Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-20 / 91. szám
A fehér nő. (Beszély.) Vacano Emiltől. (Vége.) Valóban a tó mellett, a barlang előtti kőpadon ült a szegény szép lengyel nő. Rajta az akkori honleányok egyenruhája volt: fekete gyászöltöny, fekete gyásznyakék, fekete gyászgyűrü az ujjon, fekete gyászkarperec a karon, a haj igénytelen koszorúba fonva s alól a ruha szélére két vékony fehér szalag varrva. A nő lapozgatott egy könyvben. Feléje közeledtem. Kopott lengyel öltöny volt rajtam, melyet hetek óta nem változtattam. — Szerencsém van Ygreg grófnővel beszélni ? — kérdem előtte megállva. A nő meglepetve tekintett rám. — Oh! . . . Igen. Ismerem önt, uram. Ön az, aki férjemet nem akarja elhagyni. Megijesztettem önt a múlt éjjel. Aztán nevetett és udvariasan utána téve: — Bocsásson meg, hogy annyira megijesztettem ! — Én ... én — viszonzom némi zavarral — a fehér nőnek tartottam önt, grófné, ki kék virággal kezében mindig megjelenik, mikor valaki meghal a családban. És miután Ygreg gróf nagyon beteg, tehát. . . E szavakkal elő akartam őt készíteni, hogy meg ne rémüljön. Ő eltalálta szándékomat s egy pillanatra oly fehér lett, mint a liliom a legközelebbi virágágyban. — Meghalt? — kérdé gyorsan, nagy szemeket meresztve, a könyvet a fűbe dobva s a kőpadról fölemelkedve. — Nem. Még nem. — mondám megnyugtatókig. — Csupán azt akartam önnel tudatni, grófnő... De hisz ön férje miatt jött ide, nemde? — ~ Természetesen ! — viszonzá a nő türelmetlenül. — Mit keresnék különben ez unalmas, idegen helyen ? — És ön nem látogatta meg őt, nem közeledik hozzá, mert azt hiszi, hogy férje nem tudna megbocsátani. Ideje tehát, hogy ön értesülve legyen, miszerint férje ki van engesztelve és csak jót akar önnek. Oly közel áll a halálhoz, hogy szivében elenyészett minden harag. — Percei meg vannak számlálva. Ő mindent elfelejtett, megbocsátott és szeretetteljesen fogja önt fogadni. Jöjjön, grófnő, siessen férjéhez! Mindezt sietve, fuldokolva, csaknem összefüggés nélkül, és szivem mélyéből mondom. Csak mikor elhallgattam, vettem észre a nő sajátszerű arckifejezéseit, aki egyenesen, büszkén, leeresztett karokkal és mozdulatlanul állt előttem. Ez arcot nem feledem el soha. A szemekben, az ajkakon oly kegyetlen öröm, oly érzéki lelketlenség volt kifejezve, hogy amint azt láttam, szivemben meghalt a vér. — Úgy ? — mondá a nő csengő hangon. — Ő elfelejt mindent és én siessek hozzá ? — Igen. — De én éppen nem vágyom utána, uram. Érti ön? S nem vagyok képes fölfogni, honnét veszi ön a bátorságot, számomra bocsánatot hozni, amire nekem szükségem nincs. Én soha nem tartottam méltónak a kétszínűség, a tettetés szerepét. Csupán azért jöttem ide, hogy bizonyost halljak férjem haláláról, mert Veezy grófhoz akarok nőül menni. Neki adósságai vannak ugyan, de a mellett valódi angyal, míg Ygreg gróf nem egyéb, mint egy érzelgő fajankó, akit én szívemből utálok. Hanem, ha egy belebbezett fölkelő meghal, ki tudja, mikor jut a halálhír, mikor jutnak különösen az okmányok az illető családhoz! Így történt Sokoloskával, ki még ma is jár-kel a világban, hogy férje halotti bizonyítványát kiszerezhesse, aki állítólag útközben halt meg. Én tehát egyenesen idejöttem, tudva azt, hogy a gróf itt van belebbezve, és hogy súlyosan beteg. — Azt hittem, hogy már meg van halva. De ő még fukarkodik a percekkel, amint ön mondja. Nos, e szerint várni fogok. Gondoskodjék ön, hogy mindent azonnal megtudjak, és hogy haladéktalanul megtehessem a szükséges lépéseket, mert igazolni akarom magamat, mint legitim özvegy, a Kárpátok közt, szemben leendő férjemmel. Eme szavakat azon a kárörvendő és sértő hangon ejté ki, mely a frivol nők tulajdona. Soha életemben nem láttam asszonyt oly csúnyának, mint a minő e szép, büszke, szívtelen nő volt e pillanatban. — Még most is is magam előtt látom a gőgös főt, háttérben a zöld bokrokkal és az azurtiszta égbolttal. — De ő meghal, és ... és ő férje volt önnek! kiáltam