Fővárosi Lapok 1873. március (50-74. szám)
1873-03-28 / 72. szám
72-dik sz. Péntek, március 28. Kiadó-hivatal: Pest, Kardtok-tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................10kr. Bélyegdij minden iglacaskor .... 30 kr. „FŐVÁROSI LAPOK« ápril.júniusi évnegyedére fölhívjuk olvasóink figyelmét. Külön előfizetési fölhívást egy idő óta nem nyomatunk, miután a közönség a postautalványokhoz, e gyors és olcsó eszközhöz szokott fordulni a lapok megrendelésénél. Napi közlönyünk jövendőbeli tartalmára nézve elégnek tartunk annyit említeni, hogy igyekszünk folyvást mind a költői dolgozatok, mind a tárcák és hírek rovatában fentartani az élénkséget, változatosságot és az ízlés jó hangját. E tekintetben számos dolgozótárs jeles tolla segíti elő törekvésünket, köztük nagy tiszteletben álló veteránok is, például ez év első negyedében is egyedül a „Fővárosi Lapok“ volt szerencsés találkozó helyéül szolgálni ama két ünnepelt irtuknak, Toldy Ferencnek és Szigligetinek, kiknek tiszteletére nem rég a Kisfaludy-Társaság és nemzeti színház fényes jubileumokat rendeztek. Ily írók közreműködése és a közönség ama nagy pártolása, minőt külföldön is alig egy-két szépirodalmi lap tapasztalt kötelességünkké teszi a szerkesztés fokozott buzgalmát. Vádnál Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum,“ mint a lap kiadója, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, nehogy az elkésőket kénytelen Legyen csak egy-két számmal is várakoztatni. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 ft. December végéig lehet előfizetni 10 frt 50 krjával. Az aranyos fiúcska. (Elbeszélés.) írta: Győry Vilmos. (Folytatás.) Az ifjú gazdatisztet most senki sem hívatta fel a kastélyba, számadást összeállítani. írásokat másolni. Pedig milyen szívesen felment volna. De a kastély üresen állt, minden ablak függönye kibocsátva. Így tehát az ifjú ott ült Síromban, egy éppen olyan csendes, magányos kis szobában, mint amaz a másik volt; könyv feküdt előtte az asztalon, melynek lapjaira barátságos lámpa vetette derengő világosságát. Most valami gazdasági munka, érdekesnél-érdekesebb ábrákkal illusztrálva, pepinier-kosok, bagolyképű kosok, egésséges birka, — jó gyapjú, hibás gyapjú, vagy másszor megint egy kedvenc angol költő munkája, — az ő kedvenc költője. Amaz most is oly hasznos munka volt, emez most is oly szép, — és isten a megmondhatója, miért: most még sem olyan kedves, kellemes, figyelem-lebilincselő egyik sem, mint most egy esztendeje! Miért ? Bizony nemcsak isten, de a szív is megtudja azt mondani! Talán éppen most, midőn az ifjú gazdatiszt könyvébe akar mélyedni, talán éppen most robog egy fényes fogat, a fényes tánctermet magában foglaló épület elé. A hintóból gyönyörű szőke leány száll ki, oh milyen szép az ő báli tonettejében ! Anyja követi. Alig érnek be a táncterembe, minden szem az érkezőt bámúlja, — fiatal emberek egész raja sürög-forog körülötte, alig várják hogy könnyed felöltönyét letegye, — viszik táncba, átölelik karcsú derekát, hiszen szabad ott az, — szabad mindaddig, mig a szenvedélyes csárdás járja, mig a kábító keringő tart ! Nem lesz-e azonban e fiatal emberek valamelyikének szabad még azután is fogni, szorítani, csókolni e puha bársonykezecskét, mely majd utóbb egészen az övé lesz ? ... Oh milyen szomorú az élet a Síromban! XXI. És az idő megszülte azt a