Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)
1873-02-14 / 37. szám
Legegyszerűbb lett volna valamely normális iskolába mennem, ott a kályha gombjára felszállva meghúznom magamat, s a gyermekekkel együtt végeznem a tanfolyamot, de hajh, mi csak sötétben látunk, ahol világosság van, mi semmik vagyunk ! Egy jó órában eszembe jutott, hogy én több színész úr sírját ismerem, s neveik az emlékkövön kétségkívül nagyobb betűkkel vannak bevésve. Hallottam itt lenn azt is, hogy az egyiptomi hieroglifokat úgy tanulták meg olvasni, hogy egy ily felirat mellett egy hasonló tartalmú görögöt találtak, s ebből okoskodták ki a másikat. Tüszint világos lett előttem a teendő. Oda mentem, s elkezdtem sillabizálni: B —a—ba, r—t--a sat. Aztán próbálgattam a homokba utána irni. Önök kétségkívül azt hitték, hogy valaki a botjával irta, pedig azok mind az én szellemujjaim irkái. Végtelen hosszú és fejtörő munka volt ez, de végre sikerült, s most már büszkén mondhatom : tudok írni és olvasni, s azok, kiknek védszelleme vagyok, ha a háromlábú asztalkára teszik ujjaikat, holmi megfejthetlen kix-krax helyett ott találják a papíron az én gyönyörű manu propriámat! De a kakas kukorikás, világosság lesz, isten önnel örökre! másodszor nem fog rajtam az ön rettenetes formulája! Hiú küzdelmek. (Francia elbeszélés.) Lindau Rudolftal. (Folytatás.) Midőn hajónk révparthoz érkezett, ezt ünnepi ruhába öltözött férfiak és nők serege lepte el. Elől egy fürtöshajú fiatal hölgy állott, s az érkező hajó felé lobogtató zsebkendőjét. Egy magas, szép fiatal ember, talán kedvese a hölgynek, kérte, hagyja oda e helyet, mely kissé veszélyesnek tetszett előtte. A leányka nevetve utasitást hátra. Üde, gyermeteg nevetése oly kellemesen üté meg fülemet, mint valamely édes, már csaknem elfeledt zene. Szívem elfogult, visszaemlékeztem ifjúságom éveire, melyeket a távolban, idegen földön töltök, szerelem, mosoly, ünnepély nélkül, s melyek eltűntek előlem, a nélkül hogy bánkódhattam volna utánok. Visszaemlékeztem anyámra, ez egyetlen lényre, kit szerettem. Úgy szerettem volna, fejemet tenyerembe hajtva, magamat jól kisírni. Amint partra léptem, a douanier-k fogtak körül, aztán a hordárok, bérkocsisok, szálloda-szolgák ajánlgatták szolgálatukat, ki személyemet ki más- hármat akarván elszállítani. Oly kedélyhangulatban valók, hogy csaknem kedvem kerekedett, nádpálcám-mar valamennyit végigpáholni, csak alig tudtam magamat e kedvtelésemtől visszatartóztatni, noha eszembe jutott, hogy polgárisult államba érkeztem. Csak néhány órát töltök Marseilleben. Még akkor nap elutaztam nővérem látogatására, kivel előre tudattam hazaérkezésemet. Már várt rám a vasúti indóháznál. Nem láttam már tiz év óta, de rögtön ráismertem. Kissé hasonlított anyámhoz s hevesen dobogott a szivem, midőn ő engem megölelve, fivérének nevezett Ha ő akkor úgy akarta volna, mi jóbarátokká válhatandónk, de nővérem nem tárta föl szivét előttem és semmi bizalomra nem jogosított föl engem. Nagyon kevés figyelmet tanúsított irántam ; kérdezősködött ugyan egésségi és vagyoni állapotom felől, de nem valami különös érdekeltséggel. Néhány nap múlva megváltam tőle anélkül, hogy valami nagy bút éreztem volna e miatt. Az orvos, akivel értekeztem, mi nyugtalanítót sem észlelt egésségi állapotomban. Számos fürdőhelyet sorolt elő, melyek közül, hogy melyiket válaszo t tam, teljesen tetszésemre bízta. Én egy kis félreeső helyet választok ki a Végesek közt, melynek felsé- ges levegőjéért s gyönyörű fekvésénél fogva adtam előnyt. Átutazva Franciaországon, egészen közönyös : maradtam. Midőn keleten lakunk, örömest elbeszélgetünk Európáról s bánkódva gondolunk az elhagyott hazára, de csak a jó napokra emlékezünk vissza, melyeket ott eltöltünk, és arra, aminek éppen hiányát érezzük. Elfeledjük, hogy midőn Európát elhagyók, még akkor fiatalok voltunk. Idegen földön, számkivetésben, a távollevőt tökéletesnek tartjuk, míg a közelünkben élőben azonnal fölfedezzük a hiányokat. Bőségben élve, mint itt megannyian, szegények és gazdagok egyaránt, nem jut eszünkbe többé, hogy az a bőség s anyagi életben