Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)

1872-09-12 / 208. szám

— Isten ments! — felelt­e. — Hiszen ő az, a­ki fél, valóban szinte retteg tőlem, azaz nyelvemtől, a­mint ön is láthatja. Ha­ ha­­ senki nem mert neki az­előtt visszafelelni; anyja, szolgái, barátai — sőt, ön, még ön sem mer neki ellent mondani. Vagy nincs igazam ? No lássa, én meg csak azért is mindig el­lenkezem vele s azt teszem, a­mi nekem tetszik. Ő gyűlöl engem, minden bizonynyal, csakhogy fél is tő­lem, mr. Carthews. Ha! ha! ha ! „Szentséges egek! — gondolom magamban, és ez a két ember egymáshoz van kötve az egész életre. Mind a ketten elélhetnek még negyven évig- Micsoda jövő !“ Mielőtt aludni tértünk volna, még aznap is ingerelte őt csipkedő ötleteivel. A jószágigazgató fiáról volt szó, a ki leesett egy fáról s kitörte a lábát. . . . „A gyerek mégis csak iszonyú teher az ember nyakán“ — szólt lady. Dunblane — Hála isten, hogy nekem nincs fiam a ki a fáról leessék s életemet el­keserítse.“ Mondanom sem kell, hogy ez nem volt meggyő­ződése. Lehetetlen, hogy olyan körülmények közt, a­milyenekben ő volt, ne kivánkozott volna gyermek után. Mintha csak a gonosz szellem szállta volna meg ezt a nőt, hogy mindig keresse az alkalmat férje boszantására. A lord háttal állt felém e pilla­­na­tban s a fentebbi szavak hatását csak abból kö­vetkeztettem, hogy azonnal gyertyát gyújtott s oda hagyta a termet. Azon este nem is láttuk őt többet. A következő napok alatt még jobban elmérge­sedett a viszony a lord és lady Dunblane között. Egy­szer megkisérlettem, hogy lelkére beszéljek Dunbla­­nenek, de hiába fáradoztam. Neje iránt kiirthatlan gyűlöletet érzett s gyűlöletét nem is titkolta. Ha ma­gányosan voltam vele, elég beszédes volt, de ha neje is jelen volt, minduntalan csak azt látszott lesni, hogy micsoda szó fog annak ajkairól elröppeni. Már négy napig voltam a kastélyban —­­ötöd napra már vissza kellett térnem Aberdeenbe, midőn egy nem éppen váratlan, de nem is szívesen látott vendég érke­zett közénk. Ez Dunblane Jakab volt, a törvénysze­rinti örökös, a­kit csak nem régen találtak meg, s a­ki az utóbbi időben több levelet váltott már Dunblane lorddal. Most jött először a kastélyba s eme látogatása is egészen hivatalos volt. Úgy látszik, érezte hely­zete különösségét. Nem igen emlékezem már a fiatal emberre, csak azt tudom, hogy igen őszinte, egyszerű és nyugodt férfiú volt! Dunblane lord hidegen, ha­nem illő udvariassággal fogadta. Beszéd közben lady Dunblane, rendes szokása szerint, épp ott ragadta meg a tárgyat, a­melynek még csak említésétől is borzadt a lord. „Úgy tehát ön mint a törvényes örökös, látoga­tott meg minket, hogy ama híres szoba titkába beavattassék ? — Szép. A dolog egészen olyan, mintha valakit szabadkőmivessé avatnak . . . Titok­tartó ön, mr. Dunblane ? Mert ha nem az, iszonyú szerencsétlenségeket hozhat fejünkre.