bizonyosságot, hogy Anatol aggodalma csakugyan nem volt alaptalan. A nagyságos úr még a tavasz elején hazajött ugyan, hanem Dárdayné és leánya a fürdői idényt még előbb Füreden töltötték. Csak a nyár vége vezette őket ismét haza. De alig népesült meg a kastély újra régi lakóival: egy-két hét múlva máris olyan hírek kezdtek onnan kiszivárogni, amelyeket senki sem mond, mégis mindenki tudja. A szobaleány fecsegi-e el a házbeli cselédségnek csak úgy találomból, vagy valami készülődés sejteti-e az uraság közvetlen környezetével? Elég az hozzá, hogy a bir szárnyra kap és röpül mindenfelé, még ki a távoli Siromba is. Ez a kósza hír azt mondotta, hogy kérő jön a házhoz. Valami igen délceg, előkelő, bőkezű gavallér (már így bizonyosan a cselédségtől került ki!) egy igen szép fiatal úr, aki e nagyságokkal a pesti bálokon ismerkedett meg, s Balaton-Füredre is hűségesen utána ment Melanie kisasszonynak. — Ki lehet az ? Mindenki nagy érdekeltséggel kérdezte, senki nagyobb megdöbbenéssel, mint Anatol. Szegény anya, szegény jó Medve bácsi, akik csupa megjavítási szándékból adtátok azt a találkozó kettős csövet ez ifjú kezébe, — számba vettetek-e minden veszedelmet? Meggondoltátok-e, hogy ez az ifjú végre Siromba fog jutni, ahol egy ideig rendületlen hűséggel tanulmányozza ugyan könyveit, hanem végre aztán napok is múlnak, hogy nem veszi elé többé azokat a könyveket, — de annál gyakrabban fel-felemeli asztaláról azt a pisztolyt, sokáig merőn néz sötét öblébe, — melyből csak egy kis golyócska is elég lenne örökre lecsilapitani ennek a mélyen szenvedő fiatal szívnek nemes fájdalmait!... ... A kérő végre csakugyan megérkezett; nem volt álhír, hanem valóság; nem rezeg a levél, ha szellő nem fujdogál. — S ugyan ki lehet az? Anatol tudta meg legelőször, hogy kicsoda. A sors úgy akarta, hogy éppen a következő napon, a kérőnek nevezett ifjú megjelenése után, Anatolnak is föl kellett mennie a kastélyba. A kastély előtt gyönyörű jukker-fogat állt. Fényes, tündöklő, újdonatúj rajta minden, a hátulülő kocsis kalapjától kezdve, egész a legutósó patkószögig. Újdonatujak még — legalább a befogatásra nézve — a lovak is, két gyönyörű, sötét pejcsikó, nyughatatlan, tüzes állatok, melyek egyre kapálóznak lábaikkal, rágják a szájukba feszített zablát, megrettennek a legkisebb zörejre, madárrebbenésre, s készek volnának futni, akár ki a világból. Igazán gavallér ember lehet a tulajdonosuk, szenvedélyes kocsisnak is kell lennie, úgy látszik maga szokott hajtani, s a kocsis csak várja urát, hogy a gyeplőszárat kezébe adhassa. Hanem jó kocsisnak is kell lennie, ha ezeket a csikókat féken tudja tartani. Amit a novellairó itt ennyi szóval volt csak képes elmondani, azt a szakistaerő, mint a minő már Anatol is mióta gazdává lett, első tekintetre átlátta.. Éppen a kastély benyílóján akart befordulni, midőn annak homályosabb bensejéből emez ismerős hangok üték meg füleit: — Ah, ha! Jól látok-e ? Servus, öreg fickó! A következő pillanatban Bárdi Aladár állt a bámulatában majd hová lenni nem tudó Anatol előtt. A mindig elegáns gavallér úgy ki volt csípve most, hogy sohasem látszott nyalkábbnak, csinosabbnak. — Aladár! — Te vagy ? — kérdé Anatol inkább az aggodalmas, semmint örömteljes meglepetés hangján, — mit keressz te itt? — Szép kérdés! — viszonzá Aladár majdnem neheztelve, — én vendége vagyok e háznak ; hódolok és