Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-12 / 208. szám
— Isten ments! — felelte. — Hiszen ő az, aki fél, valóban szinte retteg tőlem, azaz nyelvemtől, amint ön is láthatja. Ha ha senki nem mert neki azelőtt visszafelelni; anyja, szolgái, barátai — sőt, ön, még ön sem mer neki ellent mondani. Vagy nincs igazam ? No lássa, én meg csak azért is mindig ellenkezem vele s azt teszem, ami nekem tetszik. Ő gyűlöl engem, minden bizonynyal, csakhogy fél is tőlem, mr. Carthews. Ha! ha! ha ! „Szentséges egek! — gondolom magamban, és ez a két ember egymáshoz van kötve az egész életre. Mind a ketten elélhetnek még negyven évig- Micsoda jövő !“ Mielőtt aludni tértünk volna, még aznap is ingerelte őt csipkedő ötleteivel. A jószágigazgató fiáról volt szó, a ki leesett egy fáról s kitörte a lábát. . . . „A gyerek mégis csak iszonyú teher az ember nyakán“ — szólt lady. Dunblane — Hála isten, hogy nekem nincs fiam a ki a fáról leessék s életemet elkeserítse.“ Mondanom sem kell, hogy ez nem volt meggyőződése. Lehetetlen, hogy olyan körülmények közt, amilyenekben ő volt, ne kivánkozott volna gyermek után. Mintha csak a gonosz szellem szállta volna meg ezt a nőt, hogy mindig keresse az alkalmat férje boszantására. A lord háttal állt felém e pillanatban s a fentebbi szavak hatását csak abból következtettem, hogy azonnal gyertyát gyújtott s oda hagyta a termet. Azon este nem is láttuk őt többet. A következő napok alatt még jobban elmérgesedett a viszony a lord és lady Dunblane között. Egyszer megkisérlettem, hogy lelkére beszéljek Dunblanenek, de hiába fáradoztam. Neje iránt kiirthatlan gyűlöletet érzett s gyűlöletét nem is titkolta. Ha magányosan voltam vele, elég beszédes volt, de ha neje is jelen volt, minduntalan csak azt látszott lesni, hogy micsoda szó fog annak ajkairól elröppeni. Már négy napig voltam a kastélyban —ötöd napra már vissza kellett térnem Aberdeenbe, midőn egy nem éppen váratlan, de nem is szívesen látott vendég érkezett közénk. Ez Dunblane Jakab volt, a törvényszerinti örökös, akit csak nem régen találtak meg, s aki az utóbbi időben több levelet váltott már Dunblane lorddal. Most jött először a kastélyba s eme látogatása is egészen hivatalos volt. Úgy látszik, érezte helyzete különösségét. Nem igen emlékezem már a fiatal emberre, csak azt tudom, hogy igen őszinte, egyszerű és nyugodt férfiú volt! Dunblane lord hidegen, hanem illő udvariassággal fogadta. Beszéd közben lady Dunblane, rendes szokása szerint, épp ott ragadta meg a tárgyat, amelynek még csak említésétől is borzadt a lord. „Úgy tehát ön mint a törvényes örökös, látogatott meg minket, hogy ama híres szoba titkába beavattassék ? — Szép. A dolog egészen olyan, mintha valakit szabadkőmivessé avatnak . . . Titoktartó ön, mr. Dunblane ? Mert ha nem az, iszonyú szerencsétlenségeket hozhat fejünkre.