Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)
1873-01-14 / 10. szám
mit nem kerestek: a kebel viharát és elvesztik azt is, amit otthon hagyni véltek: szívüket. Amit pedig mindannyian itt hagynak,az a pénz. Ha a főbejárásokat kardok helyett szemek villogó fegyvereivel őrző angyalok sorompói között nagy veszteség nélkül túlhaladhattak, ha a nyeremények termét elzáró háromsoros torlaszokon erszényed ütegeivel rést lehettél, a mide sokszoros csatából megmaradt, azt bizonynyal ott hagytad a cukrászda Hébernél, a kik jó pénzért cukorral, beával, fagylalttal s ráadásul igéző mosolylyal, nyájas szavakkal kedveskedtek. „Pénzedet vagy életedet“ fölhívás ellen még találunk fegyvereket; de midőn „pénzedet vagy örök haragomat,“ jelszóval riasztatunk meg, akkor lehetlen nem kapitulálnunk, főleg midőn a szemek tüzéből, a kérőleg parancsoló hangból azt kell gyanítanunk, hogy a „bazár“ iskolájában megedzett harcosokkal van dolgunk, akik nem oly könynyen hátrálnak meg. Imitt-amott találkozunk ugyan félénken lesütött szemekkel, végzetes „csak tíz krajcár“ kimondásánál elpiruló arcokkal, de az ily vonzó jelenségek méginkább appellálnak zsebünkre, mert hiszen az újoncokat bátorítanunk kell a jövendőbeli nagyobb csaták hevének kitartására. Irjak-e a fényesen sikerült est szebbnél szebb virágairól egyenkint, az öltözetek ízlésben, érdekes változatosságban gazdag vegyülékéről ? Merjek-e egyes virágokat kiszakítani a pompás csokorból ? Írnék is, merészelnék is — ha időbül, térből ki nem fogytam volna; de egyet mégismernem kell: kimondani azt, hogy az öszhangzatosan vezetett rendezésért, a dús sikerért az egylet alelnökét, gróf Teleki Sándornét, mint az egész vigalom intéző szellemét illeti az elismerés legelső, legszebb koszorúja. A többiben egyenlően s méltóan osztozik a közreműködők nagy és szép füzére. Koszorúkat a koszorúnak! Várady Gábor: Egy zeneestély. (K.) Vasárnap este a „Hungária“ dísztermében oly kitűnő zeneestély volt, melynek emléke sokáig megmarad mindazoknál, akik benne részt vettek, s Dunkl és társa, a Rózsavölgyi-cég tulajdonosai rendezték, meghiva rá ismerőseiket s azokat, kik a magasb stylü zenének ápolói és barátai. Ez volt az ő harmadik zeneszélyük, s még érdekesb a két elébbeninél. Sajátlag ez egy zártkörű Liszt-hangverseny volt, melyre a házi urak valóban büszkék lehettek. A terem diszitése a zongorakirály iránti hódolatot fejezte ki. Fölül a zongorák mögötti falon úgyszólván egy zenészes oltár volt emelve Liszt tiszteletére. Alól egy pompás fekete pianino állt, homlokán aranyszegélyes medaillonban a mester aranyos névbetűivel s a hangjegy tartón Liszt Leonóra zenéje. E pianino fölött örökzöld élő lombok közt mindenféle fúvó- és vonó-hangszerek , egy nagy zenekar valamennyi instrumentuma, mintegy arra emlékeztetve, hogy Liszt mindezek számára mennyi és mily zenét, költő. E hangszercsoport fölött pedig az ő olajfestett arcképe állt aranyos ovál keretben s körülfonva zöld lombokkal, melyek a hervadatlan babért jelképezék. Az egész összeállítás oly ízléses volt, hogy benne mindenki ráismerhetett a kis Lehman, ez ezermester kezére. Hat órakor a meghívott díszes társaság elfoglalta az egész termet. Számos előkelő, főrangú család volt jelen, köztük a fővárosunkban időző herceg Taxis Egon és neje. Ott volt Bécsből Bösendorfer is, ki ez estélyre három pompás új zongorát szállított le. Ott voltak Jaell és neje, továbbá a Jókai-pár. Fél hétkor kezdődött az előadás Bach D-moll koncertjével, melyet három zongorán Liszt, Mihálovich Ödön és Dunkl játszottak. Liszt mint egy zenetitán vált ki ez alkalommal is. Az első rész záradékát oly mélyenható erővel játszó , átalában az egész műbe, mely valódi zenei sublimior mathesis, annyi lelket önte, hogy mindenki bámulattal hallgatta. Királya ő ma is a zongorának, habár uralkodó pálcáját nem is mutogatja a nyilvánosság előtt. Zajos és hosszantartó taps követte előadását. A mester aztán Jókainé asszonyhoz ment, hogy karján vezesse a nagy társaság elé, mely tapssal üdvözölte. Most meg a magyar szavalat királynője állt előttünk, ki szintén visszavonult már a dicsőség mezejéről, de azért ma is páratlan. Bürger „Leonórá“-ját, ez épp oly hosszú, mint híres balladát szavalta, Liszt zenéje és zongorakisérete mellett, mely a nemes stylü szavalathoz oly élénk hangszíneket adott. A kitűnő szavalás, mely a borzalmast is a legművészibbb egyszerűséggel fejezte ki, nagy hatást idézett elő, noha a társaság egy része a kinyomatott német szövegből kísérte. Következett Liszt „concert pathetique“-je, melyet Jaell és neje adtak elő. Jaell ismerős már Pesten, hol húsz év alatt három ízben játszott. Kis gömbölyű alakja, széles, mosolygó arca, kiborotvált álla, inkább egy börzebárót mutat, mint művészt ; jeles virtuóz azonban a zongorán ; fiatal szép neje pedig még több bravourral, meglepő erővel játszik. Néhol azonban eszünkbe juttatá Kant definícióját : a zene lármás művészet. E finoman termett nő ugyancsak megzaklatta a zongorát és sok elismerésben részesült. Pedig a művészpár ezúttal oly helyzetben volt, mint a hold szokott lenni, midőn akkor van a láthatáron, midőn a nap is süt mellette. Utána Dunklné asszony következett, a szívélyes házigazda neje, ki Franc Robert három ihletteljes dalát énekelte. Az „Auf dem Meere“ és „Sterne mit dem gold’nen Füsschen“ a költői ábránd egyszerűen szép kifejezései, „Die Harrende“ pedig kedélyes, élénk dal. Előadásukban látszott, hogy Dunklné asszony mily élénk zeneérzékkel bír. Nemcsak megismertető, hanem valóban meg is kedvelteté e szép dalokat, melyek közül az utósót addig tapsolták, míg csak nem ismétlő. A műsor záradékát Liszt magánjátéka képezte. Időbe került, míg hozzá kezdhetett , úgy taposták. Bösendorfer maga ment a zongorához, hogy azon valamit igazítson. Látszik rajta, mily megtiszteltetésnek tartja, hogy hangszerén az játszik, aki még mindig egyetlen. Magyar darabokat játszott, melyhez sok pesti apró virtuóz a világért sem ereszkednék le. Egy átiratot, melyet gr. Széchenyi Imre „bevezetéséből s magyar indulójából“ szerzett. Eszünkbe jutott a hitrege királya, kinek érintésétől minden aranynyá vált. A társaság gyönyörködve hallgatá e szép zenét, s midőn a zongora e költői hanghullámzásainak vége volt, a társaság mindent elkövetett, hogy a végéből folytatás legyen. S Liszt megadta magát. Ráadásul Chopin egy nocturne-jét játsza a poesis ama melegével és bájával, melyet korunk legelső zongoraművészei is hiába próbálnak utánozni. A kifejezésnek e varázserejét sem eltanulni sem. Írni nem lehet. A múzsa bája után következett az asztal öröme : lakoma ugyanabban a teremben. A vendégek egy része a közeliben fölnyitott szobákba ment, s zongoraszó helyett az üvegek csörgése hallatszott a pincérek kezében. Fél óra múlva kezdődött a lakoma, melyben Dunkl meghívott vendégei képezték a közérdekeltség tárgyait, az aláírók pedig a többséget. Kétszázan ülhettek a három hosszú asztalnál: művészek, írók, műbarátok, mágnások; egyharmada a szépnemből. Kilenc órakor kezdődött a gazdag vacsora s nem sokkal utóbb a toaszt. Legelőször is Jókai Mór éltető Lisztet, ki a külföldön világhírt, honában közszeretet nyert. Zajos éljenzés volt e toaszt viszhangja. Majd Balázs Sándor köszönte fel Jókainét, ki három nagy okból érdemli meg tiszteletünket : mint a ki legszebben