Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)

1873-04-08 / 81. szám

dani, tizennégy napi börtönt. E­miatt még senki sem halt meg. Egy hétig Humblot asszony és leánya megunják cipőiket Nancy hegy­es kövezetén koptatni. Fel fogjuk őket világosítani, hogy csak álmodtak, mire haza utaznak aratóikhoz. — Csak valamiképp eszükbe ne jusson bevárni a nagy szemlét! De nem, nem, rövid idő alatt be kell látniok, hogy a maradás őket nevetségessé tenné, és a tábornagy csak három hét múlva érkezik meg. Tehát ne aggódjunk legke­­vésbbé sem. Leült zongorájához és gondolatait az anyák visszatértéig zenével iparkodott elnémítani. Végre hazajött Vautrin asszony, egyedül, elfá­radva és nagyon lehangolva. — Nos anyám ? — Meg kell bolondulnom. Felkerestük a lovas­ságot, kérdőre vontuk a tüzéreket, szemlét tartottunk a műszaki csapatok felett és bejártuk az egész fő­hadi­szállást. Mily udvariasak voltak a hölgyek mind­annyian ! Segíteni akart mindenki és még a marsalné is érdekeltséget mutatott szegény Humblot asszony iránt. — S mégis semmi, de éppen semmi. — Nem is képzeled, hogy mennyire meg van zavarodva a fejem! — De anyám . . . — Nos. — Én azt hiszem, hogy e könnyen hivőket va­laki rászedte, s ki talán épp oly kevéssé katona, mint én. — Gyermek! lehetségesnek tartod-e, hogy valaki tisztnek merészkedjék magát kiadni, ha nem az ? — Miért ne? Mindennap olvasunk perekről, hogy ez és az tisztnek adja ki magát, sőt egyenruhát vesz fel, s kereszttel és érdemjelekkel ámitja az em­bereket. — Ilyesmikkel csak az együgyűeket lehet rá­szedni, de a katonákat soha. Képzeld csak, ha Com­­merceyben . . . — Igen, igen. Commerceyben szintén reggeliz­hetett valamely civil ember a tisztekkel. Meglehet, hogy az egészen illedelmes ember, de kissé talán jó­kedvű volt és eszébe jutott Humblot asszonyt meg­tréfálni. — De miért ? — Mert vannak arcok, melyek erre az embert egyenesen felhívják, mint vannak fák, melyek ma­gukra vonják a villámot. Ha teljességgel nem aka-' rod feltenni, hogy e hölgyek valamely jókedvű ke­­­­reskedelmi utazónak áldozatai, akkor képzeld, hogy­­ az illető csakugyan katona volt. Talán egy lovas­­ altiszt, valamely bámulatosan jó családból, talán egy­­ előkelő, művelt fiatal ember, kit adósság miatt dug­­­­tak az egyenruhába. — Keresd őt, anyám, hisz van­­ időd, de figyelmeztetlek, hogy nem jó lesz segédke­­­­zet nyújtani oly célra, hogy barátnőid vagyona és­­ boldogsága oly emberre bizassék, a­ki talán többnek­­ adja ki magát, mint a­mi valóban. — És ha az a bizonyos fiatal ember mégis tiszt volna ? — Eh, mit? Talán éppen kapitány in partibus, ki oly csapatot vezényel, melynek nincs egyenru­hája. Mit mondanál, ha maga Fra Diavolo volna ? Meg lennél akkor elégedve. A nép azt beszéli, hogy szép arca van, s ki tudja, az alsó charenti kisasszony nem lenne-e belé szerelmes ? — Minő gonosz vagy ! — És a te szived oly jó, mint egy angyalé. — A két hölgy ma este theára fog hozzánk jönni. — Legalább el ne rontsd kedvüket, szegé­nyeknek. — Isten őrizzen ! De ha csak egy szikrányi esze van Humblot asszonynak, akkor le kell mondania minden reményről. Ebédnél Vautrin asszony elbeszélte férjének a dolgot átalánosságban. — Kedvesem! — mondá az ezredes — sajná­lom, hogy e szerencsés lutriszámot nem a mi fiatal tiszteink valamelyike húzta ki. A hadnagy urak igen örülnének, ha évenként 60,000 frankkal toldhatnák meg azt a 165 frankot, melyet minden hó első napján kapnak. — De papa, — kérdé Blanchette, — tudod-e azt, hogy egy tiszt huszonnégy óra óta kóborol künn, a­nélkül, hogy az ezredesnek e csinyről legkisebb sejtelme volna? — Némely helyőrségeknél a parancsnokok ha­nyagsága mellett ilyesmi könnyen megtörténhetik. Az én ezredemnél azonban hasonló eset soha nem fordul­t elő, és mondhatom, hogy jövőre sem fog előfordulni. — Oh! papa, e részben nyugodt lehetsz. Az a tiszt, ha egyátalában léteznék is, bizonyára nem a te ezrededből való. Humblot asszony és leánya nem mulasztált el pontosan megjelenni a kitűzött órában. A­mint Blan­tom gombbal díszített