Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)
1872-11-26 / 271. szám
271-dik sz. Kedd, november 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok twe 1. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftekr. Negyedévre . Sőt 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda : Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhaslbos petitsor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden iktatáskor .... 30 kr. A Horváthiak. (Történeti elbeszélés.) Írta : B. Horváth Miklós. (Folytatás.) Ama férfi, ki tőle még soha semmit sem kért, kinek rettentő parancsszavát hallotta a diakovári vésznapon, s ki midőn életének megkegyelmezett, azt is hideg, néma arccal tette, e férfiú most kérni fog... Ah nem csupán a királyné volt itt érdekelve, hanem az emberi lelkidet, s a női kebel, legmélyebb valójában... — Kérésem — mondá Horváthi, — mikint jegyezze föl emlékében, hogy a vránai várba érkeztem után két óra múlva Zsigmond hitvese szabadlábra helyeztetett, legnagyobb ellenségem s Mária legvitézebb párthívének hozzám intézett kérelmére... E szavak után Horváthi és a perjel elhagyák a börtönt. A királynét az emeleti termek egyikében szállásolták el. XIV. A nap éltető sugara hat be az ablakon, sima tölgyfa-táblák borítják a falakat, festett címerek diszlenek az ajtók fölötte a nap sugara mindent meg- aranyoz, világosság és fény terül el amerre a szem lát, csak a lélek sötét rejtélyeit nem derítheti föl. Minő titokszerü rejtély ez a Horváthi, Mária előtt!.. ez a rettenthetlen hős a pártütés zászlójával kezében, ama férfi, ki sem nádor, sem király s mégis kegyelmeket osztogat, amaz ember végre, ki szilaj jelleme dacára olykor jót cselekszik, s ki, midőn ama szép és jó varázsú jellegének éleit elsimitná s tán előnyösebb színben tüntetné föl a szint s a fényt, elhárítja azonnal gondosan magától... A szirtet zöld folyondárok fonhatták volna körül, imitt-amott tán virágok, kék nefelejcsek s bársony moha-ágyon pihenhetett volna a magas szirtalak ... s im ott meredezik kopáran, örök magában •" De vesztett-e a szirt nagyszerűségéből, ha repkény nem borúl rája, s a kék nefelejcs sem tenyészhetik körülte ?.. Mily más színben tűnhetett volna föl Horváthi, ha a sötét börtönbe lépve azt mondja Máriának: ön szabad, mert megrezzent keblemben egy húr, mely , szenvedéseit viszhangoztatja, mert fakadt keblemben is egy rokonszenves sóhaj... Ha elébe lép, mint az indokolatlan végzet, néjmán, rejtélyesen, szabaditó géniuszakint tekintette volna tán még akkor is. De szabadlábra helyezvén, azt kérni tőle, hogy jegyezze föl emlékében, miként legvitézebb párthiveinek kérelmét teljesíté híven, pontosan: volt ez ömegtagadásban valami magasztos és nagyszerű, de volt benne egyszersmind annyi hideg büszkeség, hogy mindőn a királynét lealázá, vérig sérté a hiú asszony szivét is... ) A börtönben szenvedő nő sóhaja tehát nem volt oly hathatós szószóló, mint párthivének kérelme ? — s vagy ha netalán mégis az lett volna: a meghallgatott óhaj jutalma nem tűnt föl Horváthi előtt oly mini len felett értékesnek, hogy más javára le ne mondjon róla... S mitevő legyen most a nő hálaérzete nyájas terjedelmével, szive melyik zugolyába rejtse, őrizze s ügyeletes gyöngédséggel ? Mitevő legyen ama párt- fivével, ki oly részvéttel emlékezett róla s kinek kéelme oly hathatós volt? Mit tegyen mondom azzal, kinek neve nincs, mert elhalgatták előtte... ! Vitéz, — ezt jegyezte meg róla Horváthi — de hiszen vitéz bajnok sok van, vitézek valamenyien a daróthiak, a Kanizsaiak, a Francellánok ... melyik- knek neve csengjen föl női szive titkos szentélyében, melyiket jutalmazza ?.. Ott álltak lelke előtt Magyarhon vitéz bajnokai, csatákban foszlányokra szakadt zászlókkal kezeikben, és színeivel karjaikon, ott álltak szeretetreméltón, hősies lélekkel; csak férje, ő nem sorakozott hozzájuk, csak Zsigmond, kinek leginkább kell vala sorsa iránt érdeklődnie, csak ő vesztegelt Budán, Prágában, vagy isten tudja hol!.. Mint látjuk, a rejtett szó, melyet Horváthi a börtönben ejtett ki, fölkapta a női képzeletet sóvár vágygyal s ha megoldása Horváthi számára előnyökkel nem is jár, de valóban a férj javára sem szolgál. Ilyen a női kebel, s összehasonlítás a hűség és szerelem legnagyobb veszélye! Harmadnapra junius negyedikén Barbadico értesülvén a pártosok készségéről az erősség föladatát s a királyné szabadlábra helyezését illetőleg, személyesen jött a föltételeket aláírni, melyeknek értelmében Palisnai és társai Tvarkóhoz Boszniába vehették magukat. — Üdvözlöm a magyar királyasszonyt — mondá Barbadico, Máriánál megjelenvén, — üdvözlöm a signoria s ama zászló nevében, melynek alkalma alatt baj és veszély nem érheti, mihelyt Velence gályái padolatára lépett; érintse lábaival e tengerhabokon úszó, de biztos padolatot, mig