Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)
1872-10-10 / 232. szám
— Jönni fog, — felelő a fiatal ember nyugodtan. — Bizonyos vagy abban, hogy atyjának kastélyát elhagyta? — Igen, emez irány felé lovagolt. Útközben találkoztam vele; akkor volt az, midőn sátrunkban fölkerestelek. — S te állítod, hogy egyedül van ? — Úgy van. — S hogy kezein s fülein oly drágakövek vannak, melyeket a zsidók oly drágán vesznek tőlünk ? — Több ötszáz aranynyi értéknél. — Ötszáz arany! — mormogá az öreg asszony. Kis szünet múlva hozzá téve: — A nap lealkonyodik már. Hátha nem jön! — Látok ott alant egy piros tollat, melyet szél lebegtet, — mondá a gyermek. A cigány szemeivel követé a nővére által mutatott irányt. A fiatal festész ugyanez oldal felé veté tekintetét, s amennyire a távolság megengedő, egy lovat vélt megkülönböztetni, mely sebes vágtatással közeledett, hátán egy nőt hordozva, kinek vörös tollát csakugyan lehete a nap sugaraiban hullámzani látni. — Ez ő! — kiáltá a cigány. — Tettre tehát! — kiáltá az öreg asszony. — Te, Beppo, feküdjél le e gránátja lábához, az álom látszatába merülve. Pauletta s én, mi majd az országúton várjuk őt, hol, jövő sorsát kezéből olvasni indítványozom neki. Melyik hasonló korú szűznek nincs fejében szerelmi ábránd ? Ő belé fog egyezni... Meglátod majd, hogy úgy fogom tudni elintézni, hogy neked hátat fordítson, s midőn sikerűlend figyelmét magamra vonni, akkor... — Akkor, — szakitátt félbe Beppo, késére jelentékteljes tekintetet vetvén, s a többi az én dolgom. Erre a gránátalmafának indult. Lefeküdt ott, mint a cigánynő rendező. A fa mögé elrejtőzve a fiatal festész, mindent hallott. A felgerjedéstől halaványan nyúlt vassal ellátott botja után, s csendességben várt, alig mervén lélekzeni. Tíz perc múlva egy pompás fekete ló, melynek hajlékony nyaka, gyönyörű feje, finom s idegteljes lábai az arab eredetet elárulák, megállt hirtelen két lépésnyire az öreg cigánynőtül, ki egy percig azt hitte, hogy a mén lábai alatt össze fog zázatni, ha egy nőtül alig várt ügyesség s merészség által nem fékeztetek volna. Pedig e nő egy alig tizennyolc éves gyermek volt, de nagy szemet telvék tűzzel, mely a veszélynek érzetével még növekedett; a ragyogó fény, melyet a sebes vágtatás szép barna arcszinére szétömlesztett; a hajlékonyság s rugékonyság, mely tagjain s bámulatosan arányos termetén észrevehető volt, mindez jelző benne egyikét ama teremtményeknek, kiknek égő szive s rettenhetlen lelke élvezetet talál ama veszélyekkel dacolni, melyekkel rémület nélkül nem lehet szembe szállni. — Sennora, — mondá az öreg cigányné komoly s jósló hangon, — minek kisérteni a végzetet ? Ön fiatal, szép s gazdag. Fényes jövőnek néz tán elébe, s mégis lovának egy ballépése, s önt, bezúzott koponyával találták volna itt. — Ah! — felelé a fiatal leány bámulatos önhittséggel, —tudom én a lovat kormányozni, mikint éppen most meggyőződhetett; s Zamor madárként repül e sziklákon, hol más alig tudna lábain állani. —Igen, — mondá az öreg nő kényszerült mosolylyal, — igy okoskodik az ember húsz éves korában ; s mig az élet vakító fényű s véghetlennek tetszik önnek, mint ama fénysugár, melyet a nap haladása közben mezeinkre vet, addig a leskelődő halál áll ön oldala mellett, mely ujjával már érinti önt. . . Ön, seniora, büszke ifjúságára, büszke amaz erő és szépségre, melyet isten adott önnek, s bármily öreg s nyomorult vagyok én, tán több évem van még hátra a földi életből, mint önnek órái. — Az, jó asszonyom, — mondá a fiatal nő a cigány nőnek egy pénzdarabot oda dobván, — az a jövő titka. Erre ostorával egyet csattanta; Zamor ágaskodni kezdett, s hegyesité füleit. — Igen, az a jövőnek a titka, seniora, — kezdé az öreg cigánynő, mig leánya a pénzdarabot a földrül fölvevő, — e titok fel van írva kezén; ha lováról leszállna s kezét egy pillanatra nekem átengedné, magamra vállalom ama felirás megfejtését. Babonás hitű, mint minden spanyol nő, a fiatal leány kis habozás után leugrott lováról s a cigánynő felé közeledett. — Pauletta, — mondá az öreg asszony a gyermekhez, — ülj bátyád mellé, s vigyázz, hogy föl ne költsd. A