küzdve harcol Sötét éjszakában álmodik hajnalról. Hogyan ? Az igazság e szent csarnokára, Ha együtt van az ész mennyköve, villáma; Múltak sírjára, mely a mi szinműtárunk, Hol letűnt világot és embert találunk ; Múltra, mely lecke s a jövő betűzi ki, Arra, mi kezdődik s sohsem fog letűnni, Költőkre, a könyvek emez örvényére, Hol kicsillan Aeschül, Homér és Jób fénye, Moliére, Voltaire, Kant dicső homlokára , Az Észre emelten ég kezedben fáklya! Az emberi észből füstgomolyt csinálsz-e ? Hogy a könyv megváltód , felejted immár te ? Ott a magaslaton fénylik a könyv: Abitót, Háborút, éhséget, rombolót, pusztítót, Eltörül, lerombol, mert fényt hint azokra, Lángját és világát árnyaikra szórja ! Ő szól, s nem látsz többé rabszolgát, páriát. Olvass csak egy Plátót, Miltont, Beccariát, Olvasd Daniét, Shakspeert, Corneille-t, e jósokat, Szellemük világa lelkednek lángot ad. Hogy egy vagy ővelük , bűvölten érezed, Olvasva merengő, méla lesz szellemed, Lényedbe véled te nőni e nagyokat, — Zárda-rom magába hajnalfényt igy fogad — A mint hő sugáruk lelkedbe béhatol, Elénk leszel, derülsz, békén megnyughatol; Lelked, ha kérdezik, gyors feleletre kész, Jobbnak érzed magad; — elolvad, elenyész, Mint ha tűzsugárnál — dölyföd, szenvedélyed, A királyság s minden vak előitélet. Mert bennünk elébb a tudomány ver csirát, S aztán a szabadság. Miért oltja ki hát Mind e fényt, mely tiéd, éppen a te kezed ?! Betölt álmaidat a könyvben fölleled, A könyv lelkedbe hat s letöri a békét, Melyet az igazra a tévelygés rakott. Lelki ismeretünk : Gordius csomója, Ő meg a kalauz, orvos, a ki óvja, Gyűlöleted oltja, őrültségben gyógyít — Bűnösen égetnéd most el, a mi jó itt! A könyv gazdagságod: kútfej a tudásnak, Erénynek, igaznak, jognak, haladásnak . Ész, mely vak őrjöngést majd szétoszlatni fog : Mindezt szétrombolod ?“ „Olvasni nem tudok!“ Hegedűs István. A virágot közt. (Rajz.) Írta: Berényi Gusztáv. (Folytatás.) A szél fokozódó dühvel csapkodó a havat errearra, körültekintek. Magas, emeletes épület előtt állottam, ablakai sötéten bámultak az éjbe, s amint hosszabb szemlélés után kivettem, az üvegtelen táblákon szabadon rohant ki és be az üvöltő szél. Még a baglyok is hallgattak s az éj csöndé fölött a házi*) E kérdés a commune-höz van intézve. vatar gyakorolt korlátlan hatalmat. A nagy épülettől csekély távolban egy kisebb épület gyöngén világló ablakai tűntek szemembe; ott tehát élőlény van, ha nem egyéb, legalább egy gyöngén pislogó lámpa, vagy mécses. — No, Jancsi, indulj csak abba az irányba majd én utánad lépdelek, — mondom a kocsisnak. Mielőtt azonban elindultunk volna, a kis épület ajtaja megnyílt, elől egy lámpás, utána egy termetes emberi alak indult felénk. Amint kissé közelünkbe ért, már hallottuk mormogását, miről rögtön fölismertem házigazda barátom öreg gazdatisztjét. Bundájába volt burkolózva s fejét csaknem egészen eltakarta bő kucsmájával. — Adjon isten jó estét, Gergely bácsi — szóltam, a tőlem telhető jó hangulatot színlelve, hogy az öreg zsémbelődéseinek egy kis korlátot vethessek. — No, bizony, éjszakának, vagy reggelnek is megjárja már tizenkét órakor, — mormogó Gergely bátya nem nagyon barátságos hangon. — Kissé későn érkeztünk, ez megesik az emberen, kivált, ha kerülő úton jön idáig. — Micsoda kerülő úton ? — kérdé az öreg a legnyugodtabb érdektelenséggel, zsebeiben alkalmasint a kulcsot keresgélve. — Hát, mi bizony előbb az útszéli sáncot vizsgáltuk meg, hogy milyen mély benne a hó, aztán csak úgy érkeztünk el ide is, nagy későre. — Hát feldőltünk egy kissé, ugye ? — kérdésező bátya mosolyogva. — Fájdalom, úgy van. — Eh, csekélység az egész. Nem tört sem rúd, sem nyak, sem láb. Én dőltem nagyot a múlt héten, aztán még sötét éjjel volt, az ujját sem látta az ember. Tyúk, milyen dőlés volt az!... — Ha nem jó volna bemenni a szobába, mert itt hideg van ám, — szóltam, dideregve a bokáig érő hóban, mire az öreg kinyitott egy kettős szárnyú ajtót az épület földszinti részén, azután meg egy üveges ajtó csikorgó zárját. Gergely bácsinak semminemű körülmények között nem lehetett oly szerencsés, vagy szerencsétlen kimenetű eseményt beszélni, melynél ő saját élettörténetéből nagyobbat ne beszélt volna el, minden fejtörés nélkül. Nekem semmi kedvem