udvariok. De hát te mit keressz itt ? — Én szolgája vagyok e háznak — viszonz Anatol majdnem megdöbbentő komolysággal, — szántatok, vettetek, most pedig éppen csépeltetek. Erről kell uramnak jelentést tennem. — No ez is elég érdekes, — jegyzé meg a kérő elég csipősen,— hát csak tedd meg jelentésedet, Anatol. Majd találkozunk még, hanem most nekem is van egy kis dolgom, csikóimat jártatom meg kissé, mert délután együtt kocsizunk ki jegyesemmel. — Jegyeseddel ? — kiáltott fel Anatol egész fenhangon és visszadöbbenve. — No, no, in specesititá Aladár a másikat, — hanem ne kiabáljunk. Apropos, hol csépeltetsz ? Délután meglátogatunk. De csak nem magad igazgatod a gépet ? Ez érdekes volna. — Azt ugyan ne tedd, Aladár, — viszonz, amaz vetélytársának csipős megjegyzéseire összeszedve újra hidegvérűségét, — komolyan figyelmeztetlek, ne tedd. — No ? Csak nem fogod nekem szögezni azt a gépet?! Agyú az, hogy elsüljön? — A gép nem veszedelmes, hanem zúgása az. Az út éppen ott visz el mellette s a minap szerencsétlenség történt. Egy arra menő kocsi lovai megriadtak a szokatlan zajtól, s elragadták a kocsit. Pedig azok nem voltak oly tüzesek, mint a tieid. Komolyan mondom Aladár, hagyj föl e tréfával. — Ám legyen, ha te félsz, ha neked alkalmatlan, — monda Aladár célzatosan — hát pá, Anatol. Azzal felugrott a csinos ülésbe, kezébe vette a gyeplőt, nyelvével csettentett, s a két tüzes csikó, ágaskodva rontott neki a futásnak. — Azért is meglátogatlak — mondá aztán magában — uradnak leányával együtt, — a szolgát! Sejtette, hogy vetélytársak, ki akarta mutatni a gazdatiszt fölötti felsőbbségét. Anatol pedig ment, ura előtt megtenni jelentését. Hanem mióta ezt a kastélyt felépítették, soha ezen a lépcsőn ember oly lassan fel nem ment, mint Bogdányi Anatol a jelen alkalommal. Feje zúgott, agya lángolt, szíve égett a kunoktól. Ez tehát az élet, és ez az igazság elégtétele ? Két ifjú áll szemben egymással: ő, aki megtért, meggyőzte magát, raegjavult és jár a becsületesség, a szorgalom és komolyság pályáján, s az a másik, a még mindig ledér, könnyelmű, hiú és üres Aladár! Ennek nyílt arccal szabad megjelennie a leány előtt; mig neki, — mélyen el kell rejtenie legszentebb érzelmeit ! Ez szól és meghallgattatik, — mig neki...! A lépcső hideg falához hajtá forró homlokát, az talán ad enyhülést, hiszen az körül van, az nem ember! De végre is menni kell, az uraság várja a jelentést. Ment tehát. Dárday úr sohasem fogadta Anatolt nyájasabban, vidámabban, mint ez alkalommal. Majdnem egészen más ember volt a szokottnál. — Leánya szerencséjének örül talán ? — kérdé magában Anatol keserűen. Mihelyt jelentését elvégzé, Anatol távozni akart. — Még egy szám van önhöz — mondá Dárday úr, — maradjon még néhány pillanatig. Anatol bámult és engedelmeskedék. (Folyt. köv.) A uréia. (Francia beszély.) irta Pontmartin. (Folytatás) E kedves vonásokban a hajdani gyermekkori képet kereste a gróf, melyet tiz évvel azelőtt látott utójára, és talán némi hasonlatosságot ír egy másik archoz, mely életének keserű, borús napjaira emlékezteté. Aurélia befutkosta atyja karjain az egész lakot s bizonyos kegyeletes ittasultság fogta el; szobáról szobára járt, ráismerni igyekezve a rég látott tárgyakra s visszaidézni emlékébe a tovatűnt évek rózsás örömeit. E közben egy zárt ajtóhoz ért, melyet szintén föl akart nyitni, mint a többit.