Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)
1873-01-26 / 21. szám
Asszony-e vagy kisasszony. (Elbeszélés.) Wilkie Collinától. (Folytatás.) — Rikhárd, — szólt Lavinia az ablakra mutatva, — valami történt odakünn, nézzen utána! Mozdulatlanul, mintha e szavakat nem is hallotta volna, állt az, sápadtan a rémülettől, szemeit az ablakra meresztve. Most ismét meg lön zavarva a csönd kívülről, és pedig ezúttal egy segélykiáltással. Natalie megrémülve sikoltott föl. Ama hang, mely kezdetben hangos, majd egyszerre elhaló volt, ismerősnek tetszett előtte. Hevesen szétránta a függönyöket. Szóval és mozdulattal sürgető nénjét, hogy segítsen neki. Egyesült erővel kiemelék a nehéz vasrudat, mely az ablaktáblákat védé, s kinyiták az ablakot. A szoba világossága egyarccal a földön fekvő férfialakra áradt. Kimentek, meg forditák a férfiút . . . Natalie fölemelő annak fejét .... atyja volt! Arca vérrel volt borítva. A fül fölött egy irtóztató seb tátongott. Az öreg kinyitá szemeit, fölismerő leányát, s ennek karjaiban ismét elájult. Kezei és ruhái sárral voltak bemocskolva. Jókora távolságról vánszoroghatott haza, e borzasztó állapotban nem egyszer botolhatott meg és eshetett el, mig a házig jutott.— Nővére lemosta a vért arcáról. Leánya őrjöngve kiabálta, hogy bocsásson meg neki, mielőtt meghalna ... az ő jó szelíd atyja ... ki soha sem szólt hozzá egy kemény szót sem ... az atya ... a kit ő megcsalt! A cselédség ijedten futott a szobába. Ezeknek látása fölráza Turlingtont a teljes megmerevültségből, melybe esett volt. Ő már az ablaknál állt, mielőtt a szolga odaért volna. Turlington és Natalie a szobába emelik a sebesültet, s egy sapkára fektetők. Natalie letérdelt melléje, s kezeivel támogatá fejét. Lavinia a még mindig ömlő vér útját zsebkendőjével zárta el. Egy szolga elsietett az orvosért, ki a falu túlsó végén lakott. Midőn a hölgyek Turlingtonnal maguk maradtak, Natalie észrevette, hogy ennek szemei mozdulatlanul, s fürkészőleg voltak atyja fejére szögezve. Turlington egy szót sem szólt. Csak nézte a sebet, mereven, mozdulatlanul. Az orvos megérkezett. Mielőtt a leány és nővér megszólíthatták volna, Turlington megelőzte őket a kérdéssel. — Életveszélyes a seb ? Az orvos szorgosan megvizsgálta a sebet. — Legyenek nyugodtan. Ha egy kicsit mélyebb, vagy ha a homlokon esett volna a seb, nagyon aggályos lehetne, így nincs semmi veszély. Hagyják őt pihenni, s nemsokára föl fog lábbadni. E boldogító szavakra Natalie és Lavinia túláradó érzéssel rogytak térdre. Az orvos bekötözvén a sebet, a házi úr után nézett. Turlington, ki pár perccel előbb még oly túlbuzgónak mutatkozott, most minden érdekeltséget elveszteni látszott az esemény iránt. Gondolatokba merülve állt félre az ablakhoz, s a temető felé nézegetett. — A kérdésekre, melyeket az orvos tett, a hölgyeknek kelle felelniük. A szolgálók kikutaták a sebesült ruháit. Órája és tárcája hiányzott. S midőn szükségessé vált a beteget az emeletbe fölvinni, az orvos kénytelen volt azt egy szolga segélyével teljesíteni. Turlington egy szó fölvilágosítás nélkül, fedetlen fővel, kiment a hátulsó kertbe, a szolgák és az orvos véleménye szerint a gyilkos felkeresése végett. Távozása az első pillanatokban alig vétetett észre, a betegnek saját szobájába való áthelyezésének nehézsége a jelenlevők egész figyelmét igénybe vevő. Míg a szűk és meredek lépcsőn fölvivék, József úr is részben visszanyerő eszméletét. Bármily óvatosan vitték, mégis a mozgásra egy jajkiáltás tört ki belőle. A korridor, mely a hálószobákba vezetett, a régi s rendetlenül épített házban hol le, hol fölfelé kanyarodott. — Az első hálószoba ajtajához érve, az orvos kérdező, hogy ez-e a beteg szobája ? Nem, még három lépcsőn kellett fölmenniök. Az első szoba Natáliáé volt, s ő azonnal fölajánlá azt atyja számára. Az orvos úgy találta, hogy e szoba nemcsak aegelső, de a legcélszerűbb is a beteg számára, s elfogadá az ajánlatot. A sebesültet a leánya ágyába fektették. Az orvos éppen akkor hagyj el a hölgyeket azzal az ismételt biztatással, hogy nincs semmi ok az aggodalomra, midőn alulról nehéz léptek hangzottak. Turlington jött vist . Amint gondolták, csakugyan a gyilkos