Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)
1873-02-25 / 46. szám
látott mindent és ismerte az okot, miért távozott a szeretetreméltó hölgy a háztól, hol a történtek után oly nőnek, mint Celina, — a derék asszonyság nézete szerint — csakugyan nem lehetett többé maradnia egy percig sem. Cardinal nr. (Francia beszély.) irta Ha 1év y. Tegnap este kilenc órakor az Operaszínház tömkelegszerű folyosóinak egyikén jártam. Előttem ment a balletrendező, ki erősen csöngetett és teli torokból kiáltá: — A színpadra, hölgyeim, a színpadra, a második felvonás kezdetét veszi! A következő pillanatban az öltözőszobából körülbelől tizenöt fiatal leány lépett ki s csevegve és nevetve, lármázva és egymást taszigálva, mint hógörgeteg viharzott el mellettem. Iparkodtam a falhoz lapulni s körülbelől tizenöt ajk kiáltá egyszerre: — Jó estét.........ah, ön az ? Ugyan mi dolga van itt ? Tiszteletteljesen álltam félre a kedves kis csapat utjából, s a selyembe és bársonyba burkolt fényes és kacagó tündérek ugrálva s táncolva siettek le a lépcsőkön. Hogy mi dolgom volt itt, azt én igen jól tudtam- kerestem ugyanis tiszteletreméltó barátnőmet, Cardinal asszonyságot. Az ajtó nyitva maradt, tehát betekintettem. Szobaleányok sáros ruhákat , vöröstarka alsószoknyákat akasztottak a szegekre. A külhéjat képezték azok, melyből a „Don Juan“ című ballet pillangói imént repültek ki. Három vagy négy anya volt jelen, kik szalmaszékeken ültek, fecsegtek, kötöttek és ásítottak. Az egyik szegletben megpillantam Cardinal asszonyságot. Nagy, fehér, csigaalakú fürtei szabályszerűleg folyták körül patriarchai arcát. Burnótszelencéjét térdein, szemüvegét pedig orrán tartva, el volt merülve egy hírlap olvasásában. Közelebb léptem hozzá, anélkül, hogy ő észrevett volna. Leültem tehát egy kis székre és fülébe sugám. — Cardinal asszonyság, ön szíves lesz Cardinal ur történetét elbeszélni. — Neki nincs története. — Ellenkezőleg, én úgy tudtam, hogy van, még pedig felette érdekes. Cardinal úr békebírói tisztet viselt a commune idejében és el is volt fogva... — Halkabban, az istenért! Hisz erről az egész operában sejtelme sincs senkinek. — Oly halkan fogok beszélni, amint csak akarja; de nekem részletek kellenek. .. Mindaz, ami önnel történt, engem igen érdekel. . . Ami pedig titoktartásomat illeti. . .! — Azt ismerem! És igy kész vagyok a történetet elbeszélni. Kérem jöjjön közelebb székével. Tettem, a mint mondva volt, és Cardinál aszszonyság ekkép kezdé elbeszélését: — Kénytelen vagyok kissé a múltba visszamenni, mert ön tudja, hogy az élet nem egyéb, mint az események láncolata. Szeptember 4-ikével kell kezdenem.Ah, minő nap volt ez édes ur! Először is a forradalom! Ön felfogja, hogy Cardinal úr nem maradhatott közönyös a dolog iránt. Jelen volt a Quai d’Orsay-n s azok közé tartozott, kik a törvényhozó test előtt a vasrácsozatot feszíteni kezdek. . . . Este hat órakor jött haza, kimerülve a sok „Vive la République!“ kiáltástól, s hozott magával egy ötfrankos ludmáj-pástétomot és egy palack jó burgundit. „Asszonyom,— szólt hozzám,— egy kis ízletes ebédet fogunk elkölteni.“ De amint Cardinal úr, én, és Pauline éppen az asztalhoz akartunk ülni, megérkezett Virginie a marquis-val. Tudja ön, Cavalcantival, kivel leányaimnak éppen viszonya volt. A marquis jelenti, hogy Virginievel holnap Olaszországba fog utazni, és nem akar husszonnégy óráig sem időzni oly városban, hol a köztársaságot kikiáltá a csőcselék. . . . E szavakra Cardinal ur megharagudott. — Én is jelen voltam a csőcselék közt, mely a köztársaságot kikiáltá! — szólt indulatosan, — és a marquisra rohant s megrázta azt gallérjánál fogva, mint egy szilvafát. Nekem és két galambkámnak roppant fáradságunkba került, míg a marquist Cardinal úr kezeiből kiszabadíthattuk. Szerencsére, Virginie ügyes tapintatával mindent helyre hozott. Megmagyarázta Cardinal urnak, hogy a dolog titka az, miszerint az ostrom alatt az Operát be fogják zárni, neki e szerint nincs itt semmi teendője, mert nem fog a színpadon táncolhatni és éppen azért elfogadott egy meghívást Milanóba s a t. Cardinal úr erre megnyugtatva érezte magát s kijelenté, hogy szívesen enged, midőn Virginie művészete és jövője