Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)
1872-11-08 / 256. szám
— A vélemények eltérnek e részben. Egyik azt mondja, csak hosszas érintkezés után, például, ha kezet szorítanak s a kéz meleg. Mások ismét, a kormánynyal egy véleményen, azt hiszik, a belélegzés is átülteti a vérbe, azért nem szabad a kórházba lépni senkinek. — Tehát nem bírnak tudomással a bent történ nekrül? — Csak a nép közt szállongó mendemondákból. Ezek szerint e látszólag szerencsétleneknek élete nagyon érdekes, sőt pikáns, hiteles értesítést nem lehet szerezni, néhány túl kiváncsi már bent is marasztaltatott. Azt mondják, van ott egy német zsidó is, sőt önnek egy honfitársa is él e falak közt. — Én is hallottam már, — bizonyíta Wrisbane, — de ha igaz volna, az angol követség nem késnék intézkedni. Don Julio vállat vont. — Először talán nem is tud felőle semmit, másodszor nem változtathatná meg egy ország törvényét, melynek annak polgárai is alávetvék. Az idegen abban az oltalomban részesül, melyben mi, és nem kívánhatja, hogy másrészt kedvezményekben részesüljön. — Itt jönnek a hölgyek ! Wrisbane az ajtó felé fordult s jönni látta vonna Izabellát, a mamát, leányát Inezt és Candelariát, kit azonban még Chiquita néven ismertek a háznál, azaz „a kicsi.“ Egy úr kíséretében jöttek a templomból. Don Pablo, a fiatal benszülött, kit különben Arquizának hívtak, Guajaquilben lakott s kereskedelmi ügyek miatt töltött néhány napot Quitóban. Dolgai nem lehettek nagyon sürgősek, mert sok szabad idővel rendelkezett és azt Wrisbane boszantására mindig don Julio vendégszerető házánál töltötte el. A hölgyek, mint régi ismerőssel bántak vele. Küldötték, egygyel mással megbízták, mindenre felhasználták, s ő bár hanyagul, de szivesen szót fogadott. Valóságos ecuadori arisztokrata volt, elegáns jelenség, tiszta fehérneművel, de kevésbbé gondosan mosott kézzel, bizonyos non balance-al modorában. Beszélt franciául, játszott guitarre-t, roszul zongorát, s énekelt is. Volt két szép lova, jól lovagolt s igy tökéletesen megfelelt egy ecuadori „lovag“ nevének. Don Pablo még egy kissé éretlen volt. Huszonegy éve dacára csak gyöngén pelyhezett ajka, de azért bajszát mindig csipkedte, hölgyekkel tudott bánni s azok kedvelték is. John Wrnsbane azzal gyanúsítá, hogy Inez körül többet forgolódik, mint ő szereti — de komoly dologtól nem félt; a fiú még nem is nagykorú és úgyis gyermeknek tekintik. De azért mégis útjában volt, főleg, midőn templomba kísérte a nőket. Wrisbane elhatározá tehát, hogy a legelső alkalmat felhasználva, Ineznek vallomást tesz, és szüleitől megkéri kezét. Akkor azután lesz joga mellette lenni, majd távol tartja azután azt az unalmas fickót. A hölgyek tehát éppen a templomból jöttek, s bár Quitóban nem tartják oly szigorúan a szokást, gyászban hallgatni a misét, mint Chiliben vagy Peruban, azért mégis sötét, nehéz selyem ruha volt rajtuk. E mellett szerettek egy kis ékszert alkalmazni, ami ugyan nem tartozott az imádsághoz, de az emberek szívesen nézik és az isten sem haragszik értte. — Szegény emberek! — sohajtá donna Izabella a szobába lépve, — legyen nekik az isten irgalmas! E nő még teljes szépségében diszelgett s nem látszott rajta, mintha nagy leánya volna; levetette öltönyét s a tükör előtt igazgató gazdag fekete fürtéit. — Ah, don Juan, —szólt Inez barátságosan, keresztnevét használva az idegennek, — már fölébredt ? Az ilyen szerencsétlen hittagadó nem is képzeli, mily jótétemény az imádság. Sok dolgunk lesz önnel, míg a jó útra vezetjük. Még csak ma sem jött a misére, mikor annyi embernek a jóvolta függött imánktól. — Kigyógyított már vele valaha egy beteget, — seniorita ! — mosolygott Wrisbane, s gyönyörködve szemlélte a szép leányt. — Oh bűnös! — kiáltá az anya, kezét összecsapva, — nem is testét, hanem lelkét akarjuk megszabaditni, hogy azok földi hüvelyüket elhagyva, isten országába jussanak és szenvedéseikért vigaszt leljenek. John Wrnsbane tudta már, hogy ez a kérdés egy noli me tangere, ha nem akarja, hogy az egész család ellene támadjon. Vallás ellen nem volt szabad szólnia, egy alkalommal már