Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)

1872-11-22 / 268. szám

268-dik sz. Péntek, november 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39.­ sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Elköltözött ifjú ... Elköltözött ifjú, menjek-e utánad ? Hisz elég szivemnek, sok is a búbánat’! Menjek-e utánad, kövessem-e lépted? Hagyjam-e itt végre önkényt e bús éltet ? Elköltözött ifjú, béke lengjen rajtad ! Oh, pihenj, pihenj te örök nyugodalmat, S ne zavarja hangom a te pihenésed’ . Ha tovább így zendül: ,,Mégis szép az élet !” Fáj sokszor, gyakorta . . . Oh de jó egy szellem, S fölveszi magához, fölcsókolja lelkem’, Megpihen ez, — s aztán úgy örül, úgy répked! Mint az anya keblén a csecsemő-gyermek. •— Küzködöm, de óh a Megnyugvás kibékit. S örömet ne lelnék, ha nyughatom még itt ? Van örömeimnek tárgya alant és fenn . Van virág a földön, van csillag az égen! Dömötör Pál: A Horváthiak. (Történeti elbeszélés.) Írta : B. Horváth Miklós. (Folytatás.) Gara Miklós macsói bán, a meggyilkolt nádor­nak fia, ki atyjától a vitézséget örökölte, saját dan­­dáraival és a király cseh zsoldosaival most a pártos Jankiak és Dánfiak hadai ellen indult. A magyar dandárok valamint mindig, úgy ez alkalommal is, meggyőződésből harcoltak, holott a cseh zsoldosokban bámulni lehetett ama katonai vitézséget, mely ke­­vésbbé nemes indokokból ered, de, mely annál meg­lepőbb, miután szivek vérét zsoldért fecsérték. A döntő csata Temesvár környékén a macsói bán dia­dalára vivatott, ki a Dunán átkelvén, Horváthi Já­nost és társait Szeremből kiűzte, Újlakot bevette Laczfi Imrét elfogta és Posega várát, hová magát Horváthi társaival vetette, szintén hatalmába ke­rítette. Az eredmény kedvező volt, és Gara ildommal és mérséklettel akarván azt fontos­ célokra fölhasz­nálni, magához hivatta Horváthit. Ez férfias bátorsággal lépett be a vezér szobá­jába, elszántan arra is, hogy minden felfuvalkodott­­ságot annak rende szerint visszautasít. De a macsói bán sokkal ildomosabb ember volt, semhogy a párt­vezért elkeserítse. — A hadi szerencse nekünk kedvezett, — kez­­dé meg, — célunk nem egyéb, mint a hon java, s csak azt kérjük kegyelmedtől, mi e cél elérését, meg­győződésünk szerint, előmozdítja. — Megnyugvásomra szolgál, — viszonzá Hor­váthi, — hogy a macsói bán a meggyőződést min­dennek fölébe helyezi, mert ez esetben okot ad hin­nünk, mikint saját meggyőződésünk létföltételét szin­tén nem tagadhatja meg, s nem fog olyast kérni, mi e meggyőződéssel merő ellentétben állana. — Istenemre nem, Horváthi, s a mit kelmédtől kérek, olyas, mi a bajnokot nemhogy lealázná, sőt hősies tulajdonaival megfér: a királyné szabadonbo­­csáttatását kérem. — A bán körömágyig meríti ugyan ki helyzete előnyeit, habár be kell vallanom, hogy mint­­embert s mint bajnokot követelése le nem aláz... mert őszin­tén szólva, soha sem tartoztam azok közé, kik en­­gesztelhetlen szigoruk teljét asszonyokkal éreztették, s ha a dán lelkemben olvashat akkor, midőn jóllehet csak egy intésembe került volna, hogy a királynék fejei lábaim elé gördüljenek ,­ ha lelkembe olvasha­tott volna, tán méltánylatot szavazna. — Szomorú és kétségbeejtő harc volna az, hol elleneinktől