Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)

1873-01-16 / 12. szám

12-dik sz. Csütörtök, január 16. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 fi­l­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................10kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat, a „Fővárosi Lapok“ tizedik évfolyamára, ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. Az előfizetési összegek, évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7, egész évre 14 forint, a „Föv. Lapok kiadó­­hivatalába Pest“ küldendők. A küszöbön. (Életkép.) Endrődi Sándortól. (Vége.) Lilaszin nadrágos társam csak ütötte a recsegő zongora billentyűit, a jó öreg igazgató pedig csak verte a taktust: egy, kettő, egy, kettő, egy, kettő... — Tehát a nőszemélyzettől óvakodni kell! — gon­dolom magamban, midőn a próbának vége volt.— A nők itt valóságos ördögök. Befonnak ben­nünket a hálóba s megfojtanak, meggyilkolnak. Brrr! Még gondolatnak is iszonyú! Késő éjen,mikor az erény és jóság békés álmot alszik, homályos füg­gönyök mögül­ kivillog a tőr, melyet e modern De­­lilák szivünkbe fognak mártani. Irtózatos! Csókjaik tüze még ajkainkon ég s máris érezzük, a mint keb­lünkből patak gyanánt amol az ifjúi vér s forró tag­jaink megmerevednek. No, ez borzasztó jelenet len­ne, azért jó is lesz az igazgató úr tanácsaihoz szigo­rúan ragaszkodni. Föltettem magamban, hogy erős leszek, mint a kőszikla; társamban amúgy is volt valami kőszikla, szerű, nem kellett aggódnom értte. Hősies elhatáro­zással vártuk az estidőt, s hat óra után megindultunk a színház felé. Ott egy etégtünk az udvaron sokáig. Semmi ör­­dögies tünemény nem mutatkozott. Bementünk a a színházba, a színen néhány szereplő vergődött ke­servesen, de ördögöt ott sem láttunk. Újra kij­öttünk az udvarra s büszkén sétáltunk föl s alá, mint a­kik nem félnek többé semmitől, s bátrak az istenkisértő homályban gondatlanul kacagni. Alig hangzott el a gondatlan kacaj, két kecses alakú dáma lebbent elénk a veszélyes personaggióból. — Jaj, az ördögök ! — rikoltott társam, s első meglepetésében hevesen belém kapaszkodott. — Ah! önök az új tagok ? — kiáltott föl az egyik hölgy. — Mint vágytuk önöket megismerni! (Semmi felelet.) Istenem, mi is egészen egyedül va­gyunk a társulatnál... Szabad becses nevüket meg­tudnunk ? (Válasz nélkül marad.) Oh ! mi igen hamar megbarátkozunk egymással. Rokonkeblek gyorsan ismerkednek. Társam durván közbevágott: „Nincs szükségünk semmiféle ismerkedésre!“ Ez elég gorombán volt mondva, de a lelkesülő hölgy nem látszott észre­venni: tovább folytatta frázisait. Társnője hallgatott s arcáról leolvastam, hogy az előbb mondott szavak nagyon kellemetlenül érintették. Szemeit a földre sü­tötte s fájdalmasan mosolygott. Kevés ördögszerű volt benne, sőt homlokán és szemei körül néhány an­gyalvonást véltem föltalálni a jobb időkből Kissé kopottan nézett ki, de végre mi sem voltunk herce­­gileg öltözve. Olykor rám emelte tekintetét; e tekin­tet villogott; a szem fénye azt mondta, hogy a lélek­ben is maradt még néhány sugár. — Ne építsünk magunknak egy kis hajlékot ? — szóltam társamhoz, ki még mindig gondolataival vesződött. — Eh, minden kedvemet elvette tőle az igaz­gató ! — válaszolt. — Mit tartozik ez az igazgatóhoz ? Tanácsát követni elég időnk marad jövőre is. Míg e szavakat mondtam, a fekete hajú, villogó