Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-17 / 212. szám
— Szép volna, ha most el akarna minket hagynni, — mond Colas, vigan, visszatartva az öreg urat székén, — nem illenék fölzavarni Huberte aszszonyt, mikor ily szép történetet kezd mesélni. — E történet igen jól be van végezve, — válaszold a tudor türelmetlenül, — s tökéletesen megmagyarázta, a mit tudni akartunk, hogy mért hívják igy e völgyet. Nem hiányzik belőle egy szó sem. — De igen , hátra van még a kifejlődés, s a morál, melylyel ön bizonyosan megvendégelt volna minket, midőn Aristoteles poétikáját magyarázta nekünk ; s a tisztes Huberte asszony ime újra készül a beszédhez. — Szent Odilon, — kezdé az öreg valóban, — egy századnak majd háromnegyedét tölté visszavonulva s ájtatoskodva völgyünkben, midőn szent tevékenységében egy fiatal ember kezdé őt gyámolitani, ki pár hónap óta mély buzgósága által tüntette ki magát. Annyi tudománya volt, mint egy papnak, annyi ékesszólása s ájtata, mint egy szentnek, s vezeklése gyakran oly kemény, hogy a remetelakban szives fogadtatásra számíthatott. Nevét elfelejtettem, bár " ha nem csalódom — nem rég említették előttem. — E név nagyon fölösleges, — mormogd a tu-i dót, körmeit rágva. Chouquet Pongrác mester, — ismétlé Colas rikácsoló hangon, — azt hiszi, hogy ez a név ki is maradhat az elbeszélésből, Huberte asszony! Hallja-e, — kiáltá még hangosabban, — e név fölösleges s nekünk nem szükséges tudnunk, hogy hívták e hamis képmutató apostolt, ugye Chouquet ur, ugye, Chouquet Pongrác ur, Chouquet Pongrác tudor ur? Nos, Huberte asszony, mégsem tudja, hogy hívták az érdemes fiatal embert? — A nyomorult el akar veszteni, — gondold magában a tudor, az ajtó felé tekintve. — Még nem, — felelég ki sem mondott gondolatra a kis Colas. — Már előbb is attól tartottunk, hogy a szent férfi kincsei valami gonosztevőt fölingerelnek, — folytatá a jó asszony, ki alig figyelt a közbeszólásokra , — később tudtuk meg, hogy miután azoknak nagy részét kegyes célokra költötte el, a hátralevő részt egy monostor alapítására szánta, hol iskolát s az utasok számára vendéglőt állított. Midőn a fiatal pap idejött, az egész völgyet nyugalmas jólétben találta, melylyel a gondviselés az öreg remete végnapjait megörvendeztetni akarta. Legalább lesz valakije a jámbor öregnek, gondoltuk magunkban, ki lezárja szemeit, s imádkozzék mellette, ha isten magához szólítaná. — Oh be derék, jószivü emberek! — kiáltott Popelin zokogva. — E jó aggastyán tisztes fejét magam is szivesen megáldottam volna, ha ez lehetséges lett volna. Ah ! mit szól ehhez doktor úr ? Pongrác nyugtalanul mozdult meg székén, megint az ajtóra nézett, s nem felelt. — Jól van hát, — folytatá az öreg. — Egy éjjel Tiphaine ijedve riadt föl: ennek ma éppen harminc éve, csakhogy valamivel közelebb volt a reggelhez. — Hogyan ? Igazán azt hiszi, hogy ennek ma harminc éve ? Harminc teljes éve lesz reggel ? — Bizonyos, hogy annyi, tisztelt úr, mert ez 1531-re esett. Kérdeztem férjemet, mért kel oly korán, mert azt hittem, hogy tán valami baja esett. Ne félj lelkem, feleség, egy rész álom riasztott föl engem, s nem fekszem le, mig meg nem nyugszom, mert néha az álom előre hirdeti a jót vagy roszat. Azt álmodtam, mintha valaki a mi remeténket megölte volna, s mióta fönn vagyok, mintha nyögést vagy panaszt hallanék folytonosan, utána kell néznem. Ezzel egy legényével együtt kiment, s nem sokára meggyőződött róla, hogy nagyon is igazat álmodott ! — Hogyan ? tán igazán meghalt a szegény remete ? — kérdé Colas. — Mester hallja-e ? — Midőn Tiphaine odaért, éppen küzködött a halállal, mert bár a gyilkos őt halottnak gondolta, volt még annyi ereje, hogy kivonzotta magát a kunyhóból, míg a nyomorult hiába kereste abban a kincseket, melyekért üdvösségét eljátszotta. — S a gyilkos, az alávaló képmutató volt ugye, ki barátsággal és