Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)

1872-09-17 / 212. szám

— Szép volna, ha most el akarna minket hagyn­­­ni, — mond Colas, vigan, visszatartva az öreg urat székén, — nem illenék fölzavarni Huberte asz­szonyt, mikor ily szép történetet kezd mesélni. — E történet igen jól be van végezve, — vála­szold a tudor türelmetlenül, — s tökéletesen megma­gyarázta, a mit tudni akartunk, hogy mért hívják igy e völgyet. Nem hiányzik belőle egy szó sem. — De igen , hátra van még a kifejlődés, s a mo­rál, melylyel ön bizonyosan megvendégelt volna minket, midőn Aristoteles poétikáját magyarázta ne­künk ; s a tisztes Huberte asszony ime újra készül a beszédhez. — Szent Odilon, — kezdé az öreg valóban, — egy századnak majd háromnegyedét tölté vissza­vonulva s ájtatoskodva völgyünkben, midőn szent tevékenységében egy fiatal ember kezdé őt gyámoli­­tani, ki pár hónap óta mély buzgósága által tüntette ki magát. Annyi tudománya volt, mint egy papnak, annyi ékesszólása s áj­tata, mint egy szentnek, s ve­­zeklése gyakran oly kemény, hogy a remetelakban szives fogadtatásra számíthatott. Nevét elfelejtettem, bár " ha nem csalódom — nem rég említették előttem. — E név nagyon fölösleges, —­ mormogd a tu-­i dót, körmeit rágva. Chouquet Pongrác mester, — ismétlé Colas rikácsoló hangon, — azt hiszi, hogy ez a név ki is maradhat az elbeszélésből, Huberte asszony! Hall­ja-e, — kiáltá még hangosabban, — e név fölösleges s nekünk nem szükséges tudnunk, hogy hívták e ha­mis képmutató apostolt, ugy­e Chouquet ur, ugy­e, Chouquet Pongrác ur, Chouquet Pongrác tudor ur? Nos, Huberte asszony, mégsem tudj­a, hogy hívták az érdemes fiatal embert? — A nyomorult el akar veszteni, — gondold magában a tudor, az ajtó felé tekintve. — Még nem, — felelé­g ki sem mondott gondo­latra a kis Colas. — Már előbb is attól tartottunk, hogy a szent férfi kincsei valami gonosztevőt fölingerelnek, — folytatá a jó asszony, ki alig figyelt a közbeszólások­ra , — később tudtuk meg, hogy miután azoknak nagy részét kegyes célokra költötte el, a hátralevő részt egy monostor alapítására szánta, hol iskolát s az utasok számára vendéglőt állított. Midőn a fiatal pap idejött, az egész völgyet nyugalmas jólétben ta­lálta, melylyel a gondviselés az öreg remete végnap­jait megörvendeztetni akarta. Legalább lesz vala­kije a jámbor öregnek, gondoltuk magunkban, ki le­zárja szemeit, s imádkozzék mellette, ha isten magá­hoz szólítaná. — Oh be derék, jószivü emberek! — kiáltott Popelin zokogva. — E jó aggastyán tisztes fejét ma­gam is szivesen megáldottam volna, ha ez lehetséges lett volna. Ah ! mit szól ehhez doktor úr ? Pongrác nyugtalanul mozdult meg székén, me­gint az ajtóra nézett, s nem felelt. — Jól van hát, — folytatá az öreg. — Egy éj­jel Tiphaine ijedve riadt föl: ennek ma éppen har­minc éve, csakhogy valamivel közelebb volt a reg­gelhez.­­ — Hogyan ? Igazán azt hiszi, hogy ennek ma harminc éve ? Harminc teljes éve lesz reggel ? — Bizonyos, hogy annyi, tisztelt úr, mert ez 1531-re esett. Kérdeztem férjemet, mért kel oly ko­rán, mert azt hittem, hogy tán valami baja esett. Ne félj lelkem, felesé­g, egy rész álom riasztott föl en­gem, s nem fekszem le, mig meg nem nyugszom, mert néha az álom előre hirdeti a jót vagy roszat. Azt álmodtam, mintha valaki a mi remeténket meg­ölte volna, s mióta fönn vagyok, mintha nyögést vagy panaszt hallanék folytonosan, utána kell néz­nem. Ezzel egy legényével együtt kiment, s nem so­kára meggyőződött róla, hogy nagyon is igazat ál­modott ! — Hogyan ? tán igazán meghalt a szegény re­mete ? — kérdé Colas. — Mester hallja-e ? — Midőn Tiphaine oda­ért, éppen küzködött a halállal, mert bár a gyilkos őt halottnak gondolta, volt még annyi ereje, hogy kivonzotta magát a kunyhóból, míg a nyomorult hiába kereste abban a kincseket, melyekért üdvösségét eljátszotta. — S a gyilkos, az alávaló képmutató volt ugy­e, ki