szemű lányka szelid bizalommal fonta karjait kar­jaimba s egyszerre csak azt vettük észre, hogy ma­gunkra maradtunk. Fölöttünk égő csillagok ragyog­tak, benn a színen Girardine Emilia „Supplice d’une famme“-ját játszották. Klotild (ez volt a lány neve) még nem sülyedt annyira, hogy őszinte szívvel szán­ni ne lehetett volna, s modorában volt valami von­zó, a­mi fölkeltette érdeklődésemet. Egyszerre csak bűvösnek találtam az esti levegőt s fölkértem, hogy térjünk lakására. — Ah ! ön nem fogja magát jól érezni nálam. Barátságtalan, kicsiny szobám van és sokáig kell utaznunk, mig kiérünk oda. — Mindegy, — válaszoltam, — én szeretném ez estét önnel tölteni, s ha nincs ellene kifogása, haza­­kisérem. Megengedi? — Miért ne ? Jobb érzéseim azt súgják, hogy önhöz bizalmas lehetek. — Jólesik ez önnek ? —kérdem kíváncsian. — Istenem, lehet-e boldogitóbb érzés a vilá­gon ? Mi nyomorra s örökös bünhödésre vagyunk kárhoztatva; az emberek elitélnek bennünket, a­nél­kül, hogy ismerni tanultak volna; örülnek bukásun­kon, szánják küzdelmeinket, erényeinket gyanúsít­ják és siettetik halálunkat. Ez a mi életünk. Azt kérdi ön: jól esik-e szívemnek egy kis bizalom, mely igaz lelkekből sugárzik felém ? Szeretnék sírni, hogy meggyőzzem, mily kínos nekem e bizalmat nél­külözni. Az a természetesség s egyszerű bensőség, mely­­lyel e szavak voltak mondva, megdöbbentett. Nem voltam elkészülve rá. — Igen, — folytatta Klotild, — mi a legsze­rencsétlenebb lények közé tartozunk. S ez nem akar panasz lenni. Az emberek hozzászoktak, hogy a mi panaszainkat hazugságnak t­artsák.­ Hányszor meg­bántam már, hogy a szülői házat elhagytam ! E szavakat egy nehéz sóhajtás követte. — S rég ideje annak ? — kérdem csöndesen. — Három éve. — Nem akarom önt megsérteni, hogy e lépés okait kutassam. — Szent isten, én nem látok ebben semmi sér­tőt. Gondolhatja, hogy az ok nem lehetett más, mint szerencsétlen szerelem, a leghétköznapibb s mégis legfájdalmasabb történetek egyike. Eszem ágában sincs, hogy valami koholt mesével szebbítsem vagy mentsem múltamat. Kedvesem szerencsétlenné tett, aztán elhagyott, én pedig bánatommal elmenekültem a szülői ház födele alól, mely bizonynyal rám szakadt volna, ha maradok. Ennyi az egész. — Hogy hívták kedvesét ? — Kálmánnak nevezem, s még most is — lássa, milyen bőre vagyok ! — még most is sokszor gon­dolok rá. Itt elhallgatott s nem is szólalt meg többé, mig lakására nem értünk. A szoba, melybe vezetett, csak­ugyan kicsiny volt, de nem barátságtalan. Ablaka tágas kertre nyílott s láttatni engedte a várost kör­nyező vidék mezőit, melyeken az Ipoly ezüst szalagja húzódott keresztül. A bútorzat egyszerű, szegényes, de tiszta volt. — Hisz ez igen kedves kis lakás! Meg lehet vele elégedve. Milyen szép kilátása van ! Nézze csak ! A kert nagy georgiái mintha be akarnának nézni az ablakon, szerelemtől és kíváncsiságtól égnek. Azt hiszem, nem sokára majd csalogánydalt is hallunk. Szóval, e kis szoba nagyon meghitt és bizalmas, mintha önt akarná vigasztalni a meg nem érdemlett keserűségekért. Klotild odaült mellém az ablakba,­ és vállamra hajtotta fürtös fejecskéjét. — Lássa, — szólt hozzám majdnem suttogva, — épp ilyen szép est volt akkor is. Kálmán is tün­dérekről beszélt nekem, a nagy georginákat égni látta és várta a csalogánydalt. Épp így hajtottam fe­jemet vállára. Azután lehajolt