mindenedé minden elismerést meg kellene tagadnunk s a méltánylatnak semmi, de semmi alap­ja nem volna. — Kegyelmed tehát kész a királyné szabadlábra helyezését eszközölni ? — Kész vagyok ! — Esküdjék meg erre! — Esküszöm, — szólt Horváthi percnyi gon­dolkozás után, — hogy rajtam nem fog múlni, hogy Mária, a vránai várból szabadlábra helyeztessék: is­ten engem úgy segéljen! Olvasóim figyelmét kétségkívül ki nem kerül­hette, mikint Horváthi ígérete szabatos, holott esküje fogantyút nyújt az úgynevezett mentalis reservátára, melynek alkalmazása a régieknél szokásban volt, s melylyel lelkiismeretük könnyen kibékült. A milánóiak rőthajú Frigyesnek esküvel köte­lezték magukat, s midőn a föltételeket megszegték, mentségül azt hozták föl, mikint megesküvének ugyan a föltételekre, de nem arra, hogy esküjöket megtartsák. Horváthi elméjében, meglehet, ehhez hasonló szán­déklatok bukkantak föl. — S most, miután kelmeci esküjét bírom, — mondá a bán, — Horváthira nézve szintén oly vá­­ratlanúl, valamint meglepőn — kezesül Simontornyai István hatalmába adatik. A bán másnap hadaival Lázár szerb fejedelem ellen indult, hogy anyja után nagy atyját a magyar korona iránti engedelmességre visszatérítse. Ezalatt Horváthit Simontornyainál találjuk, ki a hatalmába adott irányában a szerfeletti nagy szi­gort nem emelte érvényre. Simontornyai amaz emberek egyike, kiknek ke­­­­délyökben a ridegség meg nem fér, kik az életet sze­­­­retik, de kiknek az élet csak akkor élvezetes, ha ma­­­­guk közül boldog, vagy legalább is elégült arcokat­­ szemlélhetnek, kik nemhogy szigorúak volnának, de elnézők emberbecsülők s emberszeretők még azok irányában is, kik egy vagy más tekintetben hibásak.­­ Philozófiája azt tartja, mikint az élet, viszontagságos­­ voltában, már magában annyi bajjal és kedvetlen-­­­séggel jár, mikint a bajt feledni, s a kedvetlenséget, amennyiben lehet, enyhitni kötelesség. Szóval törzs­­gyökeres magyar ember, ki ha a csatákban vitéz karddal viaskodott, otthon a maga házánál bizony nem szeret senkivel farkas­szemet nézni. — Ha nincs terhére kelmédnek, két billikom bort ide rendeltem szobájába, — mondá Horváthi­­nak, — ki gondolkozásba merülten ült egy tölgyfa­­karosszéken. — Terhemre semmi sem lehet, — miután ez idő szerint rab vagyok. — Röstelje el magát kegyelmed, — mondá Si­montornyai kedélyesen, — rab lehet egyébütt, ha úgy tetszik más alkalommal, máshol, de itt saját há­zamnál, tulajdon kúriámban legfelebb kezes,­ s én vi­szont kerese az iránt, hogy Simontornyai sohasem fogja éreztetni, mikint ellenséges indulattal viseltetik. — Szép szó, derék, ősi magyar beszéd s kész vagyok elhinni, noha uj divatot követve tán még es­küt is kérhetnék kegyelmed adott szava mellé ... mert hej biz úgy van, az adott szó szentsége mai vi­lágban nem elegendő biztosíték s még esküt is köve­telnek, aztán ráadásul még kezességet! — A­mi ezt illeti, ki­mondom őszinte magyar véleményemet, mihelyt eme két serleget fenékig ürítettük. Horváthi fölhajtá a nehéz serleg tartalmát egy­házamra, Simontornyainak, habár észrevehető, hogy a bor kellemesen csiklandoztatja torkát, az ily módon való remekelés nehezebb feladat — mindazáltal a serleget ő is kiürite. Percnyi