Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)

1872-10-10 / 232. szám

— Jönni fog, — felelő a fiatal ember nyugodtan. — Bizonyos vagy abban, hogy atyjának kasté­lyát elhagyta? — Igen, emez irány felé lovagolt. Útközben ta­lálkoztam vele; akkor volt az, midőn sátrunkban fölkerestelek. — S te állítod, hogy egyedül van ? — Úgy van. — S hogy kezein s fülein oly drágakövek vannak, melyeket a zsidók oly drágán vesznek tő­lünk ? — Több ötszáz aranynyi értéknél. — Ötszáz arany! — mormogá az öreg asszony. Kis szünet múlva hozzá téve: — A nap lealkonyodik már. Hátha nem jön! — Látok ott alant egy piros tollat, melyet szél lebegtet, — mondá a gyermek. A cigány szemeivel követé a nővére által muta­tott irányt. A fiatal festész ugyanez oldal felé veté tekin­tetét, s amennyire a távolság megengedő, egy lovat vélt megkülönböztetni, mely sebes vágtatással kö­zeledett, hátán egy nőt hordozva, kinek vörös tollát csakugyan lehete a nap sugaraiban hullámzani látni. — Ez ő! — kiáltá a cigány. — Tettre tehát! — kiáltá az öreg asszony. — Te, Beppo, feküdjél le e gránátja lábához, az álom látsza­tába merülve. Pauletta s én, mi majd az országúton várjuk őt, hol, jövő sorsát kezéből olvasni indítvá­nyozom neki. Melyik hasonló korú szűznek nincs fejében szerelmi ábránd ? Ő belé fog egyezni... Meg­látod majd, hogy úgy fogom tudni elintézni, hogy neked hátat fordítson, s midőn sikerűlend figyel­mét magamra vonni, akkor... — Akkor, — szakitá­tt félbe Beppo, késére jelen­­tékteljes tekintetet vetvén, s a többi az én dolgom. Erre a gránátalmafának indult. Lefeküdt ott, mint a cigánynő rendező. A fa mögé elrejtőzve a fiatal festész, mindent hallott. A felgerjedéstől halaványan nyúlt vassal ellátott botja után, s csendességben várt, alig mervén lélekzeni. Tíz perc múlva egy pompás fekete ló, melynek hajlékony nyaka, gyönyörű feje, finom s idegteljes lábai az arab eredetet elárulák, megállt hirtelen két lépésnyire az öreg cigánynőtül, ki egy percig azt hitte, hogy a mén lábai alatt össze fog zázatni, ha egy nőtül alig várt ügyesség s merészség által nem fé­keztetek volna. Pedig e nő egy alig tizennyolc éves gyermek volt, de nagy szemet telvék tűzzel, mely a veszélynek érzetével még növekedett; a ragyogó fény, melyet a sebes vágtatás szép barna arcszinére szétömlesztett; a hajlékonyság s rugékonyság, mely tagjain s bámulatosan arányos termetén észreve­hető volt, mindez jelző benne egyikét ama teremt­­ményeknek, kiknek égő szive s rettenhetlen lelke élvezetet talál ama veszélyekkel dacolni, melyekkel rémület nélkül nem lehet szembe szállni. — Sennora, — mondá az öreg cigányné komoly s jósló hangon, — minek kisérteni a végzetet ? Ön fiatal, szép s gazdag. Fényes jövőnek néz tán elébe, s mégis lovának egy ballépése, s önt, bezúzott koponyával ta­lálták volna itt. — Ah! — felelé a fiatal leány bámulatos ön­hittséggel, —tudom én a lovat kormányozni, mikint ép­pen most meggyőződhetett; s Zamor madárként re­pül e sziklákon, hol más alig tudna lábain állani. —Igen, — mondá az öreg nő kényszerült mosoly­­lyal, — igy okoskodik az ember húsz éves korában ; s mig az élet vakító fényű s véghetlennek tetszik ön­nek, mint ama fénysugár, melyet a nap haladása köz­ben mezeinkre vet, addig a leskelődő halál áll ön oldala mellett, mely ujjával már érinti önt. . . Ön, seniora, büszke ifjúságára, büszke amaz erő és szép­ségre, melyet isten adott önnek, s bármily öreg s nyomorult vagyok én, tán több évem van még hátra a földi életből, mint önnek órái. — Az, jó asszonyom, — mondá a fiatal nő a ci­gány nőnek egy pénzdarabot oda dobván, — az a jövő titka. Erre ostorával egyet csattanta; Zamor ágaskodni kezdett, s hegyesité füleit. — Igen, az a jövőnek a titka, seniora, — kezdé az öreg cigánynő, mig leánya a pénzdarabot a földrül fölvevő, — e titok fel van írva kezén; ha lováról le­­szállna s kezét egy pillanatra nekem átengedné, ma­gamra vállalom ama felirás megfejtését. Babonás hitű, mint minden spanyol nő, a fiatal leány kis habozás után leugrott lováról s a cigánynő felé közeledett. — Pauletta, — mondá az öreg asszony a gyer­mekhez, — ülj bátyád mellé, s vigyázz, hogy föl ne költsd. A gyermek