Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)

1872-11-08 / 256. szám

— A vélemények eltérnek e részben. Egyik azt mondja, csak hosszas érintkezés után, például, ha ke­zet szorítanak s a kéz meleg. Mások ismét, a kor­mánynyal egy véleményen, azt hiszik, a belélegzés is átülteti a vérbe, azért nem szabad a kórházba lép­ni senkinek. — Tehát nem bírnak tudomással a bent történ­­ nekrül? — Csak a nép közt szállongó mendemondákból. Ezek szerint e látszólag szerencsétleneknek élete na­gyon érdekes, sőt pikáns, hiteles értesítést nem lehet szerezni, néhány túl kiváncsi már bent is marasztal­­tatott. Azt mondják, van ott egy német zsidó is, sőt önnek egy honfitársa is él e falak közt. — Én is hallottam már, — bizonyíta Wrisbane, — de ha igaz volna, az angol követség nem késnék intézkedni. Don Julio vállat vont. — Először talán nem is tud felőle semmit, másodszor nem változtathatná meg egy ország törvényét, melynek annak polgárai is alávetvék. Az idegen abban az oltalomban részesül, melyben mi, és nem kívánhatja, hogy másrészt ked­vezményekben részesüljön. — Itt jönnek a hölgyek ! Wrisbane az ajtó felé fordult s jönni látta von­na Izabellát, a mamát, leányát Inezt és Candelariát, kit azonban még Chiquita néven ismertek a háznál, azaz „a kicsi.“ Egy úr kíséretében jöttek a temp­lomból. Don Pablo, a fiatal benszülött, kit különben Arquizának hívtak, Guajaquilben lakott s kereske­delmi ügyek miatt töltött néhány napot Quitóban. Dolgai nem lehettek nagyon sürgősek, mert sok sza­bad idővel rendelkezett és azt Wrisbane boszantá­­sára mindig don Julio vendégszerető házánál töl­tötte el. A hölgyek, mint régi ismerőssel bántak vele. Küldötték, egygyel­ mással megbízták, mindenre fel­használták, s ő bár hanyagul, de szivesen szót fo­gadott. Valóságos ecuadori arisztokrata volt, elegáns jelenség, tiszta fehérneművel, de kevésbbé gondo­san mosott kézzel, bizonyos non b­alance-al modo­rában. Beszélt franciául, játszott guitarre-t, roszul zongorát, s énekelt is. Volt két szép lova, jól lova­golt s igy tökéletesen megfelelt egy ecuadori „lovag“ nevének. Don Pablo még egy kissé éretlen volt. Huszon­egy éve dacára csak gyöngén pelyhezett ajka, de azért bajszát mindig csipkedte, hölgyekkel tudott bánni s azok kedvelték is. John Wrnsbane azzal­­ gyanúsítá, hogy Inez körül többet forgolódik, mint ő szereti — de komoly dologtól nem félt; a fiú még nem is nagykorú és úgyis gyermeknek tekintik. De azért mégis útjában volt, főleg, midőn templomba kísérte a nőket. Wrisbane elhatározá tehát, hogy a legelső alkalmat felhasználva, Ineznek vallomást tesz, és szüleitől megkéri kezét. Akkor azután lesz joga mellette lenni, majd távol tartja azután azt az unalmas fickót.­­ A hölgyek tehát éppen a templomból jöttek, s bár Quitóban nem tartják oly szigorúan a szokást, gyászban hallgatni a misét, mint Chiliben vagy Peru­ban, azért mégis sötét, nehéz­ selyem ruha volt raj­tuk. E mellett szerettek egy kis ékszert alkalmazni, a­mi ugyan nem tartozott az imádsághoz, de az em­berek szívesen nézik és az isten sem haragszik értte. — Szegény ember­ek! — sohajtá donna Izabella a szobába lépve, — legyen nekik az isten irgalmas! E nő még teljes szépségében diszelgett s nem látszott raj­ta, mintha nagy leánya volna; levetette öltönyét s a tükör előtt igazgató gazdag fekete fürtéit. — Ah, don Juan, —szólt Inez barátságosan, ke­resztnevét használva az idegennek, — már fölébredt ? Az ilyen szerencsétlen hittagadó nem is képzeli, mily jótétemény az imádság. Sok dolgunk lesz önnel, míg a jó útra vezetjük. Még csak ma sem jött a mi­sére, mikor annyi embernek a jóvolta függött imánktól. — Kigyógyított már vele valaha egy beteget, — seniorita ! — mosolygott Wrisbane, s gyönyörköd­ve szemlélte a szép leányt. — Oh bűnös! — kiáltá az anya, kezét össze­csapva, — nem is testét, hanem lelkét akarjuk meg­­szabaditni, hogy azok földi hüvelyüket elhagyva, isten országába jussanak és szenvedéseikért vigaszt leljenek. John Wrnsbane tudta már, hogy ez a kérdés egy noli me tangere, ha nem akarja, hogy az­ egész család ellene támadjon. Vallás ellen nem volt szabad szólnia, egy alkalommal már a cselédség