Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)

1872-09-26 / 220. szám

220-dik SZ. Csütörtök, szeptember 26. Kiadó hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft —0 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábon petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívást lapunk október—decemberi évnegyedére. külön nem küldünk szét, mivel ezt a postautalványokkal való előfizetés szokása egészen fölöslegessé tette. Hanem itt, a lap homlokán hívjuk föl a „Fővárosi Lapok“ nagyszámú olvasóit előfizetéseik megújítására. Részünkről továbbra is törekedni fogunk e szépirodalmi napi közlönyt a jó ízlés igényei szerint szerkeszteni, kitűnő erőkkel, kiknek sorába az idén még Toldy Ferencet is, e koszorús veteránt, sikerült megnyernünk, választékos költeményekkel, elbeszélésekkel, változatos tárcákkal, melyek közt a világ igen sok nevezetes pontjáról szoktunk adni érdekes eredeti leírásokat, fris hírek bő rovataival, az ősz-téli idény alatt még tüzetesebben visszatükrözve a főváros köz- és társaséletét. Fölkérjük tehát azokat, kik lapunk tartalmával, törekvéseivel és minden személyeskedést kerülő hangjával meg vannak elégedve, hogy közlönyünket, mely a jövő évben már tizedik évfolyamába lép, tovább is támogatni, ajánlani s lehetőleg terjeszteni szíveskedjenek. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum“-társulat, mint a lap kiadója, annyival inkább kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését, mivel e lap közönsége az őszi évnegyedekkel gyakran oly arányban növekedett már, hogy az elkéső előfizetőknek nem is küldhetett teljes számokat. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., s félévre 7 frt. Egész évre is lehet előfizetni leírtjával. A legjutányosb előfizetési mód a postautalványok használata. Egy szegény asszony története. (Elbeszélés.) Deák Farkastól. (Folytatás.) Én azonban igyekeztem vele megértetni, hogy ők tulajdonképpen semmivel sem tartoznak nekünk, s ha mi lelkiismeretesen dolgoztunk, ők is mindig pontosan fizettek. Ily szomorú helyzetben nem volt más mit tennem. Annának levelet írtam, amit azelőtt oly régóta nem tevék, s elmondtam benne, hogy mit szenvedtem férjemtől s miként váltam el tőle, előadtam mostani szomorú helyzetemet, s kértem, keressenek számomra valami helyet, hol szolgálhassak s hol engem három kis gyermekemmel befogadjanak, mert Ferenc már maga is képes szolgálni, sőt Lajos is; de míg Ferencről biztos valók, hogy már bátran kibocsáthatom a világba, mert mindig becsületes ember leend, addig Lajost még egy pár évig óhajtottam magam mellett tartani. Levelemet magam vittem be Tekébe s magam tettem a postára. Eltelt azonban egy egész hét, és választ még sem kaptam. Anna soha sem szerette az irogatást s gondoltam, hogy majd csak felel valamit, de eltelt a második hét is, és a válasz csak nem jött. Az idő pedig haladt s közeledett Szent János napja, mikor nekem, távozni kellett. Nagy búbánat emésztette szívemet, annyival inkább, mert nagyobb fiaimat, mint jó dol jgos székely fiukat, erre is arra is csalogatták, hogy hagyjanak el engem. Már az aratás is küszöb előtt állott, midőn egy szép nyári reggel látom, hogy az udvar előtt megáll egy háromlovas szekér s abból sógorom ,s Péter, ifjúlegényes könnyűséggel leszáll s vele egy tizenöt-tizenhat éves szép ifjonc, kinek szemei élénken emlékeztettek Annám ragyogó szemeire. Mind aketten elém jöttek az udvarra, s mind aketten