a cselédség is ellene lázadt, nem akart tehát, mint protestáns, ismét ily vitába keveredni. Sietett más térre vinni a társalgást, elég volt megkérdezni, sok dennő volt-e a misén és mily öltözékben ? E kérdés kimeríthetlen, úgy a Cordilerákban mint az európai szárazföldön ; mellette feledve lesz minden. Mai templomba menetelük célja, — mert minden áldott nap elmentek, — ismét szőnyegre került. A szegény ragályosak, szent Lázárral élükön, voltak a nap hősei, előkészületek tétettek a délutáni kirándulásra, mely alkalommal mindenféle élelmiszerek osztattak ki a szerencsétlenek közt. Quitónak ez valódi ünnepnapja volt, a nők fényűző öltözékükben vetekedtek nagylelkű ajándékaikkal, mert kénytelenek voltak adni. Hamar múlt az idő. Reggeli után — természetesen Pablo is — lassan és óvatosan lépdeltek Quito ronda utcáin végig, fel a meredekre és nemsokára szemükbe tűnt a magas, sárga fal, mely a szerencsétlenek kórházát, jobban mondva börtönét költte. A román irodalom a XVI. és XVII-dik században. 1. (M. G.) A ki a román nyelvvel és irodalommal tüzetesebben akar megismerkedni, szerfölött nagy nehézségre fog találni a miatt, hogy a román nyelv és irodalom történetének megírására eddigelé egy román író sem vállalkozott s igy nem bírhat amaz eszközzel, mely a nyelv és irodalom múltjára, keletkezése és fejlődésére biztos adatokat nyújthatna. Csodálkoznunk kell e tekintetben a román írókon, kik évek óta bizonyítgatják egy irodalomtörténeti munka szükségét, évek óta panaszkodnak e hiány miatt, de közülök egyik sem lát komolyan a munkához,hogy ez it betöltve, e hiány pótolva legyen. A bukaresti román tudományos akadémia évenként több száz aranyat oszt ki latin klasszikusok átültetésére, több pályázatot hirdet oly munkára, melyeknek szüksége nem oly fontos, de egy nagyobb irodalomtörténet meghatása még nem jutott eszébe. Pedig az, ki a román irodalom megírására komolyan elszánná magát, korántsem találna nagy nehézségekre, mert az adatok, az anyag, már le vannak rakva Cipariu Timotheus, Eliade J., Cogelnicen Mihály, Voinescu J., Alexandri László, Balntinean Demeter, Sinkai és Klein, Misaili, Vulkán József és mások munkáiban. Nálunk alig bír valaki tudomással a román irodalom múltjáról. Sokan abban a véleményben vannak, hogy a román irodalom csak a szabadságharc lezajlása után kezdett éledni , s hogy a lefolyt századokon át, a román nép nem bírt irodalmi erőkkel, szellemi munkásokkal. E közlemény célja megmutatni, hogy a román irodalom nem e század eredménye , sőt hogy a múlt századok írói által mutatott irány eredményezte a jelen kedvező állapotot is Hogy ez irodalom kezdetét meghatározhassuk, szükséges volna megállapítani azt az időszakot, melyben a román nyelv, mint önálló nyelv, kezde szerepelni, a nép által használtatni. Ez azonban igen nehéz feladat, miután e tekintetben adatokkal nem igen rendelkezünk. A történelem azonban e téren is nyújtván némi útmutatást, következtetés utján némi eredményre juthatunk. Midőn a nagy római birodalom két részre szakadva, a keleti tartományok a keleti római uralkodók kormánypálcája alá jutottak, minden összeköttetés megszűnt a nyugati római birodalommal, s így az akkori római eredetű népek nyelve, a helyi viszonyokhoz és körülményekhez képest, különállóan fejlődött, eltérőleg a nyugati latin eredetű népek nyelvétől. Még inkább erre volt utalva amaz időszakban, midőn Phoca bizánci császár Kr. u. 602 táján egy rendeletével a latin nyelv használatát úgy a törvénykezés, mint a diplomácia terén is megszüntette, igy a mai románok által beszélt nyelv a latin nyelv befolyása alól teljesen fölszabadult s mint különálló jj nyelv kezdett szerepelni és a nép körében fejlődni. Nem alap nélkül mondhatjuk tehát, hogy a nyelv a hetedik században kezd különálló nyelvvé lenni. Hogy ekkor minő állapotban volt, meghatározni nem lehet: írott adataink abból az időből nincsenek , sőt nem bírunk adatokkal a következő századok nyelvi és irodalmi állapotairól sem, ugyannyira, hogy csak a XV-ik, de leginkább a következő században akadhatunk csak oly munkákra, melyek némi tájékozást nyújhatnak e tekintetben. Két nyelvemléket tartott fen az utókor számára Teophanes (bizánci), aki annál esetben 571 táján említi, hogy a bizánci császár háborút viselvén az avarokkal, a trák császári katonák futásnak eredtek s saját anyanyelvükön e szókat kiáltották : „Torna fratre, torna!