Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-08 / 81. szám
dani, tizennégy napi börtönt. Emiatt még senki sem halt meg. Egy hétig Humblot asszony és leánya megunják cipőiket Nancy hegyes kövezetén koptatni. Fel fogjuk őket világosítani, hogy csak álmodtak, mire haza utaznak aratóikhoz. — Csak valamiképp eszükbe ne jusson bevárni a nagy szemlét! De nem, nem, rövid idő alatt be kell látniok, hogy a maradás őket nevetségessé tenné, és a tábornagy csak három hét múlva érkezik meg. Tehát ne aggódjunk legkevésbbé sem. Leült zongorájához és gondolatait az anyák visszatértéig zenével iparkodott elnémítani. Végre hazajött Vautrin asszony, egyedül, elfáradva és nagyon lehangolva. — Nos anyám ? — Meg kell bolondulnom. Felkerestük a lovasságot, kérdőre vontuk a tüzéreket, szemlét tartottunk a műszaki csapatok felett és bejártuk az egész főhadiszállást. Mily udvariasak voltak a hölgyek mindannyian ! Segíteni akart mindenki és még a marsalné is érdekeltséget mutatott szegény Humblot asszony iránt. — S mégis semmi, de éppen semmi. — Nem is képzeled, hogy mennyire meg van zavarodva a fejem! — De anyám . . . — Nos. — Én azt hiszem, hogy e könnyen hivőket valaki rászedte, s ki talán épp oly kevéssé katona, mint én. — Gyermek! lehetségesnek tartod-e, hogy valaki tisztnek merészkedjék magát kiadni, ha nem az ? — Miért ne? Mindennap olvasunk perekről, hogy ez és az tisztnek adja ki magát, sőt egyenruhát vesz fel, s kereszttel és érdemjelekkel ámitja az embereket. — Ilyesmikkel csak az együgyűeket lehet rászedni, de a katonákat soha. Képzeld csak, ha Commerceyben . . . — Igen, igen. Commerceyben szintén reggelizhetett valamely civil ember a tisztekkel. Meglehet, hogy az egészen illedelmes ember, de kissé talán jókedvű volt és eszébe jutott Humblot asszonyt megtréfálni. — De miért ? — Mert vannak arcok, melyek erre az embert egyenesen felhívják, mint vannak fák, melyek magukra vonják a villámot. Ha teljességgel nem aka-' rod feltenni, hogy e hölgyek valamely jókedvű kereskedelmi utazónak áldozatai, akkor képzeld, hogy az illető csakugyan katona volt. Talán egy lovas altiszt, valamely bámulatosan jó családból, talán egy előkelő, művelt fiatal ember, kit adósság miatt dugtak az egyenruhába. — Keresd őt, anyám, hisz van időd, de figyelmeztetlek, hogy nem jó lesz segédkezet nyújtani oly célra, hogy barátnőid vagyona és boldogsága oly emberre bizassék, aki talán többnek adja ki magát, mint ami valóban. — És ha az a bizonyos fiatal ember mégis tiszt volna ? — Eh, mit? Talán éppen kapitány in partibus, ki oly csapatot vezényel, melynek nincs egyenruhája. Mit mondanál, ha maga Fra Diavolo volna ? Meg lennél akkor elégedve. A nép azt beszéli, hogy szép arca van, s ki tudja, az alsó charenti kisasszony nem lenne-e belé szerelmes ? — Minő gonosz vagy ! — És a te szived oly jó, mint egy angyalé. — A két hölgy ma este theára fog hozzánk jönni. — Legalább el ne rontsd kedvüket, szegényeknek. — Isten őrizzen ! De ha csak egy szikrányi esze van Humblot asszonynak, akkor le kell mondania minden reményről. Ebédnél Vautrin asszony elbeszélte férjének a dolgot átalánosságban. — Kedvesem! — mondá az ezredes — sajnálom, hogy e szerencsés lutriszámot nem a mi fiatal tiszteink valamelyike húzta ki. A hadnagy urak igen örülnének, ha évenként 60,000 frankkal toldhatnák meg azt a 165 frankot, melyet minden hó első napján kapnak. — De papa, — kérdé Blanchette, — tudod-e azt, hogy egy tiszt huszonnégy óra óta kóborol künn, anélkül, hogy az ezredesnek e csinyről legkisebb sejtelme volna? — Némely helyőrségeknél a parancsnokok hanyagsága mellett ilyesmi könnyen megtörténhetik. Az én ezredemnél azonban hasonló eset soha nem fordult elő, és mondhatom, hogy jövőre sem fog előfordulni. — Oh! papa, e részben nyugodt lehetsz. Az a tiszt, ha egyátalában léteznék is, bizonyára nem a te ezrededből való. Humblot asszony és leánya nem mulasztált el pontosan megjelenni a kitűzött órában. Amint Blantom gombbal díszített hajtóka