Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)

1873-01-14 / 10. szám

mit nem kerestek: a kebel viharát és elvesz­tik azt is, a­mit otthon hagyni véltek: szívüket. A­mit pedig mindannyian itt hagynak,az a p­é­n­z. Ha a főbejárásokat kardok helyett szemek villogó fegyvereivel őrző angyalok sorompói között nagy veszteség nélkül túlhaladhattak, ha a nyeremények termét elzáró háromsoros torlaszokon erszényed üte­geivel rést lehettél, a mid­e sokszoros csatából meg­maradt, azt bizonynyal ott hagytad a cukrászda Hé­­bernél, a kik jó pénzért cukorral, b­eával, fagy­lalttal s ráadásul igéző mosolylyal, nyájas szavakkal kedveskedtek. „Pénzedet vagy életedet“ fölhívás el­len még találunk fegyvereket; de midőn „pénzedet vagy örök haragomat,“ jelszóval riasztatunk meg, akkor lehetlen nem kapitulálnunk, főleg midőn a szemek tüzéből, a kérőleg parancsoló hangból azt kell gyanítanunk, hogy a „bazár“ iskolájában meg­­edzett harcosokkal van dolgunk, a­kik nem oly köny­­nyen hátrálnak meg. Imitt-amott találkozunk ugyan félénken lesü­tött szemekkel, végzetes „csak tíz krajcár“ kimon­dásánál elpiruló arcokkal, de az ily vonzó jelenségek méginkább appellálnak zsebünkre, mert hiszen az újoncokat bátorítanunk kell a jövendőbeli nagyobb csaták hevének kitartására. Irjak-e a fényesen sikerült est szebbnél szebb virágairól egyenkint, az öltözetek ízlésben, érdekes változatosságban gazdag vegyülékéről ? Merjek-e egyes virágokat kiszakítani a pompás csokorból ? Írnék is, merészelnék is — ha időbül, térből ki nem fogytam volna; de egyet mégis­mernem kell: kimon­dani azt, hogy az öszhangzatosan vezetett rende­zésért, a dús sikerért az egylet alelnökét, gróf Teleki Sándornét, mint az egész vigalom intéző szellemét illeti az elismerés legelső, legszebb koszorúja. A többiben egyenlően s méltóan osztozik a köz­reműködők nagy és szép füzére. Koszorúkat a koszorúnak! Várady Gábor: Egy zeneestély. (K.) Vasárnap este a „Hungária“ dísztermében­­ oly kitűnő zeneestély volt, melynek emléke sokáig­­ megmarad mindazoknál, a­kik benne részt vettek, s Dunkl és társa, a Rózsavölgyi-cég tulajdonosai rendezték, meghiva rá ismerőseiket s azokat, kik a magasb stylü zenének ápolói és barátai. Ez volt az ő harmadik zeneszélyük, s még érdekesb a két eléb­­beninél. Sajátlag ez egy zártkörű Liszt-hang­verseny volt, melyre a házi urak valóban büszkék lehettek. A terem diszitése a zongorakirály iránti hódo­latot fejezte ki. Fölül a zongorák mögötti falon úgy­szólván egy zenészes oltár volt emelve Liszt tiszte­letére. Alól egy pompás fekete pianino állt, homlokán aranyszegélyes medaillonban a mester aranyos név­­betűivel s a hangjegy tartón Liszt Leonóra­ zenéje. E pianino fölött örökzöld élő lombok közt mindenféle fúvó- és vonó-hangszerek , egy nagy zenekar vala­mennyi instrumentuma, mintegy arra emlékeztetve, hogy Liszt mindezek számára mennyi és mily zenét, költő. E hangszer­csoport fölött pedig az ő olajfestett arcképe állt aranyos ovál keretben s körülfonva zöld lombokkal, melyek a hervadatlan babért jelképezék. Az egész összeállítás oly ízléses volt, hogy benne mindenki ráismerhetett a kis Lehman, ez ezermester kezére. Hat órakor a meghívott díszes társaság el­foglalta az egész termet. Számos előkelő, főrangú család volt jelen, köztük a fővárosunkban időző her­ceg Taxis Egon és neje. Ott volt Bécsből Bösendorfer is, ki ez estélyre három pompás új zongorát szállított le. Ott voltak Jaell és neje, továbbá a Jókai-pár. Fél hétkor kezdődött az előadás Bach D-moll koncertjével, melyet három zongorán Liszt, Mihá­­lovich Ödön és Dunkl játszottak. Liszt mint egy ze­netitán vált ki ez alkalommal is. Az első rész zára­dékát oly mélyenható erővel játszó , átalában az egész műbe, mely valódi zenei sublimior mathesis, annyi lelket önte, hogy mindenki bámulattal hall­gatta. Királya ő ma is a zongorának, habár ural­kodó pálcáját nem is mutogatja a nyilvánosság előtt. Zajos és hosszantartó taps követte előadását. A mester aztán J­ó­k­a­i­n­é asszonyhoz ment, hogy karján vezesse a nagy társaság elé, mely taps­sal üdvözölte. Most meg a magyar szavalat király­nője állt előttünk, ki szintén visszavonult már a di­csőség mezejéről, de azért ma is páratlan. Bürger „Leonórá“-ját, ez épp oly hosszú, mint híres balla­dát szavalta, Liszt zenéje és zongorakisérete mel­lett, mely a nemes stylü szavalathoz oly élénk hangszíneket adott. A kitűnő szavalás, mely a bor­zalmast is a legművészibbb egyszerűséggel fejezte ki, nagy hatást idézett elő, noha a társaság egy része a kinyomatott német szövegből kísérte. Következett Liszt „concert pathetique“-je, me­lyet Jaell és neje adtak elő. Jaell ismerős már Pesten, hol húsz év alatt három ízben játszott. Kis gömbö­lyű alakja, széles, mosolygó arca, kiborotvált álla, inkább egy börzebárót mutat, mint művészt ; jeles virtuóz azonban a zongorán ; fiatal szép neje pedig még több bravourral, meglepő erővel játszik. Néhol azonban eszünkbe juttatá Kant definícióját : a zene lármás művészet. E finoman termett nő ugyancsak megzaklatta a zongorát és sok elismerésben része­sült. Pedig a művészpár ezúttal oly helyzetben volt, mint a hold szokott lenni, midőn akkor van a láthatáron, midőn a nap is süt mellette. Utána Dunklné asszony következett, a szívé­lyes házigazda neje, ki Franc Robert három ihlet­teljes dalát énekelte. Az „Auf dem Meere“ és „Ster­ne mit dem gold’nen Füsschen“ a költői ábránd egy­szerűen szép kifejezései, „Die Harrende“ pedig ke­délyes, élénk dal. Előadásukban látszott, hogy Dunklné asszony mily élénk zeneérzékkel bír. Nem­csak megismertető, hanem valóban meg is kedvel­­teté e szép dalokat, melyek közül az utósót addig tapsolták, míg csak nem ismétlő. A műsor záradékát Liszt magán­játéka képezte. Időbe került, míg hozzá kezdhetett , úgy taposták. Bösendorfer maga ment a zongorához, hogy azon valamit igazítson. Látszik rajta, mily megtisztelte­tésnek tartja, hogy hangszerén az játszik, a­ki még mindig egyetlen. Magyar darabokat játszott, mely­hez sok pesti apró virtuóz a világért sem ereszked­nék le. Egy átiratot, melyet gr. Széchenyi Imre „be­vezetéséből s magyar indulójából“ szerzett. Eszünk­be jutott a hitrege királya, kinek érintésétől minden aranynyá vált. A társaság gyönyörködve hallgatá e szép zenét, s midőn a zongora e költői hanghullám­zásainak vége volt, a társaság mindent elkövetett, hogy a végéből folytatás legyen. S Liszt megadta magát. Ráadásul Chopin egy nocturne-jét játsza a poesis ama melegével és bájával, melyet korunk leg­első zongoraművészei is hiába próbálnak utánozni. A kifejezésnek e varázserejét sem eltanulni sem. Írni nem lehet. A múzsa bája után következett az asztal örö­me : lakoma ugyanabban a teremben. A vendégek egy része a közeliben fölnyitott szobákba ment, s zongoraszó helyett az üvegek csörgése hallatszott a pincérek kezében. Fél óra múlva kezdődött a lako­­­­ma, melyben Dunkl meghívott vendégei képezték a­­ közérdekeltség tárgyait, az aláírók pedig a több­­­­séget. Kétszázan ülhettek a három hosszú asztalnál:­­ művészek, írók, műbarátok, mágnások; egyharmada a szépnemből. Kilenc órakor kezdődött a gazdag va­csora s nem sokkal utóbb a toaszt. Legelőször is Jókai Mór éltető Lisztet, ki a külföldön világhírt, honában közszeretet nyert. Zajos éljenzés volt e toaszt viszhangja. Majd Balázs Sándor köszönte fel Jókainét, ki három nagy okból érdemli meg tisztele­tünket : mint a ki legszebben