után nézett, de persze oly indokból, melyet a többiek nem is sejthettek. Az ő saját biztonsága most már a Wildiztonságban lételétől függött. Kilopódzott a malátalázba. Az oda készített ruhák érintetlenül álltak, cinkostársának semmi nyoma sem volt látható. Hogy hol keresse azt ? — erre képtelen volt magának megfelelni. Nem tehetett egyebet, mint ismét hazamenni, s meggyőződni, ha nem merült-e föl valami gyanú távolléte alatt. Csak föl kellett mennie a lépcsőn, s benézni a nyitott ajtón, hogy meglássa, miszerint a sebesült — Natalie ágyában fekszik. — Mit jelentsen ez? — kérdő mogorva nyerseséggel. Mielőtt e kérdésre választ kaphatott volna, a szolga jött utána, s üzenetet hozott az orvostól, melyben tudósítja a családot, hogy hazamentében értesíteni fogja a konstablert a történtek felől. Turlington megdöbbent, arca egészen kikelt színéből. Ha megtalálnák Wildet, s ura távollétében kivallatnák ! — Ennek nagyon komoly következményei lehetnének! — A konstabler értesítése az én dolgom! — kiáltott izgatottan, és sebtén leszaladt a lépcsőn. Együtt fogok menni az orvossal! Hallották, a mint az ajtót kinyitá és újra bezárta s mintha rögtön valami jutott volna eszébe, a szolgát kiáltotta. — A ház nagy hiányt szenvedett cselédszobába, azért csak a nőcselédek háltak a házon belül. A szolgának hátul, az istáló fölött volt a szobája. Natalie és Lavinia hallották a mint Turlington a szolgának megparancsolá, hogy menjen feküdni. — A szokott időnél egy órával korábban. Hanem az még különösebb volt, amit most mivelt. Natalie óvatosan lenézve a lépcsőn, látta hogy Turlington a földszinten minden ajtót bezárt s a kulcsokat kihúzta s midőn kiment, az utcaajtót is bezárta maga után. A házban levők Turlington visszajöttéig mindnyájan foglyok voltak ! Mit jelenthetett ez ? Azt jelenté, hogy Turlington még nem vett boszút azon a nőn, ki őt megcsalta. Azt jelenté, hogy Graybrooke élete még mindig ama férfiú közt, — ki őt meg akarta gyilkoltatni, — s ama pénz közt állt, melyet az erősen el volt határozva — magának megszerezni. Azt jelenté végre, hogy Turlington Rikhárd egész a végletekig engedte magát ragadtatni, és hogy ez és ijedelmei és veszélyei még nem érték végüket. Natalie és Lavinia, kik a beteg ágyának két oldalán álltak, egymásra néztek. A sebesült félálomba volt merülve, tőle nem várhattak semmi felvilágosítást. Csak egymástól kérdezhetők dobogó szívvel, hogy várjon mit jelenthet Rikhárd magaviselete! Csak ösztönszerűleg érezték, hogy valami rettenetes leleplezés áll előttük. — A néni volt a nyugodtabb a kettő közül, mert nem nyomta lelkiismeretét semmi titok. Ő vigaszt meríthetett a vallás tanaiból. (Folyt. köv.) Egy szeretetreméltó lény. (Madár-tárca.) Midőn öszszes vándormadaraink elköltöztek és a néma erdő lombtalanul, sötéten tekint a távolba , rendesen a mi kedélyünk is elborúl. Ilyenkor oly üdítőleg hat ránk a kietlenné vált erdőkből közelünkbe leszálló maradók látása. Szívesen látott vendégek valamennyien, mint az élet képviselői, de azért nem mindegyik iránt viseltetünk egyenlő rokonszenvvel. Egyik-másik ellen jogos a kifogás. A cinkék magukkal hozzák le nem vetkőzhető dacos, sparlovagias modorukat, a varjak és a verebek arcátlan cynikusok , a sármány szép, de buta, „Ein Bild ohne Gnade,“ a búbos pacsirta föllobbolt tollazatával és örökös panaszos dalával egy nyomorgó koldushoz hasonlít, kit szánunk, de kihez kevéssé vonzódunk. Ellenben a vörösbegy oly kedves téli vendégünk, kit ifja, örege egyforma örömmel üdvözöl. Én már rég szeretem e madarat, s évek előtt így írtam róla: „A kit nem is érdekelnek a madarak, a ki nem is fordítja figyelmét rájuk, annak is szemébe ötlik az a kis fürge szárnyas, mely bizalmatlanság nélkül ott őgyeleg körülre, mintha minden áron észre akarná magát vétetni. Ha aztán kevés figyelemre méltatták, az ő gondja, hogy tetszetős külseje, életvndor, majdnem pajzán magaviselete által behízelegje magát. Olyan ő, mint a szeretetreméltó, vidám, játszi kedélyű, szellemes fiatal leányka, ki akaratos fejébe vette, hogy környezetét meghódítsa, ami neki rendszerint sikerül. Madarunk is ily szerencsés,hódító. Egyszer-kétszer kell csak látnunk, hogy