forog kérdésben. A marquis visszavonta a „csőcselék“ szót s ő és Cardinal ur egészen illedelmesen váltak meg egymástól. Az ostrom alatt Cardinal urban két ember lakott: a hazafi, ki a tömeges kirohanást, a görögtüzet és Páris elhamvasztását sürgeté, és . . . a háziúr, ki. . . Nem tagadok semmit. Virginie valódi angyal. Mielőtt Olaszországba utazott, azt kívánta a marquistól, hogy Cardinal urnak és nekem valami tisztességes állást biztosítson. . . Önkényt értetik, hogy ez ügy kizárólag velem intéztetett el és férjem méltósága legkevésbbé sem szenvedett általa. Másnap, midőn Virginie a marquisval elutazott, így szóltam Cardinal úrhoz : — Barátom, nem tudsz valamely vállalatot, amelyben harmincezer frankot biztosan elhelyezhetnénk ? — Harmincezer frankot? — viszontá férjem.— Én nem kérdezem, hol vetted ez összeget. Én azt tudni sem akarom. Azonban a mostani viszonyok közt az ingatlanok értéke nagyon leszállt. Fizessünk elő a „Petites Affiches“-re. Nyolc nap múlva Battignollesben egy házat vettünk, mégpedig igen jutányos áron. És ez volt a tulajdonképpi ok, amely miatt Cardinal ar Páris légberöpítésének kérdésénél mindannyiszor habozni látszott. Egyébiránt ő az ostrom alatt hősies megtartást tanúsított. Öreg kora és köszvénye miatt nem szolgálhatott ugyan a nemzetőrségnél, mindazáltal talált módot arra, hogy részt vegyen a védelemben. Minden este elment a clubok gyűléseibe. És az az élet nagyon megtetszett neki. A világban ismeretségeket szerzett magának és Batignollesben némi tekintélyre tett szert.Kétszer vagy háromszor ülnökké választották meg, és egy alkalommal Reine Blanche-ban, midőn az elnök hirtelen roszul lett és néhány percre távozni kényszerült a teremből, Cardinal úr foglalta el az elnöki széket. Nyílt levél Vadnai Károly úrnak: Tisztelt Uram! Ön a nemzeti színház igazgatójának a miniszterelnökhöz, a Pesten fölállítandó magyar dalszínház ügyében benyújtott és a képviselőházban szétosztott előterjesztéséhez csatolt jelentésem kivonatában személyét illető gyanúsítást, ráfogást talált, és jogosultnak érezte magát, engemet nyilvánosan megtámadni olyan véleményért, melyet a nagyközönség nem ismer, és így arról nem ítélhet. E lovagias támadást oly nagy garral indította meg, és oly nagy tért kerekített ki neki a „Fővárosi Lapokéban, hogy méltán kérdezheti mindenki, mit írhattam én abban a kivonatban oly retteneteseket, ami szörnyű haragját ennyire fölingerelte ellenem ? S minthogy ön a ferdítésnek, gyanúsításnak, és lefogásnak keresztelt szavakat — szintén lovagiasságból1) — minden összefüggés nélkül idézi: kénytelen vagyok kissé hosszabban tárgyalni a bőszüh indokát.2) Egy időben Radnótsáy megunta a „Pesti Napló“ támadásait, — a támadó ön volt, — és Szerdahelyi Kálmán tanácsára megalkotta a drámai ülést mostani alakjában, meghíván bele önt is.3) Ez időtül ön nem támadta többé Radnótfáyt, de a színház tagjai annál gyakrabban és szenvedélyesebben keltek ki Radnótfáy ez intézkedése ellen, sőt a sajtó egy része szintén jó darab idéig nem akart szemet húnyni e változáshoz. 3) Én sokoldalú elfoglaltatásom miatt nem kísérhettem figyelemmel a sajtó minden nyilatkozását, de állásomnál fogva ismerem a színházi személyzet véleményét; az pedig minden igazgatóváltozáskor mindig azt remélte, hogy megszabadul az idegenek (ez színházi elnevezése a nem színészeknek, nem én találtam fel) képzelt, vagy valódi (ezt ismét nem az én dolgom bizonyítgatni) befolyása alól. Utóbbi időben a súrlódások — mindenki tudja — éles ellentétet idéztek elő az igazgató és tagok közt. Én éppen azok lehető megszüntetése céljából — a kormánytól azt az egyenes utasítást kaptam, hogy vizsgáljam meg, minő hivatalos viszony létezik külföldön az igazgatók és tagok közt. A szerzett tapasztalatokból mentettem azt a véleményt, hogy az egy théâtre-francaist kivéve, — hol a színészek társas igazgatása vezeti az ügyeket — felelős igazgató áll a művezetés élén, kinek a színháznál mindenki felelős, ki viszont vagy az illető miniszternek vagy főudvarmesternek tartozik felelősséggel. — Ebből következtettem, hogy a felelősség elvével nem egyeztethető meg olyan testület, melynek tagjai az ügyvezetésbe beleszólhatnak, az igazgatás