beszéli nyelvünket, mint a ki eddig legnagyobb magaslatra emelé szavaló drámánkat s mint ki felesége Jókainak. Id. Ábrányi K­­is Lisztre és Jókaira emelte poharát. Wohlner három német köszöntőt monda : Lisztre, Volkmann­­ra és Erkel­s Dunklné asszonyra. Grünzweil Norbert, az egyik „házi­gazda“ azzal lepte meg a társaságot, hogy magyarul köszönte föl Jaellt és nejét, Jókainét, Lisztet és Mihalovichot. Grünzweil, ki pár év előtt még alig tudott néhány magyar szót, míg ma már nyelvünkön üdvözlő vendégeit, példát adott sok köz­tünk élő német zenésznek, kik csaknem dicsőségük­nek tartják, hogy nem tudnak magyarul. Hajós Zsigmond e nőket elmés toasztban élteté, Jókai gr. Széchenyi Imrét, b. Augusz a Jókai-párra emelte poharát, sat. Toasztok és finom pezsgő mellett egyre emelkedett a lakoma vidámsága s a díszes társaság tizenegy óra után oszott szét. Fővárosi hírek. * A képviselőház tegnapi ülése valóságos inter­pelláció-záporral nyílt meg. Madarász József a bel­ügyminisztert interpellálta, hogy a vesztegetést illető­leg szándékozik-e törvényjavaslatot benyújtani; Kár­mán Lajos a honvédség állapota iránt interpellált hogy megvan-e a szükséges fegyverzet, fölszerelés stb., s hogy egyátalában jól van-e szervezve mozgó­sítás esetére a honvédség ? — Irányi Dániel Pelagics ügyében tett kérdést; Lázár Ádám és Oláh Gyüri pedig határzati javaslatokat nyújtottak be, az előbb a részvény­társulatokra vonatkozólag, az utóbbi egy jászkunkerületi érdekben.­­ A napi­rendet író Lónyay Menyhért határozati javaslata a zárszáma­dások ügyében s a kiszolgált altisztek alkalmazására szóló javaslat képezték; az előbbinél Lónyay Meny­hért is fölszólalt. * Egy nemes nő halálát említettük közelebb özv. Gottiborszkyné Jakabffy Anna asszonyét, a méltó tisztelet tárgya volt mindazok előtt, kik ismer­ték. E nő már 14 éves korában megvakult s ily sze­rencsétlen állapotban élt 75 éves koráig. De e csa­pás dacára is úgy folytatá életét, hogy inkább cso­dálkozással, mint szánalommal tekintettek rá isme­rősei. Maga vezette ügyeit, lelki éberséggel intézke­­­dett folyvást, s házában páratlan rendszerese­n uralkodott. Tapintás által sokban tudta pótolni­­ , látás hiányát. E mellett kellemes társalgó s művel­t hölgy volt. Lapokat, könyveket olvastatott föl ma­g­gának folyvást s jól ismerte a világ dolgait, noh semmit sem láthatott belőlük. Szigjóságát tanúsitja végrendelete is. Gazdasszonyának, ki tizenkilenc évig ápolta, jutalmul —házi bútorain és ruháin kívül — 4300 frtot hagyott ; másik nőcselédjének 700-at s szentendrei házmesterének is 700-at , a szentend­rei kalvariár­a ötszázat ; az írói segélyegyletnek, a váci siketnéma intézetnek, a pesti vakok intézetének a Hidegkút s Buda közt eső remete Mária kápolná­nak, s az eleméri uradalom szegényeinek egyenkint két-kétszáz forintot; a pestvárosi árvalány intézet­nek, a Rókus-kórháznak, a pesti nőegyletnek, a pestvárosi szegényeknek egyenkint száz-száz forin­tot ; a Pesten és Szentendrén szolgáltatandó misék­re szintén száz-száz­azát ; a szentendrei szegények­nek ötvenet ; férje rokonainak a szentendrei ingat­lanokat s négyezer forintot. Testvéreire az ősi ingat­lanok szállanak. Aldás legyen e nő hamvain, ki pél­dát mutatott arra, hogy világtalanul is mily haszno­san és tevékenyen lehet élni ! * A nőképző-egylet „tombola-estélye“ valósá­gos fővárosi népcsődület volt. Gróf Teleki Sándor­­né és az egylet többi hölgyei nem hiába fáradoztak hetek óta — dúsan arattak tanintézetük javára. Ha­nem ki is álliták a szépség, hisz, kellem és tisztelet­reméltóság egész nagy női gárdáját, hogy a hódítás minél nagyobb legyen. A tágas redout-termek ezút­tal kicsinyek lettek a közönséghez képest, mely to­longott, mint