engedelmeskedett. Erre leült a ci­gánynő egy köre, arccal Beppo felé for­dúlva, és sár­ga, redős kezébe vevőn, a fiatal leány finom kezét, mély figyelemmel kezdé annak vonalait tanulm­á­­nyozni. Pauletta, látván a spanyol nőt, azzal elfoglalva, hogy anyjának arcvonásaiból olvassa a behatást, me­lyet keze vonalainak tanulmányozása azokon előidé­zett, észrevehetlen jelt adott Beppónak, ki csendesen emelé föl fejét, s anyja felé fordi­á. — Ön hallgat, — mondá a fiatal leány, a ci­­gánynőhöz, — fél ön talán engem értesíteni, mily végzet vár rám ? — Nem, seniora, — felesé a cigánynő, — el­lenkezőleg, én itt csak szerencsevonalakat látok. Nézze meg ezt . . . Mily egyenes és mély ! Ez a bol­dog életnek a jele. Aztán egy gyors s kifejezésteljes tekintetet vet­vén Beppóra, ki késével kezében csöndesen felemel­­kedék, folytatá: — S végre, seniora, biztosítom önt, hogy nem lesz szerelmi vonzódásában, mint sok fiatal leány, akadályozva. Kezdetben attól, kit szeretni fog, egy örvény által lesz elválasztva; de végre önt nőül ve­­endi, s osztályrészül a boldogságot s dicsőséget ho­­zandja önnek. A fiatal leány ábrándozóvá lön. — Nem ámít ön engem ? — kérdő. — Mily érdekből rejtsem ön előtt az igazat ? — De önmaga, bizonyos-e, hogy tudománya nem csalja ? Beppo felegyenesedve állott, kését kezébe szo­rítva s a megrohanásra készen. A cigánynő egy második tekintetet vetett rá, melynek vad bőbe­szédűsége parancsolá neki, hogy tovább ne késsék. — Örök boldogságomra esküszöm önnek, — mon­dá a fiatal leányhoz, ki naiv érdekeltséggel hallgato­tt, — hogy végzete szellememnek éppen oly látható, mint eme szép ékszerek, melyek ujjait s füleit éke­sítik, szemeim előtt. Beppo értette anyjának tekintetét. Tigriskin rohant a fiatal leány felé. De ugyanabban a pillanat­ban rettenetes felkiáltással rogyott eszméletlenül a földre. A művész megvasalt botja koponyáját zúzta össze. (Folyt, köv.) A kinek hősnői harminckét évesek. I. Balsac Honoré, ki huszonhárom éven át Fran­ciaország első íróinak egyike volt, s kinek műveit Európa majdnem minden nyelvére átültették, s kit az ó és uj világ ismer, ama realisztikus iskolához tartozott, mely a jelenkor társadalmi életét fényké­­pészi hűséggel adja vissza. Fantáziája üde, kifogyhatatlan és csodás szín­gazdagsággal birt, s magas röpte mellett éles sassze­mekkel tekintett alá a legtitkosabb zugok és mélye­désekbe. A lélek egyetlen izgalma, gyöngéje, vagy hóbortja sem kerülte el figyelmét. Ismerte a párisi élet örvényeit, vészes sziklaf ormait és salakos fene­két ; mesteri vonásokkal rajzolta a család és társa­dalom, az iparosok és a hivatalnokok, művészek és nyárspolgárok világát. És nem szorítkozik egyedül Párisra, fölkeresi a vidéket, alakokat teremt, s a francia szépirodalom számára meghódít egy eddig ismeretlen s parlagon hevert talajt. A milyen mesteri előadása, épp olyan találé­kony és mester a mesék szövésében. Alakjai előt­tünk élnek, belátunk gondolat- és érzelemvilágukba, szemeink előtt sarjad föl lelkekben a vágyak csirája, látjuk a mint fejlődik s a vágy határozottá, s a ha­tározat tetté érik meg. A közélet zűrzavarából száz meg száz alakot bontakoztat ki, az olvasó érdekelt­ségét szüntelenül fokozza, feszült várakozásban tartja, mig el nem éri a partot, hol kikötni szándéka volt. Rajzolataiban fölülmúlhatlan , mindig teljes színgazdag életet ad. Neki mindegy, akár egy anti­­que-árus termeibe, akár egy táncosnő boudoi­jába vezet; a bretagnei kis várost épp úgy lefesti sajátos vonásaival, mint a párisi bankár szalonját, vagy egy alchymista vegyműhelyét, avagy a parkot, mely­nek százados fái alatt a szürkület ködében egy va­dásztársaság lovagol tova. De nemcsak a jelenetek és egyéni vonások, ha­nem a kor nagyszabású áramlatait is éles szemmel szokta megfigyelni. Majd a vén királyság átért küz­delmeit rajzolja, majd az új államot ostorozza képvi­selőivel ; föltárja „a fiatal Franciaország“ eszményi céljait, vagy rámutat a rákfenére, mely a családi, társadalmi és egyházi élet testén rágódik. Csak egy hiányzik e költőben: nincs hite az emberi természet nemesebb voltában. Ez oka, hogy alkotásai a sok szépség dacára nem képesek minket