“ E szavakat hangos, fülsértő gúnykacajjal kisérte. Lord Dunblane ebben a pillanatban talán darabokra tudta volna őt tépni, hanem csupán csak fogai közt mormogott valami káromkodást s öklét erősen összeszorította, amit kívülem senki sem látott. Ez est minden mozzanata élénken él emlékezetemben. Jól emlékszem még rá, hogy mint tért lady Dunblane minduntalan e tárgyra vissza, noha kötekedése ezúttal könnyen balvégzetű lehetendett rá nézve, de egyre ingerelte azért férjét, mert látta, hogy ez mint remeg szavai alatt. Nevetség tárgyává akarta tenni a jóslatot, és gúnyolta ama babonákat, amelyekben férje úgy hitt, mint a hitágazatokban. Szinte visszataszító volt e pillanatban tekintete. A férj nyugodtabb volt, mint rendesen, alig szólt egy szót, hanem karjait keresztbe fonva bámult a kandalló tüzére; szemei égtek mint az izzó szén, s ha káromkodott is, amit töbször tett, oly elfojtott hangon tette, ami különös ellentétben állt szokott hevességével. De azért hangja rezgésében volt valami, ami elárulta szörnyű izgatottságát. Késő este volt már, mi a lady theaasztala körül ültünk, midőn felszólított minket, fogadjunk vele, hogy ő megtalálja a titkos szobát. Ezzel tette fel a koronát ez esti botorságaira. Mondanom sem kell, hogy senki sem fogadta el ajánlatát. De ő nem hátrált azért. Jól látta, hogy mint sápadt el férje arca , de szörnyű tekintete csak fokozta vakmerőségét. Újra kijelentette, hogy ki kell fürkésznie ezt a csodálatos titkot. Az ilyen bolondságok jók voltak a középkorban vénasszonyok ijesztgetésére, de azt nem foghatja fel, hogy még ma is akadjon ember, aki ilyenek által hagyja magát lóvá tenni. Még többet is beszélt. Én is, Pilson is, hallgatásra akartuk őt bírni, de hiába. De a mit ő egyszer fogai közé szoríthatott, azt nem eresztette el egy könnyen s folyvást gúnyolódott, s lesvén a hatást, a melyet szavait a lordra tettek .... . Szegény teremtés, alig sejtette hogy mit cselekszik s mily következményei lesznek botor magaviseletének. Senki sem nevetett éltem. Maga az örökös is hallgatott, pedig ő mindig mosolygott, valahányszor csak alkalom kínálkozott rá. Ha az ember Dunblane arcára tekintett, egyszerre elvesztette minden nevető kedvét. Sohasem felejthetem arckifejezését. Elégszer volt alkalmam látni őt, midőn fékezhetlen szenvedélyessége kitört. Azonban most a félelem (neje jól ítélt, midőn azt mondta, hogy férje fél tőle) és düh olyan különös vegyüléke ült arcán, amilyet soha sem láttam másnál. Végre nem állhattam meg tovább, hogy ne szóljak, noha meggyőződésem ellen beszéltem. „— Lady Dublane, — így szólítam meg őt, — mint a legtöbb skót ember, én is babonás vagyok egy kissé. Ez utosó éjszakám az önök vendégszerető fedele alatt, s meg vagyok róla győződve, hogy ön nem óhajtja annak nyugalmát megzavarni. Ön oly szerencsés természettel bír, hogy egyátalában nem ismer félelmet. Mások gyengébbek. Ne vegye rosz néven, ha komolyan kérem, hagyja békében a kastélyt illető babonákat. Higyye meg, hogy „égen-földön több oly dolog van, amiket az ember meg sem álmodnék.“ „Ő kacajra fakadt, mint rendesen. »Oh, mr. Carthews, igazán restelem, hogy ön így beszél. De jól tudom, hogy honnan van ez. Ön nem a szellemektől és jósolatoktól fél, hanem az én lordomat félti. Jó, májusban látni fogom önt, ha dél felé utaztamban Aberdeenen keresztül megyek, akkor pontosan elmondok mindent, mert higgye meg, nem nyugszom addig, míg azt a titkot ki nem fürkészem , s remélem, hogy akkorra már sikerülni is fog. Ilyen hangulatban mondott jó éjszakát, és nem is láttam többé szegény asszonyt. Dunblane oda hagyta a szobát. Előre összebeszéltek-e, hogy Pilson és a fiatal örökös utána menjenek s üzleti dolguk végeztével