Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)
1872-11-22 / 268. szám
268-dik sz. Péntek, november 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Elköltözött ifjú ... Elköltözött ifjú, menjek-e utánad ? Hisz elég szivemnek, sok is a búbánat’! Menjek-e utánad, kövessem-e lépted? Hagyjam-e itt végre önkényt e bús éltet ? Elköltözött ifjú, béke lengjen rajtad ! Oh, pihenj, pihenj te örök nyugodalmat, S ne zavarja hangom a te pihenésed’ . Ha tovább így zendül: ,,Mégis szép az élet !” Fáj sokszor, gyakorta . . . Oh de jó egy szellem, S fölveszi magához, fölcsókolja lelkem’, Megpihen ez, — s aztán úgy örül, úgy répked! Mint az anya keblén a csecsemő-gyermek. •— Küzködöm, de óh a Megnyugvás kibékit. S örömet ne lelnék, ha nyughatom még itt ? Van örömeimnek tárgya alant és fenn . Van virág a földön, van csillag az égen! Dömötör Pál: A Horváthiak. (Történeti elbeszélés.) Írta : B. Horváth Miklós. (Folytatás.) Gara Miklós macsói bán, a meggyilkolt nádornak fia, ki atyjától a vitézséget örökölte, saját dandáraival és a király cseh zsoldosaival most a pártos Jankiak és Dánfiak hadai ellen indult. A magyar dandárok valamint mindig, úgy ez alkalommal is, meggyőződésből harcoltak, holott a cseh zsoldosokban bámulni lehetett ama katonai vitézséget, mely kevésbbé nemes indokokból ered, de, mely annál meglepőbb, miután szivek vérét zsoldért fecsérték. A döntő csata Temesvár környékén a macsói bán diadalára vivatott, ki a Dunán átkelvén, Horváthi Jánost és társait Szeremből kiűzte, Újlakot bevette Laczfi Imrét elfogta és Posega várát, hová magát Horváthi társaival vetette, szintén hatalmába kerítette. Az eredmény kedvező volt, és Gara ildommal és mérséklettel akarván azt fontos célokra fölhasználni, magához hivatta Horváthit. Ez férfias bátorsággal lépett be a vezér szobájába, elszántan arra is, hogy minden felfuvalkodottságot annak rende szerint visszautasít. De a macsói bán sokkal ildomosabb ember volt, semhogy a pártvezért elkeserítse. — A hadi szerencse nekünk kedvezett, — kezdé meg, — célunk nem egyéb, mint a hon java, s csak azt kérjük kegyelmedtől, mi e cél elérését, meggyőződésünk szerint, előmozdítja. — Megnyugvásomra szolgál, — viszonzá Horváthi, — hogy a macsói bán a meggyőződést mindennek fölébe helyezi, mert ez esetben okot ad hinnünk, mikint saját meggyőződésünk létföltételét szintén nem tagadhatja meg, s nem fog olyast kérni, mi e meggyőződéssel merő ellentétben állana. — Istenemre nem, Horváthi, s a mit kelmédtől kérek, olyas, mi a bajnokot nemhogy lealázná, sőt hősies tulajdonaival megfér: a királyné szabadonbocsáttatását kérem. — A bán körömágyig meríti ugyan ki helyzete előnyeit, habár be kell vallanom, hogy mintembert s mint bajnokot követelése le nem aláz... mert őszintén szólva, soha sem tartoztam azok közé, kik engesztelhetlen szigoruk teljét asszonyokkal éreztették, s ha a dán lelkemben olvashat akkor, midőn jóllehet csak egy intésembe került volna, hogy a királynék fejei lábaim elé gördüljenek , ha lelkembe olvashatott volna, tán méltánylatot szavazna. — Szomorú és kétségbeejtő harc volna az, hol elleneinktől mindenedé minden elismerést meg kellene tagadnunk s a méltánylatnak semmi, de semmi alapja nem volna. — Kegyelmed tehát kész a királyné szabadlábra helyezését eszközölni ? — Kész vagyok ! — Esküdjék meg erre! — Esküszöm, — szólt Horváthi percnyi gondolkozás után, — hogy rajtam nem fog múlni, hogy Mária, a vránai várból szabadlábra helyeztessék: isten engem úgy segéljen! Olvasóim figyelmét kétségkívül ki nem kerülhette, mikint Horváthi ígérete szabatos, holott esküje fogantyút nyújt az úgynevezett mentalis reservátára, melynek alkalmazása a régieknél szokásban volt, s melylyel lelkiismeretük könnyen kibékült. A milánóiak rőthajú Frigyesnek esküvel kötelezték magukat, s midőn a föltételeket megszegték, mentségül azt hozták föl, mikint megesküvének ugyan a föltételekre, de nem arra, hogy esküjöket megtartsák. Horváthi elméjében, meglehet, ehhez hasonló szándéklatok bukkantak föl. — S most, miután kelmeci esküjét bírom, — mondá a bán, — Horváthira nézve szintén oly váratlanúl, valamint meglepőn — kezesül Simontornyai István hatalmába adatik. A bán másnap hadaival Lázár szerb fejedelem ellen indult, hogy anyja után nagy atyját a magyar korona iránti engedelmességre visszatérítse. Ezalatt Horváthit Simontornyainál találjuk, ki a hatalmába adott irányában a szerfeletti nagy szigort nem emelte érvényre. Simontornyai amaz emberek egyike, kiknek kedélyökben a ridegség meg nem fér, kik az életet szeretik, de kiknek az élet csak akkor élvezetes, ha maguk közül boldog, vagy legalább is elégült arcokat szemlélhetnek, kik nemhogy szigorúak volnának, de elnézők emberbecsülők s