imádkozással hízelegte be magát. Mester, hallja-e ? Pongrác rekedten köhögött. — Igen, ő volt! — mondá Huberte. — A cella rostélya magától bezáródott a gyilkos mögött Tiphaine egy mesterséges lakatja által, melynek titkát ő nem ismerte. — Ah hát megfogták! — kiáltott Popelin borzasztóan nevetve. — Pár pillanat, s megboszálják az igazat? Mester hallja-e? — Nem így volt, — mondá Huberte tovább, fejét rázva. — Tiphaine nem talált benn senkit, s miután ott erős szurok és kénkőszag volt, azt hitték, hogy az idegen tán az ördöggel szerződött, hogy őt e veszélytől szabadítsa ki, ami tán igaz is lehetett, mert később hallottuk, hogy Metzbe és Straszburgba ment a gonosz Cornélius bűvészhez tanulni, kiről tán ön is hallott beszélni ? — Oh, azért nem járt semmivel sem jobban — mondá Popelin örvendezve. — Mester hallja-e? — Hallom, hallom, — felelé Pongrác erőtetett nyugalommal, — a döre babonát, melybe a tudatlan nép sülyedt. Bár földerülne a tudás világa ! S ezzel hirtelen elvonult szomszédja mellől. Colas nyugodtan maradt meg helyén, csak egy megvető, gúnyos pillantást vetett a tudorra. — Annyi bizonyos, — szólalt föl az öreg nő, kissé megilletődve, — hogy a cellában egy véres papírdarabot találtak, melyre öt nagy fekete köröm volt pecsétül nyomva, s mely harminc évnyi határidőt szabott a gyilkosnak, mi kitűnt a fordításból, melyet a nagy inquisitor tétetett belé, mert pokoli betűkkel volt megírva. — Vagy roszul hallok, vagy egy órát ütött, — mormogá Popelin. — Mester hallja-e ? — A gonosztevőt nem találták meg sehol, — fejezé be elbeszélését Huberte, — bár a szent férfi kezében egy csomó halat, s egy darab véres bőrt hagyott, bolyongva a „Liechtenstein“-, „Chorich“-, és „Coronini-Höhék“ útjain, az alant zuhogó Cserna vizének sziklás partjain, s látva, hogy itt hidakra, filegóriákra, nyughelyekre, ösvényekre is mennyi gondot és költséget fordítanak, gyakran megállunk, s egymás szemébe nézve, kérdezzük: hát ez is a miénk?, hát ilyen is van Magyarországon, hol a természet áldásait nem igen szokta kellőleg megbecsülni, érvényesíteni, fokozni a vállalkozási szellem életrevalósága s az emberi kéz ipara ? A határvidéki katonai parancsnokságnak örök időre becsületére válik, hogy Traján forrásai mellett ily pompás fürdőt alkotott, s az ember szinte fél, hogy vájjon a polgári kományzat alatt nem fog-e ez a gondosság alább hanyatlani ? Nagy kár volna mindenesetre elhanyagolni azt, amit sejteni, előbbre vinni kellene, mert ez a hely hazánknak nemcsak a természet, hanem az emberi kéz által is egyik legszebbik pontja, vadregényes szűk sziklabércek közt a civilizációnak egy fényes fészke, arra hivatva, hogy itt legalább is öt hónapon át igazi nagyvilági élet legyen. Fájdalom, eddigelé mi — magyarok — ismerjük e fürdőt legkevesebbé. A lefolyt idény négyezer vendége közt a magyarság valódi törpe minoritást — Éljen szent Odilon! — mondá Colas, könyökével lelökve a tudor kalapját. Chouquet Pongrác feje egyik oldalon kopasz volt, mintha a haj le lett volna róla perzselve. A tudor fenyegetőleg nézte végig Popelint, fölvette kalapját, s az ajtóhoz ment, visszatekintve, vájjon a kis ember követi-e ? De ez vigan verdeste a parazsat a csipővassal, s a szoba tetejéig kergette föl a szikrákat. . Az ajtó becsukódott a tudor után. A nők hallgatva s mozdulatlanul maradtak helyeiken, egy ismeretlen borzadálytól megmerevülve.Colas mosolyogva nézte őket, mélyen meghajtotta magát, s haját visszasimitva szólt: — Isten önnel tiszteletreméltó Huberte asszony, s veletek is csinos tubicák ! Ezer köszönet a vendégszerető fogadtatásért, de most tovább kell mennem jó barátom után, mert félek, hogy eltévedhet. Pillanat múlva megint csikorgott az ajtósarok, s Colas kilépett. — Elment az ördög ? — kérdé a szőke Juliette, reszkető kezeit az égre emelve. Az ördög ? — mondá Anastasie, — azt hiszed hogy ő