késő éjjel nyissák fel a titkos szobát , nem tudom , de több körülményből lehet gyanítanom, hogy igen. Az igaz, hogy midőn egymásnak kölcsönösen jó éjt kivántunk, sem Pilson sem az örökös egy szót sem ejtettek, amelyből azt következtethettem volna, hogy nem mennek egyenest aludni. Ők egy nappal tovább szándékoztak a kastélyban maradni, mint én, s lehetséges volt, hogy a titkos szobát csak az én távoztom után voltak felnyitandók. Az éj első felében jóízűen aludtam, azonban úgy három óra felé hirtelen felébredtem, mondhatnám, felriadtam álmomból. Nem volt valami rosz álmom; arra sem emlékeztem, hogy zajt hallottam volna ; alvásom mégis egyszerre megszakadt és határtalan rémületben, mozdulatlanul ültem ágyam szélén. Hallgatóztam; minden csendes volt; nem hallottam egyebet, mint a szél zúgását alant a fák közt. Nyughatatlanságomban mégis felugortam az ágyból, az ablakhoz futottam s felnyitottam azt. A holdvilág nem látszott, hanem az éjszaka azért tiszta és világos volt. A szomszéd falon jól láthattam a felfutó repkényt, a szemben fekvő torony kis ajtaját a sarokban s néha egy-egy baglyot, a mint szárnyával a falat kotorta. A torony mellett volt egy régi, mély árok. Ha valaki követ dobott bele, fél percbe került mig a kő feneket ért. (Folyt. köv.) Az emberi test föntartása. (Dr. H. I.) Az emberi szervezetet legegyszerűbben a géphez hasonlíthatjuk, de a melynek mozgató erejét számtalan év fáradságos kutatása dacára sem ismerjük egészen. Minden működés, — a földmives egyszerű kézi munkájától a tudományos férfiak bámulatra ragadó szellemi működéséig, — e gépezet rendszeres járásától függ. Valamint minden képnek, úgy az emberi szervezetnek is éltető anyagra van szüksége , ettől függ munkaképessége. Moleschott szerint: „a vér az emberi táplálkozás első eredménye, mely mintegy folyékony anyagát, csíráját képezi a szilárd emberi testnek; a vér az az anyanedv, melyből a többi anyag jö létre, melyek különböző fejlődése határozza meg az emberi gondolkodás határát a különböző fajokban. A legfontosabb kérdések egyike kétségkívül: mikép lehet jó, egésséges vérre szert tenni. Forgassuk bármikép ide-oda a kérdést, utójára mégis el kell ismernünk, hogy gondolkodásmódunk, szeretetünk vagy gyűlöletünk, hatalmunk stb. stb mind vérünktől függ, vérünk pedig tápszereinktől.“ Szervezetünk folytonos működése által, — mely néha-néha lecsöndesül ugyan, mint példáúl alvás közben, de meg nem szűnik, — a test egy része elhasználódik, mely veszteséget külről kell pótolnunk, ha életünket fen akarjuk tartani. E veszteséget az élelmiszerek pótolják. A legelső, talán legfontosabb kérdés : mely élelmiszerek pótolják legjobban az emberi szervezet elhasznált részeit, hogy működésében meg ne zavartassék? A gazdag azt eszik, mi neki legjobban ízlik, s bár élelmiszereinek legnagyobb része csak ínyének gyönyörködtetésére szolgál, sok olyat is eszik a többi közt, mely testét jól táplálja. Sokkal közelebbről érdekli e kérdés a napi munkája után élő nagy tömeget, vagy ha hadsereg, körülzárolt vár stb. élelmezéséről van szó; nem kevésbbé fontos továbbá az orvosnak, ki hosszasan tartó kór által megviselt, de már lábadozó betegét minél hamarabb erőhöz igyekszik juttatni. A természet, mint mindenütt, úgy itt is csekély készlettel