Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)

1872-10-20 / 241. szám

HHH 1 241-dik 87. Vasárnap, október 20. Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft —0 kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni ■apókat kivéve minden■ap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztési iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Eatodbassikos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr Előfizetési fölhívásunkat az okt.-decemberi évnegyedre ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizetések az „Athenaeum kiadóhivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. Viszhangok. 1. Kerüld a zajt és mindent, ami fényes . Barátod legyen csak az árny, a csend. Rád nézve meghalt már a perc, — az édes ! Jobb volna néked ott a sirba lent. Ott a viharból csak sóhajtás lészen, S tán azt sem hallod többé kedvesem , Ott elfelejt majd a világ egészen, És álmodhatol nyugton, csendesen. Még nevednek sem marad fenn emléke, Csak ama dalok szólnak róla majd, Melyek szivemből zendültek a légbe, — Viszhangra keltve annyi gúnykacajt . . . II. Oh, boldog, a ki sírni tud ! A köny a szívnek balzsamírja . Csöndes vezeklést végez az, Ki bűnét, fájdalmát lesírja. Te csak nevess szép kedvesem ! Ajkidon nyiló rózsa támad, — S míg a fényben sülyedsz alá : Nevetek én is majd utánad. III. Nevedet ha bekiáltom A sötét-lombú erdőbe : Ott azok a néma árnyak Félve rettennek meg tőle , Reszketnek a falevelek, Mint a szívek hideglázban, Fennakad a zengő madár Édes, megkezdett dalában. Nevedet ha bekiáltom A tiszta-gyöngyü patakba: Ezer örvénybe forr a víz, S iszapos lesz fehér habja ; Elrejtőznek a kis halak — Hallatára szép nevednek, És a komor, rideg partok Felém gúnyosan nevetnek. Nevedet ha bekiáltom A végetlen pusztaságba, Hol a világ, miként szivem, Oly elhagyott, olyan árva : A pusztáknak mély csendjében Viszhang nélkül hal meg neved . . . Csak szivemben hangzik százszor. — Oh, mert szivem most is szeret! Komócsy József: A szív válságai. (Beszély.) Szigethy-Madarassy Klotildtól. (Folytatás.) Kezdtem rábeszélni magamat, hogy minden úgy van jól a mint történt, a sors kárpótolni akar sok évi szenvedéseimért. Kezdtem hinni a gondviselés igazságszolgáltatásában, miszerint ama nő leánya által leszek boldogítva, kinek elveszítését oly sokáig és oly őszintén gyászoltam. Ami ezután következett, azt már te is tudod. Jelen voltál esküvőmön, láttad Minát és gratuláltál a kincshez, melynek birtokába jutottam. S e kincs nem is cáfolta meg saját értékét soha. Milla angyal volt hozzám jóságban, szeretetben és hűségben. S én nem ismertem magamnál boldogabb embert. Te tanúja voltál házi boldogságomnak, s láttad a tiszta összhangzatot, mely közöttünk a nem csekély korkülönbség dacára is uralkodott. Minden napom egy újabb örömnap volt, melyen át Minát mind jobban szeretni, istennek pedig nagy boldogságomért hálát adni tanultam. E fiatal alig tizennyolc éves nő otthon és társaságokban egyaránt példánya volt a szeretetreméltóságnak s egyszersmind tapintatos magaviseletnek, mely által magának minden ember szeretetét és tiszteletét kiérdemelte, a kivel csak érintkezett. Szendesége, kedvessége példabeszéddé vált az ismerős körökben. Csoda-e hát, ha a jövő fölötti aggodalmaim Milla érzelmeire nézve, végképp megszűntek ? Hogy közel három évi zavartalan boldog házaséletem után azt hittem, hogy ez már mindig így fog tartani, hogy ezt már semmi veszély nem érheti ? Nem ismertem a női szívet; elfeledtem, hogy ezt nem elégítheti ki egészen sem a hála sem a kegyelet sem a szeretet, e kedves, szelíd, örömteli és jóleső érzelmek ; hogy annak az is kell, a mi neki fáj és őt remegteti; a mi gyönyörködteti és kínozza, a mi ha nem üdvözíti, hát a kárhozatba vezeti, hogy ennek szerelem is kell! Itt Tarkövy fölállott s megtörülte homlokát, mely újra fölhevült az élénk beszéd folyamában. Aztán ismét fölvette az elbeszélés fonalát. Barátja meleg érdekkel figyelt minden szavára. — Három hónap előtt, — kezdte amaz, újra leülve előbbi helyére, — vettem észre először Milián némi változást. Komoly és álmodozó kezdett lenni, mi elég föltűnő volt korábbi játszias kedélyességénél fogva. Ritkán ment ki a házból, keveset beszélt s mindig szórakozottnak látszott. Pócsváry bárónőt is, kinek mint tudod, Milla kedvence, s kinél azelőtt mindennapos vendég volt, hol a bárónő unokaöcscsével, a városunkba nem rég jött Kelmenfy őrnagygyal a klasszikus zenét tanulmányozták, — elhanyagolta. Csak az én rábeszéléseimnek, hogy