beszéli nyelvünket, mint a ki eddig legnagyobb magaslatra emelé szavaló drámánkat s mint ki felesége Jókainak. Id. Ábrányi Kis Lisztre és Jókaira emelte poharát. Wohlner három német köszöntőt monda : Lisztre, Volkmannra és Erkels Dunklné asszonyra. Grünzweil Norbert, az egyik „házigazda“ azzal lepte meg a társaságot, hogy magyarul köszönte föl Jaellt és nejét, Jókainét, Lisztet és Mihalovichot. Grünzweil, ki pár év előtt még alig tudott néhány magyar szót, míg ma már nyelvünkön üdvözlő vendégeit, példát adott sok köztünk élő német zenésznek, kik csaknem dicsőségüknek tartják, hogy nem tudnak magyarul. Hajós Zsigmond e nőket elmés toasztban élteté, Jókai gr. Széchenyi Imrét, b. Augusz a Jókai-párra emelte poharát, sat. Toasztok és finom pezsgő mellett egyre emelkedett a lakoma vidámsága s a díszes társaság tizenegy óra után oszott szét. Fővárosi hírek. * A képviselőház tegnapi ülése valóságos interpelláció-záporral nyílt meg. Madarász József a belügyminisztert interpellálta, hogy a vesztegetést illetőleg szándékozik-e törvényjavaslatot benyújtani; Kármán Lajos a honvédség állapota iránt interpellált hogy megvan-e a szükséges fegyverzet, fölszerelés stb., s hogy egyátalában jól van-e szervezve mozgósítás esetére a honvédség ? — Irányi Dániel Pelagics ügyében tett kérdést; Lázár Ádám és Oláh Gyüri pedig határzati javaslatokat nyújtottak be, az előbb a részvénytársulatokra vonatkozólag, az utóbbi egy jászkunkerületi érdekben. A napirendet író Lónyay Menyhért határozati javaslata a zárszámadások ügyében s a kiszolgált altisztek alkalmazására szóló javaslat képezték; az előbbinél Lónyay Menyhért is fölszólalt. * Egy nemes nő halálát említettük közelebb özv. Gottiborszkyné Jakabffy Anna asszonyét, a méltó tisztelet tárgya volt mindazok előtt, kik ismerték. E nő már 14 éves korában megvakult s ily szerencsétlen állapotban élt 75 éves koráig. De e csapás dacára is úgy folytatá életét, hogy inkább csodálkozással, mint szánalommal tekintettek rá ismerősei. Maga vezette ügyeit, lelki éberséggel intézkedett folyvást, s házában páratlan rendszeresen uralkodott. Tapintás által sokban tudta pótolni , látás hiányát. E mellett kellemes társalgó s művelt hölgy volt. Lapokat, könyveket olvastatott föl maggának folyvást s jól ismerte a világ dolgait, noh semmit sem láthatott belőlük. Szigjóságát tanúsitja végrendelete is. Gazdasszonyának, ki tizenkilenc évig ápolta, jutalmul —házi bútorain és ruháin kívül — 4300 frtot hagyott ; másik nőcselédjének 700-at s szentendrei házmesterének is 700-at , a szentendrei kalvariára ötszázat ; az írói segélyegyletnek, a váci siketnéma intézetnek, a pesti vakok intézetének a Hidegkút s Buda közt eső remete Mária kápolnának, s az eleméri uradalom szegényeinek egyenkint két-kétszáz forintot; a pestvárosi árvalány intézetnek, a Rókus-kórháznak, a pesti nőegyletnek, a pestvárosi szegényeknek egyenkint száz-száz forintot ; a Pesten és Szentendrén szolgáltatandó misékre szintén száz-százazát ; a szentendrei szegényeknek ötvenet ; férje rokonainak a szentendrei ingatlanokat s négyezer forintot. Testvéreire az ősi ingatlanok szállanak. Aldás legyen e nő hamvain, ki példát mutatott arra, hogy világtalanul is mily hasznosan és tevékenyen lehet élni ! * A nőképző-egylet „tombola-estélye“ valóságos fővárosi népcsődület volt. Gróf Teleki Sándorné és az egylet többi hölgyei nem hiába fáradoztak hetek óta — dúsan arattak tanintézetük javára. Hanem ki is álliták a szépség, hisz, kellem és tiszteletreméltóság egész nagy női gárdáját, hogy a hódítás minél nagyobb legyen. A tágas redout-termek ezúttal kicsinyek lettek a közönséghez képest, mely tolongott, mint