összecsókoltak. A jó Péter szemei könyökkel voltak tele. Keresztfiam pedig, a szép Jancsi, mindjárt fiamat kereste föl. — Na kedves ángyomasszony, egyet etetünk s aztán indúlunk haza ! — szólt sógorom, s kevés holminkat összeszedve, felraktuk a szekérre. Fiaim és kis Julisom Jancsival időztek a kapu előtt, s alig vár■ák az indulást. Jancsi cseresnyét és kalácsot hozott nekik s én azalatt bementem az asszonyhoz és mindent számba adtam, a mi kezem alatt állt. Az utosó pillanat újra fölkölte irányunkban a rokonszenvet; gazdánk meg akarta tartani Ferencet vagy Lajost, de sem én, sem különösen a sógor hallani sem akart róla. Gyermekeimet egy és más aprósággal megajándékozták, sógoromat behívták ebédre s a búcsúzásnál oly szívélyesek voltak, hogy mindenik könyezve kisért a szekérhez. Úgy három óra tájt indultunk el s nem sokára eltűnt szemeink elől a falu, melyben oly sokat szenvedtünk, s pár óra alatt mögöttünk maradtak a kopár mezőségi hegyek, s a mint a régeni hegyről a szép Maros völgyébe pillantottam, éreztem, hogy szivemben a jobb jövendő reménye kezd derengeni. Utunk kellemes volt s gyermekeimet soha sem láttam ily jókedvűeknek. Az élét egy gernyeszegi jó embernél töltöttük s másnap korán indúltunk át a hegyeken. Péter sógor elég gyöngéd volt, hogy szülőföldünket kikerülje s csak a hegyek tetejét láttam, ha olykor jobbra tekintek. Szivem elszorult, midőn Boldogfalvához közeledtünk, s még inkább, a mint bekanyarodtunk az után, hol egykor a kis Andrissal mentem a keresztelőre s Péter sógort messziről megpillantam. Én istenem ! mennyi minden történt azóta ! Szép, szőke fürteim jó része megőszült, piros arcom elhalványult, megráncosodott, s azelőtt a mily jókedvű valék, hogy minden csekélységen nevetni tudtam, s most ? Oh, az én szegény szivem annyit szenvedett, hogy most már csak sírni tudok. De miután a gyáva sopánkodás soha sem volt természetem, most is csak elfojtam szivem érzékenykedését s arra gondoltam, hogy mekkora öröm vár rám, midőn testvéremmel találkozom, és hogy mennyire jó az isten! Megadta férnem, hogy kiszabadulva a terhes szolgálatból, ide jöhessek gyermekeimmel jó rokonaim közé. Az én gyermekeim arca is ragyogott az örömtől. Úgy tetszett nekem, hogy itt a jég is sokkal jobb s mintha az ég kékebb lenne és közelebb jött volna; az egész vidék oly szép volt, mint azelőtt soha. A mint az árjagas után a ház felé közeledtünk, egyszer csak hallom, hogy egész csapat gyermek kiáltja: „Jőnek már édes anyám, jöjjön hamar, itt vannak!“ A gyerkek a kapu felé rohantak s utánok jött az én kedves Annám. A kaput ő nyitotta ki nekünk s a mint szekér megállóit, legelőbb is legkisebb fiamat s aztán Julisomat kapta ölébe és mindeniket össze-vissza csókolta. Nagyobb fiaim leszállva, ismerkedtek, ölelkeztek, csókolóztak az unokavérekkel, s mi kézen égva haladtunk a ház felé. A sok gyerek táncolva, levetve, zajongva oly lármát csapott, hogy egymás szavát nem is érthettük. Én kezemben tartom az Anna kezét, de nem igen tudtunk szólani, talán épp azért, hogy egymásnak oly sok mondanivalónk volt. De rosszasan egymás tekintetébe merülve, láttam kedves arcán a bánatot, hogy engem ily megváltozva talált. Aztán hirtelen öröm ragyogott föl szemében, mintha mondta volna: „Én fogok véget vetni szenvedéseidnek !