emberszeretők még azok irányában is, kik egy vagy más tekintetben hibásak. Philozófiája azt tartja, mikint az élet, viszontagságos voltában, már magában annyi bajjal és kedvetlen-séggel jár, mikint a bajt feledni, s a kedvetlenséget, amennyiben lehet, enyhitni kötelesség. Szóval törzsgyökeres magyar ember, ki ha a csatákban vitéz karddal viaskodott, otthon a maga házánál bizony nem szeret senkivel farkasszemet nézni. — Ha nincs terhére kelmédnek, két billikom bort ide rendeltem szobájába, — mondá Horváthinak, — ki gondolkozásba merülten ült egy tölgyfakarosszéken. — Terhemre semmi sem lehet, — miután ez idő szerint rab vagyok. — Röstelje el magát kegyelmed, — mondá Simontornyai kedélyesen, — rab lehet egyébütt, ha úgy tetszik más alkalommal, máshol, de itt saját házamnál, tulajdon kúriámban legfelebb kezes, s én viszont kerese az iránt, hogy Simontornyai sohasem fogja éreztetni, mikint ellenséges indulattal viseltetik. — Szép szó, derék, ősi magyar beszéd s kész vagyok elhinni, noha uj divatot követve tán még esküt is kérhetnék kegyelmed adott szava mellé ... mert hej biz úgy van, az adott szó szentsége mai világban nem elegendő biztosíték s még esküt is követelnek, aztán ráadásul még kezességet! — Ami ezt illeti, kimondom őszinte magyar véleményemet, mihelyt eme két serleget fenékig ürítettük. Horváthi fölhajtá a nehéz serleg tartalmát egyházamra, Simontornyainak, habár észrevehető, hogy a bor kellemesen csiklandoztatja torkát, az ily módon való remekelés nehezebb feladat — mindazáltal a serleget ő is kiürite. Percnyi szünet állt be, miközben a pezsgő bor hatása észrevehető jelenségekben mutatkozott. Két piros pontocskát tüntetvén föl Simontornyai arcain, melyek, mint a fesső rózsa, mind pirosabban és mindig tágasabb körre foszlottak. — A mi véleményemet illeti, — mondá Simontornyai, — ki kell mondanom, mikint az efféle kézzellábbal való lekötés bizony ínyemre soha sem volt és ízlésemnek meg nem felel, elannyira, hogy ha tőlem függ vala, én bizony kelmed szavával is beérem s nem kívántam volna sem esküt, sem kezességet. — Vigasztalásomra szolgál, hogy ellenségeink táborában is akadt oly férfiú, ki részrehajlatlanul ítél. — Ellenség táborában! — mondá Simontornyai — ki e közben már a második serleg tartalmát is fogyasztani kezdé, — röstelje el magát a szóló, kegyelmed másodszor is, mondom már, hogy hajlékom sem nem börtön, sem nem ellenséges tábor, hanem nyájas tűzhely, kedélyes otthon, vendégszerető ősi kúria, melynek bugos kapui közül galambok röpdösnek s melyre magas tölgyek enyhe árnya borúi. Ellenséges tábor ! — mondá kegyelmed, — megeshetik hogy arra bukkanunk, mihelyt e kúriából kiléptünk, ellenséges tábor! De mondja csak kegyelmed, miért is szakadtunk két ellenséges táborrá ? — Részünkről azért, mert azt követelték, hogy megrögzött véleményünket, ősi meggyőződésünket elvekkel cseréljük föl. — Ősi meggyőződésünket! —• kiálta föl Simontornyai, — ősi meggyőződésemtől magam sem tágítok, hajszálnyit sem! — S nem ősi meggyőződése volt-e a magyarnak, miképp asszony kéz kormányozni gyönge kéz, s nem ősi meggyőződését kvezte egész a mai divatos korszakig, mikint cseh, német. . . — Már csak mondja ki kegyelmed, ha enynyiben van! — Hogy egy szóval mindent elmondjak, a ki önmagának rész gyámja volt, mások felett sem fog célszerűn és helyesen gyámnokoskodni. (Folyt, köv.) Marie nevetése. Plouvier Eduárd beszélye. (Folytatás.) József a remegő Mariehez közeledett s órájának szűzies homlokára nyomta a szerelem első forró, mámoros csókját. De ah, uram, mily gyarlók az emberi érzelmek némely behatások visszaverésére . . Micsoda bölcsész vagy élettudós fejthetné meg egy ily fiatal leánynak, mint Marie, magaviseletét! Mialatt a gyöngéd csók érinté őt, homloka megérezte József orrának ama szerencsétlen tökéletlenségét s a nélkül, hogy a pillanat megrázó komolysága vissza tudta volna őt tartani, átható kacajban tört ki, mely most sokkal hevesebben s vadabbul hangzott ajkairól, mint valaha. Mikor pedig ismét eszméletére tért, hirtelen elhallgatott s keserves sirásban tört ki. József, mint villám sújtott, rogyott egy támlányba. Én a báróhoz siettem, ki Marie iránt haragra lobbant s igyekeztem csilapitani és megnyugtatni. Azután mit sem hallottunk többé, mint a báróhölgy zokogását. Majd fölemelkedett szegény Józsefem s mint sértett szivének vércseppjeit, a következő szavakat rebegé: — Pombeuil úr, én a háláénál magasztosabb érzelemmel vettem e reményt, hogy önnek fia leszek. Én szeretem Mariét s hiszem, hogy viszontszerettetem általa: én bíztam szerelmi szövetségünk boldogságában. Azonban, mint ön látja, köztünk komoly akadály van. Nem tudom, mit tanácsolhatna ön nekem; ami engem illet, én meg mondom ön