hajtóka volt körülvarrva oly­­formán, hogy az a zsebet nem födhette, hanem in­kább cél nélküli díszítés gyanánt szolgált. E­zeke alatt hasonló szabású, de kurtább mellény födte el az inget. A bő nadrág szintén olyan durva, barnás szövetből készült. Ez öltözéket durva munkájú és éppen nem divatos cipő fejezte be. Ez a „rezgő“-k öl­tözéke télen nyáron. A férfi, felénk közeledve, meg­emelő kalapját,­­ ez a nem igen amerikai szokás né­mileg meglepett, de később megtudtam, hogy a rez­gők mindig így köszönnek, tisztelegve a szellemnek, mely az emberben lakik. Engedelmet kértünk a gyarmat meglátogatá­sára, mibe ő szívesen beleegyezett, fölkérve min­ket, hogy sétáljunk egyet a kertben, míg a gyar­mat főnökét előhívja. Az épület mögötti kert felé indultunk, hol nők és férfiak dolgoztak, jó távol elkülönítve egymástól. A nők mellett elhaladva, ezek néma fejbólintással vi­­szonzák a mi nyájas „good morning“-unkat. E hall­­gatagság ismét új volt előttem, mert akkor még nem tudtam, hogy a két nembeli rezgők nappal soha nem beszélnek egymással. E nők egyszerű, sötét kartonruhát viseltek, sima derékkal, fejükön sárgás színű csikós főkötőt, mely­nek a fejet védő ernyői több arasznyira nyúltak előre az arc két oldalán, védve azt a nap heve ellen. A „rezgő“ kertészek már nyájasabbak voltak. Kalapjukat megemelve, szívélyes szavakkal üdvö­zöltek minket. Magyarázták gazdaságuk előnyeit, s megmutatták a gyönyörű szőlő­sorokat, melyek az ő állításuk szerint az egész Ohio államban a leg­szebbek. Beszélgetésünket egy mélyhangú „good day gentlemen“ szakíta meg. A gyarmat apostola és fő­nöke jött hozzánk; magas, száraz férfi, kinek hosszú ősz haja a la Franklin omlott széles vállaira, melyek ellentétben álltak szikár termetével. Fölkért, hogy kövessük őt, az épületeket is megtekinteni. Először a „School House“-ba tekintünk be. Csi­nos kis iskolaterem ez, melyben a környék és a gyar­mat gyermekei kapnak oktatást. „A gyarmat gyer­e­ette belépni látta Antoinettet, úgy érzi, mintha kést döftek volna szívébe. Képzelni lehet egy fiatal leány boszúságát, ki magát rútnak tudja, de lángolan óhajt szépnek lenni, s a­ki, miután a szépről s nemes­ről eszményképet alkotott magának, egyszerre ez eszménykép megvalósulását látja maga előtt. — Keserűen kell megvallania, hogy a karcsú termet, az idomok arányossága, a tiszta vonások, a fehér arc­­szín, szóval minden, de minden másnak birtoká­ban van. Úgy érzé magát, mint a kit megrabolnak, s mint kinél irgalomból csupán a rongyokat hagyják A kis sátánnak nem csekély lelki ereje volt. Ő indulatait, melyek közel jártak ama vágyhoz, hogy Antoinette szemeit kikaparja, le tudta küzdeni. Meg­­­­szok­ták egymás kezét, kölcsönösen mosolyogtak, sőt látszólag minden erőszak nélkül váltottak néhány ud­varias szót is. Természetesen a vallomások nem késtek so­káig A szép áldozat megható elfogulatlansága hasonlít­­hatlan volt. Ő nem kételkedett a fiatal­ember őszinte­ségében, és egy pillanatra sem akarta megengedni, hogy az talán tréfát is űzhetett. Meg volt győződve, hogy vagy az anyák nézték át hirtelen az albumot, vagy az arckép nem volt hű másolata az eredetinek. — A nap szeszélyes csil­lagzat, miért kellene annak éppen csalhatatlannak lennie ? Blanchette álnokul helyeselte e felfogást, és ma­gával vonta a szép idegent, mintha kiváncsi tekinte­tektől óvni akarná őt, aztán letelepedtek mindketten egy szögletbe és Blanchette átnyújtá Antoinettenek az albumot, hogy vizsgálja át az arcképet tetszése szerint. Midőn a szemlének vége volt, a kis kigyó megölelte a szép idegent és igy szólt hozzá: — Ne búsuljon, kedvesem. Atyám ezredéből egy tiszt sem méltó kegyedhez. Én ezt tudtam, most másképp kell a dolgon segítenünk, nem marad meg­­kísérletlenül semmi. A törzskarnál feltalálandjuk a szerencsés fiatal embert és holnap én is útra fogok önnel kelni. De most beszéljünk másról. Anyám ma társaságot fogad és vendégeink nagy számmal fognak érkezni, mert az ön ittléte valódi esemény és min­denki meg akar önnel ismerkedni. Ki tudja nem lesz-e ő is jelen, s nem fognak-e előbb találkozni, mint ön gondolná ? (Folyt, köv.) mekei?