volt ? — Úgy látszik, — mondá komolyan Huberte asszony, aki órák óta folyvást pergeté olvasójának szemeit. — De hogy is hívták ? Colas, Popelin, ez-e az ördög neve ? — Popelin! —mondá biztosan Ursule, a plébános unokahuga. — Gyakran vettem őt észre, — mondá Cyprienne, — a tűzön guggolva, ha a rokka mellett elaludtam. — S én, ha teheneink tejét elvette, mikor pajtánkban virasztottam. — Ő az, — mondá a kis Annette, a molnár leánya, — ki fütyülve hajtja el az erdőbe szamarainkat, hol eltévednek. — El akart vinni minket is, — téve hozzá halkan Catherine, — s én nem egyszer láttam őt a patak mellett ide s tova járni, kelni. — Szabadíts meg urunk a gonosztól! — kiáltott Huberte, térdre borulva. A leányok természetesen követték példáját, s nem váltak el tőle, csak másnap, miután a konyhát gondosan kitisztították imáikkal, szentelt barka füstjével és szenteltvízzel. Midőn reggel a ház lakosai egy nagy ugaron át a templom felé mentek misére, Toussaint Oudard egyszerre elbocsátá anyja karját, s jelt adva, megállította a csoportot, hogy megkímélje azt a borzasztó látványtól, melyet észrevett. Egy emberi holttest volt, melyet a halálküzdelem kínjai oly rettentően eltorzítottak, s égi vagy pokoli tűz annyira össze-visszaégetett, hogy nehéz volt benne emberi alakra ismerni. Mellette pár fekete posztórongy s egy nagy kalap tolla hajlongott a reggeli szellőben. Ezóta nevezték a remete völgyét a halott ember völgyének. A mehádiai vándorgyűlés. (Herkules-fürdő, szept. 14.) (v.) Négy nap óta a Herkules-források környéke hemzseg a „Naturforscherek“ (és „Fuscherek“) rajától, kik hamar meglepték e rendkívül szép helyet, melylyel hazánk egyetlen egy fürdőintézete sem versenyezhet. Ahová itt nézünk, mindenütt az áldozatkészség, csín és ízlés alkotásait látjuk, igazi palotákat, melyek közül egyiknek még lépcsőházát is szökőkút magas vízsugara frisíti, pompásan rendezett parkot, mely fölött áll a díszes nagy „Kursalon,“ két oldalt fényes boltokat, (valódi bazárt) tovább pedig födött folyosókat, melyek az épületeken át oly messze terjednek, hogy zuhogó záporban is kényelmesen juthat mindenki a Mária- és Karolina-fürdőkbe, a Rudolf-udvarból a Ferenc-József-udvarba, sat. Szóval itt teljes diszszel és kényelemmel találkozunk, és még Wiesbaden is csak imposant colonnade-ja, Homburg pedig az itteninél nagyobb gyógyszalonja által áll fentebb a Herkules-fürdőnél, míg van elég, amiben ez szárnyalja túl ama világhírű fürdőket. Járva a sétányon, melyet tropikus növények és gömbölyű akác-sorok, két nagy medencéjű szökőkút, zenekari és reggeliző kioszkok díszítenek, vagy képezett. Csak a Bánátból jönnek nagyobb számmal, de ma már onnan sem oly sokan, mint húsz év előtt. Pestről pedig tán annyian sem voltak az idén, mint Kelet-Indiából. Pedig ide kellene jőni a főrangúságnak, a birtokos osztályok fürdőző vendégeinek, ide hol a természet szépsége s a negyven foknyi források gyógyereje mellett teljes kényelmet, díszt, rendet és ízlést találhatnak ; ide, hol az élvezet mellett hivatás is várna rájuk, az a hivatás, hogy tömeges megjelenésükkel magyarítsák meg a keleti határszél e pontját, hol a föld ugyan még a magyaré, de az élet már a románoké, a bojároké. Mi a saisont már hanyatlásában találtuk. Van ugyan még a nyáron át itt pezsgett keleti tarkaságnak némi maradványa: itt egy román tiszt (egészen franciásan egyenruházva,) ott néhány szerb, vörös fezben; amott egy csomó török asszony, fehér kendőbe rejtett arccal, barna, kényelmes köntösben, (egyiknek kezében mindig csibuk;) majd egy görög, vagy albáni vendég, de a bojár családok eltűntek a Damoklet sziklabércei alól. Lehet, hogy nem kívántak látni minket; lehet, hogy a bérlő foglalta el tőlük a szobákat a mi számunkra, miután hallottuk, hogy egy hét óta több román előkelő család nem kaphatott itt lakást drága pénzért sem, mert a szoba- 924