“ E szavakat hangos, fülsértő gúnykacajjal kisérte. Lord Dunb­lane ebben a pillanatban talán darabokra tudta volna őt tépni, hanem csupán csak fogai közt mormogott valami káromkodást s öklét erősen összeszorította, a­mit kívülem senki sem látott­. Ez est minden moz­zanata élénken él emlékezetemben. Jól emlékszem még rá, hogy mint tért lady Dunblane minduntalan e tárgyra vissza, noha kötekedése ezúttal könnyen­­ balvégzetű lehetendett rá nézve, de egyre ingerelte­­ azért férjét, mert látta, hogy ez mint remeg szavai­­ alatt. Nevetség tárgyává akarta tenni a jóslatot, és­­ gúnyolta ama babonákat, a­melyekben férje úgy­­ hitt, mint a hitágazatokban. Szinte visszataszító volt e pillanatban tekintete. A férj nyugodtabb volt, mint rendesen, alig szólt egy szót, hanem karjait keresztbe fonva bámult a kandalló tüzére; szemei égtek mint az izzó szén, s ha káromkodott is, a­mit töbször tett, oly elfojtott hangon tette, a­mi különös ellentétben állt szokott hevességével. De azért hangja rezgésé­ben volt valami, a­mi elárulta szörnyű izgatottságát. Késő este volt már, mi a lady theaasztala körül ül­tünk, midőn felszólított minket, fogadjunk vele, hogy ő megtalálj­a a titkos szobát. Ezzel tette fel a koronát ez esti botorságaira. Mondanom sem kell, hogy senki sem fogadta el ajánlatát. De ő nem hátrált azért. Jól látta, hogy mint sápadt el férje arca , de szörnyű tekintete csak fokozta vakmerőségét. Újra kijelen­tette, hogy ki kell fürkésznie ezt a csodálatos titkot. Az ilyen bolondságok jók voltak a középkorban vénasszonyok ijesztgetésére, de azt nem foghatja fel, hogy még ma is akadjon ember, a­ki ilyenek által hagyja magát lóvá tenni. Még többet is beszélt. Én is, Pilson is, hallgatásra akartuk őt bírni, de hiába. De a mit ő egyszer fogai közé szoríthatott, azt nem­­ eresztette el egy könnyen s folyvást gúnyolódott, s lesvén a hatást, a melyet szavait a lordra tettek .... . Szegény teremtés, alig sejtette hogy mit cselekszik s­­ mily következményei lesznek botor magaviseletének.­­ Senki sem nevetett éltem­. Maga az örökös is hall­­­­gatott, pedig ő mindig mosolygott, valahányszor csak alkalom kínálkozott rá. Ha az ember Dunblane ar­cára tekintett, egyszerre elvesztette minden nevető kedvét. Sohasem felejthetem arckifejezését. Elégszer volt alkalmam látni őt, midőn fékezhetlen szenve­délyessége kitört. Azonban most a félelem (neje jól ítélt, midőn azt mondta, hogy férje fél tőle) és düh olyan különös vegyüléke ült arcán, a­milyet soha sem láttam másnál. Végre nem állhattam meg to­vább, hogy ne szóljak, noha meggyőződésem ellen beszéltem. „— Lady Dublane, — így szólítam meg őt, — mint a legtöbb skót ember, én is babonás vagyok egy kissé. Ez utosó éjszakám az önök vendégszerető fe­dele alatt, s meg vagyok róla győződve, hogy ön nem óhajtja annak nyugalmát megzavarni. Ön oly szerencsés természettel bír, hogy egyátalában nem ismer félelmet. Mások gyengébbek. Ne vegye rosz néven, ha komolyan kérem, hagyja békében a kas­télyt illető babonákat. Higyye meg, hogy „égen-föl­­dön több oly dolog van, a­miket az ember meg sem álmodnék.“ „Ő kacajra fakadt, mint rendesen. »Oh, mr. Carthews, igazán restelem, hogy ön így beszél. De jól tudom, hogy honnan van ez. Ön nem a szelle­mektől és jósolatoktól fél, hanem az én lordomat félti. Jó, májusban látni fogom önt, ha dél felé utaz­­tamban Aberdeenen keresztül megyek, akkor ponto­san elmondok mindent, mert higgye meg, nem nyug­szom addig, míg azt a titkot ki nem fürkészem , s remélem, hogy akkorra már sikerülni is fog. Ilyen hangulatban mondott jó éjszakát, és nem is láttam többé szegény asszonyt. Dunblane oda hagyta a szobát. Előre összebe­­széltek-e, hogy Pilson és a fiatal örökös utána menje­nek s üzleti dolguk