“ fogja kérdeni az olvasó. Igen, de oly gyer­mekek, kiket a gyarmatba e felekezet föltételeit el­fogadó oly özvegynek hoznak magukkal, kik jobb­nak látják e felekezet üdvössége alatt élni le hátrale­vő napjaikat, biztosítva a nyugalmas élet által jövő­jüket, semmint az élet bizonytalan és rögös útján ke­ressenek újabb existenciát. E gyermekek rezgőkké neveltetnek ugyan, de midőn szemük és eszük meg­nyílik, rendesen megszöknek, hogy úgy élhessenek, mint valódi emberek. Ez iskolában rezgő nő ad oktatást, minden fele­kezeti színezet nélkül, mi a környéken lévő farme­reket arra buzdítá, hogy gyermekeiket szintén e kö­zel levő tanodába járassák. A „Meeting Hall“ egy­szerű, nagy kő­épület, mely csupán egy nagy termet foglal magában. Itt tartják az esti összejöveteleket. A lakházak csinosak és rendkívül tiszták. A bútorzat igen egyszerű, de a célnak megfelelő. Hi­ányzik itt az a kényelem, mondhatni pompa, melye­ket a szabadszerelmeseknél találtam. A nők lakháza elkülönítve, jó távol áll a férfiaké­tól. Berendezése azonban ugyanolyan. De ott van a konyha, honnan az ételeket áthordják a férfiak lak­osztályába. Bort ők nem isznak, se nem dohányoz­nak, de nem is vegetáriánusok, mint az ellenkező el­veket követő telep lakói. Egy külön épületben műhelyek is vannak, hol a férfiak az öltözékükhöz szükséges szöveteket szö­vik s a durva cipőket és kalapokat készítik. Készí­tenek seprőket is, melyeket a városban eladnak. E cikkek igen kapósak. Az asztalos és más a ház kö­rül szükséges ipari munkákat is itt végezik. A nők fonnak, kötnek, másnak és más női foglalatosságot űznek, melyekkel a gyarmat szükségleteit fedözik. Nemzetiségre nézve leginkább amerikaiak, de akadnak köztük más nemzetbeliek is, angolok, né­metek, sőt mint a gyarmat örege mondá, volt egy magyar társuk is, de a ki néhány rövid hó után há­­látlanul megszökött. Midőn a szökevény nevét kér­­dém, oly nevet hallok, melyben semmi magyaros sem volt. Megtudván az öreg, hogy magyar vagyok, kí­váncsian kérdé :„Hol van Kossuth?“„Tehát önök közt A rezgők. (Amerikai naplómból.) Nincs ország, mely bizarr eredetiségekben és különcködésben versenyezni birna a mindenben gaz­dag Észak-Amerikával. Anglia áll első sorban, mely azt némileg megközelíti,sőt amely bölcsője volt sok oly eredeti társulásnak, mely aztán csak a nagy köztársaság szabad földjén gyökerezett meg s fejlő­dött ki teljesen. A „Free lover“-ek (szabadszerelmesek) után a dunkereket, spiritistákat, quakereket, skaneateleste­­ket, alphadelphiákat nem is említve, legeredetibbek a „shakerek“ (rezgők) községe, mely a szabadsze­relmeseknek épp ellentéte. Azok a szerelmet is kö­zössé tették, mint a vagyont, míg ezek, bár a va­gyonra nézve közös tulajdonjoguk van, de a szerel­met, ez annyi költészetet magába foglaló nevet csak a szótárból ismerik, noha társulatukban mind a két nem bőven van képviselve. Clevelandban lévén, meg akartam ismerni e kü­lönc felekezet gyarmatát is, s midőn e szándékomat Newcomb­ernak a „Printing Gazette“ kiadójának elmondám, ő — udvarias yankee lévén — azzal fe­lelt, hogy félóra múlva előrobogott hintójába ülte­tett, mondván : „Menjünk hát a városhoz nem mesz­­sze fekvő gyarmatba.“ A vidék, melyen keresztül hajtánk, gyönyörű volt : halmos, erdős, s az erdők széleit szőlők, nyári lakok és kertek szaktták meg. Hárman ültünk a kényelmes hintóban, a harmadik Hardy úr, a „Prin­ting Gazette“ szerkesztője, valódi példánya a yankee humornak, ki nem egyhamar fogy ki a tréfából. Hintónk egy órai út után állt meg a „shakerek“ gyarmata előtt. Jól rendezett gazdaság környezi ott az elég csinos kő- és fa­épületeket. Éppen az egyik épület bemenete felé tartunk, midőn annak ajtajából egy középkorú férfi lépett ki. Fején nagykarimájú kalap, testén övön alul érő durva, kék vászon-zeke, melynek ujjai hiányoztak, helyettesítve a sötét pamut szövetből készült ingujjak által. E zeke két oldalán különös szabású zseb tűnt szemembe, mely fölött ha­ 350

Next