gyermek engedelmeskedett. Erre leült a cigánynő egy köre, arccal Beppo felé fordúlva, és sárga, redős kezébe vevőn, a fiatal leány finom kezét, mély figyelemmel kezdé annak vonalait tanulmányozni. Pauletta, látván a spanyol nőt, azzal elfoglalva, hogy anyjának arcvonásaiból olvassa a behatást, melyet keze vonalainak tanulmányozása azokon előidézett, észrevehetlen jelt adott Beppónak, ki csendesen emelé föl fejét, s anyja felé fordiá. — Ön hallgat, — mondá a fiatal leány, a cigánynőhöz, — fél ön talán engem értesíteni, mily végzet vár rám ? — Nem, seniora, — felesé a cigánynő, — ellenkezőleg, én itt csak szerencsevonalakat látok. Nézze meg ezt . . . Mily egyenes és mély ! Ez a boldog életnek a jele. Aztán egy gyors s kifejezésteljes tekintetet vetvén Beppóra, ki késével kezében csöndesen felemelkedék, folytatá: — S végre, seniora, biztosítom önt, hogy nem lesz szerelmi vonzódásában, mint sok fiatal leány, akadályozva. Kezdetben attól, kit szeretni fog, egy örvény által lesz elválasztva; de végre önt nőül veendi, s osztályrészül a boldogságot s dicsőséget hozandja önnek. A fiatal leány ábrándozóvá lön. — Nem ámít ön engem ? — kérdő. — Mily érdekből rejtsem ön előtt az igazat ? — De önmaga, bizonyos-e, hogy tudománya nem csalja ? Beppo felegyenesedve állott, kését kezébe szorítva s a megrohanásra készen. A cigánynő egy második tekintetet vetett rá, melynek vad bőbeszédűsége parancsolá neki, hogy tovább ne késsék. — Örök boldogságomra esküszöm önnek, — mondá a fiatal leányhoz, ki naiv érdekeltséggel hallgatott, — hogy végzete szellememnek éppen oly látható, mint eme szép ékszerek, melyek ujjait s füleit ékesítik, szemeim előtt. Beppo értette anyjának tekintetét. Tigriskin rohant a fiatal leány felé. De ugyanabban a pillanatban rettenetes felkiáltással rogyott eszméletlenül a földre. A művész megvasalt botja koponyáját zúzta össze. (Folyt, köv.) A kinek hősnői harminckét évesek. I. Balsac Honoré, ki huszonhárom éven át Franciaország első íróinak egyike volt, s kinek műveit Európa majdnem minden nyelvére átültették, s kit az ó és uj világ ismer, ama realisztikus iskolához tartozott, mely a jelenkor társadalmi életét fényképészi hűséggel adja vissza. Fantáziája üde, kifogyhatatlan és csodás színgazdagsággal birt, s magas röpte mellett éles sasszemekkel tekintett alá a legtitkosabb zugok és mélyedésekbe. A lélek egyetlen izgalma, gyöngéje, vagy hóbortja sem kerülte el figyelmét. Ismerte a párisi élet örvényeit, vészes sziklaf ormait és salakos fenekét ; mesteri vonásokkal rajzolta a család és társadalom, az iparosok és a hivatalnokok, művészek és nyárspolgárok világát. És nem szorítkozik egyedül Párisra, fölkeresi a vidéket, alakokat teremt, s a francia szépirodalom számára meghódít egy eddig ismeretlen s parlagon hevert talajt. A milyen mesteri előadása, épp olyan találékony és mester a mesék szövésében. Alakjai előttünk élnek, belátunk gondolat- és érzelemvilágukba, szemeink előtt sarjad föl lelkekben a vágyak csirája, látjuk a mint fejlődik s a vágy határozottá, s a határozat tetté érik meg. A közélet zűrzavarából száz meg száz alakot bontakoztat ki, az olvasó érdekeltségét szüntelenül fokozza, feszült várakozásban tartja, mig el nem éri a partot, hol kikötni szándéka volt. Rajzolataiban fölülmúlhatlan , mindig teljes színgazdag életet ad. Neki mindegy, akár egy antique-árus termeibe, akár egy táncosnő boudoijába vezet; a bretagnei kis várost épp úgy lefesti sajátos vonásaival, mint a párisi bankár szalonját, vagy egy alchymista vegyműhelyét, avagy a parkot, melynek százados fái alatt a szürkület ködében egy vadásztársaság lovagol tova. De nemcsak a jelenetek és egyéni vonások, hanem a kor nagyszabású áramlatait is éles szemmel szokta megfigyelni. Majd a vén királyság átért küzdelmeit rajzolja, majd az új államot ostorozza képviselőivel ; föltárja „a fiatal Franciaország“ eszményi céljait, vagy rámutat a rákfenére, mely a családi, társadalmi és egyházi élet testén rágódik. Csak egy hiányzik e költőben: nincs hite az emberi természet nemesebb voltában. Ez oka, hogy alkotásai a sok szépség dacára nem képesek minket