Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)
1872-10-23 / 243. szám
243-dik ez. Szerda, október 23. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési díj: Félévre ... 7 filkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-decemberi évnegyedre ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizetések az „Athenaeum kiadó hivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. Az első csók. (Lord Byron „Don Juan“-jából). Megjött az alkony bűvös, édes árnya . A nap leszállt kéklő halom megett, Mely ráhajolt a messze láthatárra, S ölelni látszott földet és eget; Pihent a tenger mozdulatlan árja, Némán borongtak a szirtes hegyek ; Egy csillag állt csak a rózsás egen S úgy tündökölt ott, mint egy égi szem. S ők vándoroltak, kart a karba fonva, Színes csigák s fénylő kavics fölött; A lágy, de biztos partfövénybe nyomva Kis lábukat, rengő dagály előtt; Majd, hol viharvájt sziklaűl borongva Sejtette rejtett nyughelyét velök : Pihenni tértek, egymást átölelve S az alkony méla bájával betelve. Nézték az égbolt bíborát . . . merengett Tekintetük szép rózsa-óceánján; Nézték a tengert, mely ragyogva rengett, S hold kedvesét ringatta csöndes árján ; Locscsant a hab, szellő lopódzva lengett, Szunnyadt a föld ; — mély, nagyszerű magányán Túlléti szivük . . . szent tűz gyuladt a szemben, S ajkaikhoz ért, fenséges értelemben! Ábrányi Emil: A szíj válságai. (Beszély.) Szigethy-Madarassy Klotildtól. (Folytatás.) — Oh mily jól ismered őt! — szólt pillanatnyi fájdalmas örömmel Tarkövy. — Nemrég is úgy nyiatkozott egy alkalommal, hogy képes volna inkább meghalni, mint nekem bánatot okozni. — Tehát miképp véled e nehéz kérdést megoldani ? Tarkövy arca elborult. — Azt még magam sem tudom bizonyosan, — mondá halkan, szomorúan. — Csak azt látom, hogy sietnem kell azzal, mert Milla egéssége feltűnőleg hanyatlik az erejét meghaladó önküzdelemben. — Mielőtt valamit határoznál, várd meg az őrnagy elutazását. Hátha az ő eltávozása után visszanyeri nőd régi nyugalmát! Tévedsz Ákos! — szólt Tarkövy a meggyőződés hangján ! — Az ő szerelme az őrnagy iránt, amaz erős és mély szenvedélyek egyike, melyek a viszonyok szerint vagy mennyországot teremtenek a szívnek, vagy végrombolást idéznek elő abban : ezek barátom, nem érthetik meg a lemondást, és inkább megtörik a szivet, mint hogy magukat megadják. — És én mégis csak azt tanácsolhatom neked Dénes, — szólt rövid elgondolkodás után Lombay, — hogy igyekezzél magadat megnyugtatni, s várd el , miképp fogja ned elviselni majd később az őrnagy távollétét. — Várjak, várjak, — szólalt föl Tarkövy keserűen. — Hát nem láttad-e az imént Milát, hogyan táncol a fájdalom és kétségbeesés őrültségével, mig szeme ijesztő fényben ég s arca halálsápadt a testét, lelkét emésztő láztól? — Várjak ugye, — folytatta Tarkövy növekedő fájdalmas ingerültséggel, — amig szive megszakad a titkolt szenvedések elviselhetlen súlya alatt ? — De jer, jer, — mondá aztán hirtelen fölkelve helyéről, s karon ragadva barátját, — térjünk vissza a bálterembe. Milla azóta halálra táncolhatta magát. Visszatérek a terembe. Épp táncszünet volt. A fiatal hölgyek föl s alá sétáltak, s legyezőikkel hűtötték magukat a tánctól való fölhevülés után. A szép Tarkövyné is pihenni ült egy félreeső kis pamlagra. Arca most is halvány volt és nyugodt. Csak gyorsan emelkedő keble s félig becsukódott szeme, miket legyezője mögé igyekezett rejteni, árulták el, mennyire kimerítette erejét a szakadatlant folytatott tánc. E percben az őrnagy, ki egy ideig a terem másik oldalán több hölgygyel társalgott, udvariasan búcsút vett azoktól s lassú léptekkel a magányosan ülő hölgyhez közeledők, kivel csak az imént táncolt egy lelkes csárdást. — Asszonyom! — szólt ehhez szeliden s hangja bizonyos szomorú ünnepélyességet fejezett ki. — Én holnap elhagyom e várost, s nem térek ide vissza többé. Mielőtt tehát megválnék örökre e helytől s attól, ki szivemnek legdrágább a világon, — s itt remegett hangja, — engedje meg, hogy egy kérést intézhessek kegyedhez. Milla nem szólt semmit, hanem ama tekintetben, melyet az őrnagyra emelt, egész tengere feküdt a fájdalomnak. Gróf Kelmenfy, lelke mélyéig megrendült e tekintet alatt. — Ígérje meg nekem, — folytatta azután még lágyabban, még szelidebben. — Ígérje meg nekem, hogy ama dalt, melyet tegnap este énekelt nagynénémnél, a Desdemona dalát el fogja olykor énekelni magányos óráiban és akkor — reám gondol! ígérje meg ezt nekem Milla! — súgta le