is ellene lázadt, nem akart tehát, mint protestáns, ismét ily vi­tába keveredni. Sietett más térre vinni a társalgást, elég volt megkérdezni, sok dennő volt-e a misén és mily öltözékben ? E kérdés kimeríthetlen, úgy a Cor­­dilerákban mint az európai szárazföldön ; mellette fe­ledve lesz minden. Mai templomba­ menetelük célja, — mert min­den áldott nap elmentek, — ismét szőnyegre ke­rült. A szegény ragályosak, szent Lázárral élükön, voltak a nap hősei, előkészületek tétettek a délutáni kirándulásra, mely alkalommal mindenféle élelmisze­rek osztattak ki a szerencsétlenek közt. Quitónak ez valódi ünnepnapja volt, a nők fényűző öltözékükben vetekedtek nagylelkű ajándékaikkal, mert kénytele­nek voltak adni. Hamar múlt az idő. Reggeli után —­ természe­tesen Pablo is — lassan és óvatosan lépdeltek Quito ronda utcáin végig, fel a meredekre és nemsokára szemükbe tűnt a magas, sárga fal, mely a szerencsét­lenek kórházát, jobban mondva börtönét költte.­­ A román irodalom a XVI. és XVII-dik században. 1. (M. G.) A ki a román nyelvvel és irodalommal tüzetesebben akar megismerkedni, szerfölött nagy nehézségre fog találni a miatt, hogy a román nyelv és irodalom történetének megírására eddigelé egy román író sem vállalkozott s igy nem bírhat amaz eszközzel, mely a nyelv és irodalom múltjára, ke­letkezése és fejlődésére biztos adatokat nyújthatna. Csodálkoznunk kell e tekintetben a román író­kon, kik évek óta bizonyítgatják egy irodalomtörté­neti munka szükségét, évek óta panaszkodnak e hiány miatt, de közülök egyik sem lát komolyan a munkához,hogy ez it betöltve, e hiány pótolva legyen. A bukaresti román tudományos akadémia évenként több száz aranyat oszt ki latin klasszikusok átülte­tésére, több pályázatot hirdet oly munkára, melyek­nek szüksége nem oly fontos, de egy nagyobb iro­dalomtörténet megh­atása még nem jutott eszébe. Pedig az, ki a román irodalom megírására komo­lyan elszánná magát, korántsem találna nagy nehéz­ségekre, mert az adatok, az anyag, már le vannak rakva Cipariu Timotheus, Eliade J., Cogelnicen Mi­hály, Voinescu J., Alexandri László, Balntinean De­meter, Sinkai és Klein, Misail­i, Vulkán József és mások munkáiban. Nálunk alig bír valaki tudomással a román iro­dalom múltjáról. Sokan abban a véleményben van­nak, hogy a román irodalom csak a szabadságharc lezajlása után kezdett éledni , s hogy a lefolyt szá­zadokon át, a román nép nem bírt irodalmi erőkkel, szellemi munkásokkal. E közlemény célja megmu­tatni, hogy a román irodalom nem e század eredmé­nye , sőt hogy a múlt századok írói által mutatott irány eredményezte a jelen kedvező állapotot is Hogy ez irodalom kezdetét meghatározhassuk, szükséges volna megállapítani azt az időszakot, melyben a román nyelv, mint önálló nyelv, kezde sze­repelni, a nép által használtatni. Ez azonban igen nehéz feladat, miután e tekintetben adatokkal nem igen rendelkezünk. A történelem azonban e téren is nyújtván némi útmutatást, következtetés utján némi eredményre juthatunk. Midőn a nagy római birodalom két részre sza­kadva, a keleti tartományok a keleti római uralko­dók kormánypálcája alá jutottak, minden összeköt­tetés megszűnt a nyugati római birodalommal, s így az akkori római eredetű népek nyelve, a helyi vi­szonyokhoz és körülményekhez kép­est, különállóan fejlődött, eltérőleg a nyugati latin eredetű népek nyelvétől. Még inkább erre volt utalva amaz időszak­ban, midőn Phoca bizánci császár Kr. u. 602 táján egy rendeletével a latin nyelv használatát úgy a tör­vénykezés, mint a diplomácia terén is megszüntette, i­­­­gy a m­ai románok által beszélt nyelv a latin nyelv­­ befolyása alól teljesen fölszabadult s mint különálló j­j nyelv kezdett szerepelni és a nép körében fejlődni.­­ Nem alap nélkül mondhatjuk tehát, hogy a nyelv a hetedik században kezd különálló nyelvvé lenni. Hogy ekkor minő állapotban volt, meghatározni nem lehet: írott adataink abból az időből nincsenek , sőt nem bírunk adatokkal a következő századok nyelvi és irodalmi állapotairól sem, ugyannyira, hogy csak a XV-ik, de leginkább a következő szá­zadban akadhatunk csak oly munkákra, melyek né­mi tájékozást nyújhatnak e tekintetben. Két nyelvemléket tartott fen az utókor szá­mára Teophanes (bizánci), a­ki annál esetben 571 táján említi, hogy a bizánci császár háborút visel­vén az avarokkal, a trák császári katonák futásnak eredtek s saját anyanyelvükön e szókat kiáltották : „Torna fratre, torna!