reszketve a felindulástól. — Mi tetszik ? — kérdé a nő szemű idéit összevonva. A következő pillanatban haza siettem. * Az után ezer gondolat hullámzott lelkemben és ezer bősz érzés lázitá föl szivemet. Talán még van idős Ygreg gróf resi et's kezekkel még aláírhatja végrendeletét, melyben vagyonát bármely rokonának kell hagyományoznia, csak ez alávaló, hétköznapi nőnek nem, ki az örökség árán egy eladósodott imádót akar megvásárolni. Erre őt okvetlenül rá kell beszélnem! . . . De amint hazaértem és láttam a haldoklót mosolyogva, fáradt szemekkel felém tekinteni, nem éreztem magamban annyi bátorságot, hogy gondolataimat elmondjam. A nap sugarai a vánkoson játszottak, a nyitott ablakon át virágillat, frisség és madárdal hatott be a bútorzattal túltömött szobába, és ő egy kis keresztet szorongatott kezeiben, melyet gyermekségétől fogva nyakán hordozott. Arca vidám volt, mint ama haldoklóké, kik könnyen válnak meg a világtól. Ygreg gróf egymaga élt még a család ez ágából, és nem voltak többé sem szülői, sem közel rokonai. A víg és bohó tanulói évek, a szivár katonai pálya, a szerelmi kalandok és csalódások rég a feledés tengerébe merültek már lelke előtt, mely érzé a halál közelgését és végképp ki volt fáradva. — Tőle jösz ? — kérdé gyönge elhaló hangon, melyet csak úgy érthetek meg, ha ajkaihoz hajoltam le. S ez ajkak már halálszagot leheltek. — Nem, — viszonzom. — Csalódtunk. Nem feleséged volt, hanem egy idegen nő. A beteg bágyadtan intett fejével. Aztán papot kívánt. A háziasszony és felkelő-könyvkötő, kik a szobában voltak, teljesítők kérelmét. Este hat óra felé kezdetét vevő a halálküzdelem mely soká, elviselhetlenül soká tartott, s halk egyhangú hörgésben nyilvánult. A nap leáldozottak, az utósó napfény, melyet még láttak a haldokló megtört szemei! Mily gyorsan tűntek el a sugarak a házak ormairól! Az utósó alkony mily sietve olvad be az utósó éjszakába! Az ég hideg és acélszinti lett, s a látkör szélén feltűnt a hold ezüstös tányéra. Szomszédunk, kivel a temetési költségekről suttogva beszéltem, végre hazament. A háziasszony is eltávozott, ki az utosó pillanatban még mindenféle teát akart főzni. A fölkelő könyvkötő elaludt matracán, fejét egy vastag és zsiros imakönyvre hajtva. Én felnyitom a szoba ablakait és leültem a halottas ágy mellé. Gyönyörű holdvilágos éj volt, csöndes, nyugodt, békés a boldogokra nézve, kihalt, néma, kétségbeejtő olyanra nézve, aki egy haldokló mellett viraszt. A holdfény széles sugarakban áradt a háztetőre és a szökőkútra, átszűrődött a park lombjain és én tudtam, hogy e késő éji órában a parkban egy lény, egy nő van ébren, ki a fasorok közt járva, kíváncsian lesi a „fehér nő“-t, nem jelenik ez meg, kezében kék virágot tartva, hogy vele férje halálát tudassa. Ygreg gróf egy órakor halt meg éjfél után. * Később a Kárpátok közt találkoztam a szép grófnővel. Akkor már neje volt a szép és eladósodott huszár grófnak, ki az uradalmakat egymásután adta el. A nő egy trojkán ült világos zöld ruhában, térdeire asztrakán bundát terítve s a hármas fogatot durva kettyüs kezeivel hajtva. Még mindig szép volt, de szemöldei közé egy végzetes, fenyegető barázda lopta be magát, dacára rész hírnevének, ő nem volt boldog. És ha férje hagyni fog egy kastélyt maga után, amelyben e nő meghal, akkor Lengyelországnak lesz „fehér nő“ je is, amint már van fekete királynője. A húsvét Velencében. (Velence, ápril 15.) Róma után Velence a legvallásosabb város egész Olaszországban. Nincs mit csodálkoznunk rajta, ha tekintetbe veszszük, hogy Rómán kívül nincs város a szép olasz ég alatt, hol a vallás annyi nagyszerű építkezés által volna megörökítve, mint Velencében. Az a nép, mely a Márk-templomba jár imádkozni, nem is lehet más, csak vallásos. Adjuk meg a papságnak is a magáét. A velencei papok kitűnően tudnak a nép képzeletére hatni. Nem követek el talán eretnekséget, ha azt állítom, hogy a katholikus vallás szertartásában van egy jókora színpadi hatás, és