Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)
1873-02-23 / 45. szám
volt elégedve, hogy Tömbél sietett a „Marseillaise“-t felfüggeszteni, nehogy a darab hatása ily bohózat által semmivé tétessék. A színészek hálával, kitörő lelkesedéssel fogadák a báró áldozatkész önmegtagadását. (Vége köv.) Hiú küzdelmek. (Francia elbeszélés.) Lindau Rudolftól. (Vége.) Lemondtam ama tervemről, hogy visszaköltözzem Európába, mely oly gyűlöletes lett előttem s elhatároztam Khinában maradni s oly szórakozást keresni, melyet azelőtt mindig kerültem. Versenyparipáim csakhamar elhiresültek épp úgy, mint gyönyörű maitresseim. Olykor elgondolom magamban, hogy ily életmód mellett fájdalmamat szentségtelenítem meg ; mindamellett azonban be kell vallanom, hogy soha sem éreztem a miatt megbánást. Az emberek vétettek ellenem s én nem vétettem senkinek; senkit szándékosan meg nem bántok. Majd útra keltem s bebarangoltam Khinának minden zege-zúgát. Egyszer egy kéjhajózás alkalmával Shangaiból a wussungi nagy tavakhoz rándúltam ki. Este egy népes város partján vétünk horgonyt; nevét biz én már egészen elfeledtem. Másnap már hajnalban fölkeltem s bementem a város megtekintésére, még mielőtt a lakosság talpon lett volna Az én boy-om szolgált kalauzomul és szükség esetén a tolmácsomul. Amint a városba léptünk, egy nagy épület vonta magára figyelmemet. Olyan nyílt templom volt, melyet minden oldalán járhatott a szél, roppant tetőzetét óriási, rikítólag vörös oszlopok zárták, s a kupolát groteszk szoborművek éiték. Az egyház padolata szalmával volt behintve, melyen vagy 10 —12 rongyos öltözetű ember nyújtózkodott. A khinai nyomort látni rettenetes. E félmeztelen eken '■.liUir -h- szeng szinte visszariasztó volt, 8 iszbben feltűnt a pusztító láz nyoma, mely őket emészti. Némelyek közülök még aludtak, némelyek pedig rizst ettek ama fatányérokból, melyek oldaluk mellett voltak elhelyezve. Egy őr sárgaréz pipájából eregetve, a füstöt, föld alá járkált, ügyelve arra, hogy utazó vendégei valamiképpen nagyobb adagogokat ne élvezzenek a rizs étekből, mint amennyi őket illeti. A kiéhezett állatok mohó étvágyával ettek ezek, anélkül, hogy legkevésbbé is ügyeltek volna rám, noha európaiak csak nagyon ritkán fordultak meg e vidéken, ahonnan rendszerint bámulat tárgyai szoktak lenni. E szerencsétlenek egyike, ki hamarabb kész lett az étkezéssel mint a többi, rám veté fénytelen szemét s bamba mosolylyal nyújtá felém sovány karját, alamizsnáért esedezve. Kérdeztem a boyt, mi az, amit itt látok s magyarázatát óhajtom a szomorú jelenetnek. Ő aztán elmondta, hogy e helyiség a szegények menhelye, melyet emberbaráti irgalom és könyörület tart fen. Egy gazdag kereskedő alapitotta ezt a város szélén, hol is a szegény csavargókat, kik este érkeznek s másnap reggel tovább mennek, kétizben látják el étkekkel. Aztán egy asztalkára vétem szememet, mely két oszlop közé volt állítva s felette a következő feliratot lehetett olvasni: „Pihenjetek meg itt elfáradt utasok!“ Mig én az előttem terült szomorú látványba merültem, az őr sorra járta az utasokat s a még alvókat gyöngéden föltaszigálta álmokból. Mindenik hozzálátott ekkor a rizslepénynek, mohón fogyasztva azt el s hirtelen kerekedve föl a tovább utazásra. Csak egyetlenegy maradt fekhelyén, elnyúltam A felügyelő erősebb hangon serkentő a fölkelésre s rázogatta is, de hasztalan, az utas nem ébredt föl. Meg volt halva. Nyugodjál békével kifáradt utazó. A felügyelő egy ócska gyékénytakarót vetett a hullára, aztán összeszedte a fatálakat s csendesen távozott. A legnyomorultabb lények is meglelik valahára a nyugalmat, ha egyszer szomorú életük fonala ketté szakad. . . . Én is, én is fölleltem nyugalmamat. Sokáig láttam még lelki szemem előtt e gyötrelmes képletet. A telet Hongkongban, a nyarat Japánban töltöm rendesen. Két ízben jártam Európában is, anélkül, hogy akár Normannét, akár leátyait láttam volna, de nem is törekedtem a viszonttalálkozásra, noha nem féltem tőle, hogy Cisseyné asszony jelenléte bennem élénkebb