a hangyaboly , úgyszólván egymás hátán. A lépcsőház felső bejáratánál úrhölgyek árulták a belépti jegyeket és tombolajegyeket. A kis terembe vezető évek alatt is voltak asztalok, hol szivesen szolgáltak számlapokkal mindaddig, mig el nem fogytak. A kis terem széles és jó magas emelvényén álltak egymás mellett a nyereménytárgyak asztalai, megrakva mindenféle tarkasággal s körülülve hölgyektől, kiknek a rendező ifjúság segített. Öt óra után harsant föl a zene. Katonai és népzenészek fölváltva játszottak s hat órakor már nehéz volt a nagy termen keresztülhatolni a cukrászdába, hol előkelő szép asszonyok és fiatal leányok egész serege foglalkozott az édességek és cukrászati italok elárusításával. A kiadott névsorból alig egy pár hölgy hiányzott, s e hiány nem igen volt észrevehető. Fiatal hölgyek egy-egy udvarias lovag karján, s kezükben cukorfélékkel megrakott tálcával kirándulásokat tettek a nagy terembe, hogy megadóztassák, azokat, a kik kezük ügyébe estek. Amit adtak : jó drágán adták de fen a csemegeteremben mindössze is Csak duplaár volt szabva. Vége felé pedig egy-egy izgalmas szivü delnő egész egy hatosig kegyelmezett meg azoknak, kik már eleget költöttek s kitartották végig. Különben ez este sok tárca lapult meg és sok jó étvágy veszett el az édességektől. Magában a csemegeteremben begyűlt vagy kétezer forint. Hogy csak egyet említsünk : báró Orczy Bódogné maga háromszáz forintot inkasszált egy asztalnál a húsz közül, noha nem csigázta túl az árakat. Volt különben nyomtatott árjegyzék. Egyeseket azonban ittott jól megadóztattak, például Tisza Lajos minisztert, ki midőn megunta a drága álldogálást és beszélgetést, előkérte kabátját, hogy kijusson a bűvös légkörbül. „Hová megy?“ —kérdé egy úrhölgy. „Megyek — felelég sétálni a Bakonyban. A nagy terem egy zsúfolt sétahangverseny tarka képét mutatta, hol vegyesen tolongott a sokaság, föltett kalappal, utcai öltözékben. A disz csarnoka a cukrászda volt. A tombola játék nyolc óra felé kezdődött s tartott tizig. A számot a nagy teremben húzták és kiálták ki. De kiálták aztán más helyeken is, dualisztikus kétnyelvűséggel s a tombolaemelvény fölött ki is rakták a számokat. Rövid idő alatt sokan nyertek, s kilenc órakor már nagyon megszaporodott az aggodalom a törékeny üveg- és porcellán-tárgyak miatt, melyekre a tolongásban ugyancsak kellett vigyázni. A nyeremények átvételét ki kellett küzdeni, miután az asztalok körül tömérdeken várták a jószerencsét. Tíz óra felé már igen kipusztultak a nyereményasztalok, de annál jobban megtelt a pénztár. Gróf Telekiné alig győzte számba venni az átadott összegeket.* A hölgyek véleménye szerint: ez este többet vehettek be ötezer forintnál. A bizonyost csak ma tudják meg. Annyi tény, hogy e farsangi estély nagymérvűleg sikerült, s a nőképző egylet hölgyei ismét megmutatták, hogy jó ügyek érdekében páratlan ügyességet tudnak kifejteni. Tizenegykor a termek kiürültek s a közönség csak a fölvert port és füstbement reményei hamvát , az elszórt számlapokat hagyta hátra. A jótékonyság hölgyei pedig a Csemegeterem asztalainál a siker örömteljes tudata mellett pihenték ki sürgő fáradozásukat. * Matejko újabb képe : „Lengyelország és Litvánia egyesülése“ alkalmasint holnap érkezik Pestre. Kiállításáig a „Báthory István“ folyvást látható. * A minta-rajztanoda tanári kara igyekszik hálásan megörökítni a kormányférfiakat, kik ez intézetet létrehozták. Tervezőjének , K. Eötvösnél arcképét Székely Bertalan tanár lefesté s az intézetnek ajándékozó. A tanárok egyszersmind lefestetéi vele a létrehozó Pauler miniszter arcképét is, s többször ült a művész előtt. Jeles arcképek, s mielőt t3