Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-18 / 213. szám
Kiadó-hivatal: Fest, barátok tere 7. szám. 213-dik az. Szerda, szeptember 18. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft —0 kr. Negyedévre . S ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. ex. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábon petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-decemberi évnegyedre ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizetések az „Athenaeum kiadóhivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. A gulyás lánya. Szép őszi délután vagyon, Lányok, fiuk a parlagon. Mind jól vigad valahánya, Legjobban a gulyás lánya. A vén gulyás csak néz, csak néz , Nem tetszik néki az egész. Bojtársával megszámadol S elhajtja a szolgálatból. Lányok,ifiuk karikába’; Víg élet áll a fonóba’. Vidám, örül mind valahány, De bús szegény gulyásleány. Tavaszi nap lemenőbe, Viszik a lányt temetőbe. Sir a gulyás, sir a harang ; Sir távol egy furulyahang. Viski B. Egy szegény asszony története. (Elbeszélés.) Deák Farkastól. (Folytatás.) Mi, szegény falusi emberek, még bánatunkban is mások vagyunk, mint a gazdag városiak és a nagyurak. Ezek gyászolnak hetekig, hónapokig magukba vonulva, elzárkóznak az emberek elöl, vagy búfelejtő utazásokat tesznek, egészen tőlük függ, hogy igazán vagy látszólag búsuljanak; de mi az első pillanatban alig bírjuk el a nagy fájdalmat, kitörve sírunk, zokogunk, de ez nem tart s nem is tarthat sokáig, mert dologgal s fáradtsággal folytatva életünket, sok időt nem tölthetünk a siránkozással. Mikor a tiszteletes ur elmondta érzékeny búcsúztatóját s az utósó éneket megkezdte édesapám, egy marék hantot még könyezve hintettem a jó öreg koporsójára, s aztán szememet megtörülve, egy-két szomszédasszonyommal mindjárt haza mentem, hogy a házat rendbe szedjem, hogy a cselédekre s mindenre ügyeljek és a betérő szomorú vendégeket illendően fogadhassam. Úgy intéztük a dolgot, hogy a mi házunkhoz csak a tiszteletes úr, az én édesapám s még egy pár öregebb ember jöjjön, a többiek pedig egy rokonunknál vacsoráljanak, mert szegény öreg napomat meg akartuk kímélni a lármától. Az öreg emberek ahogy megvacsoráltak s egy két pohár bort megittak, lassan kint elballagtak haza, s én az ablakokat felnyitva, a szobákat kisepertettem, borecettel kifüstöltem, s mindent úgy elrendezek, hogy a szomorú eseménynek semmi nyoma se maradjon. A cselédeknek megparancsoltam, hogy reggel mit dolgozzanak, s magam elkezdtem varrogatni várandó kicsikém apró ruhácskáit. Már kilenc óra volt, s Józsi mégsem jött haza, késő volt az idő, de aludni nem tudtam, s csak úgy ruhástól ledőlve, vártam, míg férjem hazajön. Éjfél körül két ember hozta haza eszmélet nélküli állapotban, mert addig iddogálta a vigasztalás poharát, hogy öt-hat cimborájával teljesen lerészegedett. Nagy nehezen levetkőztettem s lefektetem. Reggel sírtam apósom halála miatt, s este sirattam saját szerencsétlenségemet. Ez időtől kezdve a szomorúság és szerencsétlenség előérzete lassan kint elfoglalta szivemet,, s a pusztulás angyala ütött tanyát házunk fölött. Péter és Józsi hamar és könnyen megosztoztak, mert Péter megtartotta a boldogfalvi jószágot, Józsi pedig a székesit; de minthogy ez sokkal nagyobb volt, Józsi kétezer forint készpénzzel s egy pár szarvasmarhával kielégítette Pétert, s azonfelül fogadást tett Péternek, hogy az öreg asszonyt, amíg él, tisztességben és becsületben fogja tartani, s mindaddig a ház fejének fogja tekinteni. Péter nyugodtan távozott, mi pedig dolgunk után láttunk, mert itt volt a zakaratás, szántás, vetés, aztán törökbúza-szedés, és főképp a szüret. Én a ház körül igyekeztem fentartani a régi rendet, mert hisz a mi jószágunk szép volt, mindig többet jövedelmezett, mint amennyire szükségünk volt, csakhogy természetesen a földbirtok értéke mindig a műveléstől függ s igy a mi fentartásunk egész súlya az én férjemre nehezedett, s az öreg asszony és én, meg drága kis fiam, ki az öreg Köröndi halála után négy héttel született, úgyszólván a Józsi életrevalóságára voltak hagyva. Kis fiamnak Anna lett a keresztanyja s apám emlékére Ferencnek kereszteltettük. Bárcsak oly derék ember lenne, mint nagyatyja volt! — gondolom. Egy pár hónapig igazán boldog voltam. Midőn kis fiam, keblemen csüngve, reám függesztő fényes szemeit, s midőn pólyái közé helyezve izmos tagjait, össze-vissza csókolhatom, kivüle az egész világot elfeledtem. Másfelől oly szorgos munkaidő volt, Józsinak ideje sem maradt roszra gondolni, s mintegy érezve a családfői felelősség terhét, egész nyáron és őszön elég szorgalommal dolgozott s aratásunk, szüretünk s minden termésünk olyan volt, hogy nyugodtan tekintettem a tél és a jövő esztendő elé. Mikor azonban a munkaidő elvégződött s a napok rövidebbek, az esték pedig hosszabbak lettek, s a dolgot nem kereső és nem kedvelő ember unni szokta magát. Józsi csak azon