ezt a színpadi hatást talán seholem zsákmányolják ki jobban, mint Velencében. Némely olasz pap az oltári színpadnak, a templom impozánt falait dekorációknak tekinti s úgy viseli magát, mint a tenorista, ki a közönség tapsaira számít. Az olasz nép ebben nem ütközik s nem is ütközhetik meg, mert ő maga is ilyen. Minden olasz született színész. Velencébe főképp a húsvét látványa vonzott. E várost kétszer kell megnézni: mikor mulat s mikor imádkozik: a karnevál s a nagy hét alatt. A nagyhét alatt még inkább, mert ha ekkor belépünk a Márk- templomba, egészen a középkort látjuk magunk előtt, hatalmas dogóival, komor kereszteseivel, kik Palesztinába utazásuk előtt itt sóhajtanak el egy imát, III. Sándor pápával, ki előtt Barbarossa porig hajol. A karnevál sokat vesztett hajdani fényéből, de a nagyhét most is az, ami volt: komor, ünnepélyes, nagyszerű, mint a Márk-templom. Teljesen megkaptam azt, amit vártam, sőt nem vártam annyit, mint amennyit kaptam. Ha visszagondolok azokra, amiket alkalmam volt látni, úgy érzem, hogy örök benyomásokat viszek haza magammal. Virágvasárnap még zengett az orgona, valamennyi egyház ragyogva hirdette Jézusnak Jeruzsálembe vonulását. Itt tapasztaltam azt, mit előttem már sokan tapasztaltak : az olasz orgonázók frivol kedélyét. Az olasz orgonázó a szertartás alatt egész könnyedén játsza el a legismertebb opera-áriát, szertartás után pedig (a hivek oszlásakor) a legvigabb indulóra gyújt. "Éppen akkor léptem a Gi iscazi egyházba, mikor az ősz szerzetes az oltári szentséget fölmutatta, a nép ünnepélyes hallgatásban térdre borult s fönn a kóruson megrendült „Nabuccó“búl a főpap ismert áriája, melyhez csakhamar egy Donizetti-féle kavatina csatlakozott. Ezen még nem akadtam fen. Hiszen az olasz mesterek szívből eredt, szivreható, édes zenéje nem rí ki az egyházak méla komolyságából, de már a záradék kihozott sodromból. Alig hangzott el az „llo missa est, orgonázónk rágyújtott „Don Pasquale“ bohózatos hármasáral játszotta frisen, a leggyorsabb ütemban. Csodáltam, hogy az ájtatoskodók táncra nem kerekedtek , képzelje magának az olvasó, mintha valamelyik templomban mise végével az „Ej ! huj ! magyar ember!“ kezdetű vignózát hallaná. Ilyen benyomást tett rám „Don Pasquale“ hármasa. Virágvasárnap elmúlt, a templomok kezdtek gyászba öltözni. A nagyhét borongását mintegy a természet maga is átvette s bús, fölleges láthatárral vette körül Adria özvegy királynőjét. Sőt a nép, ez a lármás, élénk, napról napra élő, gondtalan velencei nép sem volt az, ami máskor szokott lenni. Valami ünnepélyes hangulat vett erőt rajta. Legjobban érezhető volt ez a hangulat a gondolásokon, kik a tájékozatlan idegentől kifogás nélkül fogadták el a tarista szerinti vitelbért. Oly csoda, mely száz évben egyszer fordul elő. Még a Márk galambjait etető gaminek sem tolakodtak annyira, s a lesben álló cicerónék bizonyos izgalommal engedték elhaladni maguk előtt a piros Baedeckertől virító áldozatot. Az én velencei tartózkodásom központja természetesen a Márk-templom volt. Ott töltöttem a nagyhét minden napját, élvezve és tanulmányozva. Nem kellett tovább mennem. A Márk-templomban Velence összes múltja, összes gazdagsága, összes története megvan. Minden kő egy monumentum, minden darab mozaik nagy eseményekről beszél. A talaj, mely századok súlyától süppedt alá, a tető, mely a középkor művészetétől ragyog, a márvány oszlopokon nyugvó ódon falak — mily magasztos tanúk ezek. A Márk-templom maga Velence. Hétfőn elnémultak az orgonák s kedden elkezdték énekelni a passzió-énekeket. Márk-templom papsága — élén a patriarchával — széles, hosszú sorokban vette körül a főoltárt. A főoltár mögött a pianinó állott, melylyel az éneket kisérték s a zongora körül a soló-énekesek és a kar. A gyermekek kara elragadó. Tiszta, üde hangjuk, csengő, egyszerű énekük leirhatatlan benyomást tesz. Alkonyat után hallottam őket először. A templom minden zugában anda fál-Folytatás a mellékleten. 392