sem volt jelenleg kalandjait hallgatni, mindegyre félbeszakítom meséjében. — Hát Viktor barátom itthon van-e ? — kérdem. — Persze, hogy itthon, hanem ő bizony nem szeret fent baglyoskodni és idején, — felelt Gergely bácsi, egyet intve felém bozontos fejével. — Ő fent lakik, ugye ? — Ott, a feleségével Már négy hónapja, hogy ide költöztek. Igaz, hogy az emelet szobáinak nagy részébe bejárnak a baglyok, meg a förgeteg, hanem rendre-rendre kiűzzük onnan őket. Beléptünk egy tágas terembe, melyben — mint előre gyanitám — az éjét kell eltöltenem. Annyi első tekintetre szemembe tűnt, hogy a kemencében pompás tűz lobog, a kemence előtt pedig nagy rakás fa volt felhalmozva. Gergely bácsi gyertyát gyújtott s a szoba bal szögletébe helyezett ágy mellett álló kis asztalra helyezé. A kredencben hideg étkek vannak, meg bor is, tessék hozzá látni. Nem gondoltuk, hogy ma érkezik ide. Hanem most nyugodalmat kívánok, holnap elbeszélem, hogy milyen szépen dőltem fel a múlt héten. Ezzel Gergely bátyám menten ott hagyott, szólítottam vissza még egy pár szóra, de nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Bundámat levetettem, a külső ajtót behúztam, a belsőt betettem, bezártam és egyenesen a mutatott szekrény felé indultam. Azonban alig tettem három lépést, midőn meglepetve állottam meg. Amint körültekintek a szobában, amint szemeim a gyertya világához inkább hozzászoktak: tekintetem egy egész sereg zöldségen akadt meg. A szoba mélyébe indultam, kezembe vévén a gyertyát. Díszes állványokon a legszebb példány kaméliák, rózsák, fuksziák, szegfűk, cinerama csoportok, violák, kaktuszok stb. pompáztak; szóval, egész serege volt itt a különféle kedveltebb kerti virágoknak. A virágállványok a szobának csaknem kétharmadát foglalták el. Gyönyörködve szemléltem a részint nyiló, részint már teljesen kinyitva pompázó virágokat s e kérdés merült fel agyamban: miért vannak e virágok éppen itt e szobában? — Kérdésemre saját magamnak kell e feleletet adnom. Uj gazdák, alig négy hava, hogy e birtokba költöztek, virágház nincs, igy tehát e szép növényeknek aligha jobb helyük akadt volna, mint e tágas terem. Kedves társaságba jutottam, — gondolom, — azonban örömemet egy kis aggodalom mérséklé: — csak éjjel ne volna! — Nem örömest háborgatom e szépeket nyugalmukban, főkint saját nyugalmam veszélyeztetése miatt, s maga a gondolat, hogy e bájos lényeknek én szolgáltassak alkalmat arra, hogy nekem kellemetlenséget okozzanak, kétszeresen nyugtalaníta. Gergely bátya nem nagy jártassággal bír a természettudományokban, de már mindegy, a szabadban semmi esetre sem tölthetem az élét, aztán — bár szobám nem volt igen magas — egy kis elkábulás vagy fejfájásnál nagyobb veszélytől alig tarthatok. Még egyszer szemlét tartottam a virágállványok fölött, és minden nyugtalanságom dacára gyönyörködni tudtam e kedves lényekben, kik minden szendeségük mellett is jelenleg öntudatlan ellenségeim voltak. Majd segítünk a dolgon, egy kis szabad levegő bebocsátása által, most pedig lássunk a vacsora után. A kredencben talált ízletes, hideg étkek, jó bor, hamar kielégíték étvágyamat, de rájöttem ama kellemetlen tapasztalatra, hogy a jóllakás nem űzi el a legkisebb aggodalmat sem. Gondolataim egy percre sem tudták odahagyni a színes, aranyozott virágállványokat, bár aggodalmam saját magam előtt is nevetségesnek tűnhetett volna fel. (Vége köv.) Ostoba Öcsém házassági levelei. (Bölcs nagynénjéhez írva.) Gildemeistertől. (Folytatás.) Állásom oly kedvező helyzetet nyújt, hogy tulajdonképpen egy körhöz sem vagyunk kötve, csatlakozunk a rokonszenves elemekhez, ahol találjuk. Azonban vannak határok, melyeken túl nem szabad mennünk, ha csak azt nem akarjuk, hogy vagy csupán megtűrt egyéniségek legyünk, vagy hogy éppen kurtán visszautasíttassunk. Tolakodók pedig nem lehetünk a nélkül, hogy a jó osztályok értelmes s müveit része tőlünk vállat vonva el ne forduljon. Fenhéjazás pedig állásomhoz egyátalán nem illik. Ismételve mondom, kedves néném, Linát oly körbe vezethetem, melynél kellemesebbet még csak gondolni sem lehet —■ s mely tán az osztályokat tekintve, némileg tökéletesen összhangzatos. Erről őt biztosíthatom. Csak ne legyen exclusív, mint otthon a kis városban. Itt egészen más mértékkel mér-