nyilvánuló kényelem, melyet Európában a boldogság legfőbb tényezőjéül tekintenek, egykor teljesen hiányozott nálunk. Mi itt rá sem gondolunk a polgárisult világ kedvteléseire ama foglalkozások és kötelezettségek közepette, melyekkel túl vagyunk halmozva. Itt mindenki saját magának él. Európába visszatérve, rendesen követelőbbek igényeink s becsvágyunk fokozottabb, mint itt A polgárisult élet minden előnyében részt akarni venni, anélkül, hogy lemondjunk ama független, feszélytelen életről, melyet már annyira megszoktunk, jogosulatlan igény. Ha Rómában lakunk, akár van akár nincs ínyünkre, hozzá kell törődnünk a rómaiak életmódjához. Vágygyal gondolunk vissza Khinára: a táv újra megeszményíti a lelkünk elé toluló képeket, paripáinkat, cselédeinket rakott asztalainkat, mind messzehagytuk hátunk mögött. Nem vagyunk többé a nép által tisztelt nagyurak, kik az élet apró bajait figyelembe sem veszik. Európában bizonyos álláspontot kell elfoglalnunk. Ismét közönséges emberekké válunk, a kiket ide-oda taszigálunk,kiktől várnak, követelnek s kiket az utósó pincér sértő szavakkal illet, ha nincsenek megelégedve a kénye szerint fölajánlott bármely silány szobával. Közönyösen hallgattam a beszédet, mely körülöttem a vasúti kocsiban folyt. Ehinában és Japánban, beismerem, nem nagyon válogatják e beszédtárgyat. Hiába, mi itt a munka emberei vagyunk s gyakorlati emberekből alakítjuk a társaságot. Európában kétségkívül több alkalom nyílik a mulatságra ; annyi azonban bizonyos, hogy az emberek kevésbbé törődnek ott a saját, mint a más bajával. Ily észlelődés hatása alatt utaztam én ama társalgások közben,melyeknek esetleg tanúja lettem. Pedig,ha nem tévedtem, környezetem a legműveltebb osztályhoz tartozott, mely igényt tartott arra, hogy tagjai a legválogatottabb egyének közé számíttassanak. A hiúság csiklandozta őket vagy szellemdúsaknak, vagy eredetieknek képzelni magukat s e képzelődés fölmenté őket attól, hogy tanuljanak s többet tudjanak. Megjegyzendő, hogy én ez észrevételeimet sem Franciaországra sem a nyugati államokra nem alkalmazom; én átalában Európáról szólok, valamennyi polgárisult országról, melyeket visszatértemkor újra láttam. Mindamellett is lehet, hogy tévnézetben vagyok és nincs igazam, s ítéletem ama nagyon is prózailag gondoskodó társadalom ártalmas befolyásának utóhatása gyanánt tekinthető, melyben éltem. Egyizben a . . . ben egy körülbelül negyvenéves férfival találkoztam, ki túl szerénysége és finom műveltsége által tűnt ki. Hangejtéséből hazámfiának néztem őt s néhány kérdést intéztem hozzá, melyekre szabatos és határozott feleleteket adott. A társalgás folyamában megtudom, hogy ő fürdői orvos. Nagyon megnyerte tetszésemet, s én elhatárzom minden tétovázás nélkül, magamat gyógykezelésére bízni. Kicseréltük névjegyeinket s ő készséggel kínálkozott mindenkor tájékozást nyújtani ama kis városban, melybe menendők valánk. (Folyt. köv.) Kecsegtető kilátások. (Adalékok időjárásunkhoz.) Ha reggelenkint ablakom redőit félálmosan félretolom, alig merem szememet kinyitni, nehogy az égnek már kiállhatlanná váló szürkeségét lássam. Nincs ember, ki ezt a sok locspocst meg ne unta volna. — Hát még ti is panaszkodtok! — kérdheti egyik-másik falusi olvasónk. — ti, kik kövezeten aszfalton sétálgathattok? — Csakugyan nálunk százszor sajnálatraméltóbbak azok, kiket a sár egy - egy szűk falusi házban jobban körülsáncolt, mint a németek Párist. Még az udvaron sem lehet keresztül jutni, hogy az ember térdig be ne süppedjen. A fonóból is elmaradozik a fiatalság, mert az utca egyik oldaláról szekéren is alig lehet a másikra jutni. Hát még kit a sors azzal áldott meg, hogy ily időben utaznia kell? Utaznia! és pedig nem gőzkocsin, hanem egyszerű szekéren, e szó mindent magában foglal a mi kellemetlen és unalmas dolog csak érheti az embert e drágálatos időben. A mi országainkon a kocsi csak tengelyig merül a sárba, és valóban visszakivánkozhatunk Mózes idejére, midőn az izraeliták száraz lábbal tudtak átmenni még a vörös tengeren is. Soha találóbb meghatározását nem hallottam valamely fogalomnak, mint orsszágutainkét e szavak által: két árok közé szorított feneketlen sár. Ily körülmények közt nem csodálkozhatunk, ha Lisznyai Kálmán szavaival élve, az öreg mámikák a fonóban folytonosan azon sóhajtoznak : „áj, váj, de nagy kár, Hogy ez a sok sár Nem szilvalekvár!