barátsággal és imádkozással hízelegte be magát. Mester, hallja-e ? Pongrác rekedten köhögött. — Igen, ő volt! — mondá Huberte. — A cella rostélya magától bezáródott a gyilkos mögött Ti­phaine egy mesterséges lakatja által, melynek titkát ő nem ismerte. — Ah hát megfogták! — kiáltott Popelin bor­zasztóan nevetve. — Pár pillanat, s megboszálják az igazat? Mester hallja-e? — Nem így volt, — mondá Huberte tovább, fe­jét rázva. — Tiphaine nem talált benn senkit, s mi­után ott erős szurok és kénkőszag volt, azt hitték, hogy az idegen tán az ördöggel szerződött, hogy őt e veszélytől szabadítsa ki, a­mi tán igaz is lehetett, mert később hallottuk, hogy Metzbe és Straszburgba ment a gonosz Cornélius bűvészhez tanulni, kiről tán ön is hallott beszélni ? — Oh, azért nem járt semmivel sem jobban — mondá Popelin örvendezve. — Mester hallja-e? — Hallom, hallom, — felelé Pongrác erőtetett nyugalommal, — a döre babonát, melybe a tudat­lan nép sülyedt. Bár földerülne a tudás világa ! S ezzel hirtelen elvonult szomszédja mellől. Co­las nyugodtan maradt meg helyén, csak egy megvető, gúnyos pillantást vetett a tudorra. — Annyi bizonyos, — szólalt föl az öreg nő, kissé megilletődve, — hogy a cellában egy véres papírdarabot találtak, melyre öt nagy fekete köröm volt pecsétül nyomva, s mely harminc évnyi határidőt szabott a gyilkosnak, mi kitűnt a fordításból, melyet a nagy inquisitor tétetett belé, mert pokoli betűkkel volt megírva. — Vagy roszul hallok, vagy egy órát ütött, — mormogá Popelin. — Mester hallja-e ? — A gonosztevőt nem találták meg sehol, — fej­ezé be elbeszélését Huberte, — bár a szent férfi kezében egy csomó halat, s egy darab véres bőrt hagyott, bolyongva a „Liechtenstein“-, „Chorich“-, és „Coro­­nini-Höhék“ útjain, az alant zuhogó Cserna vizének sziklás partjain, s látva, hogy itt hidakra, filegóriák­­ra, nyughelyekre, ösvényekre is mennyi gondot és költséget fordítanak, gyakran megállunk, s egymás szemébe nézve, kérdezzük: hát ez is a miénk?, hát ilyen is van Magyarországon, hol a természet áldásait nem igen szokta kellőleg megbecsülni, ér­vényesíteni, fokozni a vállalkozási szellem életreva­lósága s az emberi kéz ipara ? A határvidéki katonai parancsnokságnak örök időre becsületére válik, hogy Traján forrásai mellett ily pompás fürdőt alkotott, s az ember szinte fél, hogy vájjon a polgári kom­ányzat alatt nem fog-e ez a gondosság alább hanyatlani ? Nagy kár volna mindenesetre elhanyagolni azt, a­mit sejteni, előbbre vinni kellene, mert ez a hely ha­zánknak nemcsak a természet, hanem az emberi kéz által is egyik legszebbik pontja, vadregényes szűk sziklabércek közt a civilizációnak egy fényes fészke, arra hivatva, hogy itt legalább is öt hónapon át igazi nagyvilági élet legyen. Fájdalom, eddigelé mi — magyarok — ismer­jük e fürdőt legkevesebbé. A lefolyt idény négyezer vendége közt a magyarság valódi törpe minoritást — Éljen szent Odilon! — mondá Colas, könyöké­vel lelökve a tudor kalapját. Chouquet Pongrác feje egyik oldalon kopasz volt, mintha a haj le lett volna róla perzselve. A tudor fenyegetőleg nézte végig Popelint, föl­vette kalapját, s az ajtóhoz ment, visszatekintve, váj­jon a kis ember követi-e ? De ez vigan verdeste a pa­razsat a csipővassal, s a szoba tetejéig kergette föl a szikrákat. . Az ajtó becsukódott a tudor után. A nők hall­gatva s mozdulatlanul maradtak helyeiken, egy is­meretlen borzadálytól megmerevülve.Colas mosolyog­va nézte őket, mélyen meghajtotta magát, s haját visszasimitva szólt: — Isten önnel tiszteletreméltó Huberte asszony, s veletek is csinos tubicák ! Ezer köszönet a ven­dégszerető fogadtatásért, de most tovább kell men­nem jó barátom után, mert félek, hogy eltévedhet. Pillanat múlva megint csikorgott az ajtósarok, s Colas kilépett. — Elment az ördög ? — kérdé a szőke Juliette, reszkető kezeit az égre emelve. Az ördög ? — mondá Anastasie, — azt hiszed hogy