a hangyaboly , úgyszólván egymás há­tán. A lépcsőház felső bejáratánál úrhölgyek árulták a belépti jegyeket és tombolajegyeket. A kis te­rembe vezető évek alatt is voltak asztalok, hol szive­­sen szolgáltak számlapokkal mindaddig, mig el nem fogytak. A kis terem széles és jó magas emelvényén álltak egymás mellett a nyereménytárgyak asztalai, megrakva mindenféle tarkasággal s körülülve höl­gyektől, kiknek a rendező ifjúság segített. Öt óra után harsant föl a zene. Katonai és népzenészek föl­váltva játszottak s hat órakor már nehéz volt a nagy termen keresztülhatolni a cukrászdába, hol előkelő szép asszonyok és fiatal leányok egész serege foglal­kozott az édességek és cukrászati italok elárusításá­­val. A kiadott névsorból alig egy­ pár hölgy hiány­zott, s e hiány nem igen volt észrevehető. Fiatal höl­gyek egy-egy udvarias lovag karján, s kezükben cukorfélékkel megrakott tálcával kirándulásokat tet­tek a nagy terembe, hogy megadóztassák, azokat, a kik kezük ügyébe estek. A­mit adtak : jó drágán adták de fen a csemegeteremben mindössze is Csak duplaár volt szabva. Vége felé pedig egy-egy izgal­mas szivü delnő egész egy hatosig kegyelmezett meg azoknak, kik már eleget költöttek s kitartották vé­gig. Különben ez este sok tárca lapult meg és sok jó étvágy veszett el­­ az édességektől. Magában a csemegeteremben begyűlt vagy kétezer forint. Hogy csak egyet említsünk : báró Orczy Bódogné maga háromszáz forintot inkasszált egy asztalnál a húsz közül, noha nem csigázta túl az árakat. Volt külön­ben nyomtatott árjegyzék. Egyeseket azonban itt­­ott jól megadóztattak, például Tisza Lajos minisz­tert, ki midőn megunta a drága álldogálást és be­szélgetést, előkérte kabátját, hogy kijusson a bűvös légkörbül. „Hová megy?“ —kérdé egy úrhölgy. „Megyek — felelé­g sétálni a Bakonyban.­­ A nagy terem egy zsúfolt sétahangverseny tarka ké­pét mutatta, hol vegyesen tolongott a sokaság, föl­tett kalappal, utcai öltözékben. A disz csarnoka a cukrászda volt. A tombola játék nyolc óra felé kez­dődött s tartott tizig. A számot a nagy teremben húzták és kiálták ki. De kiálták aztán más helye­ken is, dualisztikus kétnyelvűséggel s a tombolaemel­vény fölött ki is rakták a számokat. Rövid idő alatt sokan nyertek, s kilenc órakor már nagyon megsza­porodott az aggodalom a törékeny üveg- és porcel­­lán-tárgyak miatt, melyekre a tolongásban ugyan­csak kellett vigyázni. A nyeremények átvételét ki kellett küzdeni, miután az asztalok körül tömérde­ken várták a jószerencsét. Tíz óra felé már igen kipusztultak a nyereményasztalok, de annál jobban megtelt a pénztár. Gróf Telekiné alig győzte számba venni az átadott összegeket.* A hölgyek véleménye szerint: ez este többet vehettek be ötezer forintnál. A bizonyost csak ma tudják meg. Annyi tény, hogy e farsangi estély nagymérvűleg sikerült, s a nőképző egylet hölgyei ismét megmutatták, hogy jó ügyek érdekében páratlan ügyességet tudnak kifejteni. Tizenegykor a termek kiürültek s a közönség csak a fölvert port és füstbement reményei hamvát , az elszórt számlapokat hagyta hátra. A jótékonyság hölgyei pedig a Csemegeterem asztalainál a siker örömteljes tudata mellett pihenték ki sürgő fárado­zásukat. * Matejko újabb képe : „Lengyelország és Lit­vánia egyesülése“ alkalmasint holnap érkezik Pest­re. Kiállításáig a „Báthory István“ folyvást látható. * A minta-rajztanoda tanári kara igyekszik hálásan megörökítni a kormányférfiakat, kik ez in­tézetet létrehozták. Tervezőjének , K. Eötvösnél arcképét Székely Bertalan tanár lefesté s az intézet­nek ajándékozó. A tanárok egyszersmind lefestetéi vele a létrehozó Pauler miniszter arcképét is, s többször ült a művész előtt. Jeles arcképek, s mielőt­ t3

Next