“ De majd csak elmúlik, nem tart örökké, — mondják a békülékenyebb kedélyek, hisz az Úr csak egyszer bocsátott vízözönt a világra és megígérte hogy nem áztat ki többet hajlékunkból, mint falusi fiúk szokták az ürgét. S a vigasz már megfogantani látszik, talán az ég szürke leple is világosabbá vált, a meglustult vér gyorsabban kezd keringeni az erekben megint és ekkor közbe lép a tudomány, ez az örökké kétkedő bíró, és egyetlen szavával visszadob, az előbbi lethargiába. Koeppen hírneves meteorológ kiszámította az idő változásának valószínűségét statisztikailag számos évre összeállított adatokból, és arra az eredményre jutott, hogy minél huzamosabb ideig tart valamely időjárás, annál nagyobb a valószínűség, hogy még tovább fog tartani. Na mi akkor most tönkre vagyunk téve ! Az említett tudós szavaival élve, ha igaz is, hogy a beállott esőzés nem tarthat örökké, a számításba vett számadatok mégis azt mondják, hogy minden nap, melyen az eső folytatódik, az esőzés hosszabb tartamának valószínűségét növeli. Például Brüsszelben kilenc vagy tíz napi esős vagy esetlen idő után tíz eset közül nyolcszor az előbbi időjárás folytatódik és csak két esetben változik meg. Valamint egyes napokra, úgy ötnapi időszakokra és hónapokra is kiszámították az időjárás változásának valószínűségét. Itt már sokkal valóbb szinű, hogy változás áll be ennyi időszak alatt, mint az egymást követő napoknál, azonban mindennek dacára, a szabály még itt is alkalmazható. Ha meleg idő után ötnapi hideg következik, kettőt tehetünk egyre, hogy a következő napon is hideg lesz; ha ellenben az ötnapi időszakoknak középmérséklete két hónapon keresztül igen alant állt, majdnem nyolcat tehetünk egyre, hogy a harmadik hónapnak öt elő napja hasonlóan hűvös leend. A hónapokra nézve a valószínűség ismét nagyobb, hogy tartamuk alatt változás áll be az időjárásban. Ami az időjárás évszakos változását illeti, a számítás azt mutatja, hogy az időjárás változásának valószínűsége legcsekélyebb télen, s legnagyobb nyáron, tavaszszal némileg kisebb, mint őszkor. A változékonyságáról hírhedt április hónap a középváltozásúak közé tartozik. Évenként két oly időszak fordul elő, kora tavaszszal és nyár derekán, midőn kettőt tehetünk egyre, hogy ha a folyó hónap hűvös vagy meleg, a következő is olyan leend. Más két időszakban pedig oly valószínű, hogy a következő hónapon az időjárás megváltozik, mint hogy megmarad. Ez időszakok ápril és május, október és november közé esnek. Végre utalán az is kivehető a számításokból, hogy a megelőző télről sokkal inkább lehet a nyárra következtetni, mint a nyárról a következő télre. Előttünk fekszik a magyar kir. központi meteorlógiai intézetnek január hónapra terjedő kimutatása, melyből pontosan kivehetjük, ha saját tapasztalásból nem is tudnók elég sajnosan, hogy a múlt hónapban az időjárás miféle változásokon ment keresztül, vagyis inkább, mily változatlan volt. Az egész hónapban egyetlen egy felhőtlen napunk sem volt, tizenegyszer köd, ötször eső és ötször hó esett. Az összes csapadék mennyisége másfél hüvelyk,vagyis ha a vk megállt volna az utcán, bokáig érő vízben gázolhatnánk, így azonban csak a sár haladja meg néhol ezt a mértéket. Az egész hónapban a hőmérő nem szállt két fok Celsiusnál mélyebbre a zérus alá és hét fokkal föléje a szabadban. S mondhatjuk, hogy a városban e szűk utcákközött folytonosan egyforma mérséklet uralkodott. Átalában az idei tél mindenben a különcök sorába helyezhető. A jég hiánya sok embernek fog főfájást okozni a nyáron. Németországban már most szervezkednek a vállalkozók,hogy a svájci és svéd Gletscherek jegét kereskedésbe hozzák és a mesterséges jégkészítés által ki nem pótolható hiányokat némileg fedözzék. Híre jár, hogy Pest városa is szándékozik egy gyárt a maga számára felállítni, de ez csak egy csöpp lenne a tengerszükségletben! 158