kezdte, hogy minden este eltávozott a háztól. Én soha sem kérdeztem, hogy hová megy, és talán roszul tettem; de isten a megmondhatója, hogy én őt jólélekkel mindig uramnak tekintettem és soha sem is törekedtem ezt kétségbe vonni. Midőn azonban késő éjszakákon elnehezedve, sőt olykor tántorogva érkezett haza, nem is volt szükség kérdeznem, hogy hol volt. Egyszer vagy kétszer szelid szemrehányást tettem az éjszakázásért, de csak halkan, hogy napam a szomszéd szobában meg ne hallja, s meg ne tudja fia magaviseletét; hite nélkül is elég baja volt a szegény öregnek, férjem azonban ezt sem tűrte el; nagyon haragosan fogadta, fölpattant, lármázott s szóhoz sem engedett jutni, mint olyan emberek szoktak, kik jól érzik, hogy hibásak. Aztán egész nap morgolódott az olyan asszonyok ellen, kik uralkodni szeretnének, holott csak engedelmeskedniük kellene. Én többé nem szóltam. Ő folytatta életmódját, s képzelhető, hogy bennem a férjem iránt tartozó gyöngédség nem nagyon növekedett. VI. A tavasz s ezzel a mezei munka ideje megérkezett. Azt hittem, hogy férjem majd hozzá kezd a gazdaság vezetéséhez és a dologhoz, s így el fogja hagyni a korcsmázást. De csalódtam, mert a jó nem ver oly mély gyökeret, mint a rész, s az egyszer megkezdett és megszokott gyarlóságok vagy csak nagyon nehezen vagy soha többé ki nem irthatók. Józsi nem volt rosz ember, s ha az atyja élt volna még néhány évig, talán jó falusi gazdát is képezett volna belőle; de lomha elméjű, tehetetlen akaratú s röstségre hajlandó lévén, magától semmihez sem kezdett, s megszokta csak azt tenni, amit parancsolnak. A katonaságnál megtette, amit tisztjei rendeltek, ahogy pedig haza jött, az apja szavára várt, s mikor egyiket sem érezte maga körül, tunyaságba sülyedt, s gyámoltalanságát nem volt képes megmásilni az a gondolat, hogy családja van, családjának pedig szükségei vannak, amelyekről neki kellene gondoskodni. Mint minden gyönge ember, megelégedett a jelennel, s a jövőt a véletlenre bízta. Sem az öreg asszony, sem én nem tartoztunk a parancsolni szerető katonás asszonyok közé. Csak sóhajtoztunk s végeztük a magunk dolgát, de ő ránk nem is hallgatott, s kinevetett volna, ha meg akarjuk szabni, hogy mit tegyen. Mit volt mit tennem ? Magam jártam a dolgosok után, a szőlőbe kapáltatni, törökbúza-vetésre, s aztán folyton folyvást minden felé. Megfújt a szél, elégetett a nap s mégis mennem kellett. Nyár elején megszületett második gyermekem is, az én kedves kis Lajosom, aki olyan kicsi, olyan gyenge volt, de oly nagyon szerettem, mintha a legerősebb lett volna. Ott hordtam magammal a mezőn, az aratók és kaszálók között, s hiszem, hogy erőm sem volt — őt táplálni — annyi, amennyi kellett volna szegénynek! Istennek legyen hála, beteges nem voltam, de a sok munka, fáradtság úgy megviselt, hogy bizony senki sem ismert volna arra a piros arcú leányra, kit két év előtt az egész vidék a „szép Máriának“ nevezett. Otthon kiadtam a konyháravalót s az öreg asszonyt olyan helyre ültettem a pitvarba vagy tornácba, hol a legtöbbet láthasson, s amennyire teheti, felügyeljen a cselédekre; aztán kis fiamat ölembe véve, néha gyalog is elmentem a dolgozókhoz s ha fiacskám elaludt, egy barázdába, vagy a kéve mellé fektettem, s átmentem a másik dologhoz, mert a mezei gazdaságban néha többféle munkát is kell egyszerre folytatni. Férjem puskát vett a vállára s elment. Azt mondta vadászni, de úgy hiszem, inkább a szent-györgyi kocsmában töltötte a drága időt, így folyt le az egész esztendő. Józsi a világon semmit sem csinált. Én dolgoztam, amennyi csak tőlem kitelt, de bizony csak nem ment az olyan jól, mint szegény apósom életében. Nem tehettünk ugyan semmit félre, de legalább ezen a télen szükséget még nem láttunk, s adósságot nem kell csinálnunk. Én örvendettem, hogy minden nagyobb baj nélkül s meglehetős egességgel élhetjük napjainkat. Tavaszszal azonban nagy változások érték házunkat, s minden egyes esemény bebb nyomott a sülyedés fokán. Béresgazdánk jóravaló, munkás ember volt, kinek atyja meghalván, haza kellett mennie, hogy saját gazdasága után lásson. A béresek közül is egyik megházasodott s a felesége szüleihez ment lakni Mikházára; a másikat elvitték katonának. Ezeket még évek előtt a vén Köröndi fogadta volt; most már nem lehetett oly tapasztalt, jólelkű cselédeket kapni, s csak olyan növendék ifjakat fogadtam az ökrök mellé. (Folyt, köv.) Rossini és az olasz alkirály. (Történeti beszélyke) irta: Neumann-Strela. I. Beauharnais Eugen, I. Napoleon kegyelméből Olaszország alkirálya, a zenészet terén is nagy jártassággal birt. Anyja Josephine de la Pagerie már korán oktattatta őt az ének- és zeneművészetben, s midőn atyja magával vivé őt a háborúba, még oda is elkiséré egy párisi zenész a tizenkét éves gyermeket. Tanitói azonban, francia hiúságuk s elbizakodottságukban egy nagy hibát is követtek el. Megtaniták ugyan a honi zenét szeretni, de nem nyűgod-