“ Amint az első örömből egy kissé lecsöndesedünk, magam körül gyűjtöm öcséimet, hogy velük megismerkedjem. Hat gyermeke volt Annának, két lánya és négy fia. Jancsi habár egy kissé vékony, de már oly magas volt, mint édes atyja. Zsuzsa pedig épp olyan, mint édes anyja, s ha meggondolom, hogy szedé le apróságainkat a szekérről, hogy rendezé el az én szobámat s milyen hamar elkészíté az ibédet, úgy látom, hogy épp oly jó gazdasszony is esz, mint édesanyja. Harmadik gyermek volt a csöndes, komoly természetű kis Mariska, kipirulva nondá, hogy azért hívják Mariskának, mert a nénitek hasonlít. Aztán jött még három piros arcú, nagy szemű fiúcska, kik csak vonakodva engedték, hogy megcsókoljam, s aztán szaladtak az udvarra, rikoltozva és kender-korbácsaikkal csattogtatva. Ebéd után megmutatták a mi szállásunkat. E egy nagy s egy kisebb szobából állott. A kisebbikben volt két ágy, két nagyobb fiam számára, s nagy szoba nekem, leányomnak és kis fiamnak vol berendezve. Ez az épület, mikor én itt voltam, még gabonás volt, de aztán szaporodván a család, szobákká alakították át. Nagy örömömre szolgált, hogy régi pohárszékemet és kakukos órámat is ott találtam. Ezeket a jó Anna Székesen szereztette meg mert — mint mondá — mindig hitte, hogy én egyke hozzá jövök lakni. Édes jó Annám! én soha sem szoktam testvér nyilatkozatokkal bizonyítani, hogy igy meg úgy szerettem őt. Az ilyes dolgokról nem is lehet s nem is kell beszélni — és ő is igy érzett, mindamellett kis szobában egymás nyakába borulva, kényeztünk XIII. Mikor aztán két napot a lehető legnagyobb örömmel és megelégedéssel töltöttünk el, a harmadik nap reggelén komolyan kezdtem beszélni saját helyzetemről s gyermekeim sorsáról. Én mindenáron azt akartam, hogy valahol szolgálatba jussak s ne kelljen a más keresményéből élnem s ily értelemben beszéltem fiaimmal is. Mikor aztán már jó sokáig beszéltem, Anna és a sógorom nevetve néztek egymásra. — Hát nem érzed jól magadat ? — kérdé testvérem. — Jó, hogy itt vagy, én nem eresztelek. Eleget voltunk egymástól távol! A te helyed itt van nálunk ! Ugye Péter ? — Úgy van édes anyj okom, — felelt a sógor, — neki itt a helye s nekem igyekezni kell édes ángyomasszony, hogy a sok roszat, mit bátyám okozott, a mennyire lehet felejtessem, és atyja legyek az ő gyermekeinek, kikre neki, szerencsétlennek, soha sem volt gondja. Én azonban máskint gondolkoztam s mindenféle újabb meg újabb ellenvetést hozva fel, utójára mindkettőjüket elszomoritám. (Folyt, kőv.) A baimei barlangban. (Francia beszély.) I. A Montblanc északi lábánál, Savoyában, egy gyönyörű völgy nyúlik el. Champuny völgye. Hossza öt óráig is eltart, míg szélessége némely helyütt alig félórányi. Az egész völgyön méla harsogással szalad végig az Arve. Eredetét a harmatviznek köszöni, mely az úgynevezett jégtengerből, egy jeges fensíkból, kristályszerüleg patakzik elé. Cluse és Sallenche között — két fölséges fekvésű falucska a Champung völgyben — mintegy hétszáz láb magasan a folyam szine fölött egy csodálatos barlang a Balme fekszik. Az út e barlanghoz, mely mintegy a levegőben Függ, temérdek lépcsőn és létrán vezet, úgyhogy aki amaz élvezetben óhajt részesülni, hogy e barlang feltárja előtte titkait, annak nem szabad egy kis fáradtságtól visszarettenni. 1833-ban kora nyárban a szikla oldalánál egy kis házikó állott, melyben egy Blanche nevű özvegy asszony lakott, ki a kormánytól bérbe bírta ama fojót, mely szerint egyedül csak ő vezethetett idegeneket a balmei barlangba. Blanche anyó meglehetős összeget fordított a levegőben csüggő természeti ritkaság útjának jain-