ő volt ? — Úgy látszik, — mondá komolyan Huberte asszony, a­ki órák óta folyvást pergeté olvasójának szemeit. — De hogy is hívták ? Colas, Popelin, ez-e az ördög neve ? — Popelin! —mondá biztosan Ursule, a plébános unokahuga. — Gyakran vettem őt észre, — mondá Cypri­­enne, — a tűzön guggolva, ha a rokka mellett ela­ludtam. — S én, ha teheneink tejét elvette, mikor paj­tánkban virasztottam. — Ő az, — mondá a kis Annette, a molnár leá­nya, — ki fütyülve hajtja el az erdőbe szamarainkat, hol eltévednek. — El akart vinni minket is, — téve hozzá hal­kan Catherine, — s én nem egyszer láttam őt a pa­tak mellett ide s tova járni, kelni. — Szabadíts meg urunk a gonosztól! — kiáltott Huberte, térdre borulva. A leányok természetesen követték példáját, s nem váltak el tőle, csak másnap, miután a konyhát gondosan kitisztították imáikkal, szentelt barka füst­jével és szenteltvízzel. Midőn reggel a ház lakosai egy nagy ugaron át a templom felé mentek misére, Toussaint Oudard egyszerre elbocsátá anyja karját, s jelt adva, megál­lította a csoportot, hogy megkímélje azt a borzasztó látványtól, melyet észrevett. Egy emberi holttest volt, melyet a halálküzde­lem kínjai oly rettentően eltorzítottak, s égi vagy pokoli tűz annyira össze-visszaégetett, hogy nehéz volt benne emberi alakra ismerni. Mellette pár fekete posztórongy s egy nagy kalap tolla hajlongott a reg­geli szellőben. Ezóta nevezték a remete völgyét a halott ember völgyének. A mehádiai vándorgyűlés. (Herkules-fürdő, szept. 14.) (v.) Négy nap óta a Herkules-források környé­ke hemzseg a „Naturforscherek“ (és „Fuscherek“) rajától, kik hamar meglepték e rendkívül szép helyet, melylyel hazánk egyetlen egy fürdőintézete sem ver­senyezhet. A­hová itt nézünk, mindenütt az áldozat­­készség, csín és ízlés alkotásait látjuk, igazi palotákat, melyek közül egyiknek még lépcsőházát is szökőkút magas vízsugara frisíti, pompásan rendezett parkot, mely fölött áll a díszes nagy „Kursalon,“ két oldalt fényes boltokat, (valódi bazárt) tovább pedig födött folyosókat, melyek az épületeken át oly messze ter­jednek, hogy zuhogó záporban is kényelmesen jut­hat mindenki a Mária- és Karolina-fürdőkbe, a Ru­­dolf-udvarból a Ferenc-József-udvarba, sat. Szóval itt teljes diszszel és kényelemmel találkozunk, és még Wiesbaden is csak imposant colonnade-ja, Homburg pedig az itteninél nagyobb gyógyszalonja által áll fentebb a Herkules-fürdő­nél, míg van elég, a­miben ez szárnyalja túl ama világhírű fürdőket. Járva a sétányon, melyet tropikus növények és gömbölyű akác-sorok, két nagy medencéjű szökő­kút, zenekari és reggeliző kioszkok díszítenek, vagy képezett. Csak a Bánátból jönnek nagyobb számmal, de ma már onnan sem oly sokan, mint húsz év előtt. Pestről pedig tán annyian sem voltak az idén, mint Kelet-Indiából. Pedig ide kellene jőni a főrangúság­­nak, a birtokos osztályok fürdőző vendégeinek, ide hol a természet szépsége s a negyven foknyi forrá­sok gyógyereje mellett teljes kényelmet, díszt, ren­det és ízlést találhatnak ; ide, hol az élvezet mellett hivatás is várna rájuk, az a hivatás, hogy tömeges megjelenésükkel magyarítsák meg a keleti határszél e pontját, hol a föld ugyan még a magyaré, de az élet már a románoké, a bojároké. Mi a saisont már hanyatlásában találtuk. Van ugyan még a nyáron át itt pezsgett keleti tarkaság­nak némi maradványa: itt egy román tiszt (egészen franciásan egyenruházva,) ott néhány szerb, vörös fezben; amott egy csomó török asszony, fehér ken­dőbe rejtett arccal, barna, kényelmes köntösben, (egyiknek kezében mindig csibuk;) majd egy görög, vagy albáni vendég, de a bojár­ családok eltűntek a Damoklet sziklabércei alól. Lehet, hogy nem kíván­tak látni minket; lehet, hogy a bérlő foglalta el tőlük a szobákat a mi számunkra, miután hallottuk, hogy egy hét óta több román előkelő család nem kaphatott itt lakást drága pénzért sem, mert a szoba- 924

Next