végeztével késő éjjel nyissák fel a titkos szobát , nem tudom , de több körülményből lehet gyanítanom, hogy igen. Az igaz, hogy midőn egymásnak kölcsönösen jó éjt kivántunk, sem Pilson sem az örökös egy szót sem ejtettek, a­melyből azt következtethettem volna, hogy nem mennek egye­nest aludni. Ők egy nappal tovább szándékoztak a kastélyban maradni, mint én, s lehetséges volt, hogy a titkos szobát csak az én távoztom után voltak fel­­nyitandók. Az éj első felében jóízűen aludtam, azonban úgy három óra felé hirtelen felébredtem, mondhat­nám, felriadtam álmomból. Nem volt valami rosz álmom; arra sem emlékeztem, hogy zajt hallottam volna ; alvásom mégis egyszerre megszakadt és ha­tártalan rémületben, mozdulatlanul ültem ágyam szé­lén. Hallgatóztam; minden csendes volt; nem hallot­tam egyebet, mint a szél zúgását alant a fák közt. Nyughatatlanságomban mégis felugortam az ágyból, az ablakhoz futottam s felnyitottam azt. A holdvi­lág nem látszott, hanem az éjszaka azért tiszta és vi­lágos volt. A szomszéd falon jól láthattam a felfutó repkényt, a szemben fekvő torony kis ajtaját a sa­rokban s néha egy-egy baglyot, a mint szárnyával a falat kotorta. A torony mellett volt egy régi, mély árok. Ha valaki követ dobott bele, fél percbe került mig a kő feneket ért. (Folyt. köv.) Az emberi test föntartása. (Dr. H. I.) Az emberi szervezetet legegyszerűb­ben a géphez hasonlíthatjuk, de a melynek mozgató erejét számtalan év fáradságos kutatása dacára sem ismerjük egészen. Minden működés, — a földmives egyszerű kézi munkájától a tudományos férfiak bá­mulatra ragadó szellemi működéséig, — e gépezet rendszeres járásától függ. Valamint minden képnek, úgy az emberi szervezetnek is éltető anyagra van szüksége , ettől függ munkaképessége. Moleschott szerint: „a vér az emberi táplálkozás első eredménye, mely mintegy folyékony anyagát, csíráját képezi a szilárd emberi testnek; a vér az az anyanedv, mely­ből a többi anyag jö létre, melyek különböző fejlő­dése határozza meg az emberi gondolkodás határát a különböző fajokban. A legfontosabb kérdések egyike kétségkívül: mikép lehet jó, egésséges vérre szert tenni. Forgassuk bármikép ide-oda a kérdést, utójára mégis el kell ismernünk, hogy gondolkodásmódunk, szeretetünk vagy gyűlöletünk, hatalmunk stb. stb mind vérünktől függ, vérünk pedig tápszereinktől.“ Szervezetünk folytonos működése által, — mely néha-néha lecsöndesül ugyan, mint példáúl alvás közben, de meg nem szűnik, — a test egy része el­használódik, mely veszteséget külről kell pótolnunk, ha életünket fen akarjuk tartani. E veszteséget az élelmi­szerek pótolják. A legelső, talán legfontosabb kérdés : mely élel­mi­szerek pótolják legjobban az emberi szervezet el­használt részeit, hogy működésében meg ne zavar­­tassék? A gazdag azt eszik, mi neki legjobban ízlik, s bár élelmi­szereinek legnagyobb része csak ínyének gyönyörködtetésére szolgál, sok olyat is eszik a többi közt, mely testét jól táplálja. Sokkal közelebbről ér­dekli e kérdés a napi munkája után élő nagy töme­get, vagy ha hadsereg, körülzárolt vár stb. élelmezé­séről van szó; nem kevésbbé fontos továbbá az or­vosnak, ki hosszasan tartó kór által megviselt, de már lábadozó betegét minél hamarabb erőhöz igyek­szik juttatni.