az öreg beteges bárónőnek ne rontsa el örömét s látogassa meg azt úgy,mint eddig, naponkint, — engedett végre, habár mindig a küzdés egy nemével látszott magát az odamenetelre rászánni. Végre egéssége is hanyatlani kezdett. Kinézése halvány és szenvedő jön. Aggódni kezdtem e miatt s kérdeztem őt : mi baja ? Ő azt felelte minden zavar nélkül, hogy semmi, csak olykor nem tud aludni éjjel, s tán az okozza halvány arcszinét. Háziorvosunk azt tanácsolta neki: járjon sokat a szabad levegőn, s ő hozzám csatlakozva gyakran elkísért gazdaságom körül végzett dolgaimban. Kedves, gyöngéd volt most is, hanem kedélye, mely oly gyermeteg vidám és derűit volt mindig, valamely nyomasztó érzés alatt látszott szenvedni. Végre egy alkalommal tisztába jöttem a szegény gyermek lelki állapota felől. Egy délután házunk erkélyén állottam vele, s ő mély álmodozásba merülve, ami nála az utóbbi időkben gyakori eset volt, feledni látszott maga körül mindent. Egyszerre halvány arca kigyuladt s szeme, mely eddig cél nélkül tévedezett majd ide majd oda, sajátságos delejes melegséggel szegződött egy távoli pontra. E pont lassan kint kifejlődött az országút porfellegei közül, s egy karcsú lovaggá változott át, ki nem volt más, mint gróf Kelmenfy Aurél, a szép őrnagy. Lassan lovagolt házunk felé, de mielőtt odaért volna, Milla eltűnt az erkélyről. Az őrnagy köszöntött engem, s azzal odább lovagolt. Bementem a terembe. Millát a zongora előtt találtam, amint azt éppen fölnyitotta. — Miért jöttél be oly hirtelen az erkélyről? Az őrnagy azt könnyen udvariatlanságnak vehetné részedről ? — kérdeztem őt szeliden feddő hangon. — Miért lovagol erre ? Miért nem választ magának más utat ? — szólt egészen szokatlan ingerültséggel. S leülve a zongora mellé, Liszt „Mephisto keringőjét“ kezdte játszani, oly lázas hévvel, és gyorsasággal, hogy még pokoliabbá tette a már egyébként is elég sátáni zenét. Mély megdöbbenéssel vonultam szobámba. Többé nem volt semmi kétségem Milla érzelmei fölött : szerette az őrnagyot. A szegény gyermek hősiesen küzdött e szenvedély ellen, tán még maga sem birt annak világos tudatával, de én meg voltam győződve, hogy a dolog így áll. A nem várt veszély tehát mégis bekövetkezett, s a nehéz csapás reám lett mérve . Milla többé nem boldog velem. Nagyon szenvedtem e tudat által, de azért nem vádoltam a szegény fiatal asszonyt. Tehet-e arról, , hogy ártatlan szive nem birt ellenállni a varázsnak, melyet rá az őrnagy eszményies személyisége gyakorolt ? S hogy ez hasonlóképp igy érez nem iránt, a fejjel sem voltam többé kétségben. Minden önuralkodása melllett is elárulta őt egy-egy pillantása, melyet sartalan percekben Minára vetett, s melyben egy nemes fiatal férfiúi szív legbensőbb érzelme, legtisztább szenvedélye nyilvánult. De azért soha sem közelített nőmhez másképp, mint a legtartózkodóbb szerénységgel ; soha sem kereste az alkalmat vele tanúk nélkül beszélgetni; s ezért ki is érdemelte tökéletes bebesülésemet. Ez időben kezdték beszélni, hogy az őrnagy elhagyja ezredét, hogy elutazik messze külföldre . derék ifjú nem akarta saját és más két ember nyugalmát, becsületét kockára tenni. Meg akarta előzni a veszélyt, amig ura tudott lenni a helyzetnek; meg- s hozta a nehéz áldozatot; lemondott a körül, akit imá- i dott, s a kiről tudta, hogy őt viszont szereti. A mély fájdalom dacára, melyet nekem e fölfedezések okoztak, be kellett vallanom magamnak, hogy soha összeillőbb két embert nem ismertem, mint nőmet és az őrnagyot. Mindkettő szép, fiatal, nemesszivüsa mellett a legkitűnőbb szellemi tehetségekkel megáldva. Milyen boldogok lehetnének egymással, egymás által! Minél inkább beismertem ez igazságokat, annál kínosabbnak találtam saját helyzetemet. Mit tegyek, hogy magamat abból kiszabadíthassam ? - volt az önzés első kérdése. Amerikai párbajra hívni ki az őrnagyot, Milláért érdemes meghalni egyikünknek, — volt reá a féltékenység s pillanatnyi bosszúvágy válasza. Nem szabad ezt tenned,— intett később a józanság. Itt Milla boldogsága forog kérdésben, s azt nem fogod a véletlen kocka játékára föltenni. Várjunk , nyerjünk időt, hogy magunkat a teendők iránt kellőleg tájékozhassuk, így telt el újra néhány hét. A viszonyokban semmi sem változott; házi életünk szokott nyugodt egyformaságban folyt. Csak nem arca lett napról-napra halványabb, s azelőtt oly galambszelid szemében, lázas tűz világolt. Szembetünőleg szenvedi, de igyekezett azt minden áron eltitkolni. (Folyt. köv.) _______ Lapunk mai számához fél év van mellékelve.