volt körülvarrva olyformán, hogy az a zsebet nem födhette, hanem inkább cél nélküli díszítés gyanánt szolgált. Ezeke alatt hasonló szabású, de kurtább mellény födte el az inget. A bő nadrág szintén olyan durva, barnás szövetből készült. Ez öltözéket durva munkájú és éppen nem divatos cipő fejezte be. Ez a „rezgő“-k öltözéke télen nyáron. A férfi, felénk közeledve, megemelő kalapját, ez a nem igen amerikai szokás némileg meglepett, de később megtudtam, hogy a rezgők mindig így köszönnek, tisztelegve a szellemnek, mely az emberben lakik. Engedelmet kértünk a gyarmat meglátogatására, mibe ő szívesen beleegyezett, fölkérve minket, hogy sétáljunk egyet a kertben, míg a gyarmat főnökét előhívja. Az épület mögötti kert felé indultunk, hol nők és férfiak dolgoztak, jó távol elkülönítve egymástól. A nők mellett elhaladva, ezek néma fejbólintással viszonzák a mi nyájas „good morning“-unkat. E hallgatagság ismét új volt előttem, mert akkor még nem tudtam, hogy a két nembeli rezgők nappal soha nem beszélnek egymással. E nők egyszerű, sötét kartonruhát viseltek, sima derékkal, fejükön sárgás színű csikós főkötőt, melynek a fejet védő ernyői több arasznyira nyúltak előre az arc két oldalán, védve azt a nap heve ellen. A „rezgő“ kertészek már nyájasabbak voltak. Kalapjukat megemelve, szívélyes szavakkal üdvözöltek minket. Magyarázták gazdaságuk előnyeit, s megmutatták a gyönyörű szőlősorokat, melyek az ő állításuk szerint az egész Ohio államban a legszebbek. Beszélgetésünket egy mélyhangú „good day gentlemen“ szakíta meg. A gyarmat apostola és főnöke jött hozzánk; magas, száraz férfi, kinek hosszú ősz haja a la Franklin omlott széles vállaira, melyek ellentétben álltak szikár termetével. Fölkért, hogy kövessük őt, az épületeket is megtekinteni. Először a „School House“-ba tekintünk be. Csinos kis iskolaterem ez, melyben a környék és a gyarmat gyermekei kapnak oktatást. „A gyarmat gyereette belépni látta Antoinettet, úgy érzi, mintha kést döftek volna szívébe. Képzelni lehet egy fiatal leány boszúságát, ki magát rútnak tudja, de lángolan óhajt szépnek lenni, s aki, miután a szépről s nemesről eszményképet alkotott magának, egyszerre ez eszménykép megvalósulását látja maga előtt. — Keserűen kell megvallania, hogy a karcsú termet, az idomok arányossága, a tiszta vonások, a fehér arcszín, szóval minden, de minden másnak birtokában van. Úgy érzé magát, mint a kit megrabolnak, s mint kinél irgalomból csupán a rongyokat hagyják A kis sátánnak nem csekély lelki ereje volt. Ő indulatait, melyek közel jártak ama vágyhoz, hogy Antoinette szemeit kikaparja, le tudta küzdeni. Megszokták egymás kezét, kölcsönösen mosolyogtak, sőt látszólag minden erőszak nélkül váltottak néhány udvarias szót is. Természetesen a vallomások nem késtek sokáig A szép áldozat megható elfogulatlansága hasonlíthatlan volt. Ő nem kételkedett a fiatalember őszinteségében, és egy pillanatra sem akarta megengedni, hogy az talán tréfát is űzhetett. Meg volt győződve, hogy vagy az anyák nézték át hirtelen az albumot, vagy az arckép nem volt hű másolata az eredetinek. — A nap szeszélyes csillagzat, miért kellene annak éppen csalhatatlannak lennie ? Blanchette álnokul helyeselte e felfogást, és magával vonta a szép idegent, mintha kiváncsi tekintetektől óvni akarná őt, aztán letelepedtek mindketten egy szögletbe és Blanchette átnyújtá Antoinettenek az albumot, hogy vizsgálja át az arcképet tetszése szerint. Midőn a szemlének vége volt, a kis kigyó megölelte a szép idegent és igy szólt hozzá: — Ne búsuljon, kedvesem. Atyám ezredéből egy tiszt sem méltó kegyedhez. Én ezt tudtam, most másképp kell a dolgon segítenünk, nem marad megkísérletlenül semmi. A törzskarnál feltalálandjuk a szerencsés fiatal embert és holnap én is útra fogok önnel kelni. De most beszéljünk másról. Anyám ma társaságot fogad és vendégeink nagy számmal fognak érkezni, mert az ön ittléte valódi esemény és mindenki meg akar önnel ismerkedni. Ki tudja nem lesz-e ő is jelen, s nem fognak-e előbb találkozni, mint ön gondolná ? (Folyt, köv.) mekei?