­­ A természet, mint mindenütt, úgy itt is csekély készlettel nagy eredményt képes létrehozni; élelmi­szereink vegytanilag kétfélére vezethetők vissza: légenytartalmú (t. i. fehérnyeféle) és légenynélkü­­liekre, melyekhez még néhány sónem, — főképp vil­­lavas só — csatlakozik. A fehérnye-tartalmúakhoz tartozik mindenelőtt a hús, tojás, sajt, lencse, borsó és bab; a legénynélküliekhez a keményítő, cukor, mézga stb. A kenyeret mind a kettőhöz sorozhatjuk, mert nagymennyiségű keményítőn kívül egy fehér­nyeféle anyagot is tartalmaz. Az élelmi­szerek közt a legelső helyet kétség­kívül a fehérnye foglalja el, sőt hosszú ideig ama nézet volt elterjedve, hogy a fehérnyéből csakis szer­veink elhasznált részei újulnak meg, miért is a ré­giek által „vérképzőknek“ neveztetett, míg a légeny­­nélküliek csak a lélegzés föntartására szolgálnak. Minden belélegzés alkalmával élenyt szívunk tüdőnkbe, mely a vérrel egyesülve áthatja szerveze­tünket. Célja a pusztítás, amennyiben mindent eléget (élegesít), a­mivel csak érintkezésbe jő. Működésé­nek végeredménye a szénsav, melyet, mint elhasz­nált anyagot a kilélegzéssel távolítunk el testünkből. A zsír s a többi légenynélküli élelmi­szerek lesznek leghamarább az eleny áldozataivá s távolittatnak el mint szénsav az emberi testből; ez okból tulajdoní­tották régebben kizárólag ezeknek a lélekzést. Ez átváltozás akkor sem szakad meg, ha a szervezet nyugalomban van, ha csak lélekzik, míg ellenben a fehérnyefélék elégésére az emberi szerve­zet részéről nagyobb tevékenységre van szükség. Hanem azért ne gondoljuk ám, hogy testi nyugalom közben éppen semmi fehérnyeféle anyagot sem elege­sít szervezetünk, mert ha például élelmi­szerünk leg­nagyobb részt, vagy talán kizárólag csak fehérnyék­­­ből állanak, akkor a lélekzésre szolgáló anyagot is * ezeknek kell szolgáltatni. Nem helyes tehát amaz el­­különzés, mely a fehérnyeféléket „vérképző,“ a töb­bit pedig „lélekzési“ anyagoknak nevezi. A fehérnyefélék legnagyobb részét mint húst veszszük magunkhoz, különféleképp készítve. Ezúttal nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy a főtt hús sokkal kevesebb táperővel bír, mint a nyers vagy a sült hús, amennyiben a főzés által csekély fehérnye s igen sokféle só megy át a levesbe. Kizárólag hússal táplálkozni épp oly káros vol­na szervezetünkre, mint a hús­eledelek egész mellő­zése; egyik épp oly helytelen túlzás, mint a másik. Villerme írja,hogy a spanyol háborúban egy hadsereg, melyhez ő is tartozott, nyolc napig kizárólag húsé­telre volt szorulva, minek következtében a legénység a folytonos hasmenés és elsoványodás folytán igen el­­gyengült. Nézetün­k,s hiszem az egész orvosi tudomány nézete szerint az emberi táplálkozás olyan legyen, melyben a főszerepet a fehérnyeféle anyagok képez­zék, de a legenynélkülieket és zsírt se mellőzzük ; ez az úgynevezett „vegyes táplálék.“ Nem az éte­lek mennyisége, hanem minősége határoz. Megélhet-e az ember kizárólag növényi élelmi­szerekből ? A vegetáriánusok felekezete nem új. Különcök mindig voltak, kik majd babonával hatá­ros vallásosságból, majd csupa szenvedélyből, évszá­zados tapasztalatok dacára is le akarták téríteni az emberiséget a húsevésről. Már Ovid tesz említést a vegetariánusokról Krotonban, de a­kik inkább ne­vetség, mint követés tárgyai voltak már akkor. Tudományos szempontból el kell ismernünk, 906

Next