nagy eredményt képes létrehozni; élelmiszereink vegytanilag kétfélére vezethetők vissza: légenytartalmú (t. i. fehérnyeféle) és légenynélküliekre, melyekhez még néhány sónem, — főképp villavas só — csatlakozik. A fehérnye-tartalmúakhoz tartozik mindenelőtt a hús, tojás, sajt, lencse, borsó és bab; a legénynélküliekhez a keményítő, cukor, mézga stb. A kenyeret mind a kettőhöz sorozhatjuk, mert nagymennyiségű keményítőn kívül egy fehérnyeféle anyagot is tartalmaz. Az élelmiszerek közt a legelső helyet kétségkívül a fehérnye foglalja el, sőt hosszú ideig ama nézet volt elterjedve, hogy a fehérnyéből csakis szerveink elhasznált részei újulnak meg, miért is a régiek által „vérképzőknek“ neveztetett, míg a légenynélküliek csak a lélegzés föntartására szolgálnak. Minden belélegzés alkalmával élenyt szívunk tüdőnkbe, mely a vérrel egyesülve áthatja szervezetünket. Célja a pusztítás, amennyiben mindent eléget (élegesít), amivel csak érintkezésbe jő. Működésének végeredménye a szénsav, melyet, mint elhasznált anyagot a kilélegzéssel távolítunk el testünkből. A zsír s a többi légenynélküli élelmiszerek lesznek leghamarább az eleny áldozataivá s távolittatnak el mint szénsav az emberi testből; ez okból tulajdonították régebben kizárólag ezeknek a lélekzést. Ez átváltozás akkor sem szakad meg, ha a szervezet nyugalomban van, ha csak lélekzik, míg ellenben a fehérnyefélék elégésére az emberi szervezet részéről nagyobb tevékenységre van szükség. Hanem azért ne gondoljuk ám, hogy testi nyugalom közben éppen semmi fehérnyeféle anyagot sem elegesít szervezetünk, mert ha például élelmiszerünk legnagyobb részt, vagy talán kizárólag csak fehérnyékből állanak, akkor a lélekzésre szolgáló anyagot is * ezeknek kell szolgáltatni. Nem helyes tehát amaz elkülönzés, mely a fehérnyeféléket „vérképző,“ a többit pedig „lélekzési“ anyagoknak nevezi. A fehérnyefélék legnagyobb részét mint húst veszszük magunkhoz, különféleképp készítve. Ezúttal nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy a főtt hús sokkal kevesebb táperővel bír, mint a nyers vagy a sült hús, amennyiben a főzés által csekély fehérnye s igen sokféle só megy át a levesbe. Kizárólag hússal táplálkozni épp oly káros volna szervezetünkre, mint a húseledelek egész mellőzése; egyik épp oly helytelen túlzás, mint a másik. Villerme írja,hogy a spanyol háborúban egy hadsereg, melyhez ő is tartozott, nyolc napig kizárólag húsételre volt szorulva, minek következtében a legénység a folytonos hasmenés és elsoványodás folytán igen elgyengült. Nézetünk,s hiszem az egész orvosi tudomány nézete szerint az emberi táplálkozás olyan legyen, melyben a főszerepet a fehérnyeféle anyagok képezzék, de a legenynélkülieket és zsírt se mellőzzük ; ez az úgynevezett „vegyes táplálék.“ Nem az ételek mennyisége, hanem minősége határoz. Megélhet-e az ember kizárólag növényi élelmiszerekből ? A vegetáriánusok felekezete nem új. Különcök mindig voltak, kik majd babonával határos vallásosságból, majd csupa szenvedélyből, évszázados tapasztalatok dacára is le akarták téríteni az emberiséget a húsevésről. Már Ovid tesz említést a vegetariánusokról Krotonban, de akik inkább nevetség, mint követés tárgyai voltak már akkor. Tudományos szempontból el kell ismernünk, 906