“ fogja kérdeni az olvasó. Igen, de oly gyermekek, kiket a gyarmatba e felekezet föltételeit elfogadó oly özvegynek hoznak magukkal, kik jobbnak látják e felekezet üdvössége alatt élni le hátralevő napjaikat, biztosítva a nyugalmas élet által jövőjüket, semmint az élet bizonytalan és rögös útján keressenek újabb existenciát. E gyermekek rezgőkké neveltetnek ugyan, de midőn szemük és eszük megnyílik, rendesen megszöknek, hogy úgy élhessenek, mint valódi emberek. Ez iskolában rezgő nő ad oktatást, minden felekezeti színezet nélkül, mi a környéken lévő farmereket arra buzdítá, hogy gyermekeiket szintén e közel levő tanodába járassák. A „Meeting Hall“ egyszerű, nagy kőépület, mely csupán egy nagy termet foglal magában. Itt tartják az esti összejöveteleket. A lakházak csinosak és rendkívül tiszták. A bútorzat igen egyszerű, de a célnak megfelelő. Hiányzik itt az a kényelem, mondhatni pompa, melyeket a szabadszerelmeseknél találtam. A nők lakháza elkülönítve, jó távol áll a férfiakétól. Berendezése azonban ugyanolyan. De ott van a konyha, honnan az ételeket áthordják a férfiak lakosztályába. Bort ők nem isznak, se nem dohányoznak, de nem is vegetáriánusok, mint az ellenkező elveket követő telep lakói. Egy külön épületben műhelyek is vannak, hol a férfiak az öltözékükhöz szükséges szöveteket szövik s a durva cipőket és kalapokat készítik. Készítenek seprőket is, melyeket a városban eladnak. E cikkek igen kapósak. Az asztalos és más a ház körül szükséges ipari munkákat is itt végezik. A nők fonnak, kötnek, másnak és más női foglalatosságot űznek, melyekkel a gyarmat szükségleteit fedözik. Nemzetiségre nézve leginkább amerikaiak, de akadnak köztük más nemzetbeliek is, angolok, németek, sőt mint a gyarmat örege mondá, volt egy magyar társuk is, de a ki néhány rövid hó után hálátlanul megszökött. Midőn a szökevény nevét kérdém, oly nevet hallok, melyben semmi magyaros sem volt. Megtudván az öreg, hogy magyar vagyok, kíváncsian kérdé :„Hol van Kossuth?“„Tehát önök közt A rezgők. (Amerikai naplómból.) Nincs ország, mely bizarr eredetiségekben és különcködésben versenyezni birna a mindenben gazdag Észak-Amerikával. Anglia áll első sorban, mely azt némileg megközelíti,sőt amely bölcsője volt sok oly eredeti társulásnak, mely aztán csak a nagy köztársaság szabad földjén gyökerezett meg s fejlődött ki teljesen. A „Free lover“-ek (szabadszerelmesek) után a dunkereket, spiritistákat, quakereket, skaneatelesteket, alphadelphiákat nem is említve, legeredetibbek a „shakerek“ (rezgők) községe, mely a szabadszerelmeseknek épp ellentéte. Azok a szerelmet is közössé tették, mint a vagyont, míg ezek, bár a vagyonra nézve közös tulajdonjoguk van, de a szerelmet, ez annyi költészetet magába foglaló nevet csak a szótárból ismerik, noha társulatukban mind a két nem bőven van képviselve. Clevelandban lévén, meg akartam ismerni e különc felekezet gyarmatát is, s midőn e szándékomat Newcombernak a „Printing Gazette“ kiadójának elmondám, ő — udvarias yankee lévén — azzal felelt, hogy félóra múlva előrobogott hintójába ültetett, mondván : „Menjünk hát a városhoz nem meszsze fekvő gyarmatba.“ A vidék, melyen keresztül hajtánk, gyönyörű volt : halmos, erdős, s az erdők széleit szőlők, nyári lakok és kertek szaktták meg. Hárman ültünk a kényelmes hintóban, a harmadik Hardy úr, a „Printing Gazette“ szerkesztője, valódi példánya a yankee humornak, ki nem egyhamar fogy ki a tréfából. Hintónk egy órai út után állt meg a „shakerek“ gyarmata előtt. Jól rendezett gazdaság környezi ott az elég csinos kő- és faépületeket. Éppen az egyik épület bemenete felé tartunk, midőn annak ajtajából egy középkorú férfi lépett ki. Fején nagykarimájú kalap, testén övön alul érő durva, kék vászon-zeke, melynek ujjai hiányoztak, helyettesítve a sötét pamut szövetből készült ingujjak által. E zeke két oldalán különös szabású zseb tűnt szemembe, mely fölött ha 350