Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)
1873-02-21 / 43. szám
iadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873 43-dik sz. Péntek, február 21. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitser ....................10 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Az ő szemeiről. Olvastam sok szép költeményt a Szemek tükréről, babájáról : Hogy mily nagyok, égők, szelídek ! Hogy bennök menny ég s pokol lángol. Hogy ez lobog, miként a fáklya; S az, mint a napfény, úgy sugárzik! Ez rabbá tesz s megittasít az, Míg őrületbe ejt a másik. Olvastam s érzem, mint hatott rám Leírása e szép szemeknek, Hisz én is, én is jártam köztük, S rám is elég sugárt vetettek. De most, ha mindezt olvasom, vagy Utamba jőve, látom őket : Hatásuk olyan, mint az álom, Mely mindig megcsalt, semmivé lett... S mint a ki ébred és szemére , Lágy napsugár von tiszta fátylat, Melyen keresztül nincs hazugság : Lelkembe épp oly érzés árad. Mert ilyenkor eszembe jutnak Az ő szemei! ah, e szemek ! Melyekhez nincsen több hasonló ! S miket leírni nem is merek. Ezekben nincsen mennyi pokol-láng, Napfény, bállal, zsarnokság, vész ; De nem jóság, mi üdvöt áraszt! S egy gondolat, mely nem kinál részt. — Ezekben nincsen vágy, csak a mely Az én vágyammal születik s hal ; S egy játszi, édes, örök élet, Mely együtt viraszt álmaimmal. Oh e szemekben nincs egyéb, mint Fény és sötétség : hajnal és éj ; Hajnal, ha engem öröm ringat, S bús éj, ha engem szenvedés ér. Leirnám őket én is szépen, Úgy, mint mások a magukért, De ez nem fér egy költeménybe, Mi azokban fénylik, sötétlik. Ahhoz egy élet kell! S ha majdan Estemet itt már bevégeztem, Akkor fogjátok tudni mind, hogy Mi volt e drága, szép szemekben! Benedek Aladár: Botrány a háznál. (Beszély.) Gothárd Endrétől. (Folytatás.) — Ő már boldog, — viszonzá hangosan zokogva. — Nem kénytelen többé velünk együtt szenvedni. — Hogyan ? — szólt Fenyves, — a nőre tekintve. — Ő meghalt! — viszont a kérdett alig hallhatókig. — Oh, istenem, miért maradtam én itt egyedül! Fenyves elfordítá arcát és sokáig nézett az éjbe, mialatt Nina úgy vette észre, mintha könyvt törölt volna ki szeméből. A nő kissé csilapultabban folytatá: — Épp azért kértem önt e találkozásra, hogy e leverő hírt elmondjam. Lehet-e nálam szerencsétlenebb teremtés ? — Hagyott-e Lajos valamit maga után ? —kérdé Fenyves. — Semmit. — Veszteségének nagyságát fel tudom fogni, édes Marim, s azért üres vigasztalásokkal nem keserítem el szivét még inkább. Legyen azonban meggyőződve, hogy mig élek, mindig gondoskodni fogok önről és Helénről. E szavak után Fenyves egy csomag bankjegyet vett ki tárcájából s a nő kezeibe iparkodott azt csúsztatni. Ez utóbbi felugrott a padról s hevesen tolta viszsza a feléje nyújtott tekercset. — Uram ! — mondá leirhatlan fájdalom és keserűség hangján, — ön mindig jó volt hozzám és mindnyájunkhoz; miért akar most megszégyeníteni? — Ön igazi gyermek, Mari, — viszonzá Fenyves. — Lehetlenné akarja tenni, hogy kötelességemet teljesítsem. — Igaz, a koldusnak alamizsnát adni emberbaráti kötelesség, — szólt a nő csüggedten. — Tehát ennyire jutottam! — Ki mondta, hogy ön segélyre szorult ? Nem, Mari, ön ama pályán mélyen halad, képes becsületesen fentartani magát, és senkinek nem állt jogában ezt kétségbe vonni. De gondolja meg, hogy ön anya, és emez összeg nem az öné, hanem Heléné. A nő szemei könyöktől csillogtak. A pad felé közeledett, mintha arról valamit akarna felvenni. Ajkai érthetlen szavakat suttogtak, s felhasználva a védtelen pillanatot, hirtelen lehajolt és megcsókolta a férfi kezét. in. Nina gazdag tapasztalatokkal tért vissza a kastélyba, és reggel elmonda élményeit Celinának. A kitűnő hölgy közel volt hozzá, hogy eszméletét veszítse. Rögtön felöltözött, fürteit rendbeszedte, s arcán a bámulat és megbotránykozás kifejezésével nyitott be az öreg Kőhalminé szobájába. — Kedves Tini tante, — kezdő lázas izgatottsággal, — ön nem tudja a legérdekesebb újdonságot. — Mi történt? — mondá a megszólított, — miközben imakönyvét bezárta s szemüvegén át élénk kíváncsisággal tekintett Celinára. — No, kedves Tini tante, amit rég sejtettem, az csakugyan való. — Micsoda ? — Hogy Adél szereti Fenyvest. Kőhalminé letette szemüvegét és szárazon kérdé: — Bizonyos vagy ebben ? — Teljesen bizonyos, — mondá Celina, szilárd meggyőződéssel. — Mindjárt elmondom az egészet. Képzelje, édes tante, tegnap annyira