“ a mi román nyelven azt je­lenti : „térj vissza barátom, (testvérem) térj vissza.“ Egy más irodalmi emlékre Constantin Porfiro­­genitusnak a birodalom adminisztrációjára vonat­kozó műve 32-dik fejezetében akadunk, ahol emli­­ k) „Crestomathia“ 10 és következő lapjain. A kórház előtt. Már útközben lehetett látni díszesen öltözött csoportokat, ha nem is járult mindannyi az adako­záshoz, de oda csalta a kíváncsiság, látni mások bő­kezűségét, vagy egy-egy pillantást vethetni azokra a szerencsétlen emberekre, kik egy népes város kö­­r­ében egyedül, szomorún töltik napjaikat, és csak szenvedő társuk, azaz védszentjük napján mutathat­ják magukat a falon. Sokan még így is félnek tőlük. Nem ragadhat-e rájuk a távolságból is az a kór, mely azután kira­gadja családja köréből, s emez elátkozott életre kár­­hoztatja ? A veszély tudata bizonyos vonzerővel bírt, a fiatal lányok mind közelebb vonultak a falhoz, fé­lénken tekintettek fel, szívesen élvezték egész nagy­ságában a borzadályt. A magas fal alatt közvetlenül egy széles út fu­tott végig, nem lehet kocsi-útnak nevezni, mert Qui­tóban ez időben egyetlen oly jármű sem volt látható. Később hozott ide az or­osz követ, a népesség nagy bámulatára, egy kocsit, de azt is darabokra szedve öszvénnek hátán lehetett Guajaquilból a városba szál­lítani, s ott is csak néhány utcán tehetett szolgálatot, a környéken egyátalán nem volt számára út a puha földbe mélyen besüppedő öszvér­ nyomok között. Gyakran megtörtént, hogy útközben az öszvér hátán ülő egyén kénytelen volt lábait felhúzni, nehogy azok is a talajban gázoljanak, kocsin tehát nem le­hetett boldogulni, azonkívül a hegyi utak roppant keskeny voltak. A­mint don Julio család­jával, és az adományokat vivő cselédséggel a fal alá érkezett, már folyt az adakozás, és angolunk érdekes látványnak lett tanúja. A betegek közül némelyik csak fejét mutatta a falon, a másik féltestével kidőlt, az exősebbek és egés­­ségesebbek köteleken kosaraikat bocsáták le, mely­be a ragálytól való félelemben, nagy óvatossággal dobálták az ajándékokat. (Folyt, köve­­tés van a szer­bek eredetéről, azzal a megjegyzéssel, hogy ezek r­omán nyelven „szerbi“ nevet viselnek. E pár szóból állanak a román irodalom nyelv­emlékei a régi századok folyamából, s e szók is ide­gen írók műveiben maradtak fen az utókor szá­máig. Hogy a mai román nyelv a latin nyelvtől s ille­tőleg a régi rómaiaktól származik-e vagy sem, nincs szándékomban vitatni. E tárgy mindkét részről eléggé meg volt vitatva, a­nélkül, hogy akár az egyik akár a másik fél, engedett volna valamit állí­tásaiból, vagy csak némi eredményt is képesek lettek volna felmutatni. A felebbieket azonban — Cipa­­riu Timotheus*) nyomán — szükségesnek találtuk elmondani, hogy a régi időszakokat is bevonhassuk a közlemény keretébe. Nem lévén adatunk arr­a sem, hogy a jelenlegi rómaiak a homályban lévő századokban minő írás­jegyeket használtak, valamint arra sem, hogy váljon a jelenleg divó nyelvet használták-e amaz idők iro­dalmi nyelvéül, kénytelenek vagyunk egy nagy ug­rással egyenesen a XVI-dik századb­a térni, melyben már r­omán nyelven szerkesztett és nyomtatott mun­kákkal találkozunk. Az alább megemlítendő irodalmi ter­mékekből meggyőződünk arról, hogy a XVI. és XVII-dik szá­zad román könyvei többnyire fordítások voltak ide­gen nyelvekből, s megmagyarázhatlannak tartjuk ama körülményt, hogy míg e könyveket nagy költ­séggel és fáradsággal rendezték sajtó alá, addig az eredeti munkák kiadásáról senki sem gondolkozott, ugyannyira, hogy Románia és Moldova régi króniká­sainak sok munkája máig is kéziratban van, s hogy közülök némelyek napvilágot láttak, leginkább Cogalnicean M., Lauxman és Balcescu Miklós munkás­ságának és áldozatkészségének köszönhető. Az em­lített körülménynek az a rész következése is volt, hogy a kéziratok a századok folytán nagyobbára él­

Next