legfontosabb dolgaiba, mint darabok elfogadása, játékrendkészítés stb. befolynak, azért a felelős igazgató rendelkezéseit nyilvánosan mégis megtámadhatják ;5) de maguk semmiről sem felelősek. Ez az én véleményem, ezt tessék cáfolni, megtámadni, s aztán, ha nem helyes, vagy nálunk ki nem vihető, elvetni. Ön tudta, hogy amiből az én kivonatom készült, egész terjedelmében meg fog jelenni, a Budapesti Szemlében , de azt nem volt türelme bevárni;ő vagy tán jobbnek vélte be nem várni, s megtámad azért, mert abban a kivonatban ez is előfordul: „Minthogy az igazgatón kívül senki sem felelős, senki sem érzi magát— természetesen — kötelesnek az ily gyűlésben előterjesztett javaslatokat, vagy az igazgató hozzájárulásával hozott határzatokat tiszteletben tartani, és akárhányszor megtörtént, hogy itt előfordult tervek vagy rendelkezések a lapokban kíráltattak, megtámadtalak ama gyűlés tagjai által, mely hivatva volna az igazgatót teendőiben támogatni, de semmi esetre sem lehet hivatva az igazgató rendelkezései ellen oppozíciót képezni.“ Tehát én — természetesen —nem követelem a hírlapírótól, hogy azért, mert a heti ülésben jelen van, mondjon le kritikusi függetlenségéről, hanem e kétféle állását — a színház és igazgató érdekében nem tartom összeegyeztethetőnek. Ez ismét vélemény, melyet meg lehet cáfolni, de nem szabad lefogásnak nevezni. Hogy akárhányszor megtörtént a mi heti üléseinken és akárhányszor hivatkozott írói függetlenségére, és hogy soha sem én tettem ezért neki szemrehányást, arra tanúm ön maga is, valamint az ülés minden tagja. Abban a kikezdésben : „Egyébiránt a heti ülés nem az enquéte találmánya, számtalan formában és változatban állott az fen a nemzeti színháznál, és minduntalan feloszlott“ sat., a melyben az a rettenetes „m o s ó k o ny h a“ is előfordul, ez is áll, hogy a szennyest ne mossuk a közönség előtt, nehogy elveszítse a színművészet iránti lelkesedését; mert hogyne hűtené le műszeretetét, midőn buzgó hirhordók, és hirkovácsok arról győzik meg folytonosan sat.“ Nem tudom, melyiket vette ön magára; én sem önre, sem senkire nem értettem.8) Én ott a mindenféle formában fenállott ülésekről tettem említést, és átalában, összefoglalva értettem a régi és újabb színházi botrányokat, melyeknek piacra hurcolása, csakugyan képes szétoszlatni a leglelkesültebb műbarát illúzióit is, és azért szükségtelennek tartom magában a színházban, habár csak két idegen előtt is (bocsánat, nem tudom másképp kifejezni) szapulni. Ez is csak olyan vélemény, mely lehet hibás, de azért nem gyanúsítás. Ezt a véleményt egyébiránt megtalálhatja ön Szerdahelyi Kálmánnak fölemlített leveleiben is. Úgy látszik, őt külföldi útja térítette e véleményre. Arra is emlékezhetik ön, hogy a színésztagok kiléptek a heti ülésből, csak azért, mert azt remélték, hogy az fel fog oszlatni, és az idegenek sem vesznek többé abban részt10). Én csak a színháznál uralkodó eme közvéleményének adtam a magamé mellett kifejezést, de nem szándékoztam sem egyenesen, sem vonatkozással személyről írni, és nem is írtam. Nemcsak a most fenálló heti ülésről, hanem annak minden a színháznál divatozott formájáról összefoglalva mondtam el véleményemet. Így fogta fel, amit írtam Gyulai Pál úr is, aki az egész közleményt, és igy e részt is felvette a „Budapesti Szemlébe,“ és mind a mellett, hogy az idegenek alatt magát is értette, a sértést sem föl nem fedezte, sem az ön fölfedezése után magára nem vette, bár a tárgyra nézve nem lévén velem egy véleményben, arra nézve megjegyzést tett.11) A felelősség elvéből levont következtetésem természetes befejezése, hogy az oly intézményt nem lehet fentartani, mely e súrlódásokat folytonosakká, és a kiegyenlítést lehetetlenné teszi. Tehát nemcsak a mostani formában fenálló, hanem bármely időben fenállott játékrendkészítő, vagy szereposztó, vagy egyéb üléseket. — Ezek mind igazgatói jogok és kötelességek; gyakorolja az igazgató maga, vagy olyan tisztviselő által, aki neki felelős, és akiért ő is elvállalhatja a felelősséget, és a súrlódás legalább is kevesebb lesz. De önnek tetszett személyére vonatkozó támadást látni mindezekben, és fogta magát — megcáfolta nézetemet ? véleményemet ? Nem ! hanem vádol, 198