“ a mi román nyelven azt jelenti : „térj vissza barátom, (testvérem) térj vissza.“ Egy más irodalmi emlékre Constantin Porfirogenitusnak a birodalom adminisztrációjára vonatkozó műve 32-dik fejezetében akadunk, ahol emli k) „Crestomathia“ 10 és következő lapjain. A kórház előtt. Már útközben lehetett látni díszesen öltözött csoportokat, ha nem is járult mindannyi az adakozáshoz, de oda csalta a kíváncsiság, látni mások bőkezűségét, vagy egy-egy pillantást vethetni azokra a szerencsétlen emberekre, kik egy népes város körében egyedül, szomorún töltik napjaikat, és csak szenvedő társuk, azaz védszentjük napján mutathatják magukat a falon. Sokan még így is félnek tőlük. Nem ragadhat-e rájuk a távolságból is az a kór, mely azután kiragadja családja köréből, s emez elátkozott életre kárhoztatja ? A veszély tudata bizonyos vonzerővel bírt, a fiatal lányok mind közelebb vonultak a falhoz, félénken tekintettek fel, szívesen élvezték egész nagyságában a borzadályt. A magas fal alatt közvetlenül egy széles út futott végig, nem lehet kocsi-útnak nevezni, mert Quitóban ez időben egyetlen oly jármű sem volt látható. Később hozott ide az orosz követ, a népesség nagy bámulatára, egy kocsit, de azt is darabokra szedve öszvénnek hátán lehetett Guajaquilból a városba szállítani, s ott is csak néhány utcán tehetett szolgálatot, a környéken egyátalán nem volt számára út a puha földbe mélyen besüppedő öszvér nyomok között. Gyakran megtörtént, hogy útközben az öszvér hátán ülő egyén kénytelen volt lábait felhúzni, nehogy azok is a talajban gázoljanak, kocsin tehát nem lehetett boldogulni, azonkívül a hegyi utak roppant keskeny voltak. Amint don Julio családjával, és az adományokat vivő cselédséggel a fal alá érkezett, már folyt az adakozás, és angolunk érdekes látványnak lett tanúja. A betegek közül némelyik csak fejét mutatta a falon, a másik féltestével kidőlt, az exősebbek és egésségesebbek köteleken kosaraikat bocsáták le, melybe a ragálytól való félelemben, nagy óvatossággal dobálták az ajándékokat. (Folyt, követés van a szerbek eredetéről, azzal a megjegyzéssel, hogy ezek román nyelven „szerbi“ nevet viselnek. E pár szóból állanak a román irodalom nyelvemlékei a régi századok folyamából, s e szók is idegen írók műveiben maradtak fen az utókor számáig. Hogy a mai román nyelv a latin nyelvtől s illetőleg a régi rómaiaktól származik-e vagy sem, nincs szándékomban vitatni. E tárgy mindkét részről eléggé meg volt vitatva, anélkül, hogy akár az egyik akár a másik fél, engedett volna valamit állításaiból, vagy csak némi eredményt is képesek lettek volna felmutatni. A felebbieket azonban — Cipariu Timotheus*) nyomán — szükségesnek találtuk elmondani, hogy a régi időszakokat is bevonhassuk a közlemény keretébe. Nem lévén adatunk arra sem, hogy a jelenlegi rómaiak a homályban lévő századokban minő írásjegyeket használtak, valamint arra sem, hogy váljon a jelenleg divó nyelvet használták-e amaz idők irodalmi nyelvéül, kénytelenek vagyunk egy nagy ugrással egyenesen a XVI-dik századba térni, melyben már román nyelven szerkesztett és nyomtatott munkákkal találkozunk. Az alább megemlítendő irodalmi termékekből meggyőződünk arról, hogy a XVI. és XVII-dik század román könyvei többnyire fordítások voltak idegen nyelvekből, s megmagyarázhatlannak tartjuk ama körülményt, hogy míg e könyveket nagy költséggel és fáradsággal rendezték sajtó alá, addig az eredeti munkák kiadásáról senki sem gondolkozott, ugyannyira, hogy Románia és Moldova régi krónikásainak sok munkája máig is kéziratban van, s hogy közülök némelyek napvilágot láttak, leginkább Cogalnicean M., Lauxman és Balcescu Miklós munkásságának és áldozatkészségének köszönhető. Az említett körülménynek az a rész következése is volt, hogy a kéziratok a századok folytán nagyobbára él