királyi férje Zsigmondnak alkalma leend puhábbról gondoskodni. — Mig ideje l alkalma leend! — viszonzá Mária keserű gúnynyal. A királyné hajóra szállván, Novigrádból Novába a innen Zengbe ment. A perjel és társai elhagyták ama várat, melyet utósó lehetőségig védtek. Zengben a signoria követei Máriának a herceg , a tanács tiszteletét jelentették be. Julius elsején a királyné Zengből Zágrábba indult, Zsigmonddal találkozandó. — Ne feledd munkádba iktatni, — mondá Lorenzo de Monacisnak, a velenceiek követének, — Ne feledd beigtatni, hogy a velenceiek segélyével menekültem a rabság járma alól, hogy a szabadságot m melyet az enyimek közt elvesztettem, ott, hol nem emeltem, ismét feltaláltam s hogy a félelem csak akkor hagyott el, bizodalommal csak akkor tekinettem a jövőre, midőn gályátok padolatát éreztem ábaim alatt. , A történelem oly jelzett vonalakat szab olykor , regény iró elé is, mikint vannak helyzetek, me-lyekben nem sokat változtathat, s tények, melyeket úgy szólván szolgai pontossággal kell följegyeznie, minden megcsonkítás vagy hozzátoldás nélkül, ha azt akarja, hogy rajta egyszersmind igaz képet nyújtson. E helyzet szűk korlátai közt kell mozognunk jelen esetben egy darabig, miből kifolyólag jobbadán csak történelmi tényeket jegyezünk föl a következőéhány sorban. A pártosok, Horváthi és Palisnai, a Száván túl serepelnek s ott lobogtatják a zendülés zászlóját. velök szemben Zsigmond hivei a Maróthiak és Franepánok, Kanizsai István és Gara Miklós, Botos Dolokos, Harup Miklós állanak. Medvevár a Frangepánok kezébe került, Gara Miakovárt s s szomszéd erősségeket vette be, Kanisai az elégületlen Korpád Jánost elfogta s Budára üldözte. Sem kezdődik a véres dráma második fele, mién a diadalmaskodó párt megfeledkezik a legyőzött emberi jogairól s tört zászlók foszlányai közt összedobván magától a politikai mérsékletet s csak adatairól emlékezve, a rettenetes szigort és kegyetlenséget lépteti az engesztelődés helyébe. Buda várára borzasztó reg viradt. A börtönökben az elégületlen horvát urak egyike Korpád János s a Gara által Zsigmondhoz küldött foglyok várták sorsukat. (Vége köv.) Egy kalmük leány történe. (Orosz beszély.) I __ r irta: Hahn Helen. I. . Sorbin államtanácsosné termében együtt volt a 3 város előkelősége. A kormányzóné három leányával két unokahugával, s egy ölebbel; a kerületi főnök ■ neje tollas turbánban; a tábornok özvegye egy fenetketlen kötőzacskóval,"melyben mindenfélét össze szo■ kott kapargatni a süteményes tálakból — szóval az ■ estély fényes volt. A társaság megoszlott; míg a korosabb urak és delnők a játékasztalok mellé telepedtek, addig a fiatalság elszéledt a többi szobába. Némelyek biliárdoztak, mások zongoráztak, mások ismét a zöld szo- I bában egy theaasztal körül élénk társalgást folytattak. — Ki ez az Utballa? — kérdé egy idegen hölgy, ki eddig a társalgásban nem vett részt. — Igazán barbár hangzású név. — Hogy ki ? — ismétlé gúnyos mosoly kiséretetében szomszédnéja. — Azt nehéz volna megmondani. Származása fölött bizonyos homály lebeg, és sohasem tudtam tisztába jönni azzal, minő szerepet játszhatik a Snesin-féle házban. — Minő szeret?Hát egy fiatal leány szerepét, kinek tüzteli szervei még a jéghideg kebelt is forrongásba hozzák! — kiáltá egy kihívó magaviseletű nemes ifjú, a diván felé közeledve, és tarka nyakkendőjét folytonosan igazgatva. — Azt mondják, hogy jószágait elkótyavetyélték, — jegyzé meg egy delnő. — Minden leány, kinek jó hozományra van kilátása, bizonyos tekintetben lepecsételt szívvel bir. Gazdag Utballa? — kérdé ismét az idegen. — Gazdag. Atyja kereskedő. De a mi fiataljaink hiába törik magukat utána. Az öreg raskolnik* a leányát csak is szakálas testvérei egyikének adja nőül. — Mais de grâce, hol tett ilyen finom műveltségre szert ? — Snesin asszony leányával nevelkedett. A tegnapi bálon hihetőleg észrevette ön a csinos, á l’enfant fésült kis szőkét, — az volt Snesin Sofia. — Oh én ismerős vagyok Snesin asszonynyal. Mikor egy ízben meglátogattam, Urballát is láttam, kiről most annyit beszélnek. — Nálunk minden a mi uj, ingerrel bir, — jegyzé meg savanyú arccal egy kisasszony, ki sehogysem tudta megbocsátani a fiatal embereknek fiatalságukat, az agglegényeknek nőtlenségüket. — De e név — ez Utballa ? . . . egy naptárban sem található. — Hogy e név eredetét megfejtsem, egy egész történetet kellene elmondanom, mely legkevésbbé sem érdekes. — Az nem határoz! Azért én szeretném hallani, — folytatá a kiváncsi hölgy. E lány egész lényében van bizonyos ázsiai... nagyon érdekel e lény. Ezért kérem, mondja el . . . — Én semmi bizonyosat sem tudok, — mond a hervadásnak indult hajadon és fölkelt helyéről. *) A vaskolnikok, óhitü szakadárok kik a 17-dik században elszakadtak az orosz államegyháztól, és külön■WIp szoktákra oszoltak.