hozzám és megcsókolt. Hajoljon le csak egy kissé .. . csókoljon meg ... Megcsókoltam homlokát. — Nem úgy! Itt, ajkamat! — kiáltott s hevesen magához karolt, miközben ajkaimat égni éreztem. Azután gyorsan fölkelt, egy székre vetette magát és zokogni kezdett keservesen. — Ah! istenem, ezt mind Kálmán okozza, ő nekem igen sok fájdalmat okoz! — A másik percben már eltűntek könyei s derülten mo­solygott. —­ Nemde, bohó vagyok? — szólt. — Higgye meg, nem tehetek róla. — Később kért, hogy ne ve­gyem rész néven kitöréseit. Sokat b­eszélt Kálmánjá­ról. Volt eszem és csak félig hittem el a mondotta­kat, fele bizonyára valamelyik színdarabból volt át­kölcsönözve. Én is kob­urnust öltöttem és elbeszél­tem neki szomorú múltamat, kegyeletlen szenvedései­met és csalódásaimat.­­(Még akkor húsz éves sem voltam.) — Ilyen az élet! — kiáltott. — Valóban nevet­séges idővesztegetés, ha valaki a keserű életet hálát­lan bánkódással még jobban elkeseríti. Sokszor sze­retnék elveszni égő csókok közt, lázas mámorban, ezer öleléssel ! — fejezte be szavait, s arca kipirult. — Fázom ! — szólt később, s közelebb simult hozzám. A csillagok remegtek ott fönn ; a kert fái be­hajoltak, suttogtak, babonás árnyak rebbentek át a levegőn és lobogtatták a lámpa fényét... Pár nap múlva megindult a társaság Losonc felé s nekem is indulnom kellett volna, hogy a „Nyolcadik pont”­ban mint Raoul remekelhessek. Én azonban más utat választottam : megszöktem szerepem és a társulat elől. A szerződést még nem ír­tam alá és így attól sem tarthattam, hogy visszaszál­lítanak, mint Fellegvári urat. Istenem, hogy ro­han az idő ! Mint egy homályos álomkép, úgy tűnik föl előttem e rövid szereplés. A k­laszin nadrágos úti­­társ alakja félig elmosódott, félig megfakult már, s Klotild villogó szemei kiégve, tűztelenül merednek rám egy mindörökre leesett kárpit mögül. Asszony-e vagy kisasszony. (Elbeszélés.) Wilkie Collinstól. (Folytatás.) Már az egyházfi előtt is föltűnő volt rajtuk va­lami, midőn a jegyeseket az oltár elé vezette. Az itt esküdni szokott jegyesek rendesen az alsóbb néposz­tály közül valók szoktak lenni. Nem valami megszö­kött pár volt-e ez ? Már a tőlük kapott borravaló is rendkívüli volt. Most megjelent az egyház másodlelkésze, teljes díszben. A sekrestyés is elfoglalta a maga helyét. A lelkész szemei egyszerre kiváncsi érdekeltséggel sze­­geződtek a menyasszonyra, ennek barátnőjére s a vő­legényre. Föltűnt neki az ékesebb rokonok hiánya. Ő a két hölgyön magasabb társadalmi rang és mű­veltség kinyomatát vette észre, mint a minővel ez ol­tár előtt szokott találkozni. Egy gyors, kérdő tekin­tetet vetett a sekrestyésre, ki hasonló érdekeltséggel nézte a szokatlan párt. „ Jenkinson! — ez volt a lelkész tekintetének értelme, — rendén van itt a do­log?“ — A sekrestyés tekintete ezt felelte: „Lelkész úr, egy esküvő a rendes kihirdetés mellett, melynél minden törvényes formaságok megtartvák. . .“ A lelkész kitárta könyvét. A formaságok meg vol­tak tartva; az ő kötelme, teendője világosan állt. Figyelj, Launce! Bátorság, Natalie! Az esketési szertartás kezdődik. Launce még egy pillantást futtatott lopva kö­rül a templomban. Mi történnék, ha sir Graybrooke József egyszer csak valamelyik székből földugná fejét, s a szertartást beállítaná? Vagy ha Turlington Rikhárd fönn az orgonánál leskelődnék és csak arra

Next