szünet állt be, miközben a pezsgő bor hatása észrevehető jelenségekben mutatkozott. Két piros pontocskát tüntetvén föl Simontornyai arcain, melyek, mint a fesső rózsa, mind pirosabban és mindig tágasabb körre foszlottak. — A mi véleményemet illeti, — mondá Simontor­nyai, — ki kell mondanom, mikint az efféle kézzel­­lábbal való lekötés bizony ínyemre soha sem volt és ízlésemnek meg nem felel, elannyira, hogy ha tőlem függ vala, én bizony kelmed szavával is beérem s nem kívántam volna sem esküt, sem kezességet. — Vigasztalásomra szolgál, hogy ellenségeink táborában is akadt oly férfiú, ki részrehajlatl­a­­nul ítél. — Ellenség táborában! — mondá Simontornyai — ki e közben már a második serleg tartalmát is fogyasztani kezdé, — röstelje el magát a szóló, ke­gyelmed másodszor is, mondom már, hogy hajlékom sem nem börtön, sem nem ellenséges tábor, hanem nyájas tűzhely, kedélyes otthon, vendégszerető ősi kúria, melynek bugos kapui közül galambok röpdös­­nek s melyre magas tölgyek enyhe árnya borúi. El­lenséges tábor ! — mondá kegyelmed, — megeshetik hogy arra bukkanunk, mihelyt e kúriából kiléptünk, ellenséges tábor! De mondja csak kegyelmed, miért is szakadtunk két ellenséges táborrá ? — Részünkről azért, mert azt követelték, hogy megrögzött véleményünket, ősi meggyőződésünket el­vekkel cseréljük föl. — Ősi meggyőződésünket! —• kiálta föl Si­montornyai, — ősi meggyőződésemtől magam sem tágítok, hajszálnyit sem! — S nem ősi meggyőződése volt-e a magyarnak, miképp asszony kéz k­­ormány­ozni gyönge kéz, s nem ősi meggyőződését k­vezte egész a mai divatos kor­szakig, mikint cseh, német. . . — Már csak mondja ki kegyelmed, ha eny­­nyiben van! — Hogy egy szóval mindent elmondjak, a ki önmagának rész gyámja volt, mások felett sem fog célszerűn és helyesen gyámnokoskodni. (Folyt, köv.) Marie nevetése. Plouvier Eduárd beszélye. (Folytatás.) József a remegő Mariehez közeledett s órájának szűzies homlokára nyomta a szerelem első forró, má­moros csókját. De ah, uram, mily gyarlók az emberi érzelmek némely behatások visszaverésére . . Mi­csoda bölcsész vagy élet­tudós fejthetné meg egy ily fiatal leánynak, mint Marie, magaviseletét! Mi­alatt a gyöngéd csók érinté őt, homloka megérezte József orrának ama szerencsétlen tökéletlenségét s a nélkül, hogy a pillanat megrázó komolysága vissza tudta volna őt tartani, átható kacajban tört ki, mely most sokkal hevesebben s vadabbul hangzott ajkai­ról, mint valaha. Mikor pedig ismét eszméletére tért, hirtelen elhallgatott s keserves sirásban tört ki. Jó­zsef, mint villám sújtott, rogyott egy támlányba. Én a báróhoz siettem, ki Marie iránt haragra lobbant s igyekeztem csilapitani és megnyugtatni. Azután mit sem hallottunk többé, mint a báróhölgy zokogá­sát. Majd fölemelkedett szegény Józsefem s mint sértett szivének vércseppjeit, a következő szavakat rebegé: — Pombeuil úr, én a háláénál magasztosabb ér­zelemmel vettem e reményt, hogy önnek fia leszek. Én szeretem Mariét s hiszem, hogy viszontszeret­tetem általa: én bíztam szerelmi szövetségünk bol­dogságában. Azonban, mint ön látja, köztünk ko­moly akadály van. Nem tudom, mit tanácsolhatna ön nekem; a­mi engem illet, én meg mondom ön­

Next