megszeressük. Azóta is sok alkalmam volt a madárvilág e csinos jelenségét figyelemmel kísérni, és semmi okom nem volt rá, hogy rokonszenvem csökkenjen. Ma is az én szeretetreméltó kis madaram, s úgy kedvelem, úgy elgyönyörködöm benne, mikor látom a nap fényárjában, vagy zöld lombok közt játszani, ahogy húsz éves korunkban elgyönyörködünk a lámpái fényénél tündöklő hams kis színpadi tündérekben. E madárnak már külseje is megnyerő. Termete karcsú, csőre a rigókéhez hasonló, okos tekintetű szemei fénylően sötétbarnák, farka kimetszett, hoszsza harmadfél hüvelyk. Selyem lágyságú tollazata fölül olajbarna, homloka barka, melle szép narancsvörös, hasa pedig fehér. A nőstény valamivel halványabb. Hazája Európa legnagyobb része, csakhogy néhol vándor, más helyen állandó lakos. Csinos külsején kívül kecses magaviselete és jó tulajdonai által kedvelteti meg magát. Mindenütt, mindig szívesen látják. Soha sen tünik föl azonban kedvessége oly nagyon, soha nem vonzódunk hozzá annyira, mint kora tavaszszal. Mikor még nyári vendégeink nem érkeztek meg, mikor ólomszürke szomorú ég borul az erdőre, melynek fái lombtalanul, sötét mozdulatlan vázak kint meredeznek föl, oly jól esik a száraz, szürke gályákon megpillantani ez élénk színezetű madarat. Fölvidulunk magunk is, ha tanúi lehetünk annak, amint vidor csicsergésével megélénkíti a nagy, szomorú erdőt. De azt az örömet, melyet nekünk szerez, gyakran megkeserűlt szegény, ha fagyos, havas napok állanak be; nem annyira a hideg miatt, mert azt gyöngéd testalkata dacára is meglehetősen jól elbírja, hanem a táplálék hiányáért, mert ilyenkor a rovarok elrejtőznek. Ily szomorú napokban különösen meghatón énekel, panaszosan csicsereg, de amint az alámosolygó napsugár fölmelegíti piciny szívét, ismét vidor dalba csap át, míg az eltűnő sugárral eltűnik az ő föllobbanó reménye is. Ám midőn a déli szél meleg esőt hozva, enyhévé teszi a léget: a vörösbegyek elhagyják eddigi tartózkodási helyeiket: ligeteket, berkeket, kerteket, s páronkint vonulnak a lomberdőkbe vagy fenyvesekbe, hol hajnalkor és késő alkonyatkor, mikor a többi madár alszik, egyre hangoztatják dalaikat. Aztán néhány nap múlva hozzá látnak házi tűzhelyük csinálásához. A fészek helyét hamar meglelik, mert hisz az oly sokfelé kínálkozik, itt egy kis üreg vagy faodú, ott egy szirtrepedék vagy fagyökerek közt duzzadó mohaágy, s egy szénégető vagy erdőcsősz szerény lakának eresze. De bárhol is fészkeljen el, arra mindenütt ügyelnek, hogy a fészket valami fölötte levő tárgy födje. Amint ily, kívánságaiknak megfelelő házhelyet fedeztek föl, akkor azonnal hozzálátnak a munkához, s száraz lombbal, ha szeret tehetik, mohából, elég kényelmes lakást készitenk, s azt gondosan ellátják vékony gyökszálakból, szerbül, tollból készült tojó-ágygyal, mely május elején öt gömbölyded, vékonyhéjú tojáskával telik meg- e tojáskák sárgásfehér szinűiek, rozsdabarna pontkkal tarkítva. lennie a madarak építészetéről irt kitűnő művébei vörösbegy párról tesz említést, amely Angliában -karácsonykor egy üvegházban rakott fészket. Itt e madár gyöngéden gondozza, azok az első, ősi vedlésig sötétbarnák s fiatal csalogányokhoz hajlítanak. A vörösbegy évenkint kétszer költ. Őszkor ehhagyva az erdőt, emberi lakok közelébe vonul., ügyes, csinos, merész tetszelgő, életvidor madárhajó tulajdonaival ilyenkor ismerkedhetünk meg legjában. Vonzóvá teszi magaviselete, mely sok ellentő mozaikjának mondható, mert megható jóindulat ellett kitörő hevességet, óvatosság mellett néha fnnyelmüséget is árul el, de eszéről és ügyességére mindig, minden helyzetben tanúságot tesz. Szokásban, mozdulataiban sokat hasonlít a csókhoz, (Za könig) egér módjára bujkálva a gályák között, ünt ez, és jókedvében épp úgy billegetve a farkát,tve jó s könyörülő, minek sok szép példájáról emleznek meg Wood, Müller, Brehm, Ronnie, Naumai Íme egy példa. Egy hím vörösbegyet fészkén, kis faival együtt elfogott a madarász. A him a fogsában is híven táplálta fiait s azokat föl is nevelte. E 01. egy másik fészekből kiszedett fiakat hozott ha: a madarász s a vén vörösbegy azokat is csak oly adosan ápolta s nevelte föl, mint a magáéit._______ Folytatás a mellékleten. 88