átmelegíteni. A valóság hű képei azok, a költészet megnemesitő kerete nélkül. Balsac maga is érezni látszott ezt. Néha úgy van, mintha terhére volna a szűk világ, melyben mo­­­­zog s kétségbe kellene esnie a miatt, hogy a minden­napi élet sivár zátonyára van száműzve. Igyekszik kibontakozni ebből, de a­helyett,hogy az eszmény világ régiójába emelkednék, a borzalmas és rémes ösvényre téved. De ezek csak ideig-óráig tartó irodalmi kirán­­dulások voltak nála, melyekből mindig visszatért a modern erkölcsi rajzolatok terére, a­melyen nálánál senki biztosabban nem mozgott. Az ő „Scénes de la vie parisienne“, „Scénes de la vie de province“, „Scénes de la vie politique“, „Scénes de la vie pri­­vée“, „Scénes de la vie religieuse“, stb., melyeket később műveinek összes kiadásában „La comédie humaine“ cím alatt egyesített, mint rettenetesen hű képei egy beteg kornak, a művelődés történetében mindenkorra elfoglalák helyüket. Balsac regényeinek igen sok sajátságára saját élete vet világot. A nélkülözések, miket a szegény­sége vállaira rakott, a küzdelmek, melyeket e nehéz tusában végig harcolt, gyökerezték meg benne ama túlságos érdeket a gazdagság, és minden fajta bo­nyolódott üzérkedések, sokoldalú számitgatások iránt, melyek csaknem minden könyvében föltalálhatók. Hőseinek minden körülmény között abban öszpon­­tosul vágya, törekvése : minél többet szerezni, hogy annál többet élvezhessenek; — és a­ki Balsacot ba­rátainak körében beszélni hallotta, azt kellett hinnie, hogy az ő becsvágya sem terjed egyébre. De ha egy pillantást vetünk életének teljes képébe, meggyőző­dünk, hogy ő magát igaztalan színben tüntette föl. A művészet mindig magasabban állott szemében, mint a nyelvágy és élvezet. Az uralkodó divatot, a frivol napi érdekeket soha sem szolgálta, ha pénze­­lési tekintetben még oly előnyösnek kínálkozott is. Külső előnyök soha sem csábították el, s még legsa­nyarúbb napjaiban sem alacsonyította le tehetségét fejős tehenévé. Híven és egész komolysággal szol­gálta a művészetet, áldozatai nagyok voltak, s ez oka, hogy óriási szorgalma dacára mindig szegény maradt. Balzac 1799 május 20-án született Toursban. Szüleinek első gyermeke volt, s mint ilyen, szokás szerint kissé túlságosan elgögyölökt. Atyja, születése­­napjának védszentje után Honorénak kereszteltette, édesanyja pedig születése emlékére egy akácfát ül­tetett, mely, habár a birtok már rég idegen kezekre szállt át, dús lombjaival árnyalja be a helyet, hol egykor a boldog gyermek álmait élte. Álmait mond­juk, mert játszani nem szeretett, és nem is játszott. Szegény szüleinek ezzel sok gondot, és sok álmatlan éjszakát szerzett. Míg kis húgai tapsoltak örömük­ben ha új játékkal lepték meg őket a szülők, addig ő, a szellemileg és testileg egyaránt egésséges gyer­mek, órák hosszát elült egy helyen, maga elé mé­lázva, és sem kéréssel sem szigorral rábírható nem volt, hogy kedvenc de veszedelmes, helyét oda­hagyja. Csak­is a könyvekben talált örömet. Valódi szenvedélylyel hordta össze, rakta maga elé, és nem nyugodott addig, míg a titokszerű betűk értelmébe be nem avatták. Mikor olvasni megtanult, az álmo­­dozás kora letűnt, e helyett az öt éves gyermek fél napokon keresztül olvasott és folyton csak olvasott. Különösen az ó­szövetség könyve nyerte meg tetszé­sét. Az angyalok és próféták, hősök és vértanúk, a küzdelmek és csodák, fantáziájának világát egészen új alakokkal népesítették meg — és aztán a szeretett könyvben annyi érthetetlen, annyi megfoghatatlan volt, hogy csodálatosan édes borzongást érzett olva­sásánál. A könyvek varázsát semmi sem volt képes megtörni nála egész addig, míg atyja egy másfél frankos hegedűvel nem lepte meg. Ez kizökkentette sodrából egy időre, hegedült és hegedült, húgai és az egész ház nem kis rémületére. Órák hosszat elült a kert végében, lángoló arccal, könybeborult szemek­kel, táncoltatván a nyirettyűt a hegedű húrjain, s a szó teljes értelmében dühbe jött, ha kis húgai bátrak voltak előtte kijelenteni, hogy az éktelen hangzavar­ban nem akadnak a mondott melódiára. E zenészi lelkesedés azonban nem volt tartós. Az olvasási szomj vett újra erőt rajta, s midőn később a testi 1012

Next