hevélyt idézett volna elé. Hiszen ami bánatot ez nekem okozott, az nagyon ötdögeti,'írjuk,’hogy régi fining haljatra rá emlékezem. Azt nem képzelem, hogy e nőt a lelkiismeret bántaná; élete, azt hiszem, nyugodt és boldog ; de ha olykor levelét olvasom, és ismétlem eme szavait: „ Henrik, ne hagyjon el —“ akkor eszembe jut, hogy én csak érette munkálkodtam, küzdöttem s teljes életemet neki akartam szentelni, s midőn a múltak emléke előttem fölmerül, a szerelemnek emléke, ama szerelemé, melyet ő nekem esküdött és megtört, borzadályt érzek ereimben. Gyakran vagyok egyedül s ily pillanatokban megjelen Jeanne, a nélkül, hogy élénk képzelődésemnek lenne tárgya. Ő mit sem változott; most is oly halvány, oly szép, mint amaz este volt, midőn utósó istenhazádot mondtam neki. Halkan közeledik felém s ha észrevett, megállapodik. Mintha halálos ijedség szegezné a talajhoz. Nagy szemét rám mereszti s tekintete kémlelve vesztegel rajtam. Én üdvözölve hajtom meg magamat s egyszerre hallom nevemet kiáltani: „Henrik! Henrik!“ Ekkor visszagondolok a rég rég letűnt évekre, örömtelen ifjúságomra. Öreg vagyok. Senki sem hí többé Henriknek. L’Hermet vagy Monsieur L'Hermetnek neveznek azok, kik megszóntanak. „Henrik!“ e szónak emléke föl-fölcsillámlik lelkemben s élénken tűnnek föl ifjúságom napjai; a szív csaknem szétpattan keblemben, úgy érzem mintha furadoznám az öröm és fájdalom befolyása alatt. Közeledem a leánykához, hogy beszélhessek vele, s e pillanatban mint valami felhőben, látom eltűnni Jeannet; fölébredek — s az álom bevégzetlen töredék, a nélkül, hogy teljesen megszabadulhatnék nyomásától, mintha csak lényemnek alkatrészét kellene képeznie. Nekem úgy tetszik, mintha egy idő óta gyakrabban jelenne előttem meg, mint valaha — és én meg vagyok győződve, hogy még egyszer utójára meglátogat, midőn halálos ágyamon fekve, az élettől búcsút veszek.* L’Hermet itt elhallgatott s nehány pillanatig gyötrelmes Chond állott be. A hold tetőpontjára ért s a vidék köröskörül e csöndes, kedves világítás mellett szendergett. A japáni inas, ki ekközben fölserkent, járt Jücelt az asztal körül mintegy esdeklő arccal,engedtessék meg neki, hogy teljesen nyugalomra hajthassa fejét. Egy éji lepe elég esztelenül közeledett a gyertyához, mely nekünk világolt, s belécsapva magát, a a tűz kimély nélkül kezdte fölemészteni. L’Hermet elővettt egy gyufát s hogy a már félig elhamvadt rovar szenvedését megrövidítse, a kandalló piazsára dobta. . — Szegény kis lény, — szólt, — ha te homályos lakásodat oda nem hagyod, meghalhatsz vala, a nélkül, hogy a fájdalmat ismerted volna. Hajh, de a csillogó fény megszéditett s ki kell múlnod csak azért, hogy egy pillanatra annál sütkérezni akartál. Aztán felém fordult, jó éjt kívánt és mi elváltunk. Másnap elhagytam Japánt. A legközelebb partjainkon kikötött hajó L’Hermet barátomnak már halálhírét hozta meg. (A Revue des deux mondes-boU Ujkéri. A bécsi farsang krónikájából. (Február 21.) A hivatalos dinom-dánomnak már csak öt napja van hátra. Kissé nehéz feladat volna: az elmúlt negyvennégy napról, vagy jobban mondva: érről bulletint írni; visszapillantásunkban fölösleges is lenne az egész időre kiterjedni, mert hisz az első farsangi napok, sőt az első hetek is alig nyomnak valamit a latban, mert a jókedv és mámoros túlcsapongás sem Minerva, hogy páncélozottan ugorjék ki a „szent három király“ jupiteri fejeiből, s idő kell ahhoz is, mig tisztességesen meghangolják a hegedűket, és nem egy óra mixlik el élvezetlenül, míg a farsangi lángok jobbot vetnek és a talpak és szivek amúgy igazán nekimelegednek. Aztán meg, midőn javában folyt az eszeveszett ugrándozás, az „anyacsászárnő,“ Karolina Augusztának különösen a szegény néptől fájdalmasan megérzett halála egy időre megakasztó a világ vidorjárását, úgyhogy az 1873- diki bécsi farsang történetét megíró krónikásnak a vég-bilance-ból legalább is két-három hetet kell teljesen kitörülnie. Egészben véve : az idei farsang nem sokban különbözött hamvazó szerdában boldogult elődeitől. Jellegét nem az egykoron annyira uraló és zsaroló álarcos-vigalmaktól, hanem a finomabb szabású életevigalmaktól és meghitt természetű „füzérkéktől“ kapta. Az álarcos-bálok ideje lejárt, s végképp leélték léha világukat. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy tán efféle vigalmakat itt már nem is rendeznek többé, sőt inkább hetek óta a Diána-, Zsófia-, virág- és zeneegyleti termek, a Schwender, Zobeleum, Sperl, Thalia, Grüne Thor stb. helyiségek tulajdonosai és bérlői csaknem naponként hirdetnek nagyszerű álarcos-bálokat, melyek ma „velencei éj,a holnap „világkiállítási bohócestély“, holnapután „a benlakók és idegenek légyottja“ címen csalogatják a hívőket és hitetleneket igazán pompás diszt falaik közé; de a régi ingert csömör, a hajdani mohó étvágyat túlterheltség követé, s tisztességes hölgy még csak kíváncsiságból sem jár el oda, a férfiak is megunták a cifra fedér világot, a honnét a szellem csak is abból az ,ból nincs száműzve, mert soha sem járt azon a tájon — és mindennek a facitja az, hogy az átalános, ndvános álarcos bálok csörgősipkás patrónusa immár nem élő lény többé, hanem bebalzsamozott múmia, akire csak a történetíró és régész hederít. Annál szebb világnak örvendtek az élite bálok és a zárt körökben rendezett „füzérkék.“ E tekintetben még az a baj, hogy az utóbbiak csak félve mertek a síkra kilépni, tudván, hogy a büszke élitevigalmakkal csak nehezen, vagy éppen nem állhatják ki a versenyt, pedig kívánatos lenne, hogy inkább amazok volnának túlsúlyban, mint emezek, melyek különösen az idén eszeveszett lábra kapott fényűzéssel folytak. Odáig vagyunk most Bécsben, hogy elegendő, ha valaki mondja : nem vagy leányom ezen meg ezen az élete-bálban vagy bálokban volt, és már tudjuk, hogy az illető vagy milliomos, vagy a Schwindler. A badar és pazar luxus, melylyel hölgyeink ez idén a tánctermek síkos talajára léptek, túltesz minden józan képzelmen. Nagyban virágzik újra a rengeteg uszályok divata ; aranybrokátos, selyem virágokkal kihímzett, igazi csipkékkel szegélyezett, méregdrága szöveteket tapos a férfiak csizmája, csak úgy, mintha a legközönségesb, legdurvább szőnyeget taposná. Egy-egy hölgy, mintha csak Bécs összes üvegházait kipusztította volna, Flóra eleven, illatos szülötteivel tetőtől talpig tele van rakva. Az embert szinte elkábítja a sok viola, hyacinth, rózsa és jázmin. Eddig virágszál volt a fiatal hölgy , most egy egész kert. Ezenfölül nyilvános vigalmak alkalmával soha annyi ékszert nem hordtak még a nők, mint a mostani farsangon. Akármelyik fashionable kohlmarkti ékszerárus teljesen fölszerelhette volna kirakatát ama kincsekkel, melyek X. grófné, Y. színésznő vagy Z. bankár nején pompáztak. Gyémánt-harmatcsöppek a hajban, gyémántok a nyak körül, gyémánt-rózsa a mellen, gyémánt a kézen, az övön, a felsőkaron, sőt a ruha is e ragyogó drágakővel diszitve, — ez volt a „bonton“ az idén, s a mely nő ezt ki nem birta, az a nagyobb szabású élite-vigalmakból szépen otthon maradt, vagy — kanyargós utakon szerezte meg magának e „nélkülözhetlen“ kellékeket. Igaz ugyan, hogy Bécs az utóbbi években leirhatlanul gazdagodott, s egy kézfordulatra mesés vagyonok jöttek létre; de végre is a boldogok tekintettel lehetnének arra, hogy a fővárosban ’’mégis csak létezik még egynéhány ember, kiknek bútorai közül hiányzik a Wertheim-kassza, s a kik ugyan a fényes vigalmaknak nem elvi ellenségei, de mindazáltal röstelnek bálba menő nejüknek egy évi jövedelmük árán — legyezőt venni. Ily körülmények közt tán mondanunk sem kell, hogy az elsőrangú bálokban, mint például a deákok, a hirlapírók, az iparosok bálja, az igazi polgári elem csak kevés női példány által volt képviselve, s az arisztokrácia, a börze, színészet és művészet szépei foglalták el főleg a tért. A farsang fekete okvetlenül a mostani volt. Négy olyan vigalom járta az utóbbi napokban, melyek mindegyike képes lett volna a legsilányabb karnevál becsületét is megmenteni: szombaton a zenebarátok egyletének jelmezbálja, va-Folytatás a mellékleten 192