átmelegíteni. A valóság hű képei azok, a költészet megnemesitő kerete nélkül. Balsac maga is érezni látszott ezt. Néha úgy van, mintha terhére volna a szűk világ, melyben mozog s kétségbe kellene esnie a miatt, hogy a mindennapi élet sivár zátonyára van száműzve. Igyekszik kibontakozni ebből, de ahelyett,hogy az eszmény világ régiójába emelkednék, a borzalmas és rémes ösvényre téved. De ezek csak ideig-óráig tartó irodalmi kirándulások voltak nála, melyekből mindig visszatért a modern erkölcsi rajzolatok terére, amelyen nálánál senki biztosabban nem mozgott. Az ő „Scénes de la vie parisienne“, „Scénes de la vie de province“, „Scénes de la vie politique“, „Scénes de la vie privée“, „Scénes de la vie religieuse“, stb., melyeket később műveinek összes kiadásában „La comédie humaine“ cím alatt egyesített, mint rettenetesen hű képei egy beteg kornak, a művelődés történetében mindenkorra elfoglalák helyüket. Balsac regényeinek igen sok sajátságára saját élete vet világot. A nélkülözések, miket a szegénysége vállaira rakott, a küzdelmek, melyeket e nehéz tusában végig harcolt, gyökerezték meg benne ama túlságos érdeket a gazdagság, és minden fajta bonyolódott üzérkedések, sokoldalú számitgatások iránt, melyek csaknem minden könyvében föltalálhatók. Hőseinek minden körülmény között abban öszpontosul vágya, törekvése : minél többet szerezni, hogy annál többet élvezhessenek; — és aki Balsacot barátainak körében beszélni hallotta, azt kellett hinnie, hogy az ő becsvágya sem terjed egyébre. De ha egy pillantást vetünk életének teljes képébe, meggyőződünk, hogy ő magát igaztalan színben tüntette föl. A művészet mindig magasabban állott szemében, mint a nyelvágy és élvezet. Az uralkodó divatot, a frivol napi érdekeket soha sem szolgálta, ha pénzelési tekintetben még oly előnyösnek kínálkozott is. Külső előnyök soha sem csábították el, s még legsanyarúbb napjaiban sem alacsonyította le tehetségét fejős tehenévé. Híven és egész komolysággal szolgálta a művészetet, áldozatai nagyok voltak, s ez oka, hogy óriási szorgalma dacára mindig szegény maradt. Balzac 1799 május 20-án született Toursban. Szüleinek első gyermeke volt, s mint ilyen, szokás szerint kissé túlságosan elgögyölökt. Atyja, születésenapjának védszentje után Honorénak kereszteltette, édesanyja pedig születése emlékére egy akácfát ültetett, mely, habár a birtok már rég idegen kezekre szállt át, dús lombjaival árnyalja be a helyet, hol egykor a boldog gyermek álmait élte. Álmait mondjuk, mert játszani nem szeretett, és nem is játszott. Szegény szüleinek ezzel sok gondot, és sok álmatlan éjszakát szerzett. Míg kis húgai tapsoltak örömükben ha új játékkal lepték meg őket a szülők, addig ő, a szellemileg és testileg egyaránt egésséges gyermek, órák hosszát elült egy helyen, maga elé mélázva, és sem kéréssel sem szigorral rábírható nem volt, hogy kedvenc de veszedelmes, helyét odahagyja. Csakis a könyvekben talált örömet. Valódi szenvedélylyel hordta össze, rakta maga elé, és nem nyugodott addig, míg a titokszerű betűk értelmébe be nem avatták. Mikor olvasni megtanult, az álmodozás kora letűnt, e helyett az öt éves gyermek fél napokon keresztül olvasott és folyton csak olvasott. Különösen az ószövetség könyve nyerte meg tetszését. Az angyalok és próféták, hősök és vértanúk, a küzdelmek és csodák, fantáziájának világát egészen új alakokkal népesítették meg — és aztán a szeretett könyvben annyi érthetetlen, annyi megfoghatatlan volt, hogy csodálatosan édes borzongást érzett olvasásánál. A könyvek varázsát semmi sem volt képes megtörni nála egész addig, míg atyja egy másfél frankos hegedűvel nem lepte meg. Ez kizökkentette sodrából egy időre, hegedült és hegedült, húgai és az egész ház nem kis rémületére. Órák hosszat elült a kert végében, lángoló arccal, könybeborult szemekkel, táncoltatván a nyirettyűt a hegedű húrjain, s a szó teljes értelmében dühbe jött, ha kis húgai bátrak voltak előtte kijelenteni, hogy az éktelen hangzavarban nem akadnak a mondott melódiára. E zenészi lelkesedés azonban nem volt tartós. Az olvasási szomj vett újra erőt rajta, s midőn később a testi 1012