ment, hogy éjfélig várt az ablakban, csakhogy Fenyvest láthassa. Nekem rég feltűntek ama kacér pillantások, melyeket az én kedves barátnőm ez úrral váltani szokott. Azt hiszik, hogy ezt senki észre nem veszi, pedig Tini tante is észrevette, nemde ? — Ezt már többször hallottam, — szólt a nagynéni, —• kissé türelmetlenül. — Igen. Tehát várt az ablakban egész éjfélig. Egyszer megjelent a parkban Fenyves, és ki tudja, minő pillantásokat váltottak egymással. Lehet, sőt bizonyos, hogy beszéltek is. Mindez csak természetes, tekintve a skandalóz előzményeket. Hosszú együtlét után elváltak, de Fenyves nem jött vissza a kastélyba, hanem mikor gondolta, hogy Adél már lefeküdt, ismét a kertnek vette útját, és eltűnt a bokrok közt. Adél a redőnyök mögül látta ezt, és felébredt benne a féltékenység. Azonnal becsengette Ninát és megparancsolta neki, hogy menjen Fenyves után, s lesse ki minden mozdulatát. Nina engedelmeskedett s nagy akadályok közt kiséré a kalandort egész a faluig. A derék leánynak rettegnie kellett, hogy minden pillanatban felfedezik, s akkor el van veszve. Beértek végre a faluba, hol egy regényes fűzfa lombjai alatt egy nő várt Fenyvesre. Nina első pillanatra azt hitte, hogy a nevezett urnak a zsidó korcsmáros leányával van rendez- vous-ja, azonban csalódott, mert amint a társalgás folyamából kitűnt, a hölgy valami szökött színésznő volt, kétségkívül a legelvetemültebb fajból. Érdekes jelenet következett, a mint Nina beszéli. Fenyves átkarolta a nőt s ez a leggyöngédebb mosolylyal, minő csak az afféle hölgyeknek rendelkezésökre áll, s viszonzá a lovag édelgéseit. Meddig tartott e botrány, Nina nem képes megmondani, mert fel volt háborodva egész lényében, s csak a félelem tartá vissza, hogy lármát nem ütött s a szerelmes gerle párt turbékolásaiból fel nem riasztá. Végre Fenyves kifizette a nőt s az nagy hálálkodások közt távozott, mig udvarlója ugyanazon az utón, melyen ment, a kastélyba tért vissza. Nina megjegyzi, hogy a nő szinehagyott percail-ruhát és durva fekete nagykendőt viselt, s hogy haja vörös, arca pedig rettentően himlőhelyes volt, mely körülményből következteti, hogy Fenyves ízlése igen alacsony fokon áll. — S elmondta a kémlelődés eredményét Adélnek ? — kérdé Tinitante. — Nem; azzal számolt be, hogy nem látott senkit, s a sok utánjárást megunva, haza jött és fáradtan dűlt ágyára. — Becsületes, bü cseléd, — mondá a nagynéne, fejével elégülten bókolva. Délután társaság érkezett a kastélyba. Sasfi Kandid, nejével a gömbölyű Artemiziával és leányával a szintén gömbölyű Ilmával. Fényes fogaton jöttek, mely el volt halmozva réz és pakfong diszítménynyel. A két sárga a nehézkes járművet, mely hasonlított a londoni lord-mayor kocsijához, ünnepélyes lassúsággal vonta a kastély bejárata elé. Kandid úr, ki magas és hizékony testalkatú férfi volt és hegyes francia szakált viselt, kiemelte nejét a hintóból, míg Ilma kisasszonyt és a mellette ülő coquette nevelőnőt az inas karjai röpiték a földre. Utánuk jött sebesen, mint a forgó szél egy könnyű kocsi, magas kerékkel és még magasabb ülésekkel, melyeken hátul a cselédség, elől pedig az uraság foglalt helyet. Lebukás veszélye nélkül ily szekéren csak avatottak utazhatnak. A járműbe négy mokány ló volt fogva, kettő egymás mellé, kettő pedig egymás elé, mi a fogatot szokatlanná és különcszerűvé tette. Az érkező, báró Tömbör Artur volt, egy még szakáltalan és bajusztalan ifjú, ki maga hajta a lovakat, előrefeszített lábakkal, meghajtott derékkal és oly komoly arccal, mintha népek és országok sorsát kormányozná! Mellette ült a trónon Almai Stefi, kinek vállán bőrrel bevont hengeralakú doboz függött, mely hasonló volt a természetbúvárok füvesz-szelencéjéhez, de mely ezúttal csupán szivarokat tartalmazott. (Folyt. köv.) Hiú küzdelmek. (Francia elbeszélés.) Lindau Rudolftól. (Folytatás.) — Uram, — szólt titkolózó arccal, miután előbb meggyőződést szerze magának a felől, hogy beszédünket senki sem hallgathatja ki, — ezúttal nagy fontosságú ügyben akarok önnel értekezni. Van-e önnek sok pénze a szekrényben? Vagy képes-e arra szert tenni mindjárt, avagy legfelebb három hó leforgása alatt ? Ez időben Khina partvidékén meglehetős jólábon állott hitelem, minélfogva azt válaszoltam neki, hogy nekem nem nagy bajjal járna a szükséges tőke előteremtése, ha annak valamely észszerű befektetésére alkalom nyílik. — Nos, úgy jól van, szólt a comprador. — Most