irhatlan gyöngédséggel. — ígérem, — lehelte inkább, mint mondta az ifjú nő. — Köszönöm, — szóltamaz mély bensőséggel. — Ez a tudat lesz az én egyedüli örömem, egyedüli boldogságom ama veszélyek és küzdelmekkel terhelt életpályán, melyet jövőre magamnak kijelöltem. S e szavak után, melyeket csak megerőtetéssel bírtak elmondani remegő ajkai, lehajolt az ifjú nő kezére, s egy forró csókot nyomva arra, gyorsan elsietett a teremből. Milla úgy érezte, mintha e pillanatban szíve darabokra szakadozott volna szét. Féláléltan hanyatlott vissza ülésébe. — A sok tánc megártott neked, gyermekem ! Jer, menjünk haza, — szólalt meg egy jóakaró barátságos hang, a férjé, mögötte. A fiatal nő lassan fölemelkedett, s hálás érzettel fogódzott az elébe nyújtott hű karba, mely mindig oly kész volt öt gyöngeségében védeni, támogatni. II. Mind a ketten álmatlanul töltötték el az éj hátralevő óráit, a férj is, a nő is. Milla hálószobájába vonulva egy nyugágyon feküdt, húnyt szemekkel, mozdulatlant. Csak a kebléből koronkint fölszakadozó kínos sóhajok árulták el, hogy nem alszik, hanem szenved. A szomszéd szobában Tarkövy járkált föl s alá lassú, halk léptekkel, hogy nejének látszólagos nyugalmát ne háborítsa. Homloka borús, arcára mély barázdákat vontak a komor, nehéz gondolatok, melyek lelkét az öngyötrődés és kínzó ellenmondások egész hosszú során át meg áthurcolták; újra visszatérve ugyanazokba a rögeszmékbe, miszerint Minának szabaddá kell lennie, hogy boldog lehessen; s hogy ennek eszközölhetésére semmi ár sem lehet drága, legkevésbbé pedig az ő, a férj életéé. így találta őt a reggel és a dél, a midőn arca mind nyugodtabb, határozottabb kifejezést nyert. Úgy látszik, hogy végre eltökélte magát valamire. Ebédelt egy keveset, s nyájasan beszélt a kevés szavú Minához; intette, hogy vigyázzon egésségére s nyugodja ki magát jól a bálos fáradalmai után. Azután felöltözött vadászruhájába, előkereste szép uj kétcsövű lőfegyverét s gyöngéd búcsút vett nejétől. Azt mondta: elmegy lesbe egy nagy ordasra, mely egy idő óta nagy pusztításokat tesz a juninyájban. (Folyt. köv.) _______ Egy nő a pellengéren. (Francia beszély.) Írta: Legay Henrik. (Vége.) V. Donelli felemelkedett. A nő alig állt lábain, a közelebbi percek izgalmai teljesen kimerítik erejét. — Gondoljunk mindenelőtt Önre, — mondám az ifjú, körültekintve a teremben. — Ön nem állhat mindig. Jöjjön, foglaljon helyet ama kiszögellő párkányon, aztán megkísérlem munkához látni. Abilo asszony engedő magát a kiszögellő párkányhoz vezetni, melyen helyet foglalt, s fejét kezére , támasztva, szemével kisérte az ifjú mozdulatai. Donelli egyenesen az ajtó felé tartott, s figyelemmel vizsgálta a sarkvasakat, valamint a fal és az ajtó közt létező hézagot. — íme egy segélyforrás, — kiálta fel csaknem örömmel, — a sarkvasak szilárdak ugyan, de en-gedni fognak, ha megkísérlem az ajtót valamely tár- sgyal kifeszíteni. Lássuk most az ablakot. Ez kissé magasan van, de mindegy, lemegyek, ha körmeimmel kell is a falba fogóznom. Abilo asszony szótlanul nézett maga elé. Ő nem oszta az ifjú bizalmát, de nem akarta azt elcsüggeszteni. — Nőném, meg vagyunk mentve! — szólt Donelli az ablakba lépve, a képtár kirugó vasrácsai csaknem idáig érnek, és nekem csupán az ablakot elzáró facölöpök valamelyikét kell kitörnöm, hogy a tetőre juthassak. Mondtam, hogy nincs minden remény elveszve. Körülbelül esti hat óra lehetett, és a júniusi nap sugarai még csillogtak az ablak üvegtábláin. Az ifjú mohón ragadta meg a cölöpöket, hogy azok valamelyikét helyéből kimozdítsa. Fáradsága hasztalan volt s a küzdelem nem vezetett egyéb eredményre, mint hogy a hosszas rázás következtében a vakolat felülről nagy darabokban kezdett aláhullani. E körülmény azonban nem fyüggeszte el az ifjút. Látva, hogy a vakolat nagy darabokban válik le a falról, abbahagyta az öröködést s tollkésével kezdte körülvágni a cölöpöt. Ez türelmet igénylő munka volt, de biztos sikert ígért. Midőn a nap leszállt, az ifjú arcát veríték bolttá, de a feladat egy része meg volt oldva. Még enynyi erőfeszítés s nem szenvedhetett kétséget, hogy a cölöp ki fog mozdulni helyéből. De a bekövetkező és kényszerítő, hogy hagyja félbe a munkát. Attól tartott, hogy a sötétben eltöri tellkését. Visszatért nénjéhez s elmondá neki, mit fog tenni holnap. Éjfél volt, midőn Donelli, kifáradva a munkában, a párkányon foglalt helyet és elaludt a hölgy mellett. Félóra múlva Abilo asszony felkerte őt, halkan súgva fülébe.